Gyerekek közti féltékenység; tényleg a gyerek hibája? Az én hibám?

Picit bonyolult a sztori...

Az a helyzet, hogy hárman vagyunk tesók és én a középső vagyok. 4 év van mindkét tesóm és én köztem, ami azért talán elég sok.

Az van, hogy nagyon nem jövök ki a húgommal, és ez már nagyon régi dolog, egyre csak fajul a helyzet. Tipikus gyerekkori féltékenység, hogy vele törődtek stb, ezért én nem voltam vele jóban, aztán mikor nagyobb lett ő se velem, és mostanra elfajultak a dolgok. Ha egy légtérben tartózkodunk biztos vita lesz belőle, amit én nagyon unok, mert nagyképű, visszaszól, próbál megütni és én nagy nehezen nem csavarom ki a kezét. Amikor mégis meglegyintem (tényleg nem lecsapom, pedig megérdemelné) elkezd sírni, hogy verem. Ráadásul állandóan beszél, pofázik, nem bír csöndben maradni, és ha rászólunk (vagy én vagy a tesóm) "miért szólunk rá?". Csak kb pár hónapja kezdett leesni anyuéknak hogy mennyire elkapatták, és próbálják nevelni. És apum is MINDIG az ő pártját fogja bármi van. A tesóm meg anyummal van inkább közelebbi kapcsolatban, és ott vagyunk, hogy hol a harmadik szülő nekem? (Bár én inkább anyu felé nyílok meg, nem csak mert lány vagyok, hanem mert... ő jobban megért. Néha.)

Anyumék engem hibáztatnak, hogy én kezdtem mikor kicsi volt, meg hogy a nagyobb tesóm jól kijön vele, én miért nem.

Na csak az a nagy büdös helyzet, hogy ugyan ez volt anno, amikor én megszülettem. Erre persze nem emlékszem, de a nagymamám jó párszor (talán nem rosszszándékból)elmesélte, hogy ő járt a tesómmal rendszeresen logopédushoz, mert dadogott, meghogy sokszor nála aludt, meg anyumék velem foglalkoztak helyette. És itt a pont, hogy viszont nekem nem volt ott a nagyim, akihez mehettem volna, nem volt aki támaszt nyújt, hogy anyuméknak már nem én vagyok a pici. A tesómnak volt, és vele én is nagyon jól kijövök, ő is szeret engem (talán mert korban közelebb is vagyunk). És ha velem elkövették a hibát, a húgommal miért ne tették volna ugyan ezt?

Ez nekem szarul esik, hogy így alakult, és idáig fajult, de én haragtartó típus vagyok, a húgom meg 2 perc után úgy kezeli, mintha semmi se történt volna, segítsek neki meg ilyenek, én meg erre csak hátat fordítok. És ki a szemét, a mocsok? Persze, hogy én...

Kezdem nagyon unni, hogy mindig engem hibáztatnak a régen kezdődött sérelmek miatt, de a tesómnak mennyivel könnyebb volt, hogy első unokaként minden nap a nagyi ment érte suliba, vitte a dokihoz, nála aludt... nekem ebből nem jutott.

És valahogy az is benne van, hogy a húgom előtt minden évben külföldön nyaraltunk, anyum még visszament dolgozni és minden olyan nyugis volt. Utána meg már nem. És tudat alatt ezt is neki rovom fel. (Most is nyugis minden, ha nincs itt. Akkor élvezem igazán az életem, és ez nem normális.)

Hallom ismerősöktől, hogy de imádja a hugát, és irigykedem, de inkább elcserélném az enyém, mert átnevelni nem sok esélyt látok.

Tényleg az én hibám lenne ez az egész? Mit lehet ezzel már kezdeni?

17L