Egy édesanya nem akkor boldog ha a gyermeke is boldog? Vagy jobban érzi magát ha a gyermeke szomorú?!

Hát a leírtakból két dolog jutott eszembe.

Az egyik, hogy anyukád sérelmeinek vagy van alapja amiért ezellen a fiú ellen ágall

pl: elég sok az a korkülömbség, ilyen korban már gyereket akarna, fél korán szülsz, jobban tud befolyásolni egy 19 éves mint egy kora beli nőt vagy lehet nem érti ennyi idősen hogy hogy nincs már családja

ha a munkáját emlegeti hát lehet ellenszenves neki a fiú foglalkozása vagy rizikós esetleg szezonális vagy keveset fizet.

(de az is lehet, hogy az álompasi kategória tudja milyen nehéz megtalálni az is idő amit addig is vele töltenél az ő elképzelése szerint s mint álompasi ő is jól jönne ki belőle.)

Lehet anyagi gondokkal küzd s remélte besegítesz neki mikor már munkát válalsz s nem egyből lelépsz.

De lehet, hogy nem is a fiú a lényeg hanem a belső elképzekései:

pl: fél befolyásolnak s elveszít mint a másik lányát aki messze él, akkor ő egyedül marad hiába a sok évnyi munka, törődés, hogy együttmaradjatok. (ennek csak a felnövésed a gátja a szemében)

már megélt egy válást, csalódott apádban s nem akar téged is elveszteni egy férfi miatt esetleg, hogy te is apádfélét fogj ki magadnak s ettől a fájdalomtól akar óvni.

Persze ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz a saját tapasztalatok, fájdalmak, jók kellenek, hogy tudd mit akarsz hogy jó neked, ezt is nehéz lehet neki elfogadnia.

Márcsak te maradtál neki így nem szívesen látja, hogy egyedül él majd hiába az a 10-20 év amit családban töltött veletek. Ez szomorú de ha belátná neki is süthet még a nap ...

Szia

Saját magamat juttattad eszembe a történeteddel.Mikor 18-19 éves voltam,jártam egy fiúval.Már több,mint fél éve együtt voltunk,és össze akartunk költözni.Akkor úgy gondoltuk,hogy mindketten vállalunk diákmunkát,és egy ismerős üresen álló lakásába költözünk a nyárra,hogy meglássuk,mennyire jövünk ki így együtt.Akkor azt gondoltam,hogy ez a fiú mindig fontos lesz nekem,hogy 8 hónapnyi együtt járás után jól ismerem és tényleg vele akarok élni.Mikor elmondtam a tervem a szüleimnek,anyukám nagyon kiborult.Kiabált velem és nagyon összevesztünk,nem akart elengedni vele.Nagyon haragudtam rá,nem értettem,hogy miért nem örül a boldogságomnak.Az összeköltözésből (szerencsére) végül nem lett semmi,mi pedig 2 hónap múlva szakítottunk a sráccal.Annyira hálás voltam a szüleimnek,hogy nem hagyták,hogy beleugorjak egy ilyen bizonytalan és kiszolgáltatott helyzetbe,fix fizetés nélkül, olyasvalakivel,akit nem ismerek annyira,hogy együtt éljek vele.Anyukád szeret téged és meg akar védeni.Sajnálom,de egyet kell,hogy értsek vele.

22/L

pár válasszal előbb én kérdeztem, hogy mi a munkája a párodnak.

bocs, de én is anyud oldalán állok. nem az a baja, h nem milliomos, hanem az, hogy nincs egy olyan biztos szakmája, amiben éveket tud dolgozni egy munkahelyen. a másik, hogy félig roma. nálam ez kizáró ok lenne egy kapcsolatban, mi több, nem is szívesen ismerkedem ilyen emberekkel.

fiatal vagy még, és 9 hónap kevés ebben a korban, hogy reálisan lásd a döntéseid következményeit. nem éltél még eleget, nem láttál még eleget az életből. 19 évesen az ember még nem igazán érett arra, hogy összeköltözzön a párjával.

ne siesd el, egyelőre hallgass anyukádra. várd meg, míg neked is lesz állásod, biztos fizetésed, utána gondolkodhattok a közös életen. engem is sok hülye döntésemről beszélt le anyukám, és utólag beláttam, hogy igaza volt.

14 voltam, amikor megismerkedtem a 29 éves barátommal. Persze neki is voltak kétségei, nem akart egy kislányhoz közeledni. Végül összejöttünk.

Eltelt 4 év, 18 lettem, leérettségiztem. Már éreztük a késztetést belülről, hogy együtt akarunk élni. Neki volt biztos állása, 130-at keresett, 50 ezret félre tett lakáskasszára, 35 ezer volt az albérlet (plusz ugye a normális kiadások, megtanított ez az időszak a spórolásra :)). Rendszergazda volt akkor is, néha fusizott, magánvállalkozást indított, amivel végre egy kicsit többet kérhetett egy-egy weblap elkészítéséért.

Persze én sem voltam tétlen, diákmunkákat vállaltam, egy felsőfokú szakképesítésre jártam közben nappali tagozaton. Eléggé ingadozott a keresetem, 30-50 között mozgott, de nagyon jól jött.

Egyetlen percét se bánom, összekovácsolt minket. 27 éves vagyok, van egy saját lakásunk, gyerekeket szeretnénk.

Nem volt könnyű, ezt sosem állítottam, nagy energia kellett hozzá, de szerettem a párom, ez valahogy erőt adott nekem. Nálunk szerencsére mindenki támogatta (bár édesanyja, húga, öccsének a barátnője néha kétkedett az egészben, de nem hibáztatom őket, tényleg elég merész ötletnek tűnt, de akartuk :)).

Azt olvastam, hogy nyáron összeköltöztök és majd lesz valahogy. Ebben azt érzem, hogy anyudtól menekülnél, bizonyítanád neki, hogy "de akkor is vele maradok és jó lesz". A roma származás nem jelenti feltétlen, hogy otthon ülő, felelőtlen ember, asszonyverő, az inkább a cigányokra jellemző, de ott is van egy-egy ékes kivétel.

Itt nincs mit tenni, költözz vele össze, anyudat nyugtasd kicsit meg, beszélj vele. Feltétlen mondd meg neki, hogy nem életed végééig tervezel vele, hanem csak most, a nyárra, utána majd meglátjátok. És sokat jelentene neked, ha visszavárna, ha nem jönne össze a dolog (ebben szerencsés vagy, apám beszélt egyszer anyámmal, kihallgattam és mondta, hogy nem akar visszafogadni, próbáljak meg a barátommal élni).