Egyke vagy nem egyke? Hogy látjátok?

Lehet, hogy nyers leszek, de látva azt, hogy a szüleim milyenek gyereknevelésben, azt mondom, hogy velük jobb lett volna egykének lenni. Vannak szülők, akik nem képesek ugyanannyira szeretni a gyerekeiket, vagy legalábbis ha így van, akkor nyíltan kimutatják. Az én gyerekkorom (és még mostani évek is vmilyen szinten) azzal telt nagyrészt, hogy én a belemet kidolgoztam azért, hogy ők büszkék lehessenek rám, és megfeleljek minden elvárásuknak és kívánalmuknak, öcsém meg az ujja botját sem mozdította, mégis mindig jobban szerették. Nekem már egy 3asért is patáliáztak, hogy milyen lusta vagyok, nála meg a karóért sem (és nem hülye gyerek, csak szart tanulni, felelésnél nem egyszer mondta azt, hogy nem tanult, kéri az egyest, csá), de az apróságokban is kijött és kijön a mai napig.

Szóval úgy látom, hogy egykeként több figyelmet kaptam volna, több törődést, odafigyeltek volna a szorongásaimra is (nemcsak akkor, amikor egy rosszabbul sikerült egyetemi félév után, amikor megint szekáltak, kiborultam, és majdhogynem törtem-zúztam a szobámban... kicsit késő... és ezekről próbáltam velük kommunikálni is párszor előtte...)... és akkor itt vannak persze az anyagi dolgok is... több mindent megkaphattam volna, amire szükségem van/szerettem volna (anyagiak... ha a keveset még kétfelé is kell osztani... na már most, nem luxusdolgokra vágytam, és nem akarok hálátlan sem lenni, és baromira örülök, hogy próbáltak nekünk mindent megadni, de az azért nem lett volna rossz, ha nem kellett volna többször is meggondolnom azt, hogy arra az előadásra elmenjek-e színházba vagy hogy évekig nem volt egy rendes, elegáns, nőies pár fekete cipőm, mert túl drága volt), és most is jobb pénzügyi helyzettel kezdhetnék neki a nagybetűs életnek.

Persze annak is vannak előnyei, amikor az embernek vannak testvérei. Mondjuk azt, amit mindenki mesél, hogy van vki, akivel mindig beszélgethetsz, elmondhatod neki a bajod stb., azt én a magam részéről sajnos nem mondhatom el, mert öcsémmel nincs túl jó kapcsolatunk.... én próbálkoztam egy csomó ideig, de ő csak akkor kedves, ha segítség kell akármiben, mert egyébként csak szekálni tud.

De azt aláírom, megtanultam, hogy hogy kell dolgokon megosztozni, alkalmazkodni másokhoz... hogy nem kaphatok meg mindent rögtön, amikor akarok (bár gondolom, ebben inkább az anyagi helyzetünk játszott szerepet), megtanultam veszíteni (mindig én maradtam alul mindenben... de ha az én háttértörténetemtől elvonatkoztatunk, még kicsi gyerek korában is gyorsabban és könnyebben tanulja meg ezt az ember, ha van tesója, akár egy társasjátéknál)...

Egy bátyám és egy húgom van. Nélkülük nem lenne ilyen jó az élet. Imádom őket, mindenben segítenek és én is nekik. Lehet, hogy így osztozni kell néhány dolgon, de megéri.

18/L

Nekem van egy bátyám, de soha nem foglalkozott velem egy percet se, ez a mai napig nagyon fáj.

Helyettem fiút vártak a szüleim, csak születésemkor derült ki, hogy hoppá én lány vagyok. És innen kezdődött minden. Mindig az volt jó amit a bátyám csinált, hiába volt sok felelőtlen döntése idősebb korában, nem érdekelte anyuékat, hiába mondtam, hogy ver, még folt is volt a hátamon, ő azt mondta látta mikor elestem és én hazudok, ő nem bántott. Hittek neki. Olyannak éreztem magam, mint egy megtűrt kutya.

Persze biztos vagyok benne, hogy jobb lett volna a gyerekkorom ha legalább annyira szeretnek vagy legalább úgy csinálnak, mint a bátyámat, de akkor biztos nem az lennék aki ma. Nagyon sok akaraterőm van, tudom, hogy semmit nem tesznek a seggem alá ( pedig nem voltunk szegények, csak valamiért mindig akkor fogyott el a pénz mikor én szerettem volna valamit), szóval megállom a helyem a világban, kemény lettem. De ugyanakkor nagyon nehezen alakult ki jó párkapcsolatom, mert nem hittem el, hogy engem lehet szeretni.

A jelenlegi életemmel meg vagyok elégedve, boldog vagyok és szeretve is vagyok, a múlt elmúlt.

Csak megemlíteném, hogy született egy babám, mikor kiderült, hogy milyen nemű a pocaklakó akkor édesanyám olyan hangosan áldotta az eget, hogy nem lány, hogy majdnem lesírtam magam.

Én egyke vagyok, és nagyon rossz :(

Főleg mikor hallom azokat az embereket, akik nem szeretik a tesójukat, vagy abszolút nincsenek jóba, hogy bárcsak ne lenne tesójuk.

És én ilyenkor mindig az kívánom, bárcsak nekem lett volna tesóm! *-*

Egyet tudok, én naaaagy családot szeretnék, sok gyerekkel! :)