Van rajtam kivül még olyan 30 feletti nő aki nem akar gyereket? Ugy erzem csak nyüg lenne. A férjem akar hogy beszéljem le rola?

A gyerek csak addig szeret feltétel nélkül, amíg tart a sokak által emlegetett "maszatos puszi" időszak. Amikor az életben maradása és a jóléte tőled függ, akkor persze, hogy szeret. Aztán elkezd gondolkodni, és rájön, hogy a szülei nem istenek. Emberek hibákkal.

Én mindig is szeretni fogom anyámékat, elég szégyen ha te úgy gondolkodsz róluk mint emberek hibákkal -.-

"Én mindig is szeretni fogom anyámékat, elég szégyen ha te úgy gondolkodsz róluk mint emberek hibákkal -.-"

Én is szeretem Anyukámat, a legjobban a világon. De ez nem jelenti azt, hogy nem látom a hibáit. Áltatod magad, ha ezt hiszed, mert mindenki más is úgy látja az én anyukámat, mint egy ember hibákkal. Hisz mind azok vagyunk.

Anyukám lehetne kicsit határozottabb, jó lenne, ha nem hagyná, hogy eltapossák, jó lenne, ha nem hinne el mindent, amit hall, jó lenne, ha jobban érdekelnék a világ dolgai... ettől függetlenül szeretem. De úgy tenni, mintha ezek nem léteznének, az elég fura dolog.

Valószínűleg ettől még savanyúbb leszek, de akkor is azt gondolom, hogy azért tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget a gyerekszülésnek, mert különben (úgy érzik,) mi értelme az életnek?

Aki majd feltalálja mondjuk a rák ellenszerét, az örökké élni fog. Elizabeth Taylor örökké élni fog. Az emberek ugyanezért szülnek. Hogy örökké éljenek.

A dédnagymamámra nem emlékszem. A nevét sem tudom. Nem él bennem, nem tudom, milyen ember volt, nem befolyásolta az életem. Pedig sokaknak ez is egy indok a szülésre, hogy a rövid földi létük nem múlik el nyomtalanul. Pedig a legtöbb ember így jár, csak sokan rettegnek belegondolni.

Én már beletörődtem. Ha holnap meghalok, talán 1-2 évtizedig lesz, aki még emlékszik rám, de aztán már senki sem fogja tudni, hogy itt voltam. Hacsak... nem alkotok valami maradandót. Dehát mindenkit megszült valaki, úgyhogy senki sem különleges. Én valami nagyobbat szeretnék. Szeretném sok ember életét jobbá tenni.

Amikor a kiskutyám elalszik a karomban, ugyanazt érzem mint egy anya. Amikor megijed valamitől és azt kéri, vegyem föl, akkor is azt érzem. Vagy amikor a páromnak mesét olvasok, akkor is így érzek. És akkor is így éreztem, amikor levakarhatatlanul jött utánam egy kis fekete szőrmók kutya, egy hatalmas falevéllel a bundájában. Próbáltam visszazavarni kevésbé forgalmas utak felé, de jött velem kitartóan. Mire észbe kaptam, már az autósokat sokkolta. Akkor átvágtattam utána az úton, már nem számított hogy el kéne érnem a buszt és a sok fontosabb dolog...csak az volt a fontos, hogy időben odaérjek. A karomba vettem azt a kicsi kutyát, nem tudtam még mit fogok vele csinálni, és akkor átjárt az az érzés, amit egyszer álmomban éreztem a kisfiamat ringatva.

Vagy egy kutyamenhelyen, ahol a kicsik a szeméttelepről kerültek be, és mire megtalálták őket, már elkezdték egymást enni. Ott is karba vettem egy kis félőset, azt se tudta hogy iszkoljon előlem. Karomba vettem és ringattam, énekeltem neki. Éreztem, ahogy a feszült izmok elernyednek. Egyszercsak akkorát sóhajtott az a kicsi kutya, mint ahogy mi szoktuk, ha mázsás kövek zuhannak le a szívünkről. Nem élt még 2 hónapja sem, de már mázsás kövek voltak annak a kiskutyának a szívén - a csodálatos emberiség miatt. Nem tudjátok elképzelni, mennyi szenvedést láttam én ott egészen pici kutyák szemében is. Rengeteg kutya kerül be menhelyre, miután megszületik a trónörökös.

Nekem nem kéne gyerek, ha a kutyámat kéne érte adni.

Nem tudom lesz-e valaha. De azt tudom, hogy az én életemnek mindig lesz értelme. Mert mindig lesz egy kutya, akit befogadhatok.

Ugyanígy más másban is megtalálhatja a teljes életet, nem csak a gyermekvállalásban.

Nem szeretem, mikor az anyák felfuvalkodottan arról beszélnek, hogy amit ők éreznek, azt nem érezheti senki más. Nem igaz.

Amikor egy kicsi élet ott van a karodban, felébrednek az anyai ösztönök, ha egy kutya felé, akkor egy kutya felé. Le lehet ezt tagadni, a párom is letagadja, pedig gügyög a kutyának, amikor az kéri, hogy vegye fel, mert megijedt valamitől. De ha azt mondom neki, hogy felébredtek az apai ösztönei, majdnem lenyel keresztbe:)))

Nem az önigazoláshoz kell gyereket szülni,hanem ,mert legtöbbünknek az ösztönei ezt diktálják,szeretjük a gyerekeket,szívesen neveljük őket,örömöt lelünk ebben,egyfajta életfeladat ez,hogy terelgetjük őket a majdani önállósulás ,egyéni boldogulás felé.És nem saját magunkat nem érezzük teljes embernek gyerek nélkül,hanem elképzeltük az életünket gyermekkel,családdal és ha valamiért nem adatik meg,miközben pedig az ösztöneink diktálnák az hiányérzetet kelt bennünk.

Hogy ez az ösztön miből fakad,hogy evolúciós,vagy a családunk példája mint leutánozandó minta az összetett.

Én nagyon bolodg gyermekkort éltem meg,jó testvéri viszonnyal,csodálatos szülőkkel,nagyszülőkkel.

Számomra a gyermeknevelés mellett fontos a párkapcsolatom,a,munkám,hogy sikereket érjek el más területeken is.Nem is tudnám elképzelni magam csak a gyermekneveléssel,viszont tisztelem azokat az anyákat akik vállalják ezt.

Ha valaki nem érzi az ellenállhatatlan vágyat a gyermekszülésre,nevelésre az is lehet ugyanúgy kiegyensúlyozott,boldog hiányérzet nélkül.

Mások vagyunk,változik a világ,több lehetséges életút van ma már.

Egy kétgyermekes örökbefogadó anyuka

Én még ugyan nem vagyok 30 feletti nő, de én sem akarok gyereket és nem hinném, hogy a későbbiekben megváltozna az álláspontom erről.

Biztos le fogtok hurrogni páran, de ezek szerint végső soron azért szül egy nő gyereket, hogy ne legyen magányos (ha pl. már meghaltak a szülei és a párja elhagyta), és hogy legyen aki gondoskodik róla amikor idős lesz?!

Ez önzőség szerintem, de érdekel a ti véleményetek is.