Aki nemrégiben esett át terhesség megszakításon, hogy érzi most magát? Gondol rá, bánja, vagy sem?

"19 vagyok, 16 évesen volt. sokat gondolok rá azóta is, nem hevertem ki..."

Megerdemled! Remelem soha nem is fogod!

16 evesen azt hiszitek, hogy mar szorosodik a labatok kozott es nagyok vagytok, hat egy nagy fraszt!!! Meg kene tanulni elotte gondolkodni mielott elkezdtek "nagykent" viselkedni!

Az en csaladomban is van egy 18 eves lany aki szakadt narkos lett aztan felcsinalta a narkos pasija es a lany anyja fizethette az abortuszt meg intezhette az orvost, miegymas. De meg ez elott az eset elott elloptak az osszes ekszert otthonrol, hogy legyen mibol drogozni. Az anyja megbocsajtott neki, a "pasi" egy forintot nem fizetett vissza, sem az ellopott dolgok utan, sem az abortusz utan. Es megbanast sem latok egyiken sem. Hat en nem vagyok ilyen megbocsajto. Oszinten remelem, hogy utoleri oket a sors, es eletuk vegeig szenvedni fognak eezek miatt a dolgok miatt.

Nem vagyok abortusz ellenes, vannak helyzetek amikor indokolt, de amikor agyatlan tini pitsak szetteszik a labukat aztan meg rinyalnak, hogy teherbe estek meg, hogy abortuszuk volt akkor legszivesebben azt kivannam, hogy ok kerulnenek arra a sorsra mint a magzat kerult.

A legjobb barátnömnek is kb. 2-3 hete volt a második.:(((

Szegényt én nagyon sajnálom, mert a kö.ög pasija miatt kellett elvetetnie. Azt hazudta neki, hogy ha terhes lesz, akkor közösen felnevelik, ne védekezzenek. Terhes lett, aztán a pasi közölte, hogy erre nincs felkészülve és nem kell neki a gyerek. Pedig a barátnöm mindennél jobban akarta ezt a picit!!!!!! De akkor próbaidön volt, szülei nem támogatták semennyire sem, pedig nem tini már....

Mostanában is rémálmai vannak, nagyon kivan szegény :(((

Nem egyszerü ez, nekem van egy 8 hónapos babám és minden ilyen esetnél sírok egy sort...hogy mi lenne ha ö nem lenne...inkább bele sem gondolok:((

Van olyan körülmény mikor nem tarthatja meg az ember, én ezt megértem, csak valahogy nekem is fáj ilyenkor.

aki valóban nem akar gyereket, az védekezik.

az abortuszt elítélem. mert vannak alternatívái.

azokban az esetekben, ahol a gyerek vagy az anya életét veszélyezteti a terhesség, vagy erőszakból fogant a gyerek, ott nem kérdés, hogy ez az egyetlen megoldás.

de ha valakinek van annyi esze, h széttegye a lábát, akkor ahhoz is legyen esze, hogy gyógyszert szed, vagy gumit húz a hapsija farkára!

Nekem ilyenkor mindig az a kérdés jut eszembe, hogy aztán, majd x év múlva, amikor már meg AKARJA tartani a nő a babáját, kihordja, megszüli és először a karjába veszi - na akkor mit fog majd érezni? Hogy lesz képes megbírkózni ezzel a lelki teherrel?

(És szándékosan írtam "akar"-t, mert a "tudás"-nak ehhez szerintem nem sok köze van.)

Biztos van, aki (nagyjából, de csak nagyjából!) túl tud ezen lépni, mert muszáj (a leendő gyerekek, család és végső soron önmaga miatt is), de én pl. tudom magamról, hogy soha többé nem lennék se nyugodt, se boldog, és akkor ez még csak a legenyhébb következmény. Épp ezért képtelen is lennék abortuszra menni, akármi is lenne az ok. Szószerint és pont.

És épp ezért, valahol sajnálom is azokat, akik mégis megteszik. Nem lenézem vagy lesajnálom, hanem őszintén! sajnálom őket, mert valamit lehet, hogy nem jól gondoltak, tudtak vagy döntöttek korábban... Tudom, mindenkinek más a helyzete és nem tudhatjuk, ki mit miért vagy miért nem - de akármivel is indokoljuk meg ezt a döntést, az eredménye (lecsupaszítva) sajnos ugyanaz marad: egy élet, amit Én nem engedtem élni. És a legvégén már mindegy lesz, hogy miért nem akartam, akkor is Én voltam az, aki kimondta a végszót. Ez vitathatatlan és tagadhatatlan, sajnos.

Én szemszer viszont a végletekieg tisztelem az életet, akár a Természetből, akár Istentől származik, ezért én saját magamra nézve nem tehetem meg, hogy ezt az ősi szabályt felülírjam, a jogot megcsorbítsam. Az Új Élet nem tehet arról, hogy létrejött - de élni akar, mindenáron, ez természeti törvény. És ezért nekem, Szülőnek kell változtatnom az életemen. Hiába nem akartam, nem terveztem és hiába "olyan a helyzetem"; akkor is az én felelősségem, hogyan tovább.

Márpedig egy Szülő - legalábbis akkor, ha hagyja kibontakozni a saját szülői ösztöneit - sokkal de sokkal tovább képes elmenni, küzdeni, mint azt egyébként hinné magáról...

Nem tudom, mennyire igaz, de nekem van egy olyan előzetes feltevésem, hogy azok a nők, akik bármikor is az abortuszt választják/tották, nem voltak teljesen tisztában a lehetőségeikkel. Sokszor olvastam már, hogy "nincs munkám", "nincs lakásom" stb., amik mind tényleg nagyon nyomós érvek. De szinte sosincs ilyenkor olyan benyomásom, hogy a terhes nő fejében akár egyszer is megfordult volna, hogy ezeken LEHETNE változtatni. Nyilván nem rögtön és sokszor nem is könnyen, sőt - de én úgy hiszem, hogy mindig van kiút, csak meg kell találni, ki kell járni. És mintha sokan közülük ezt nem tudnák/látnák, vagy nem így gondolják, vagy egyszerűen nem vállalják be végül. Amit egyrészt megértek, mert egy gyereket MEGTARTANI is hatalmas feladat; de valamiért én szentül hiszem, hogy még így is könnyebb (lelkileg legalábbis), mint elvetetni...

Szóval nem mondom, hogy könnyen dönt az, aki nemet mond, mert biztosan nem. De a két lehetőség közül ez még így is a könnyebb végének tűnik; hiszen a műtét után elvileg ugyanott lehet folytatni az életet, ahol előtte (leszámítva az érzelmi hatást, ugye).

Mindezt nem pálcatörés gyanánt írtam le, neked sem, kedves Kérdező, csak ezek szoktak eszembe jutni az abortusz kapcsán. El szoktam gondolkodni, ha belefutok a témába, mert egész egyszerűen (és őszintén) képtelen vagyok megérteni, hogyan dönthet egy nő így. Elfogadom, de nem értem, sem ésszel, sem szívvel.

Az pedig, hogy miért érzed rosszul magad, valahol költői kérdés. Lelkiismeretfurdalásod van, ami ebből a szempontből "jó", hiszen érzed, hogy a döntésed vélhetően nem volt (egészen) helyes. /Az lenne az igazi baj, ha egy nő ilyet sose bánna meg./ Csakhogy ettől már nem változik meg semmi: se a babád nem jön vissza, se a te érzésed nem fog elmúlni (legalábbis nem gyorsan és nem teljesen). Sajnos erre lehet azt mondani, hogy "késő bánat". :(

"Téged, fiam, a legszörnyűbb kérdés kísért, ami embert bánthat: 'mi lett volna, ha..?'"

Sok erőt kívánok neked ahhoz, hogy túl tudj mindezen lépni!

(28/N; 3 éves, szintén nem tervezett kislány anyukája)

Persze, hogy bánod, hiszen lehetőséged nyílt volna egy másik életre, amiben az édesanyja lehettél volna egy kisgyereknek. Te nem éltél vele, bizonyosan jó okod volt rá. Az, hogy gondolsz rá, teljesen természetes dolog, és az lenne a baj, ha megbántad volna. Mert az azt jelentené, hogy lett volna másik lehetőséged, de te kényelemből/félelemből döntöttél az abortusz mellett. Ha ez volt a legjobb megoldás, akkor inkább örülnöd kellene, hogy képes voltál meghozni egy ilyen nagyon nehéz döntést, és viselni a súlyát egész életedben. Egyáltalán nem érdemel elismerést az a nő, aki a jövővel mit sem törődve a lelkiismeretétől félve megszül egy gyereket, akinek képtelen normális életet biztosítani, vagy akit aztán el kell dobnia magától. Nem ismerek olyan rossz körülmények között felnőtt vagy adoptált személyt, aki gyűlöleten kívül mást is érezne a vér szerinti anyja irányába. Inkább mindenféle k*nak szokták elhordani őt, amiért nem volt képes anya lenni.. Teljesen mindegy, hogy milyen okból.

A magzatot elvetetni nem gyilkosság, csupán tudatos irányítása az életednek. Nem éltél egy lehetőséggel.. Mert ő még nem élt, csak élhetett volna. Élni akkor kezdett volna, mikor először kezd gondolkodni a saját agyával.. addig az időpontig viszont csak a tested része, mint bármelyik másik testrészed.

Gyakran eszedbe fog jutni, hogy ugyan hány éves lenne, vagy milyen lenne.. főleg, ha már lesznek saját gyerekeid is. Ez teljesen normális, mint ahogyan azon is gondolkozol, mi lenne, ha máshol vagy mással élnél, másképp alakult volna az életed..

Én tisztelem a döntésedet, és ne hallgass azokra, aki szerint szörnyeteg aki megöli a saját gyereket.. mert ez csak annyiban igaz, hogy aki megöli a gyerekét, az tényleg az, de egy magzat csak a 20-22 héttől ébred tudatára, abban a korban pedig már nem véletlenül törvényellenes az abortusz.

A magzat nem élőlény?! :-o

Atyavilág. Ugye tudod, hogy ez csak kimagyarázás? És ráadásul a rosszabbik fajtából...

Pedig azzal, amit előtte írtál, még részben egyet is tudtam érteni.

14:05

Igen, van egy racionalis resze a magyarazatodnak, de nem tartom szerncsesnek, hogy szinte biztatod oket arra, hogy ne gondolkozzanak elore, es ne tegyek meg a megfelelo ovintezkedest azok akik csak ezek hianya miatt esnek teherbe.

kulonbseget kell tenni dolgok kozott, mert vannak indokolt esetek, de senki ne mondja nekem, hogy egy 16 eves GYEREK therbe esese normalis dolog es "majd a doki kikaparja" es rendben lesz! Ezt sehogy nem tudom es nem is akarom elfgadni. Egy 16 eves gyereknek meg szexelni sem kene, ha meg megis eleg nagynak erzi magat hozza akkor legyen eleg nagy ahhoz, hogy korbejarja elotte a temat, es rajojjon, hogy ebben ez a lehetoseg is benne van es eldontse, hogy vallal egy gyereket vagy vedekezik! Aki erre az egyszeru dologra nem kepes az megredemli az osszes tovabbi kovetkezmenyet.

Ezek után, komolyan kérdezem azoktól, akik voltak abortuszon: láttátok pl. a Néma sikolyt? Tudjátok, hogy mi történik a műtét alatt? Nem veletek, nem a testetekkel, hanem a BABÁVAL?

Én a film első percei után elmentem a gép elől, mert nem tudtam tovább nézni. Végighallgattam, de közben folytak a könnyeim... Eszméletlenül fájdalmas, legalábbis annak, aki átérzi.

Aki azt mondja egy (akár csak abortálandó korú, tehát 20-22 hétnél jóval fiatalabb!) magzatra, hogy nem élőlény, nem érez semmit, az hatalmasat téved!!!

Lehet, hogy ezek még nem tudatos érzések, hanem szimpla testi, elemi reakciók, de aki ezeket semmibe veszi... az se a biológiához, se a pszichológiához nem ért egyáltalán. Azaz, semmihez, ami alapvető és emberi.

Hú, de nagyon kiakadtam most. :(((