Elhagyjam? Vagy maradjunk együtt? De szeretem. és Ő is engem, csak már elég sok minden történt, és van, hogy már nincs türelme/münk a másikhoz.

Szia

Én 7 évig voltam együtt párommal az utolsó 3 évbe szinte minden napos volt a szakítás kibékülés eléggé hirtelen haragúak voltunk mind2-en és a végén már nem is nagyon mentünk együtt sehova mert semmi kedvem nem volt közönség előtt veszekedni nagyon szerettem volna babát de nem egy ilyen családba így hát léptem végleg kiraktam az első idők nehezek voltak néha rendesen hiányzott a veszekedés megismerkedtem egy másik pasival 1,5 éve vagyunk együtt ő nagyon türelmes és nagyon szeretjük egymást még egy kicsi vitánk se volt 32 hetes terhes vagyok és talán még nálam is jobban várja a babát :) És látom hogy mindent megtesz azért hogy én is és a baba is boldogok legyünk és ennél jobb érzés nincs

Szegénykém....Gyógyteákkal csökkenthető ugyan a gyógyszerek mellékhatása(Pl.:citromfű-levendula keverék)de nem hinném,hogy ennek a kapcsolatnak van jövője.Ha kimondja,hogy nincs türelme HOZZÁD,akkor hogyan tolerálná a gyereksírást...?!!

Légy erős és lépj tovább,a hölgy is azt írta,hogy váltott,és most boldog kismama.

Ezt nem a pároddal, hanem az orvossal kell megoldanod. Ha nem tud segíteni, keress másik orvost. Akármennyire szeret a párod, joga van nyugodt élethez, vidám feleséghez.

Nem kell ebbe belenyugodnod.

Szólj neki már most, hogy keresel orvosi megoldást, addig még áljon melléd - pl 1hónap, de addig ne emlegesse a szakítást!

A lélek nyelve: a betegség - Dahlke Rüdiger könyve, lehet, hogy ebben is találsz segítséget.

Szerintem netes könyvtárban is megtallható.

Megosztom Veled a tapasztalataimat, mert én is beteg vagyok, - bár az én betegségem más jellegű (de ugyanúgy testi, nem lelki) -, és én is sokáig abban a tudatban voltam, hogy milyen jó lenne nem csak az életem, de a kapcsolatom szempontjából is, ha nem lennék beteg.

Pont amikor rosszabbodott az állapotom, megismerkedtem egy pasival, akivel össze is jöttem. De ahogy romlottam, már 1 hónap után egyre kevesebbet találkoztunk, és sokat veszekedtünk, azt hittem, azért, mert "közénk telepszik" a betegség, és hogy az állapotom miatt nagyon ritkán tudok csak elmenni itthonról, illetve szexelni.

Rontotta a helyzetet, hogy ez egy ritka betegség, illetve nem halálos, de gyakorlatilag gyógyíthatatlan, és tönkrevágja az életminőséget.

Mostanában kezdek csak arra gondolni, felesleges azon keseregni, mi lenne, vagy mi lett volna, ha nem lennék beteg. Mindig azt hittem, mad megoldom, ha meggyógyulok, de most már látom, nem gyógyulok meg mostanában...... Természetben, érdeklődésben, felfogásban akkor is különbözünk, és vannak szokásai, amiket én nem tudok tolerálni, ő meg ezt nem érti meg, hogy mi bajom van ezzel. A betegség sajna nem egy átmeneti időszak, hanem (most) az életünk része, remélem, csak ideiglenesen de ezek a napok is az életünkhöz tartoznak, és ekkor is szükségünk van társra, szeretetre olyan körülmények között, amit az állapotunk lehetővé tesz. A személyiségünk, a lelkünk ettől még ugyanaz!!!! Ha testileg mondjuk nem vagyunk képesek szexre, vagy elutazni, stb. És ha a párunk azon sóhajtozik, hogy ó ha nem lennél beteg stb. - amikor Te se tehetsz arról hogy ez van - az nem túl felemelő.

MOndd el neki, hogy sajnálod, hogy ez van, de ezt a huzavonát nem bírod (gyógyulásodnak se tesz jót) - most vagy legyen melletted 100 százalékosan, zokszó, sóhajtozás nélkül, -mert nem te tehetsz a dolgok jelen állásáról, és a szenvedőalany elsősorban mégiscsak Te vagy, nem ő!!! - vagy szakítsatok.

Válasszátok az egyenes kommunikációt: ha a másik nem érti a célzást azon nem megsértődni kell, hanem értelmesebben kifejezni a szándékunkat.