Mi volt életed legnehezebb időszaka? Bővebb lent.

12-16 éves korom között kegyetlen depresszióba estem. Nem amolyan kamaszhiszti volt, nem a hormonok vagy ilyesmi: a baj azzal volt, hogy én alapvetően egy szeretetközpontú lény vagyok, folytonos harmóniára törekvéssel - és addig bírtam. Apám nem volt, anyám, aki egyedül nevelt minket, agresszív, szintén depressziós, gyűlölettel és keserűséggel teli ember volt, a családban pedig valamiért mindig én voltam a rossz(ezt máig sem értem).

Egy ideig elvoltam a magam kis világában, de nem lehetett folyton menekülni a való világ elől, egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy a családom eltaszít, a barátaim negatív irányba változnak - pont engem szúrt ki az osztályom-, mindemellett kifejezetten csúnya lány voltam és nagyon szegény körülmények között laktunk. Mindenféle belemagyarázás nélkül mondom, hogy egyedül voltam...

Borult a bili, bezárkóztam, és eldöntöttem magamban, hogy a világ egy szörnyű hely, amit gyűlölni kell. Ezzel csak az volt a baj, hogy még bennem lévő szeretetet sem tudtam senkinek odaadni, ezért téveszmékbe menekültem, zokogásba és folyamatosan az öngyilkosságot terveztem - csak azért nem tettem meg végül, mert én hülye még akkor is azon aggódtam, hogy esetleg másokat megbántok vele.

Végül magamból lábaltam ki ebből az egészből, bár nem sikerült rájönnöm, hogyan. Ma már boldog ember vagyok a családommal helyrehoztam a kapcsolatom, rengeteg barátom van, sokan szeretnek.

Csak... már semmi nem olyan, mint régen. Amikor valaki olyan mélyről bukkan felszínre,mint ln, az tud nagyon-nagyon boldog lenni, de mégis ott marad az emléke annak, hogy mi minden történt. El lehet feledkezni róla ideig-óráig, de végül mindig előjön. Nem valamiféle bűnbánat, már rég megbocsátottam magamnak... nem, ezt nem tudnám megmagyarázni.

És mikor visszagondolok erre az időszakra, mindig elcsodálkozom, hogy: jó ég, miért érzem úgy, mintha egy egész sötét évtized állna mögöttem. Az idő tényleg lelassul, ha szenved az ember.

Nekem az volt nagyon szörnyű, amikor babát vártam. Nem volt egyszerű a terhességem, az elején majdnem elvetéltem, aztán úgy látszott, hogy fejlődési rendellenességei vannak a babának. Közben a munkahelyemen egy szobában voltam két nővel. Az egyiknek egészségügyi gondjai voltak, nem tudott teherbe esni, a másik pedig egy harmincas "szingli" volt, aki teljesen rávolt görcsölve arra, hogy férjhez menjen és gyerekei legyenek. De minden pasija lapátra tette. Nos ők, nagyon az elején rájöttek, hogy babát várok. Attól kezdve mindent megtettek, hogy bántsanak. Állandó beszólogatások, sértegetések, nemköszönések stb. Így telt a 9 hónap.

Azóta megszületett a babánk, teljesen egészséges. Ők azóta is a saját levükben főnek, de ez már nem az én problémám.

Nem tudom miért van úgy, hogy az életben a jó is és a rossz is csőstül jön.

Volt egy kb. 7 éves nagyon gyönyörű időszakom, ami átvezetett a gyerekkorból a felnőtt korba. Tinédzserként kerestem valami kapaszkodót az élethez és bár nem voltam hitre nevelve, mégis megtaláltam Jézust - vagy Ő engem?

Tagja lettem egy gyülekezetnek, ahol sok fiatal volt és nagyon szép zene. (Nem a Hit gyüli.) Teljesen kitöltötte az életemet. Úgy éreztem, burok vesz körül, és azt mondták nekem, hogy Isten megáldja a hívő ember nem hívő családtagjait is. Nagyon-nagyon vágytam arra, hogy a családom megtérjen, és együtt járjunk gyülekezetbe, mert láttam milyen boldogok a gyülekezeti családok. És persze vágytam arra is, hogy hívő legyen a társam. De mint sok helyen, itt is nőuralom volt. Minden srácra jutott 6 lány legalább. Lényeg az, hogy a fiú, akibe nagyon szerelmes voltam, észrevett végre. De aztán nem lett semmi az egészből. Hosszú lenne elmondani, de akkor nagyon mély depresszióba zuhantam. Eltávolodott tőlem, de én meg ahogy lenni szokott hívőéknél, "kaptam" egy vagon ígéretet Rá nézve. Persze csak belemagyaráztam, de akkor még hittem bennük. Aztán amikor megkérte valakinek a kezét, véget ért az álmom. Hívőként nekem egy nős pasi tabu volt. Még gondolni se bírtam foglalt emberre, de amikor beleszerettem, még nem volt senkije. Most meg...Azt hittem megőrülök...De a hitem kárpótolt és még mindig reméltem, hogy a családom megtér. Közben Mamám rákos lett. 1,5 év pokoli betegség, nekem közben a meghiúsult szerelem. Nekem olyan igazi Nagymamám volt. És pokoli véget ért. De a családja körében mehetett el, nem kórházban. Ez is valami.

Alig ocsúdtam fel a halálából és tudtam meg, hogy a fiú jegyben jár, a 20 éves öcsémet végre sikerült elcsalnom egy gyülekezeti koncertre. Mintha megváltozott volna a nagy ellenállás a hit felé...

1 hét múlva eltűnt. Néhány nap után találtak rá. Öngyilkos lett egy lány miatt, aki összejött egy haverjával. Ez volt az a pont, amikor összedőlt körülöttem a világ. 7 éven át minden nap imádkoztam értük. MINDEN NAP!!!!!!

De még hittem...egy ideig. Alig ocsúdtam fel a temetésből, megtudtam hogy a kutyám is menthetetlen. - Hát Te is itt hagysz?-kérdeztem tőle. Amikor nagyon szenvedett, elaltattam, de az nem altatás volt. Tudtom nélkül légzésbénítót adott neki az állatorvos. A kezem között fulladt meg pokoli kínok között.

Nem engedtem ki a karomból órákon át. Anyáék engedték, hogy velem legyen.

Nem értettem, Isten hogy engedheti meg ezt???? Szörnyűségesnek kezdtem látni Őt. Azt kértem, hagyja abba. Kék-zöld vagyok már így is, hát nem látja?

De akkor a karomban a halott kiskutyám testével megértettem, hogy Isten azért ennyire rettenetes, mert nincs is. Nincs kit vádolni többé. Már nem kell gyűlölnöm Őt, mert nincs. Nem vettem észre, mikor ment át az iránta való szeretetem gyűlöletbe, de arra emlékszem, hogy a halott kutyámmal a karomban lettem hitetlen.

Ezután az amúgyis labilis anyám alkoholista lett. Én meg otthagytam a gyülekezetet. A reménybeli "megígért" srác esküvőjén már nem bírtam részt venni.

Ezután éveken át olyan voltam, mint egy holdkóros. Egyik nap a másik után.

Gondoltam az öngyilkosságra. De én nem voltam elég önző hozzá. Nem vállaltam fel azt, hogy tönkretegyem a szüleim életét, de még a kutyáimét se.

Az az igazság, hogy engem a kutyáim mentettek meg. Az a kutya, aki akkor halt meg, 2 utódot hagyott nálam. Vénségére szülte őket nagy meglepetésünkre.

Első kutyámmal mindig együtt aludtunk, de a kölykei kintiek voltak. 1-2 hónap rettegett éjszaka után bepateroltam őket a szobámba és az ágyamba. Attól kezdve kezdtem újra élni. Később tudatosan akartam kölyköt az egyiküktől.

8 kiskutyám született. Nem ajánlom senkinek. De nekem életem legszebb időszaka volt. 3-at megtartottam, a többi gazdához került.

10 évvel a nagy szerelmi csalódás után és túl egy nagyon rossz élettárson, újra szerelmes lettem.

Ma Vele élek. Nagyon szeretem Őt. A kutyáim csodálatosak. Az egyikük szőke, mint valami napsugár. A legédesebb kutya a világon.

Ha van pozitívum a sok szenvedésben, akkor az, hogy megtanultam értékelni amim van. Tisztában vagyok vele, milyen múlandó minden. Nem Hollywoodi történetet írok, happy and-el. Még nincs and. Tudom, hogy bármikor elveszíthetem őket. De épp ezért nem tudok rájuk unni. Se a páromra, se a kutyáimra. Nem lehetek olyan fáradt, hogy ne örüljek egy kicsit legalább nekik. Tulajdonképp csupa öröm az életem. Minden perc amit velem tölt a szerelmem, ajándék. És a kutyusaim is...Csupa öröm, csupa tűz...

Szoktam arra gondolni, mi lesz ha majd nem lesznek?

De rájöttem, hogy mindig lesz egy nyomorult kutya, akinek szüksége lesz rám. Most is van egy menhelyi kutyám 3 éve.

Nem lehetek olyan mélyen, hogy ne jusson eszembe: ha az én életem nem ér már egy lyukas garast sem, azt az egy szegény kiskutyát, aki az út mellett reszket éhesen, vagy zsákba kötve kidobják a szemétdombra, hogy azt az egy kiskutyát meg ne tudnám menteni!

Nem több értelme van ennek, mint gyáván elmenekülni?

Ha már ilyen mocsok ez az élet, csináljuk végig rendesen.

Köszi szépen! Kisfiú lett.

Különben tényleg az segített, hogy tudtam a gonoszságuk az irigykedésből táplálkozik, igazából bármit megadnának, hogy a helyemben legyenek. Amit "tanultam" belőle: azóta bizalmatlanabb vagyok az emberekkel. Sajnos ez van.

Azt hiszem kérdező, te mélyen belül keserű ember lehetsz.

Ha nem lett volna a hitem, és emberek,akik segítettek, ma már nem élnék. Nem becsüld le a világ értékét.