Mi volt életed legnehezebb időszaka? Bővebb lent.

Volt egy pár. De a legnehezebb kétségtelen hét éve 2003 szeptemberében kezdődött.

Pont akkor fejeztem be az általános iskolát. Családi hátterem nem épp a legtökéletesebb volt: meghunyászkodó, idegroncs és önfejű anya és tanulatlan, ösztöneinek élő agresszív apa. Sok verés, sok megaláztatás után nem vettem magamon észre, hogy mennyire befelé forduló lettem. Általános iskolában annyira nem is tűnt fel, hogy mennyire kilógok a tömegből (eléggé gáz ruhák, hülye frizura). De mivel egy valakivel jóban voltam ,s a többiek se piszkáltak így ez nem volt szembetűnő nekem. Gondolom azért, mert hát együtt nőttünk fel ők így fogadtak el.

Na már most függtem ettől az embertől, ezért együtt adtuk be a jelentkezést az egyik iskolába, ahová csak fiúk jártak. Ugye én nem voltam tipikus fiú a fentiek miatt. Azon a nyáron apám eléggé terrorizált főleg lelkileg. Így már úgy mentem be elsején, hogy eléggé pocsék nyarat tudhattam magaménak. Már második nap kinéztek és elkezdtek piszkálni és beszólogatni. A legjobb barátom pedig nagyban elkerült. Ráadásul előzőleg pár osztálytársam mondta, hogy ha ebbe az iskolába megyünk kössük fel a gatyánkat. Megijedtem, s csak azt láttam, hogy ott vagyok egy osztállyal, amely ki akar csinálni. Egyetlen barátom volt, az is hátat fordított emiatt nekem. Továbbá itthon pedig még jobban el voltam nyomva. Ezért eléggé összetörve jöttem haza az iskolából. Aznap írtam búcsúlevelet. Megpróbáltam felvágni az ereimet, de nem volt elég bátorságom hozzá, ezért gyógyszert vettem be. Mivel ugye nem voltam - szerencsére - nagyon tájékozott, így ezt fájdalomcsillapítóval tettem meg. A levelet egyik volt osztálytársamhoz juttattam el, így hiába aludtam ki magam és gondoltam meg magam: lebuktam. Sulit arra az évre abbahagytam, s egy évig önsegítő körbe jártam.

Egy év múlva másik suliban kezdtem, ahová alapból is akartam menni, de ugye ott nem lett volna ismerős. Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött extra görccsel mentem be. Szerencsére a szomszéd utcában volt egy lány, akivel szegről végről ismertük egymást, így ő lett az osztálytársam. Persze itt is kiszúrtak. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Nem mertem megint megtenni azt, amit egy évvel, ezért pl. mérgeztem magam, hogy ne kelljen iskolába menni, továbbá olykor-olykor elkaptak néhány dühroham és késsel, ollóval, pengével vagdostam magam.

Aztán valami megváltozott. Az osztályban alapból nem volt osztály közösség. Szerencsém volt, mert jól fogott az eszem és nem kellett annyi időt szentelni a tanulásra (néha elég volt órán figyelni). Aztán történt valami: szépen elkezdtem felfedezni, hogy vannak emberek, akikkel jóban vagyok. S vannak olyanok, akikkel ugyan nem, de elviselnek maguk mellett, s vannak tanárok, akik felnéztek rám. Ebből órási erőt tudtam meríteni még akkor is, amikor válogatottnál válogatott sértéseket vágtak a fejemhez. Ráadásul volt egy lány akivel én jóban voltam. Ugyan nem a legszebb, s nem a legokosabb, de ő is kapott aztán elég rendesen. Ő maradt velem szakmai képzésre, ahol az osztály kis létszáma miatt nem volt olyan, aki kiszemelt volna magának és bántani tudott volna. A szakmai képzésen szó szerint kivirágoztam, s mindenki megkedvelt. Ott jöttem arra rá, hogy nem kell mindenkivel megkedveltetnem magam, s örülnöm kell annak, hogy egy átlagos fiúnak születtem, mert lehetne ennél sokkal, de sokkal rosszabb. S addig amíg van olyan, aki kedvel engem... a többieket le kell sz*rni. :)

Nekem ez az írás a nehézségek idején mindig nagyon sokat segített...:

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom, a parti homokon,

ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

„Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S, most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át,

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínységben?”

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:

„Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert a legsúlyosabb próbák alatt

Téged vállamon hordoztalak!”

(Ismeretlen szerző nyomán)