Van aki megbànta, hogy férjhez ment és gyerekei lettek?

Szerencsém volt, mert volt időm kipróbálni egy csomó dolgot, amit terveztem. Aztán jött a férjem, ház, gyerekek, kiskedvencek és egy szempillantás alatt hatan függtek az én napi hangulatomtól. Amikor idegesebb vagyok, azonnal átveszik, ezért nem is gondolkozom olyanan, ami valószínűleg elszomorítana.

A másik szerencsém, hogy a velem egyidős sógornőm hasonló érdeklődésű, mint én és ő úgymond folytatta azt az életvitelt, amit én éltem a családalapítás előtt. Rajta látom, miket tapasztalt, miket hagyott ki, mi jött be, mit bánt meg. Miatta látom, hogy bár irigylem az utauásait, de nem akarnám megváltoztatni az életem. Ő most szeretné felépíteni azt, ami nekünk van, csak 15 évvel később és ez már nem ugyanaz. Én viszont szabad és erős leszek, mikor ő oviba járatja majd a gyerekét és én utazhatok, fejlődhetek, de már egy kipróbált partnerrel és "kész", önellátó gyerekekkel. Én nem csinálnám másképp.

A mamám.Mindig mondja ha

" újra kezdhetné nem kellene

neki egy gyerek sem. "

Meg férjhez sem ment volna.

Egy lánya van meg egy fia.

Egyikkel sem túl jó a kapcsolata.

A lányával anyámmal már nem is tartják a kapcsolatot, mert

utálja mamámat. A fia meg nem sokat foglalkozik vele mert egy önző ember aki csak magával törődik.. Szóval nem is nagyon

látogatja..

Anyám egyszer úgy fogalmazott, hogy "ha újra kezdhetném kellene a francnak gyerek meg család"

Közben ott ültünk mellette, nem esett jól.

44 éves vagyok, sosem akartam gyereket. Egyszerűen éreztem, hogy nekem nem lenne hozzá türelmem. Tudom, hogy nagyon szeretném és mindent megtennék érte, de türelmetlen, idegbegeg szülőkkel nőttem fel és javarészt borzalmas gyerekkorom volt, pedig még az elmondásuk szerint is jó gyerek voltam, soha nem volt velem semmi gond, nem balhéztam, nem jártam el otthonról, csak éltem a szobámban csendesen.

Amikor egymásra találtunk a párommal, őszintén elmondtam neki, hogy nem szeretnék gyereket, ő ezt abszolúl elfogadta, sőt, ma már azt mondja, a lehető legjobb döntés volt, hogy nem vállaltuk be, mert ő is ugyanazt tapasztalja a környezetünkben, amit én.

A gyerekesek imádják hangoztatni, hogy a gyerek az életük értelme, a közösségi oldalakra úgy teszik fel a fotókat, hogy "szerelmem" meg "életem boldogsága". Aztán ha négyszemközt beszélgetsz velük, a többség elmondja, hogy ha újra kezdhetné, biztosan nem vállalna gyereket újra. Na itt merül fel a kérdés, hogy ha tényleg az élet értelmét látja a gyerekében, akkor miért is nem vállalná ezt újra? Nekem több ismerősöm is odaírta már a közösségi oldalon különböző cikkek alá, hogy ha újra kezdhetné, tuti nem szülne. Ha én látom, a gyerekei is látják a kommentet, borzasztó még belegondolni is, hogy mit érezhetnek.

Pont múlt héten panaszkodott páromnak a kollégája, egyszerűen nem bírnak a három gyerekkel sem idegileg, sem anyagilag.

A nővérem pár hete vallotta be, hogy először elítélt, amiért nem akartam gyereket, de most, hogy a fia már felnőtt és tudja, min kellett vele keresztülmennie, már ő sem akarna gyereket és maximálisan megérti a döntésem.

Egyetlen kezemen meg tudom számolni, hogy kik azok a környezetemben, akik tényleg harmonikus családi életet élnek és szeretetben, békességben nevelik a gyerekeiket.