Egykék, ti hogy élitek meg, hogy nincs testvéretek?

20 éves vagyok.

Sosem éreztem azt, hogy hiányzik egy testvér. Otthon valószínűleg nyűgnek éreztem volna. Talán most is csak az lenne, bár már külön élek.

Később valószínűleg más lesz. Ha majd egyszer a szüleim nem már lesznek, biztos úgy fogom érezni, hogy jól jönne egy testvér, akivel osztozhatok a fájdalomban. És persze nem maradnék tök egyedül. Mert egykeként ez lesz. Neadjisten a kapcsolatom is tönkremegy, bele sem merek gondolni, mi lenne velem.

Jól. Nekem ez a normális. Szuper szüleim vannak, mindig csináltunk valami izgit.

Mióta megismertem a férjemet, meg egyenesen örülök, hogy nincs. Az ő 2 testvére több problémát okoz, mint örömet... Szerintem még 1-2 év és teljesen meg is szakítja velük a kapcsolatot a saját mentális egészsége érdekében.

Ettől függetlenül tudom, hogy van, aki szereti a tesóját, de sajna én csak a negatív oldalát láttam eddig közelről.

Nekem van testvérem, de igazából semmi pluszt nem ad hozzá az életemhez. Eleve van köztünk 4 év, szóval egy idegesítő kis hülye volt mindig az életemben. Felnőttként sem jelentünk semmit egymásnak, szinte nem is tartjuk a kapcsolatot.

Férjem egy szem gyerek, náluk viszont az volt mindig (anyós szokta mesélni), hogy pont azért, mert a fia egyedüli gyerek volt, ők mindig vittek magukkal 3-4 másik gyereket is (kirándulni, programokra). Szóval nem élte meg hiánynak, és nekem is ezt mondja a férjem, hogy neki így tök jó volt.

Mivel mi szar testvérek vagyunk, nekem csak egy gyerekem lett, tudatosan. Úgy voltam, hogy nem cseszek ki vele.