Egykék, ti éreztétek bármilyen hátrányát vagy előnyét annak, hogy nincs testvéretek? Szerettetek volna?

Nem mondták.

Nos, nekem sem normális apám, sem unokatestvérem nem volt, egy idő után csak egyetlen közeli rokonom maradt, kissé magányos volt így a családi élet.

Néha gondolok rá, hogy azért jobb lenne, ha lenne egy jó tesóm. De van olyan, akinél a semmi jobb. Ezt apánál tapasztaltam... Apropó apa, na az kicsit jobban hiányzik, mint egy tesó. Pedig lassan 40 leszek. Nem annyira szórakoztató kétfős családban felnőni egy kifejezetten társasági emberkének, ahol a másik személy nem szeret beszélgetni, inkább a munka vonzza.

Úgyhogy ez összetett dolog. Ha nincs tesó, de barátok, hasonló korú játszótársak már pici kortól, unokatestvérek, szerető nagyobbacska család, az azért jobb, mint úgy, ahogy nálam volt. Bár nem volt rossz gyermekkorom, csak kicsit magányos.

Nem tudom, én szeretek egyke lenni. Soha nem kényeztettek el, mindig voltak azonos korú barátaim...

Az egyetlen, amiért örülnék ha lenne, mert most nincsenek barátaim, senkim, és egyedül érzem magam. Ez van.

Még valami. Anyám saját bevallása szerint szeretett és elég rendesen is nevelt, de néha azért éreztem, milyen az, ha valaki nem a kedvenc gyerek, hiába egyke. Nem mindenkit kényeztetnek nagyon egykeként sem.

Rengeteg múlik a szülőkön. Testvérnél is, égbekiáltóan igazságtalan bánásmód is van, nemcsak boldog családi kör.

Sajnos én csak előnyét éreztem annak, hogy egyke vagyok, mert a szüleim nem igazán úgy álltak a családi élethez, ahogy kellett volna. Folytonos balhék, cirkuszok..., majd édesanyám eldobta magától az életet, ekkor még gyermek voltam. Örülök, hogy nem szenvedte ezeket végig velem még egy gyermek.

Nem egykéztek, ismerve a körülményeket.

Nem nagyon érzem igazán se előnyét, se hátrányát.

Előny talán, hogy saját szobám volt, míg sok ismerősnek, akik tesók voltak egy szobában kellett lenniük.

Hátrány, hogy jó lett volna, ha van valaki, aki mindig mellettem áll. Bár ez ugye ritka, mert ahhoz nagyon jó kapcsolat kell, ami nem biztos, hogy minden testvérnél adott is.

Én szinte csak az előnyeit tapasztaltam. Jobban jöttünk ki így anyagilag, minden törődést én kaptam. Kisebb boromban szerettem volna testvért, csak úgy, mert mindenkinek volt, és úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből. De aztán rájöttem, hogy jobb így nekem.

Nem lettem különösebben elkényeztetve, attól, hogy egyetlen gyerek vagyok, még nem majomszeretettel neveltek. Soha nem mondtak nekem ilyet.

Jobbára csak előnyét élveztem.

Nem álltak túl jól anyagilag a szüleim, ezért döntöttek úgy, hogy egy gyereket vállalnak, de őt anyagi biztonságban felnevelik. Ez lettem én :)

Persze valamilyen szinten el voltam kényeztetve, de a legtöbb egyke szerintem el van. Jó volt igazából, mert barátaim mindig voltak akikkel játszani tudtam, ha pedig nem értek rá, akkor is mindig el tudtam magam foglalni. A szüleimmel is jobb volt így a viszonyom.

Testvért nem akartam, mert volt egy barátom, velem egykorú (szintén egyke), akivel kiskorunk óta barátok vagyunk, őt tekintem testvéremnek.

Hátrányt két szempontból éreztem, bár ezek elhanyagolható dolgok. Az első, hogy nem volt idősebb testvérem, ezért nem volt, aki felkészítsen bizonyos életbeli dolgokra (szerelem, középiskola, emberi dolgok, stb.), ezért ezeket nekem kellett kitapasztalnom.

A másik pedig, hogy általános iskolában ha volt valami ajándékozás, karácsonyi, húsvéti, amit a tanárok és az igazgató szerveztek - tehát még véletlenül sem gyerekek egymás között - akkor a barátom és én voltunk azok, akik nem kaptunk soha ajándékot, mert nekünk nincs testvérünk, ergo a szüleink jobban állnak anyagilag, így tudnak nekünk ajándékot venni.

Persze így olvasni röhejesnek tűnhet, de akkor is kimaradtunk valamiből ami másoknak alanyi jogon járt, rossz érzés volt, holott nem tehettünk az egészről. Szerintem ez genyóság volt egy 7-14 éves gyerekkel szemben.

Sohasem akartam testvért. Gyerekkoromban valósággal rettegtem, hogy a szüleim egyszer csak bejelentik, hogy lesz. De szerencsére nem lett. Azóta is örülök ennek. Nem kellett senkivel osztozkodni, eggyel kevesebb embert kellett elviselni magam körül. Mindenkinek nehezebb lett volna ha van még egy gyerek, a szüleim nincsenek jóban, egész kiskoromtól kezdve az ordibálásukat hallgattam, miközben engem rángattak jobbra-balra, hogy melyikőjüket kell szeretni. Tanulni, aludni nem tudtam tőlük, mert folyton üvöltöttek, külön szobám meg nem volt. Egy testvérrel ez még nagyobb szívás lett volna, 4-en összezárva egy szobába és 2 gyerek hallgassa ahogy a szülők ordítanak? Másik dolog az anyagi helyzet. Nem voltam elkényeztetett gyerek, sokat csúfoltak, amiért nekem nem volt annyi ruhám, olyan szép holmim, mint a többieknek de örülni kellett annak is. Ha ketten vagyunk, még ennyi sem jutott volna. Szerintem arra sem lett volna pénz 2 gyerekkel, hogy tovább tanuljak. Szóval ha lehet így mondani, én abszolút előnyét élveztem annak, hogy egyedül vagyok és anyagi szempontból a szüleim is.

Egykézés nem nagyon volt, talán csak akkor, amikor nem igazán tudtam hogy hozzáállni más gyerekekhez, mondták a szülők, hogy azért mert egyke vagyok. De szerintem nagyobb szerepe volt ebben annak, hogy sohasem engedtek sehova, nem mehettem senkivel biciklizni, sem játszani, így nem tudtam megtanulni a gyerekek közti viselkedést. Nem féltésből csinálták, egyszerűen anyám nem értette, hogy miért is kellene nekem bárkivel is játszani, nem jó helyen vagyok én a házban? Az az egyke, akit a szülei engednek másokkal játszani, szerintem nem szenved ebben hiányt azért, mert egyke.