Hogy fogadjuk el a nővérem barátját, ha nagyon furcsa?

Nekem már akkor furcsa volt, mikor ismerkedtek, találkozgattak. Nagyon nyomulósnak, levakarhatatlannak tűnt, bárhová ment a nővérem és mondta neki, ő "véletlenül" pont ott bukkant fel. Kedves volt mindig, de valahogy azt éreztem, hogy ez a kedvesség nem őszinte.

Bemutatta a családnak és ez az érzés bennem fokozódott, miután megismertem személyesen is. De nem akartam se neki, se a szüleinknek mondani, mert semmi kézzel foghatót nem tudtam volna mondani, csak hogy ezt érzem. Egyedül a páromnak mondtam, az elején azt mondta, hogy unatkozom csak, majd mikor ő is találkozott vele, mondta, hogy olyan nyugtalannak érezte magát a környezetében, mintha a srác tele rakta volna a szobát negatív energiával. Pedig végig mosolygott, kedves volt, szóval nem értettük.

Anyukánk kérdezett tegnap erről, hogy mi mennyire ismerjük a fiút, mi a véleményünk. Nem akartam ebbe így belemenni, de mondtam, hogy nem szimpatikus, van benne valami, ami taszít. Mondta, hogy ők is ugyanezt érezték apával, mintha lenne a kedves, mosolygós jófiú külső mögött valami sötét is és hogy nem tudja megmagyarázni, mitől, de végig amíg a fiú náluk volt, volt benne valami szorongás.

Nem ő az első barátja a nővéremnek, az én páromat is azonnal elfogadták, szóval ez nem ilyen "szülői féltés", mert nagyon nyitott család vagyunk.

4-szer találkoztunk vele, nem lett megggyőzőbb a helyzet.

Tudom, hogy a testvérem boldogsága a fontos, de még sosem volt olyan a családban, vagy baráti társaságban, akit ne szerettünk volna, ne éreztük volna jól magunkat a társaságában.