Ha újrakezdenéd az életed akkor csinálnál gyereket?

57. hozzászóló, szerintem az teljesen természetes, és emberi dolog, hogy nem csak és kizárólag a gyerekünkkel szeretnénk törődni állandóan, 0-24-ben. Nem vagyunk gépek! És aki nekem azt mondja, hogy őt ez 0-24-ben állandóan, de állandóan boldoggá teszi, annak nem is hiszek.

A kislányom az egyik legjobb dolog, ami történt velem életemben, ugyanakkor a legfárasztóbb és legkimerítőbb is. Most sem döntenék másként, és most is megszülném. De több gyereket nem terveznék, mint, ahogyan most sem tervezek. A lányom születése előtt is volt annyi önismeretem, hogy éreztem, nekem csak egy gyerek való. Soha nem is akartam kettőt. De akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ilyen szinten kimerítő az, amikor az embernek gyereke van. Mondom ezt 15 hónapnyi minimális alvás után. Még egyszer nem bírnám, és nem is szeretném kibírni.

"nem tapasztaltam ilyen a közvetlen környezetemben"

Szerinted ezzel hozzád fordulnának? Mert ezt sokan még maguknak sem merik bevallani. Egyrészt tabu, másrészt ez nem csak egy egyszerű kognitív disszonancia. Felfogni ép ésszel, hogy létrehoztam egy másik embert, majd megbántam... ez valami eszméletlen lehet. Miattam létezik valaki, de bárcsak ne létezne.

Nincs, és nem is tervezek (24N).

Anyum mindig azt mondja, hogy nem bánta egy percig se, pedig ahogy elnézem szegényt néha, szerintem határozottan könnyebb / jobb élete lett volna kevesebb vagy 0 gyerekkel (pedig csak ketten vagyunk :D)

Anyósom azt mondja, bánja, hogy nem lett több, kettő van neki de nála valahol 3-4 körül lenne az ideális

Apósom azt mondja, ha ma lenne fiatal, biztosan nem vállalna egyet se

Apumat nem tudom, ilyen mélységig nem mentünk bele soha, de már néha elejt ilyet irányomba, hogy “azért legalább egy az kell” - jelentsen ez nála akármit…

Olyasmi ez szerintem mint mikor az élete alkonyán megkédezik a híres sebészt, művészt, akárkit aki sikeres volt a pályáján hogy mi újság és erre bevallja, hogy ő inkább mégis mozdonyvezető szeretett volna lenni.

Akkor tudja már csak az ember, hogy mire is vállalkozott a gyerekkel is, amikor már végefelé közeledik az egésszel.

Ráadásul sokan azt sem tudják elképzelni előre, hogy a gyerek kapcsán olyan konfliktusok is képződnek - a sok-sok öröm mellett - amik a gyerek nélkül sosem történnének meg.

Én egészen fiatalkorom óta tudom, hogy nem szeretnék gyereket. Semmi anyai ösztön nincs bennem, idegesít a vibrálásuk, a hangszínük, a sok nyafogás. A férjem is ugyanígy van ezzel. Tizenév házasság után sem gondoltuk meg magunkat. A tesómnak van 2 kisgyereke, velük elvagyunk 1 órán keresztül, de utána a kocsiban hazafelé mindig megbeszéljük, hogy aranyosak, jófejek, de ennyi elég is volt a babázásból.

Én nem tudnám elképzelni, hogy feladjam az életem, a szabadságom azért, hogy büfiztessek és pelenkákat cseréljek. Szeretünk együtt lenni a férjemmel, utazni, kirándulni, spontán programokat szervezni, szeretem a munkám, a hobbijaim és nem adnám fel egyiket sem azért, hogy gyerekem legyen.

Ráadásul a közvetlen környezetemben akinek van, azoknak mind nagyon megviselte a kapcsolatát, volt, akik el is váltak 1 éven belül. Plusz mindig hallgatom, hogy fáradt, nem alszik senki, elmaradtak a barátok, megromlott a kapcsolat, nincs ideje semmire, ingerlékeny, mindenről le kellett mondania stb. Persze a végén mindig hozzáteszik, hogy "de megéri, mert annyi szeretet ad." :D hát kösz, engem szeretnek épp elegen.