Mi volt a legfájóbb mondat/megjegyzés/szó, amit valaha mondtak neked?

Engem anyám rendszeresen vert és minden nap ehhez hasonló szövegekkel alázott meg:

"Undorító, mocskos autista féreg vagy! Mégis miért jöttél a világra, te fogyatékos, elmebeteg patkány?! Ha tudtam volna, hogy ilyen fogyatékosnak fogsz születni, el is vetettelek volna! Halálra kéne éheztetni az olyan élősködő, vérszívó piócákat, mint te vagy, úgyis csak terhe leszel a társadalomnak és a normális embereknek! Egy eltartott szar leszel, mehetsz vissza a pszichiátriára! Megis miért nem adott nekem az Isten ép gyereket? Hogy döglöttél volna meg még három napos magzat korodban, te élősködő szar, a semmiért zabáltatlak téged! Bárcsak megdöglenél, egyel kevesebb elmebeteg patkány maradna a világban! "

Mindig sírva próbáltam elmenekülni előle, a legtöbbször a sarokba vagy az asztal alá próbáltam meg elbújni, de kirángatott onnan és véresre vert.

Azon gúnyolódott, hogy egy gyáva szar vagyok, aki két pofontól megijed, pedig bottal verte kékre-zöldre hátamat és ömlött az orromból a vér.

Anyám szerint kár volt megszületnem és jobban is tenném, ha öngyilkos lennék.

Ebben egyet is értek vele. Ezért valóban kár volt megszületnem.

- Semmi nem lesz belőled.

- Mehetsz majd tehenet fejni, mert olyan hülye vagy.

- K*rva

- Takarodj, ne is lássalak

- stb.

Olyan sokat kaptam fateromtól, hogy nem is emlékszem mindenre.

Amint nekem mondtak az nem a jelentése hanem inkább a helyzet miatt fájt és hagyott nyomot évekig, sőt még ma is.

Kb 8 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Van egy húgom, aki kb 6 éves volt. Apa egyszer csak bejelentette, hogy ő magával szeretné vinni a húgomat is, de engem NEM. Anya nem engedte, így jogi útra terelték a dolgokot. Az ügyvédek, és a szociális munkások akik foglalkoztak a dolgokkal azt mondták, hogy vagy visz mindkettőneket vagy egyikünket sem, mivel a pszichológus szerint ártott volna nekünk az ha szétválasztanak. A szociális munkások javaslatára 1-2 hetet Apánál kellett volna tölteni. El is mentünk, de Apa megtiltotta, hogy komminikáljunk Anyával, nagyszüleimmel. Talán egyszer engedte, hogy felhívjuk. Gyerek voltam, és még nem tölöttem távol Anyukámtól akkor ennyi időt. És szükségem lett volna valakire aki megölel, sokat sírtam. Amikor odamentem apámhoz hogy megöleljem, akkor ellökött ez ennyit mondott:

Mit akarsz tőlem, hagyj békén!

Őszintén ettől csak még jobban elkezdtem sírni, és pont akkor jöttek a gyámügytől megnézni, hogy hogy vagyunk, hogy telnek apánál a napjaink.

Végül Anyánál maradtunk, mert Apának én nem kellettem, és egyedül a húgomat nem kapta meg, és így visszalépett. Ettől függetlenül ez a egyszerű mondat utáni fájdalamat a mai napig érzem.

"Undorító vagy. Nekem egy ilyen ha fiatal lennék nem kéne"

Anyám mondta nekem pár éve mert volt rajtam kb 10 kiló felesleg az omtimális súlyomhoz képest. Szerintem ilyet attól senki sem érdemel akinek támogatnia kéne.

A mai napig is ami a legrosszabbul érintett, amikor az exem bevallotta (megbánta, láttam rajta) szakításkor, hogy egy jóideje csak "arra" ment ki az egész és nem olyan volt a kapcsolatunk amilyen kellett volna legyen. Ezt nem tudom megbocsátani, ahogyan azt sem, hogy nem tudtuk idejében helyrehozni, hanem hagyta, hogy egy fizikai dologgá váljon számára, mintsem egy érzelmi kötődéssé. Konkrétan kijelentette, hogy csak azért kellettem neki és nagyon sajnálja, megbánta és tudja, hogy sosem bocsátom ezt meg, mert az önbecsülésembe tiport ezzel.

Ez már nagyon rég volt, mégis örök nyomot hagyott bennem, azóta is félénk vagyok ezen a téren és nagyon szégyellem magam, a testem meg minden ehhez kapcsolódó dolgot