Úgy érzitek normális családban nőtettek fel?

Nem volt normális a gyerekkorom. Kevés volt a pénz ezért lepasszoltak minket a szüleink, a tesómat is, engem is. Több mint 10 évig külön voltunk egymástól, évente 1-2 alkalommal találkoztunk, így gyakorlatilag nem is ismerjük egymást igazán.

Én a másik nagyszüleimmel êltem pár évet akik mindenért megvertek, büntetésből bezártak a fürdőszobába, vagy 3 napig nem kaptam enni egy 4- es osztályzat miatt. Nyári szünetem sem volt, mert minden nap matekozni kellett, mert a szomszêd kisfiú is azt csinálja, legyek én is olyan szorgalmas...

Idővel én visszakerültem a szüleimhez, de apám állandóan b***sztatott, neki sose voltam jó. Beszólt hogy ilyen olyan ronda vagyok, szégyell velem mutatkozni az utcán is, az ő szemében nem is vagyok emberi lény és soha senkinek nem fogok kelleni, egyedül fogok megdögleni. Én amúgy nem is vagyok a gyerekük csak a kukában találtak. Állandóan ezeket kellett hallgatnom. Rengeteget költöztünk mert kevés volt a pénzük, a sulikban mindig én voltam az új gyerek, kiközösítettek, néha bántottak is. Nem voltak barátaim. Magányos voltam, így magamba fordultam, függővé váltam, és aztán elkezdtem a könyvekbe, olvasásba menekülni az élet túl fájdalmas valósága elől. Mai napig ez a kedvenc hobbim:) Aztán a szüleim elváltak. Így ritkábban találkoztam apámmal, aminek nagyon örültem.

Ma már több mint 10 éve vagyok együtt a férjemmel, és évek óta nem tartom a kapcsolatot apámmal. Így a legjobb. Nagyon régóta nincsenek felé érzelmeim. Kiölt belőlem mindent. Nem szeretem őt. Azt a bizonyos függőséget ami érzelmi okokból alakult ki, úgy érzem nagyjából leküzdöttem , már csak a következményeit igyekszem orvosolni, ez is folyamatban van.:)