Úgy érzitek normális családban nőtettek fel?

én diszfunkcionális családban, és a tágabb család is nagyon sok lelkibeteg, bántalmazó, gonosz embert tartalmaz(ott).

az egyik szülőm bántalmazó, és ő tönkretette a család többi tagját. én nem adtam tovább ugyanis nincs gyermekem, bár szerintem jól fel tudnám nevelni, mert rengeteg mindenre, rossz mintára, stb. rájöttem. terápiákra is jártam.

a mai napig szorongó ember vagyok, bár nagyon sokmindenen tudtam változtatni, és egy külső szemlélő nem tudná megmondani, milyen helyzetek, milyen nevelés van mögöttem.

Sajnos nem, de ugy változtattam hogy saját csaladom lett es probalom jól csinálni. Most jovok ra, hogy nagyon nehéz gyereket nevelni es milyen nehez volt egyedül az anyukámnak felneveni minket a tesómmal :(

Latni, hogy az apamnak es az új családjának mindene megvan míg nekunk szinte semmi az rossz volt... Ettől függetlenül szeretem a testvéreimet nagyon, ők nem hibásak, de latszik a különbség, hogy ők nekik milyen volt gyereknek es nekem milyen volt.

#5 és #6 megfogalmazta, amit írni akartam.

Én is jó családban nőttem fel, és hálás vagyok érte, hogy jó gyerekkorom volt.

Én szerencsére úgy gondolom hogy normális családban nőttem fel.

Pedig ez a topik a példája milyen ritka az olyan.

Nem.

Verések, ordítozás, mi gyerekek semmirekellők vagyunk, ez a mostohaapától, anyám meg továbbra is elbagatellizálja, hogy az nem is úgy volt, meg mert jaj szegény mostohaapám hogy nőtt fel.

Úgy általánosságban meg azt hallgattuk, hogy neked ez úgyse sikerül, ehhez béna vagy, miért nem vagy olyan, mint X.

Speciel a legjobb tanulók közé tartoztam, az nem számított.

Ja, s ezekért szidtak: olvas, úszni jársz, rejtvényt fejtesz.

15-ös: akkor nem vagyok egyedül. Apám minden nap részegen bejött és azt kiabálta koldus leszel. Minden egyes nap gyomoridegben telt.

Mégis sikerült lediplomáznom. Látta mielőtt meghalt volna.

Nem nőttem fel normális családban, de mégis becsülöm magam, hogy ilyen szüleim, rokonaim vannak.

Kezdjük eleve azzal, hogy az egész családban van egy autisztikus beütés. Már a dédim sem nagyon tudott beilleszkedni semmilyen társaságba, főleg a hatvanas éveitől kezdve (miután meghalt az utolsó élettársa) nagyon magányos életet élt.

Az egyik nagyanyám a Kádár-kor szülötte, a szocializmus ritka sikereinek egyike, egy szobakonyhás vályogházból kitört mérnöknő.

Másik oldalról a nagyszülők pedig a szocializmus bárói voltak. Vérszerinti apám egy igazi gazdag ficsúr lett, neves egyetemeken tanult, nívós munkahelyei voltak, mondhatni a libsik egy korai elfajzása. Azért, mert apám ért is valamihez (vagy értett... a tudása elavult már), de egyébként kőkemény balos nevelést kapott, magukat olyan k* műveltnek tartó fővárosi családból származott... Na, értitek.

Anyám meg a szegény lány. Kikerült az egyetemről, mikor lerohadt a magyar ipar, ráadásul új szakmát kellett kezdenie.

Később kínkeservesen összegyűjtött egy saját -szobakonyhás- lakásra, kapott kölcsön is persze. A lakás AS szabvány (ahogy sikerült) szerint volt foldozgatva, értsd ezalatt villany, gáz, víz, bővítés, háztartási berendezések és a többi.

Apámmal szeretői viszont folytatott (ez hosszú). Mindketten hibásak voltak, de mégis, a mocsok apámnak volt esze gumi nélkül d*gni, de gyt-t fizetni, azt nem. Gyt-t sosem kaptunk, mert a kiscsalád lefizette a bírót, + minket zaklattak, betörték az üveget, fenyegettek, zsaroltak, stb. Édesanyám úgy döntött, hogy jobb a béke.

Elkezdett nevelni a szobakonyhás lakásban, melyet több "Szülj még egy magyart" mentalitású szaki segített így-úgy foldozgatni egymástól függetlenül, szinte anyagáron. Látták, hogy szegények voltunk.

Közben anyámmal b*szakodott éveken mindenki, óvópedagógus, tanár, szomszéd, közjegyző, stb, mert védtelen volt, nem volt mellette férfi, aki egy jó nagyot beb@sz a szomszéd p-csnek, és nem volt pénze pereskedni sem. Volt pár elfuserált kapcsolata is.

Emlékszem, nagymamámmal (akkor még dolgozott) úgy imádkozve osztogatták be az idejüket, hogy megoldják a felügyeletemet, mert főleg régen, egy nőtől nagyon rossz néven vették, ha a gyerek miatt kivesz szabadságot. Sokszor kellett betegen (=megfázva, ritkán enyhe lázzal) iskolába mennem, mert különben anyámnak bármikor felmondhatnak, oldd meg a megélhetésed, ahogy tudod! Ezért (is) nézem megrökönyödéssel a mai eseményeket. Hol tudná ezt a rengeteg pl láz miatti távollétet megoldani anyám? Röpülne az első adandó alkalommal!

No mindegy, anyám úgy nevelt, ahogy tudott. Rengeteg volt a parízeres zsömle, az üvöltős DEIGENISMEGCSINÁLODASZORGALMIT szintű tanulás, sokáig nem volt internet sem, de az utóbbi főleg 8-9 évben az életünk elkezdett valamerre haladni.

Barátaim nem igazán vannak, olyan nagyon soha nem is voltak, barátnőm sem, de ezt már nem a családomnak, hanem az alapból hátrányos személyiségemnek köszönhetem. Valószínű örökletes a dolog, mert szüleimnek sem voltak jó szociális kapcsolataik, és a nagyszüleimnek sem.

Én azt mondom, hogy relatív nehéz gyerekkorom volt, de ez nem a családnak köszönhető, hanem rengeteg kretén gyereknek, az én sértődékeny - poént meg nem értő, szociális összefüggéseket észre nem vevő naív személyemnek, és pár szemétláda pedagógusnak köszönhető.

Pszichológushoz járok, és jelenleg pont azon dolgozunk, hogy ne érezzem magam akkora sz@rnak a többi emberhez képest.

Ez az én történetem.

15ös vagyok.

Nálunk alkohol egyáltalán nem volt, anélkül is vertek...

A mostohaapámnak elég volt annyi, hogy volt véleményem.

A "ne vitatkozz" üvöltés jött mindenre.

Ja, meg a "letöröm a kezed" volt még a szokás.

S az milyen már,hogy azt mondta anno, kár, hogy nincs háború, mert ő akkor volt gyerek, s nem volt cipője suliba járni, nekünk bezzeg van, s még külön szobánk is? (80-as években voltam iskolás.)

A szomszéd, nálam majdnem 20 évvel fiatalabb meg 8 évesen már Amerikában járt többször, akkor nekem őt utálni kellett volna, mert neki jobb volt, mint nekem?