Nőtársaim - akiket érint - ezt mégis, hogy gondoljátok?

Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Például a 10.-es fiam most éppen fogorvos akar lenni. Lehet, hogy még a pályaválasztási megváltozik a véleménye, de tegyük fel, hogy így marad. Ha ez így lesz, akkor 23 évesen például (évvesztes) még bőven egyetemista lesz nappali tagozaton, mivel levelező orvosképzés nincs. Ez esetben nyilván nem fog tudni dolgozni az egyetem mellett, tehát mi tartjuk majd el. Ha egy ilyen helyzetben a barátnője a semmire akkor gyereket akar majd, abba biztosan nem megy bele a fiam. Nem azért mert nem fogja szeretni azt a lányt, hanem azért mert van annyi esze, hogy tudja, nem tudnák eltartani a gyereket. Annyi tisztelet pedig szorult belé irányunkban, hogy nem hozna minket olyan helyzetbe, hogy tartsuk el őt is (mivel tanul), az unokánkat is, meg még a menyünket is. Ha ezt egy nő nem tudja megérteni, akkor tényleg nem egymáshoz valók.

Többnyire amúgy, ha megnézed a férfiak nem egyáltalán nem akarnak gyereket, hanem MÉG nem akarnak gyereket. Ez óriási különbség. Mert az idő a gyermekvállalásra akkor jön el, amikor mindkét fél úgy gondolja. Szerintem.

13:56-os, ezzel nem értek egyet, de elfogadom a véleményed. Ha megfordítjuk a dolgot: akkor a nő sem szereti a párját ha rá akarja kényszeríteni az apaságot a férfire akár kész tények elé állítással, akár érzelmi zsarolással ha ő még nem áll erre készen. Bárhogy is, így nincs értelme a kapcsolatnak, hiszen az alapvető kérdésekben különbözik a felek véleménye. Így a gyerek jár végül a legrosszabbul ha megszületik.

Én abban látom a hosszú, boldog párkapcsolat alapját, hogy nem próbálom korlátozni a párom, a hibáival együtt fogadtam el és nem kényszerítem rá arra, hogy mondjon le az álmairól, hanem segítek megvalósítani ugyanúgy, ahogy ő is nekem. Emellett a közös álmainkat is ugyanúgy meg tudtuk valósítani eddig (bár még nem mindet). Nekünk bejött eddig, bár még csak 18 éve vagyunk házasok.