Miért van a fiús anyákba kódolva, hogy annyira rajonganak a saját fiaikért, hogy rivalizálni kezdenek a menyükkel?

Ember- és jellemfüggő.

Anyósomnak 2 saját és 1 nevelt fia van, mindegyik menyét szereti (pedig az egyik saját fiának a 2. felesége sokkal fiatalabb, tapasztalatlanabb sok szempontból, voltak kétségek családon belül, hogy fog-e működni a dolog), segít nekik/nekünk, ahol tud, nem telepszik ránk (pedig nemrég megözvegyült és súlyos beteg is volt), tök normális. De mondjuk ez kölcsönös.

Anyukámnál picit nehezebb volt, mert ő - annak ellenére, hogy akkor már több mint 10 éve egyedül nevelt minket - nehezen viselte, hogy leválunk, elköltözünk tőle, és nem is igazán a meny/vő "utálat" volt a probléma, hanem hogy beállítsunk egy normális viszonyt, amiben nem érzi elhanyagolva magát, de mi sem őrülünk meg az állandó kényszertől, hogy szerinte milyen gyakran kell beszélni/találkozni. Onnan indult, hogy naponta "kellett" hívni, s ha ez nem történt meg, megsértődött! Nem volt egyszerű menet, de szerencsére ő megértette, hogy egyre távolodunk tőle, minél jobban kapaszkodik belénk, úgyhogy helyrebillentek a dolgok végül, de ez időbe és türelembe és sok beszélgetésbe került. Mire unokahúgomék megszülettek már rendben volt minden, ott már nagyon fegyelmezetten nem szólt bele az életükbe, de bármikor lehetett számítani rá. Legnagyobb dicséret azt hiszem, hogy sógornőm szívesebben hagyta nála a gyerekeket, mint a saját anyjánál, pedig nem egy ilyen érzelgős/aggódós típus. :D Szerintem az is kérdés, hogy a gyerek (fiú) hogy viselkedik, mert pl. öcsémnek is fel kellett nőnie, a sarkára állnia és megértetnie anyámmal, hogy nem az jelzi a szeretet mértékét, hogy pl. hány naponta hívja. Akkor van a legnagyobb baj, ha a férj nem a feleségggel alkot szövetséget, nem mer/tud/akar határokat húzni a szülővel szemben (ami nehéz azért, lássuk be).

Ez szerintem kicsit ilyen minta lehet. Régen a férfi dolgozott, a nő pedig otthon kellett, helyt álljon, és emelett boldogította a férjet kvázi. Szerintem kicsit ehhez merik a dolgot, és amúgy konkrétan ha fiam lenne, örülök, hogy szereti a lány, de azért legyen otthon egy háztartásban stb, tudjon megélni egyedül is. Tehát ne azért legyen a fiammal, mert amúgy nem menne semmire. ( ez csak feltételezés, nincs fiam :)))

Nekem az anyósom nagyon cuki, sose volt kivetni valója velem, de tud őszinte is lenni, mindig megbeszelunk mindent, de ritkán van probléma. Nekem inkább a párom nagymamája volt problémás. Valamiért kitalálta, hogy én iranyitom a párom, pedig vele lakott, és csoda volt, ha tudtunk találkozni . ( a nagypapa meghalt, és mint legnagyobb unoka, a párom hozza költözött, hogy ne legyen egyedül ) . Csak közben felnőtt, és persze jöttem én. Nagyon utalta a szituációt. Első alkalommal az hívott, hogy szeretne megismerni. Egyébként kedves volt, de olyan távolság tartó. Majd következő alkalommal engem nem hívott, és a paromnak elkezdte mondani, hogy én iranyitom, és hogy ez nincs jól. Szerencsére a párom értette a szituációt. 2 évbe telt, de nagy nehezen sikerült megértetni vele, hogy csak elkezdtük az eletunk és szeretnenk többet együtt lenni. Mikor a nagymamája kórházba került, mindig felajanlottam, főzök valamit neki. Azóta mintha kicserélték volna. Gondolom látta, hogy nem érdek ember vagyok, torodom a másikkal, és az unokáját se kihasználni akarom. Sajnos néha az ilyeneknek neked kell bizonyítani, ha családi békét akarsz.

Szavakból sajnos nem értik meg, és kicsit tényleg létezik ez az elveszed tőlem feeling. De mi biztosítottuk, hogy nem hagyjuk magára. A mai napig megyünk segíteni, ha szüksége van valamire. És így elfogadta a dolgot.

Egyébként tényleg hasonló lehet az apukakkal és lányokkal, de én megint csak kifogtam, az apukám imádja a párom, pár beszélgetés után már mondta is, hogy jól választottam :D