Mennyiben a saját hibám hogy idegesít? Külső szemmel mi az, amit én rontok el? És van kiút ebből a kommunikációs patthelyzetből?

A férjem és a szülei közti viszonyról és kommunikációról van szó van szó. Írok két jellemző példát.

1. Az unoka születése után 3 hétvégén át szólnak, hogy MOST szombaton eljönnének, annyit mondanak, valamikor délelőtt. 9 és 12 között érkeznek, mikor hogy, általában legfeljebb egy órát maradnak. Negyedik alkalommal nem szólnak semmit. Sejtjük hogy jönni fognak (már ez is mutatja, hogy nem egyedi esetről van szó), de kint süt a nap, ununk a négy fal között lesni, és várni, lesz-e valami. Kimegyünk sétálni és enni egy gyrost. A szülők a kocsiból meglátnak, kipattannak, utánunk szaladnak, azt mondják: "dehát tudjátok, hogy jövünk". (Dehát nem volt róla szó, csak ők eldöntötték magukban, hogy ez lesz a rendszer, és gondolták, mi is észrevettük) Kicsit meg vannak döbbenve és bántva.

2. A férjemet a szülei egy jóbarátja viszi el kocsival egy orvosi vizsgálatra, ami elég kellemetlen, és 2 napos éhezéssel, hajnali keléssel, félnapos várakozással jár. Az ilyen után az ember alig várja hogy hazaérjen. A férjem hazaér, az anyjától szomorkás üzenet érkezik, hogy azt hitte hazafelé bejön, főzött neki, mondta is a barátjuknak, hogy hozza őt be (biztos elfelejtette). Férjemnek erről a tervéről nem szólt, nem is kérdezte van-e kedve.

Sokat gondolkoztam, tulajdonképpen miért idegesítenek ezek annyira. Az én családomban sosem így mentek a dolgok. Az első esetben konkrétan kimondták volna, hogy minden szombaton jönni akarnak,felmerült volna bennük, hogy talán nem szeretnénk az összes hátralévő szombatunkon fél délelőtt otthon ölbetett kézzel várni, hanem lennének programjaink, amivel a látogatást össze kell egyeztetni. Hangzott volna el kérdés, hogy nekünk megfelel-e, és minden hétvégére pontos időpontot beszéltünk volna meg. A második esetben minimum megkérdeztek volna, akarok-e a pocsék napom után hazafelé kitérőként látogatást tenni, vagy nem vagyok olyan fitt, és inkább sietnék haza. Nem osztották be helyettem az időmet, nem döntötték el helyettem kérdés nélkül, mit fogok csinálni, főleg nem felnőttként.

Vajon csak azért idegesítenek, mert házsártos hülye vagyok, és nem bírom elfogadni, hogy más emberek máshogy kommunikálnak és másmilyen a kapcsolatuk, nem olyanok mint én? De nem, az jobban idegesít, hogy a férjem egyáltalán nem próbál velük tisztázni semmit. Pl. az első esetnél nem hívta fel őket megkérdezni hogy mire számítsunk, utána sem mondta, hogy ezeket a látogatásokat egyeztessük már előre, mert más dolgokat is szeretnénk tervezni. Pedig már én is tudom, hogy mikor valamit sikerül kétszer megcsinálniuk, azt megpróbálják így, szó nélkül rendszerré tenni, ez bevett módszer náluk. (Mikor még csak ketten laktunk, anyósom kétszer meghívott minket vasárnapi ebédre, harmadjára már az volt a kérdés, hogy "akkor vasárnap hánykor jöttök?" Eszem ágában sem volt minden áldott vasárnap ott ebédelni.) Inkább kijött velünk sétálni. Oda-vissza megy ez a "nem beszélek arról mit akarok, vagy mi nem jó nekem, vedd észre magadtól", bár a férjem többnyire inkább enged a szüleinek, dekódolja a ki nem mondott üzenetet, és azt csinálja amit elvárnak. Mikor megkérdezem, miért nem szólal meg: nem akarja őket megbántani. Egyébként tényleg minden önérdekérvényesítési törekvésre, kérésre, nemet mondásra döbbent-szomorú kiskutya szemek meresztése a válasz a szülei részéről. Én meg nem értem, hogy ilyen egyszerű dolgokon mi lenne a bántó.

Egyébként jószándékúak, kedvesek, de úgy érzem a fiukat kisgyerekként kezelik, akivel rendelkezhetnek, mintha más dolga sem lenne. És vele együtt olykor engem is, mert a terveik az én időmet, programjaimat is érintik. A kérések, kérdések kijelentésként ("majd elhozzátok a gyereket") vagy engedélyként ("elhozhatod a gyereket") hangzanak el, a nemleges válasz szomorú arcokat eredményez. Viszont sokkal kevésbé zavarnának az ilyen próbálkozásaik, ha nem érezném úgy, hogy rám hárul ezeknek a kordában tartása, és nélkülem eszkalálódna a dolog, mert a férjem nem tud nekik nemet mondani vagy igényeket kifejezni. A kötelező vasárnapi ebédek elhárítása is főleg rajtam múlt.

Most hétvégén a szokásos kajaküldési mizéria okozott köztünk konfliktust. A férjem bármennyi kaját elhoz, amit anyósom ad neki, nem fér a hűtőbe, a hatalmas dobozokkal tele a mosogató, konyhapult (nekem útban vannak), közben a kaja fele ráromlik és a kukában végzi. Szerintem ez hülyeség, kézenfekvő lenne legalább csökkenteni a mennyiséget, nem kerül az semmibe. Felsóhajtottam, mikor megláttam a legújabb, zsírosbödönnyi pörköltet, megint elmondtam neki, hogy kérje már legalább kisebb dobozba. De ő már egyszer szólt, és az anyja akkor is ugyanannyit pakolt. Mondom akkor szólj újra, nem értem miért félsz. Erre felhúzta magát, hogy ő nem fél, hagyjuk már ezt az "anyám-témát", ez őt különben sem zavarja, csak engem. Most a pörkölt a hűtőben háromnapos, érintetlen. Belém belém fagyott a szó, és azon rágódom, hogy vajon a szülei minden önrendelkezésünkbe lógó akciója "csak engem zavar"-e.

A szüleivel való problémám közel sem válóok szintű, ha csak néhanapján fordulna elő, túl is lépnék rajta, de azért van annyira gyakori (1-3 hetenkénti), hogy érezhetően rontja a komfortérzetemet. Hogy kéne hozzáállnom?