Idegesít anyósom jelenléte mióta terhes lettem. Csak tőle "beféltem" a gyereket. Más is volt így? Többi lent.

Hasonló helyzetben vagyunk, bár az én anyósom nem ennyire erőszakos. De szerintem csak az tartja vissza, hogy ő is megtapasztalta, milyen utálatos dolog egy vérbeli uralkodó anyós, ezért visszafogja magát.

A háttérsztori nálunk az, hogy a férjem egyke gyerek, az anyja pedig minden létező űrt vele töltött ki az életében. Annak szentelte, hogy őt pátyolgassa. A nevelésének szintén része az érzelmi zsarolás, manipuláció. Ha a gyerek valamit másképp akart (onnantól, hogy nem akart szájrapuszit, odáig, hogy el akart költözni), mindenre olyanokkal jött, hogy "dehát én azért csinálom ezt, mert szeretlek", "nem is szeretsz?" és "de akkor én szomorú leszek", és látványosan magába roskadt. Sikeresen bele is nevelt a férjembe egy irreális félelmet attól, hogy megbántja, és ezért ő nehezen húzza meg a határait. Ha mégis rászánja magát, hogy valamiben ellent mondjon az anyjának, olyan óvatoskodva és köntörfalazva csinálja, mintha egy híd szélén tárgyalna egy ugrani készülővel. Olyan apróságokban is, amit más csak simán mond, és kész. Utólag csodálkozom, hogy elköltözött velem, mert az anyja az utolsó pillanatig rágta a fülét, hogy ne menjen, mert ő szomorú lesz. Erről akkor nem tudtam, csak később mesélte el.

Fiunk született, és azt vettem észre, hogy anyósom azt szeretné, hogy ő a kisfia kettőpontnulla legyen, az élete új projektje. Vele is megy a "de, öleld meg a mamát, mert a mama szeret! Nem? Dehát szeretlek. Te nem szeretsz? Szomorú leszek akkor". Mikor a gyerek hozzám kúszott szopni, azt mondta "anya, anya, mindig csak anya". És a kedvencem, hogy kijelentő módban mond a gyereknek a fejem fölött olyasmiket, amikről szó sem volt: "majd anya nemsoká itthagy már egy egész délutánra", "majd valamikor már itt alszol", "gyere gyakrabban a mamához. Mikor jössz megint? Gyere hétköznap is". Ez már csak azért is zavar, mert így is messze többet van náluk, mint az én szüleimnél, és úgy érzem, nagyszülőként ki akarja sajátítani. Amikor elküldtünk neki egy videót arról, hogy megtanult kanállal enni a kicsi, akkor: "de kár, hogy ezek kimaradnak az életemből". Ezek mind olyan dolgok, hogy talán lehetnének ártatlanok is, de nála érzem, hogy úgy képzelte el az életet, hogy a fia majd odavisz egy feleséget, oda születik az unoka, aki majd "neki" születik, és majd ő gondoskodik róla (az anyja úgyse annyira ért hozzá, mert nincs tapasztalata), és neheztel, amiért nem így lett, mi "elvettük tőle" az élete értelmét azzal, hogy külön nevelünk gyereket. Ha már így alakult, minimum azt szeretné, hogy a gyerek folyton hozzá akarjon menni.

Én meg ideges vagyok, félek, hogy a gyerekbe is beleneveli azt a szorongást amit a férjembe. Mert kicsi még, és talán komolyan veszi, hogy a mama összetörik, amiért most nem akar az ölébe ülni, inkább rajzolni, vagy az ő meglátogatása helyett kivételesen kimenne inkább a gyereknapra ugrálóvárazni. Nem akarom a gyerekemet ennek a rátelepedős, érzelmi zsarolós majomszeretetnek kitenni.

Az lett, hogy babakora óta erőt vettem magamon, és racionális igyekeztem maradni. Végül is az normális, hogy órákig tartaná a kezében, és biztos komfortosabb neki, ha nem állok ott folyton mint egy őrtorony, úgyhogy kimentem inkább, és lefoglaltam magam. Ne lehessen azzal vádolni, hogy abnormálisan távoltartom az unokájától. Szerencsére ő veszélynek nem teszi ki, elég jól vigyáz rá. Ahogy nagyobb lett, elkezdtem otthagyogatni nála a hétvégi látogatásokon, de csak akkor, mikor már én nem éreztem korainak. Addig akárhogy rágta a fülemet és célozgatott, egyszerűen figyelmen kívül hagytam, pedig ő már legalább egy évvel hamarabb akarta volna. Most minden hétvégén ott van náluk egy délutánt. Természetesen anyósomnak minden idő kevés, de szerintem ennyi azért méltányosnak nevezhető. Ha nem lenne ez a "te vagy nekem a legfontosabb a világon, ugye neked is én vagyok? Mert én csak akkor vagyok boldog; ugye szomorú leszel majd, ha haza kell menni?" hozzáállás, szívesen hagynám ott néha hosszabb időre is, de így nem.

A gyerek elérte azt a kort, mikor már kezd megmutatkozni, mennyire tud ellentmondani. Tud :D. Néha nekem is megmondja, hogy hagyjam békén, vagy akár azt, hogy nem szeret, és olyankor olyan büszke vagyok rá :D. Még mindig idegesít valamennyire anyósom hozzáállása, de azért már nyugodtabb vagyok.

Hú, de rühellem az ilyen manipuláló, uralomra törő némbereket.

Határozottan adj hangot a nemtetszésednek és tedd helyre a banyát!