Szerinted miben leszel másabb,mint anyád vagy anyósod?

Én inkább olyan akarok majd lenni, mint anyósom. Semmi érzelmi zsarolás, semmi fizikai bántalmazás (felnőttet is), értelmes józan paraszti ésszel való gondolkozás, semmi ál sznoboskodás kifelé a világ felé. Nincs más tárcájában való "kutlászolás", se a cuccok áttúrása.

Mondtam is férjemnek, ha észreveszi, hogy kezdek anyámra hasonlítani, azonnal szóljon és megyek pszichológushoz XD

Anyám nagyon ritkán mutatta ki a szeretetét, kevés ölelés, kevés puszi, csak semmi szeretlek. Én ezzel ellentétben sokszor mondom a lányomnak, sokat ölelem szeretem, éreztetem, hogy mindig itt vagyok, ha szükségét érzi.

Anyósom elég kicsapongó életet élt 50 éves koráig, én nem fogom magam csatak részegre inni a gyerekemmel, úgyhogy nem lesz nehéz másnak lenni.

Dettó mint a 3-as, nem lesz gyerekem.

De egyébként is teljesen eltérő a személyiségem mind a saját anyámétól, mind anyósométól. Mindkettő bántalmazó szülő, anyám inkább a fizikai, anyósom pedig a lelki bántalmazós típus. Anyós ráadásul pofátlanul kivételezik az egyik gyerekével amit én sosem tudnék megtenni, még a háziállatok is egyformán kapnak, nemhogy ha gyerekeim lennének.

Nem lesz gyerekem, így abban nem fogok hasonlítani.

Amúgy hasonlóan negatív vagyok, azt próbálom leküzdeni, de sose leszek olyan külső kontrollos tehetetlen ösztönember, mint ő. Ennyi bőven elég nekem.

Gyereket nem miatta nem akarok, sokkal jobb anya lennék, mert alacsonyra tette a lécet, de érdekesebb és kényelmesebb életre vágyom, mint amilyen gyerekkel lehetne.

jóba vagyok mindkettővel és tanulok midnkettőjük példájából.

anyósomnál jobba leszek abban, hogy nem fogom érzelmileg elhanyagolni a gyerekeimet, és ha látom hogy a kapcsolatom romlik a férjemmel, akkor aktívan próbálok majd javítani rajta, de ha nem megy akkor nem erőltetem.

anyámnál jobb leszek abban, hogy nem tartom gyerekként a páromat, nem szolgálom ki az esetek 110%-ban, nem készítem ki neki az utolsó pár zoknit is. bízok rá házimukát, főzést, bevásárlást. tudja ő is, mi hol van a lakásban, ahogy én is. és nem csinálok minden kis dologból balhét.

persze ezek mellett a jó pélákat megpróbálom átvenni, de nem vagyok vak a hibáikra.

Egyikőjükkel sem vagyok rosszban. Viszont remélhetőleg anyámnál kicsit törődőbb, odafigyelőbb leszek, mert ő olyan, hogy ha ott vagyunk, akkor is fél szemmel, fél kézzel teljesen mást csinál. Tudom, hogy nem lehet mindig minden munkát félredobni, ha jön valaki, de igazán nem megyünk gyakran, és kéthetente egy vagy két óra szerintem beleférhetne, hogy csak az unokájára figyeljen, játsszon vele. Nekem is mindig csak félig-meddig volt ott gyerekkoromban. Mindent megadott, de a valódi, érzelmi odafigyelésből úgy érzem, hiányt szenvedtem.

Anyósomnál pedig biztosan kevésbé akaszkodós, majomszeretettel szeretős leszek. Ő meg bele van halva, ha egy hétvégén kimarad az unoka. Előre készítem magam lelkileg, hogy ki lesz bukva, ha a gyerekem kicsit nagyobbacska lesz, és lesznek barátai meg hétvégi programja, én meg nem fogom kényszeríteni, hogy ahelyett kötelezően a nagyihoz menjen lesni a tévét minden szombaton. Attól nem fog szeretni ott lenni, sőt.

A fiát sem akarta elengedni, és minden baja volt, ha 48 óránál többet töltött házon kívül. Nyilván távolabbi iskolába, kollégiumba sem mehetett volna, mert jaj, mi lesz ott vele, és mit fog enni.

Nem örült annak sem, hogy a saját lábára állt és önállósodott, kész csoda, hogy végül hagyta elköltözni velem.

Pedig ott sem volt valami bensőséges kapcsolat, sosem beszélgettek személyes témákról, és anyósom sosem tekintette a gyerekét partnernek vagy kompetensnek semmiben. Huszonévesen is úgy nevelte, mint egy hatévest, ment az "ezt így kell, azt nem szabad, nem jól van az, majd én megcsinálom, eldöntöm, megoldom helyetted, kisfiam" a munkakereséstől a frizuráig. A szeretet és törődés kimerült a túlzott széltől is óvásban, a rövid pórázban, és abban, hogy "mit főzzek?", "ezt szereted?", "ettél már?", "egyél".