Szerinted miben leszel másabb,mint anyád vagy anyósod?

Azt sajnos nem tudom, hogy anyukám milyen lenne anyósnak vagy nagymamának, mert 19 éves voltam, amikor meghalt. De azt tudom, hogy sok dologban szeretnék olyan anya lenni, mint ő. Például ahogy ő tette velünk, az életre szeretném nevelni a fiamat, ezért már most hagyom, hogy segítsen a konyhában, takarításban. Mert igaz, hogy még csak 3 éves, és tízszer tovább tart így minden, de ha mindig elküldöm azzal, hogy te még kicsi vagy, úgyse tudod, csak eltöröd, rosszul csinálod, majd én megcsinálom helyetted is (sajnos ezeket anyósom mondta a gyerekinek és most a fiamnak is), akkor egy idő után elmegy a kedve attól, hogy segítsen. Sajnos anyósom ilyen, még a mai napig mindenki helyett mindent megcsinál, és mivel nem hagyja, hogy bárki mondjuk elmosogasson a házában vagy bármi, így az unokájával játszani sincs ideje.

A tesóm meg én nagyon hamar be lettünk fogva a házimunkába, és a kertben is kis koromtól kellett mindenfélét csinálnunk. Visszagondolva, ez annyira természetes volt, soha nem éreztem kényszernek, egyszerűen minden szombaton az volt a program, hogy mentünk a telekre, és kapáltunk, szüreteltünk, ilyenek. Hamar a konyhában is ott sündörögtünk anyukám meg a mamám körül, ez is tök természetes volt. És felnőttként látom, hogy ez mennyire jó volt, önállóságra nevelt minket.

Anyósom a mai napig úgy gondolja, hogy a két gyereke őnélküle semmit nem tud megcsinálni, mindig is szükségük lesz rá, körülugrálja őket, ha ott vannak nála, és emiatt semmilyen tanácsot nem fogad el tőlük, hisz még mindig kisgyereknek tarja őket, akiknek önálló gondolata sem lehet.

Nekem mint menynek nagyon rosszul esik az, hogy anyósom nem őszinte. Én szeretem a korrekt embereket, akik kimondják amit gondolnak, annak, akiről szó van, nem csak a háta mögött. Emiatt van köztünk ellentét, mert én megmondom a szemébe amit gondolok, ő meg csak mosolyog, és nem mond semmit, majd amikor kimegyek a szobából, hallom, hogy mondja a véleményét. Szerinte emiatt tiszteletlen vagyok, mert elmondom azt is, ha nem értek vele egyet.

Én arra szeretném nevelni a fiamat, hogy legyenek önálló gondolatai, nem baj, ha más, mint amit én gondolok, csak ha valamit komolyan gondol, tartson ki mellette.

Nem szeretném érzelmileg zsarolni a fiamat, anyósomnál ez is jelen van. Szeretnék egy olyan kapcsolatot a fiammal, hogy tudja, bízhat bennem, ott vagyok neki, de hagyom, hadd csinálja, amihez kedve van.

Viszont anyósom a fiam egyetlen nagyszülője, és a fiam nagyon szereti, így elég gyakran találkozunk. Csak rossz néni, hogy nem hagyja, hogy megcsináljon olyan dolgokat, amiket tud(elvinni a tiszta zokniját a fiókba, vagy kivinni a piszkos ruhát a szennyesbe, vagy kidobni valamit a kukába, vagy elvinni a tányérját a mosogatóba, vagy segíteni kipakolni a mosogatógépből, kivinni a szemetet a nagykukába), mert anyósom ugrik, hogy majd ő megcsinálja, de olyan dolgokat vár el tőle, amit egy 3 éves még nem tud (pl.meseolvasás után megkérdezi tőle, mit tanultál ebből a meséből?).

A férjem a mai napig nehezen beszél az érzéseiről, nem mer sírni, mert náluk nem volt divat elmondani, ki mit érez, vagy miért szomorú, mert akkor ment a kiabálás, hogy megint hisztiznek. Én szeretném úgy nevelni a fiamat, hogy nyugodtan mutassa ki az érzéseit, és nyugodtan sírhat akkor is, ha ő fiú.

#12

Nem tudtam olyan szépen megfogalmazni, mint te, de nekem is nagyon fontos, hogy a gyerekemben majd kialakuljon a saját vélemény, akarat felvállalása, kifejezése, az ahhoz való ragaszkodás, egyszóval az egészséges önérvényesítés képessége. Sajnos az én anyósom nevelésében is ott volt az érzelmi zsarolás. "Dehát szeretlek", "de akkor szomorú leszek", "sírtam", ezek voltak a főbb jelszavak. A férjem még azt is alig meri neki megmondani, ha nem kér kaját, nehogy "megbántsa vele". A szájon puszilásról is közel két évtizedbe került leszoktatnia, mert arra, hogy "légyszi, ne adj már a számra puszit, anya", mindig az volt a válasz, hogy "dehát szeretlek :(".

A kétéves fiam úgy tűnik elég kis önfejűre sikerült, van, hogy eltol magától, vagy akár még ki is hesseget a szobából, mikor nincs kedve hozzám. Megkérdezem, ad-e puszit, és magabiztosan, derűs mosollyal megrázza a fejét. Ilyenkor olyan büszke vagyok rá! :'D Véletlenül sem játszanám el neki, hogy ezzel elszomorított, és sírok.

9-es voltam.

Hú, anyám borzasztó ember volt, és remélem, semmiben nem fogok rá hasonlítani. Hozzáment egy, alkoholistához, szült neki pár gyereket, aztán miután apám lelépett, egész életemben hallgathattam, hogy utál mindent és mindenkit, miattunk sz*r az élete és így tovább. Kontrollmániás volt, nem tűrt az övétől eltérő véleményt, mindent tiltott. Nem is tartjuk a kapcsolatot.

Biztos jobb anya leszek, illetve már vagyok.

Az anyósom viszont egy tündér, anyám helyett anyám, rá szeretnék hasonlítani anyósként. Nem szól bele a dolgaiknkba, de mindenben támogat minket. Nyilván megvannak a hibái, mint mindenkinek, de mivel alapvetően jó a kapcsolat, nem bosszantom rajtuk magam.

#17

Nem tűnt fel neked, de a válaszolók 90%-a a saját anyjáról is ugyanúgy írt negatívumot, sőt olyanok is voltak, akik csak a saját anyjukról írtak rosszat. Én nem látom itt azt a fene nagy elfogultságot.