A fogyatékos sógornőm megütötte a kislányomat, a férjem nem segít. Elváljak?
A férjem testvére 42 éves, értelmi fogyatékos és mozgásban is korlátozott. Nyilván amikor hozzámentem a férjemhez, tudtam a testvéréről és úgy voltam vele, hogy ő is ember, az állapotáról nem tehet, így kell elfogadni. A sógornőmet az anyósom és az apósom ápolják, értelmileg kb. egy négyéves gyerek szintjén van, ki tud menni wc-re, de hosszabb távon nem tud egyedül közlekedni, kerekesszékeznie kell. Kb. úgy kezelik, mint egy kisbabát, úgy is hívják, körbeugrálják és mindent megengednek neki.
A sógornőm az utóbbi 1-1,5 évben házsártos, követelőző és goromba lett, kétszer megütötte a most hároméves kislányunkat. Mindkét alkalommal ott voltunk többen is, mindenki látta, hogy a lányom semmi rosszat nem tett (egyszer egy kis labdát nyújtott neki, egyszer egy szelet almát), a férjem családja mégis a sógornőm pártjára állt. Először az anyósom próbált tagadni (elesett magáról, csak játszottak), de amikor jeleztem, hogy mindannyian a saját szemünkkel láttuk mi történt, végül annyit tudott mondani, hogy Zsuzsuka nem tehet róla.
A férjem két tűz között érzi magát, én nem érzem biztonságban a kislányomat és nagyon aggaszt, hogy ha van egy ilyen komoly probléma, nem a megoldásra törekednek, hanem az elsikálásra. Minden hétvégén, ünnepen, szabadnapon ott vagyunk az anyóséknál (az utóbbi 3 hétben nem), természetesen segítünk a kertben, sőt, anyailag is, ugyanis Zsuzsuka meglehetősen sokba kerül (erről talán majd egy másik kérdésben írok). A férjemmel abban maradtunk, hogy Zsuzsu és a lányunk nem maradhatnak kettesben, de ez nem jött be, ugyanis előbbit abszolút nem érdekli, hogy mások látják-e, hogy mit csinál. A fizikai bántalmazást így meg tudom akadályozni, de az utóbbi kb. fél évben mindenféle rigmusokkal kínozza a lányomat, azt ismételgeti neki, hogy buta és csúnya. Előfordult, hogy lányom ezt elismételte: buta vagyok, csúnya vagyok.
A férjem imádja a lányunkat és jó férj, de a szülei állandó bűntudatot keltenek benne, mintha nem is a testvére, hanem a szülője lenne Zsuzsunak. Próbáltam rá célozni, hogy van saját gyereke, felesége, elsősorban értünk felelős, de mindig jön a sablonszöveg, hogy szegény Zsuzsunak elég nagy baj az állapota, nem tehet róla, nem szabad ennyire felvenni a dolgokat, milyen ember az, akinek nem a segítség az első gondolata? Az volt az első gondolatom, eddig Zsuzsura százezrek mentek el, de a lányomat nem engedem!
Sajnos folyamatosan falakba ütközöm és felmerült, hogy véget kell vetnem a házasságunknak. Az egy dolog, hogy a férjem mellettem nem áll ki, de a lánya mellett sem, aki ennél többet érdemel! Hiába kérlelem, hogy üljön le beszélni a szüleivel vagy vonjunk be valami szakembert, nem hajlandó konfrontálódni, én pedig már beleőrülök az idegességbe. Mit tegyek?
Szerintem egyikünk sem azt hangsúlyozta, hogy rossz, ha minden nap találkoznak.
Az a "rossz", ha számára nem teszik világossá, hogy változás történt.
Menjen érte oviba minden nap, vigye játszotérre amennyit akarja, ha nem Zsuzsuéknal lenne a lakása, akkor vihetné magához is, de NE a volt közös otthonukban legyenek együtt, "mintha mi sem történt volna".
És jó, ha kialakítanak egy rendszert, ez a gyereknek is biztonságot ad.
#238 voltam...
Végigolvastam a történetet, az összes kommenttel együtt. Nem tudnék olyan tanácsot adni, amit még ne írták volna le, csak azért írok, hogy tudd, hogy van még egy ember a sok-sok mellett, aki kitartást és minden jót kíván, és nagyon erősnek tart.
Ha esetleg újra akarnád kezdeni valamikor a férjeddel, legyél nagyon óvatos.
A kislányod biztos büszke lenne rád, ha fel tudná már fogni, mitől mentetted meg őt.
243: Mert a hazugságot konzerválod vele, azért.
Szép és jó és idilli amit lát, DE nem igaz. Anya-Apa nincs már együtt.
Idővel például egyik / másik / mindkettő akarhat új párt. Akár egy év elteltével is. A pici még mindig pici lesz akkor.
Ezt hogyan lehet beilleszteni
az ő világképébe törés nélkül, ami - ugye még mindig abból fog állni, hogy mindenki szeret mindenkit, csak Apa már nem ott alszik.(?)
Nem lesz kellemes a felismerése és a megszokása annak, hogy egy nagyon fontos változás történt, ez tény, ahogy nincsen műtét sem fájdalom nélkül.
A hazugság viszont traumatizál, csak még aljasabb módon, mint a fajdalmas, de nyíltan kezelt igazság.
Nem szeretném tovább ragozni, és nagyon szakmázni sem (nekem ez az), de tartom magamat ehhez a véleményhez.
Kár nekem esni, személyeskedni, stb., a fokozatosság elvét próbáltam hangsúlyozni (ne az együtt töltött idő mennyisége csökkenjen drasztikusan, hanem a találkozások helyszíne változzon elsősorban, stb.).
"Sajnos" a család egy rendszer. Nem választható külön élesen a gyermek érdeke és a szülőké: tartósan nem fenntartható az, amit jelenleg csinálnak.
Nem a "gyerek érdekei ellen" érveltem, aki akarja érti az eddigieket, aki nem az háborog és fröcsög az empátiamentes, gonosz pszichológusokon.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!