A magyaroknak miert nincs nemzeti ontudatuk?

Azért kételkedem a magyarság eredettörténetének a nemzeti öntudatra gyakorolt hatására, mert közben eltelt azért ezer év. És ha a történelemtanítás nem is mindent tárgyal a legoptimistább felfogás szerint, azért így is van bőven mire büszkének lennünk.

Mondjuk eleve a nemzet, mint identitásformáló fogalom, nagyon új keletű dolog. Régen nem gondolkodtak ennyire nemzetekben. Sokkal inkább volt identitásformáló erő a vérség. Pár száz éve egy falu még egy erősen zárt közösség volt. Az emberek ismerték egymást, segítették egymást, volt egy egységes „divat”, a zenében, táncban, a ruhák, tárgyak motívumvilágában. Nagyon szoros szomszédsági, komasági viszonyok voltak, amiknek a felelősségét komolyan is vették. Egy másik faluba nem lehetett csak úgy átköltözni, aki erre vállalkozott, az igen nagy próbának lett kitéve, mire úgy-ahogy befogadta őket a másik falu közössége. A gyerekek a szüleik életmódját, értékrendjét vették át, a család egy több generációs struktúra volt, jól leosztott szerepekkel, kötelezettségekkel. A legtöbb ember ugyanazon a földön született, élt, és halt meg, és ugyanazon a földön, ahol a nagyszülei is éltek, és az unokáik is élni fognak.

Szerintem sokkal nagyobb törést jelentettek a háborúk. Az első világháború rengeteg családot tett csonkává, ahol a férfi vissza is jött a háborúból, ott valami mentális törés keletkezett. Ez a generáció azért nem tudta jól átadni a következőnek a saját kulturális örökségét, mert részben nem volt kinek átadni, aki volt, az meg jobban el volt foglalva a saját sebeinek a nyalogatásával (ami nem szemrehányás, a háború traumája miatt érthető). Erre jött rá egy második világháború.

Közben az életmódunk is átalakult az iparosodásnak köszönhetően (nem csak Magyarországon, kvázi a fél világon). Régen kiment az öreg a fiával szőlőt metszeni. Egy ideig beszélgettek persze, de az öreg némileg rutinosabb volt, gyorsabban haladt. A szőlőmetszés nem igények koncentrált figyelmet, volt ideje elgondolkodni teljesen hétköznapi dolgokon, hogy akkor most hogy is volt az Pistával meg Marcsival, megcsalta-e az asszony a férjét, ez most jó-e, rossz-e, érthető-e, elítélendő-e. Az embereknek volt idejük gondolkodni. Télen megállt az élet, persze voltak teendők a ház körül, de nem véletlenül volt kifaragva még a leghétköznapibb használati tárgy, mondjuk egy fakanál is. Volt rá idejük. (Az más kérdés, hogy mikor aratás volt, akkor kemény volt az élet, volt, aki bele is halt.) Illetve volt idejük kvázi művészetet is magukba szívni, még ha nem is egy mai értelemben vett magasművészetet, de mégis ezerszer erősebben szervesült bennük ez. Ha valaki nagyobb kort megélt, és nem itta el az agyát, az azért elég nagy életbölcsességre tett szert, a következő generációnak volt mit tanulni tőlük.

Emlékszem nagymamám gyerekkori, fiatalkori történetei lenyűgöztek. Egyszerű, hétköznapi történeket voltak, mégis megfogott bennük valami. Pedig ők azért az életük jelentős részét már a szocializmusban telt. Most néha úgy érzem, a saját szüleimtől már nincs mit megtanulnom, bizonyos tekintetben sokkal kevesebb fontos felismerésnek jöttek a nyomára, mint ahol én tartok. Ők már egy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás világába nőttek fel, nem volt idejük és módjuk arra, hogy megformálják önmagukban azt, amit a következő generációnak tovább lehetne adni.

Más szempontból is átalakult az élet. Ha megnézed, az emberek egy jelentős része nem abban a városban él, amiben megszületett és felnevelkedett. A ház, lakás, a lakhely – mint helység – egy felváltható, lecserélhető valamivé vált. Az életmód elszakadt a földrajzi és szomszédi viszonyok által meghatározott organikus rendtől. Pl. én is informatikus vagyok. Informatikus, ugyanolyan informatikus, mint egy német, egy olasz, egy spanyol vagy egy angol informatikus, és tulajdonképpen lehetnék akár Németországban, Olaszországban, Spanyolországban vagy Nagy Britaniában is informatikus, mert alig van különbség. Szerencsémre a néptáncnak, mint hobbinak köszönhetően a nemzeti kultúrában nekem sikerült igen mély gyökereket eresztenem. De teljesen megértem, ha valakinek nem, és különösebb probléma nélkül vált lakhelyként akár országot is.

Hogyan lehetne fontos az, hogy több mint ezer éve honnan is jöttek ide az őseink, hogyan érezhetnénk élőnek ezt a kontinuitást, ha a saját nagy-, ük- és dédszüleinkkel sem érezzük ezt a kontinuitást? Hogyan érezhetnénk kényszerítő kötést több ezer évnyi múlttal, ha a saját szüleink egyetlen dolgához sem köt kényszerítő erőként semmi? Ma a generáció külön élnek. Van ennek praktikus következményei is persze, de sokat vesztettünk is vele. Ma nem érezzük a bőrünkön azt, hogy az a föld adja az életet, amit magunkénak tudunk. Nota bene nincs is saját földünk, vagy legalábbis elég ritkaságszámba megy, ha valakinek van.

Hogy érezhetnénk, hogy ugyanazt a zenét, táncot, ugyanazokat a szokásokat visszük tovább, amit a szüleink és nagyszüleink, ha a zene, a tánc, a szokások is divatszerűen változnak. Régen is változtak, főleg külső hatásra, szó se róla, de mégis valamiféle szűrőn és válogatáson keresztül történt ez. A mi kultúránk is kevert persze, de mindig olyan módon keveredett bele a többi kultúra, hogy az ugyanahhoz az erős törzshöz tudott csatlakozni, hiába keverék a magyar nép is, a kultúra is, ha közben folytonosság van valami lényegi szempontból.

folyt. köv.

Nem mondom, hogy a Kádár-rendszer nem segített rá erre egy lapáttal. Nyilván igen. De pl. a szocialista rendszernek volt köszönhető, hogy a népi kultúra ekkora hangsúlyt kapott, ennyire autentikusságra törekedve maradt meg. Persze volt ebben valamiféle mögöttes szándék, hogy megmutassuk a „hanyatló nyugat imperialistáinak”, hogy nálunk még a népi kultúra is mennyire gazdag. De pont ezzel sikerült megőrizni és átmenteni az ősi kultúra néhány elemét. Anno néptáncosként jártunk külföldön, és láttuk, hogy a nemzeti népi kultúra őrzése mennyire kevesek vesszőparipája, és még ők sem törekednek ennyire görcsösen az autentikusságra, mint mi. Ami sajátosabb nálunk, hogy nem csak megőrződött ez a kultúra, nem csak konzerválva lett, mint valamiféle múzeumba való dolog, hanem sok fiatal életébe szervesen épült be. A táncházmozgalomnak köszönhető ez egy mai is élő kultúrává vált. Aki ebbe belekóstolt, az nem azért táncol egy táncházban, vagy nem azért énekel vagy hallgat népdalokat, mert ezzel őriz valamit, nem az őseik élete ez, hanem a sajátja. Nyilván a mai korhoz faragva, immár farmerban, mobiltelefonnal a zsebben, német sört kortyolgatva történik mindez, de ettől még élő.

A Kádár-rendszer lehet, hogy sok tekintetben torzított a történelem értelmezésén. Bár nekem gyerekkoromban is kilógott a lóláb, és szerintem egy értelmes gyerekben is felvetődik ez. Mikor a kalandozásokról tanultunk, mi úgy tanultuk, hogy portyázni, zsákmányolni mentünk. Akkor még nem tudtam megfogalmazni így, de bennem volt az a gondolat, hogy minek menne zsákmányolni az ember több ezer kilométerre? Nagyobb macera és veszteség odajutni és visszahozni valami zsákmányt, mint amennyi előnyt jelent. Közben azt éreztem, hogy akárhogy is portyázásnak hívjuk ezt az egészet, kvázi katonai ellenőrzés alatt tartottuk szinte egész Európát, ami azért elég vagány dolognak tűnt. Ma nem tudom, hogy hogyan tanítják ezt általános iskolában, de a Wikipédia azért már cizelláltabb képet ír le erről a korszakról.

Másik oldalról nyilván minden nép valamiféle nomád múltra tekint vissza. Európa sok büszke nemzete néhány a Római Birodalom szemszögéből nézve barbárnak számító törzsektől származik. De még a rómaiak is jöttek valahonnan. Alapvetően kétféle kultúratípus van. Az egyik egy letelepedett, civilizált, városokban élő emberek kultúrája, a másik egy a természettel sokkal szorosabb kapcsolatot ápoló, nomád kultúra. Mindkettőnek vannak erényei és hiányosságai. Egy letelepedett kultúrában lehetőség van a műveltséget elmélyíteni, de cserébe az ebben élő emberek elkényelmesednek. Egy nomád kultúra nem tud magával könyvtárakat cipelni, de cserébe több bátor, erős embert nevel, akik sokkal praktikusabb és organikusabb tudással rendelkeznek a világról. Tanulhatnának egymástól, mégis a történelem során inkább lenézték egymást, pedig szerintem egyik sem jobb, mint a másik. Akár az Urál tájékáról származunk, akár a hunoktól, mi egy nomád kultúrát tudtunk magunkénak, és nem látom be, ebben mi szégyellnivaló van, teljesen mindegy honnan jöttünk, a honfoglalás korára visszanézve egy igencsak gazdag, kifinomult kultúrát találunk, nyilván nem fél év alatt szedtük ezt össze.

De még ha egy sokkal hősibb ősi múltunk is lenne, mint ahogy azt ma tanítják, mit számít mindez? Annyi jó és rossz, dicső és szégyenteljes dolog történt az elmúlt ezer év alatt, hogy nem igazán látom, miért lenne ennek kardinális jelentősége. De még az ezer év történelménél is fontosabb, hogy itt és most mit teszünk, hogy élünk, hogyan gondolkodunk. És nyilván lehet a történelemből merítve is a jelenben élni, de a jelent azért mégiscsak mi magunk határozzuk meg, a mi döntéseink révén születik. Nem Trianon, nem az Oszmán Birodalom, nem Mohács és nem a tatárok miatt olyan a sorsunk, amilyen, hanem a saját, itt és most meghozott döntéseink miatt, amiatt, hogy itt és most mihez kezdünk a lehetőségeinkkel és korlátainkkal. Tanulni lehet, sőt fontos és kell is a régmúltból, de nem az határoz meg igazán minket.

~ ~ ~

Azt is látni kell, hogy a nemzeti öntudat – vagy ami a nemzetek kora előtti kohéziós erő volt az emberek között – soha nem volt általános és állandó. Jó példa erre Mohács. Az emberek többségében alapvetően alszik a nemzeti öntudat, amíg valamilyen szükség rá nem vezeti őket arra, hogy ez felébredjen. Tulajdonképpen örülni is lehetne annak, hogy ma nincs olyan erős nemzeti öntudat, mert ez azt jelenti, hogy kvázi boldog békeidőket élünk. (És ha belegondolsz, tényleg így van.)

Az emberek hajlamosak a legapróbb dolgok miatt is egymás fejét leordítani, egymás torkának ugrani. Akár egy meg nem adott elsőbbség miatt is. Jobb- és baloldaliak ugranak egymásnak, keresztények és ateisták, vegánok és húsevők stb. De mikor igazán szükség van, megszületik az összefogás. 2013-ban az árvíz idején én is kimentem homokzsákokat pakolni, és rengetegen mentek ki. Olyanok, akiknek semmiféle személyes érdekük nem fűződött hozzá. Senki nem kérdezte a másiktól, hogy melyik párt híve, hisz-e Istenben, vagy eszik-e húst. De kellett az a közös fenyegető valami, ami ezeket a kérdéseket a háttérbe szorította.

A románok, a szlovákok nemzeti öntudatának erőssége is pont valami fenyegető félelemből fakad, történetesen a tőlünk való félelemből, hogy egyszer majd bejelentkezünk azokért a területekért, ami Trianon előtt a Magyar Királyság része volt.

De akár aktuálpolitikai aspektusból is nézhetjük a dolgot. Nem akarok különösebben aktuálpolitikai vitába bonyolódni, igyekszem pártatlanul megfogalmazni a dolgot, de kétségtelen a mai kormányzati politikai erősen épít erre a külső fenyegetésre, mint közösség összekovácsoló erőre. Akik számára ez a fenyegetés valósnak tételeződik, azokat valóban össze is kovácsolja. Persze sokakat meg nem, mert talminak tételeződik számukra ez a fenyegetés.

Mindenesetre az igazán erős nemzeti öntudat, hazaszeretet mindig is keserves időkben gerjedt fel, néha még akkor sem eléggé, békeidőkben csak kevesek világképét, értékrendjét határozta ez meg. És ezt nem is érzem feltétlenül óriási problémának.

Kedves 2*Sü!Teljesen egyetértek a legutóbbi válaszoddal, szerintem publikálnod kellene, és kérlek, ne vedd cinikus megjegyzésnek, mert nem annak szántam, valóban így gondolom. Ment is a "zöld kéz"!

Olvasva, talán a nemzeti öntudatot is lehetne általa erősíteni, vagy legalábbis néhány/sok emberben megmozdítani valamit, vagy "csak" elgondolkodtatni őket. Jó volt olvasni az írásodat, kár hogy nem mindenki gondolkodik így, vagy legalább hasonlóan.

@Törpilla57: Köszönöm az elismerő szavakat, de nem hiszem, hogy érdemes vagyok rá. Utólag visszaolvasva eléggé csapongó volt az a gondolatsor, amit leírtam.

@Kérdező> Ha ennek tanulása közben az ember azt tapasztalja meg, hogy tanárát, szüleit, nagyszüleit büszkeség önti el, ha erről beszélnek, ha kivörösödnek, esetleg kicsit könnybe lábad a szemük, akkor rá is hatni fog.

Én nem gondolom azt, hogy a nemzeti öntudatnak valami pátoszos, könnybe lábadós érzésnek kellene lennie. Az úgy csak giccs. A valódi nemzeti öntudatnak természetesnek és magától értődőnek kell lennie, csak akkor igaz, ha ilyen módon él az emberben. Mint ahogy az, hogy a kezem hozzám tartozik, az nem valamiféle pátoszos, büszke dolog, hanem természetes és magától értődő dolog, ezért érzem igazán a sajátoménak.

Persze jól hangzik, hogy hát ha majd a történelemről beszélnek a tanárok, meg a szülők, akkor majd a fiatalok is meghatódnak. Oké, csak úgy a hétköznapi életben a lehető legritkább esetben beszélnek a szülők, meg az emberek a történelemről, pláne a honfoglalás előtti időkről. Pl. ott van március 15-e, amit minden iskolában megünnepelnek, és valóban méltó módon, büszkén, és nem szemlesütve. Csak pont a pátoszos fennköltség miatt a legtöbb diák számára ez teljesen életszerűtlen, nem tud vele azonosulni, nem tudja átélni, számára ez az egész művi, erőltetett, nem tölti el a hazaszeretet meg a büszkeség, maximum az unalom és a közöny.

Nem véletlen, hogy akármennyire is – fogalmazhatunk úgy – erőltetjük ezt a március 15. érzést, mégis sokkal erősebb közösségi identitást formáló erő tud lenni, mondjuk az, hogy ugyanannak a focicsapatnak szurkol valaki. Mert az sokkal organikusabban megélhető érzés.

Nem tudom mivel lehetne erősíteni a nemzeti öntudatot. Ahogy írtam arról sem vagyok meggyőződve, hogy katasztrofális lenne a helyzet. De abban biztos vagyok, hogy ezt nem mástól, kívülről, az államtól, az iskolától, az oktatástól kell elvárni, hanem az egyes egyének tudnak tenni érte. Én néptáncos voltam, ami nem volt azért a „legcoolabb” hobbi. De mégis meg tudtam mutattatni a szűk környezetemnek, mondjuk az osztálytársaimnak, hogy értéke van a dolognak, ha nem is egyik napról a másikra, de viszonylag hamar elfogadták, és ami fontosabb, elkezdték tisztelni és elismerni ezt bennem. Néptáncoktatóként is pár száz gyerekkel megismertettem és talán meg is szerettettem a néptáncot, a népzenét. Később a magánéletemben is megfertőztem a környezetemet ezzel. És ez az, amit leginkább tenni lehet, ami ha nem is nagy és társadalmi léptékű változás, de egy apró lépés.

A legtöbb forradalmi változás ott bukik el, hogy az egész társadalmat akarja megváltoztatni valaki. Csak közben elmulasztja, hogy az ember, az egyes egyének változzanak. De mivel a társadalom egyénekből áll, az egyének változása nélkül a társadalom sem fog változni. Lehet, hogy máshogy fog működni, mások lesznek a játékszabályok, de mivel az ember megmaradt ugyanannak, idővel ugyanazok a hibák jelennek meg, csak maximum más formát öltenek. A nemzeti öntudatra nevelést is így látom kicsit. Ezt nem lehet felülről megváltoztatni. Ha az ember akar változtatni ezen, elsőnek önmagán kell változtatnia, önmagában megtalálni és erősíteni azt, hogy ő miért magyar, miért nem cserekompatibilis pl. egy némettel, angollal. Ha ez megvan, és ez a gondolkodásában, értékrendjében, szokásaiban is képes megnyilvánulni, akkor ha nem is tesz egyebet, a környezetére is rá fog ragadni ebből valami.

És itt nem arra gondolok, hogy külsőségekkel kellene demonstrálni ezt a nemzeti öntudatot, bújkát húzni, kalapban járni, tarisznyával a válladon, csizmával a lábadon. Ez inkább kelt ellenérzés, mintsem jó mintát mutatna. Az az igazi, akiről egy farmerben, pólóban, kondicipőben is érződik, hogy ő tudja, mitől magyar, ebben értéket lát és ezek alapján éli a leghétköznapibb életét is.

Gyerekként is szerettem volna világot látni. Persze az ember egzotikumra vágyik, látni akarja az Eiffel-tornyot, a Colosseumot, a piramisokat stb. Aztán egy erdélyi út során éltem át azt, hogy lehet valami mélyen egzotikus és nagyszerű egy önmagában teljesen hétköznapinak tetsző tájban is. Persze ott is láttunk egzotikusnak mondható dolgokat, a parajdi sóbányát, a Tordai-hasadékot, de mégis a legjobb élmény egy egyszerű hegytető volt, ahol egy éjszaka sátraztunk, tábortüzet raktunk, sült krumplit, meg juhtúrót ettünk. Később persze bejártam Európát, számos lenyűgöző helyet láttam, de közben elkezdtem bejárni Magyarországot is, ahol nem kevésbé lenyűgöző helyeket láttam. És ha ezen élményt másoknak átadva bennük is felkeltettem az érdeklődést, hogy ne csak a tengerpartot keressék, hanem mondjuk nézzék meg a Rám-szakadékot, az Őrséget, vagy a Káli-medencét, akkor lehet az többet ér, mint bármiféle hun-magyar ősiség tanítása, aminek sajnos vagy nem sajnos, de a tudományos megalapozottsága nem igazán áll erős lábakon.

Kedves 2*Sü!

Törpilla legutóbbi hozzászólásával egyetértve, és az előbb leírt gondolataiddal, érzéseiddel, tapasztalataiddal is, (én magam is - kivéve a néptáncolást - ezeket évtizedek óta megtapasztaltam, és igyekszem továbbadni) azonban szeretném, ha átgondolnád a következőkben idézett gondolatodból két részt, és megkeresnéd, és megismernéd – ha volna rá időd, erőd – az erre vonatkozó irodalmat, tudományos kutatási eredményeket.

"akkor lehet az többet ér, mint bármiféle hun-magyar ősiség tanítása, aminek sajnos vagy nem sajnos, de a tudományos megalapozottsága nem igazán áll erős lábakon."

1. "többet ér"-ről

A saját magunk által megszerzett élményeket, tapasztalatokat érdemes kiegészíteni más területekről és mások által szerzett tudással ahhoz, hogy valami érték, helyes megállapítás birtokába jussunk.

A tudományokra vonatkozóan: közülük nem egynek, különösen az eredettörténelemnek, szüksége van a társtudományok eredményeire.

Azaz nem lehet elvetni vagy lekicsinyíteni a társtudományok eredményeit.

Az őstörténelmünk esetében a történelemtudomány főleg a nyelvészetre, ( írásbeliség), más népek történészei által leírtakra (szintén írásos), régészetre (ez már ősi, eredeti tárgyak, leletek elemzése), mint társtudományokra támaszkodik.

A néprajzra, a mondákra, azaz a népi irodalomra, a szájról-szájra terjedőre, az embertani jellegzetességet kutató antropológiára, a zenetudományra, a népzenekutatásokra már kevésbé. (Ezekhez e témákhoz nálamnál hozzáértőbbek biztosan tudnának még továbbiakat felsorolni.)

A biológiai módszerekre, ezen belül a csontleletek, DNS-vizsgálati eredményeinek összehasonlítására, azok új keletűsége miatt, nem alapoz(hat)tak..

Ám van olyan "tudós" (bocs, az idézőjel miatt, de magam is kutató voltam, igaz, természettudományi területen, és felbosszant az ilyen kutatói hozzáállás), aki a közelmúltban ezt adta előadásának címéül – a DNS-vizsgálati eredményeit bemutató kutató előadása előtt -, hogy "Suszter, maradj a kaptafánál! ..."

Azaz, finnugrista nyelvészként, más kérdésre helyezte a hangsúlyt, valamint tagadta egy társtudomány kutatójának az e kérdésben való illetékességét, viszont az ő társtudományos illetékességét (honnan jöttek a magyarok...) kétségbevonhatatlannak ítélte meg.

A DNS-vizsgálatok – ha a mintavételek dolgában helyesen, következetesen járnak el – csaknem 100%-os biztonsággal adnak helyes választ a feltett kérdésekre.

2. "a tudományos megalapozottsága nem igazán áll erős lábakon"-ra.

A "tudományos megalapozottság" eldöntése kérdésébe erősen beleszóltak a (nagyhatalmi) politikák.

Ebben a HABSBURG-HÁZ járt élen.

Évszázadokon keresztül meg akarta szerezni a Kárpát-medence fölötti uralmát, a Magyar Királyságot.

Nem egy kiemelkedő történelmi személyünk , (király, főnemes, fejedelem, hadvezér) korai vagy hirtelen elhalálozásában a keze benne volt.

A törökök elleni hadviselésünk során is, a három részre szakítottságunkban, s az egyik rész feletti, s a Szent Korona birtokában, inkább hagyta elvérezni az alattvalóit, azok nemzettársait, mintsem azokat – köttelezettségét megszegve - segítette volna.

Az 1867-es kiegyezés után más módszerhez folyamodott: nemzeti öntudatunk és büszkeségünk elveszejtését érte el - napjainkig tartóan.

Az őstörténelmünkben a hun – magyar rokonságot vagy azonosságot (!) "tudományos" megalapozottsággal", tagadtatta, amiben a Magyar Tudós Társaságba beültetett nyelvészei élen jártak.

Nem Kőrösi Csoma Sándor-ok voltak ezek a nyelvészek... (A költő Arany János nem kis megrőkönyödésért versében meg is szólaltatta. Aki szintén tagja volt e Társaságnak.)

NAPJAINKAT illetően:

Felteszem a kérdést, hogy kellő pontosságú tájékoztatáshoz jutunk-e ebben a kérdésben? (Történelemtanárok, diákok, hétköznapi emberek....)

Az alábbi példa egyértelműen bizonyítja, hogy NEM! (Felteszem azt is, hogy csak én látom itt ezt kifogásolhatónak?)

A TUDÓSÍTÁS CÍME: "Honnan is érkeztek a magyarok? 2018.02.16 Rövid alcíme: A honfoglalók származása genetikai és nyelvészeti adatok alapján” címmel rendeztek szimpóziumot a DAB-székházban " Idézet bezárva....

Részleteket írok ki a szimpózium MEGHÍVÓJÁBÓL az előadókra, s témáikra összpontosítva.

* Maticsák Sándor egyetemi tanár (DE BTK Finnugor Nyelvtudományi Tanszék) - Bevezető gondolatok

* Fodor István címzetes főigazgató (Magyar Nemzeti Múzeum) - A magyarság eredete a régészeti kutatások fényében

* Nagy Bálint egyetemi tanár (DE ÁOK Humángenetikai Tanszék) - Az archeogenetika (régészeti genetika) alapjai, vizsgálati módszerei

* Honti László akadémikus (Károli Gáspár Református Egyetem, MTA Nyelvtudományi Intézet) - „Suszter maradj a kaptafánál!” Avagy kinek a feladata történeti összehasonlító nyelvészeti kérdésekről nyilatkozni?

* Török Tibor egyetemi docens (Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszék) - Mit mutatnak a genetikai adatok a honfoglalók származásáról?

szünet

kerekasztal-beszélgetés, hozzászólások"

A fentiekkel szemben TUDÓSÍTÁS SZÖVEGES RÉSZE nem foglalkozik sem az archeogenetika, sem a LEGÚJABB társtudományi kutatási eredmények ismertetésével, az előadással, holott e társtudomány eredményeinek megbízhatósága összevethetetlenül nagyobb a korábbi társtudományokéival.

De a kerekasztal-beszélgetésen elhangzott igen lényeges kérdéssel, kéréssel, vagy az előadása végén feltettel sem, amellyel a nyelvészekhez fordult, segítségkéréssel a szegedi genetikus kutató. Egyszer sem kapott érdemi választ.)

A tudósítás további, szöveges része:

"- A régészetnek a nyelvhez nem sok köze van, ezzel szemben mégis sokat segíthet abban, hogy feltárja egy nép eredetét.

Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója A honfoglalók származása genetikai és nyelvészeti adatok alapján című konferencián elmondta, a magyar írásbeliség nem sokkal a honfoglalás előtt jelent meg, így kevés írásemlék származik korábbról. A régészeti leletek alapján sokkal könnyebb megállapítani, hogy egy adott népnek milyen múltja és kultúrája volt.

Kifejtette, a magyarság a 6. század közepén jelent meg, ekkor már kialakult mind a nyelv, mind a népi öntudat. A nép ezután szakadt ketté, egy részük keleten maradt, a másik fokozatosan nyugatabbra vándorolt, míg végül letelepedett a Kárpát-medencében.

A leletek, valamint a temetkezési szokások alapján vissza lehet vezetni a magyarok útját Szibériától egészen a mai Magyarország területéig."

"A magyar nép eredete volt a központi témája A honfoglalók származása genetikai és nyelvészeti adatok alapján című szimpóziumnak, amelyet a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának (DE BTK) Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke és az Általános Orvostudományi Kar (DE ÁOK) Humángenetikai és Reumatológiai Tanszéke közösen rendezett a DAB-székházban, csütörtökön. A konferencián nemcsak nyelvészeti és régészeti szempontból járták körbe a témát, hanem genetikai megközelítésben is.

Korán elszakadtunk

Szekanecz Zoltán, a DE ÁOK Reumatológiai Tanszékének tanára elmondta, a genetikai szálat Maticsák Sándor, a DE BTK Finnugor Nyelvtudományi Tanszék vezetőjének egy, a Naplóban megjelent cikke után kapott levél miatt kezdték vizsgálni."

(Azaz a szimpózium megrendezésének indítéka: az archeogenetikai eredmények ismertetése – és értékelése... Tőlem..)

"Maticsák Sándor kifejtette, sokakat érdekel a magyar nép eredete, mivel mindig megvolt az emberekben a dicső múlt keresésének vágya, számosan úgy vélik, már az ősnyelv is magyar volt.

– A finnugor nyelvrokonságról sokakat elég nehéz meggyőzni, ugyanis szerintük a magyar nem állhat rokonságban olyan nyelvekkel, amelyeket, ha részben is, de nem értünk meg. Laikusként azonban nem lehet megállapítani, hogy mely nyelvek állnak rokonságban egymással, ahhoz részletesen ismernünk kell az adott nyelv szókincsét, nyelvtani szerkezetét és ezek változásait – részletezte. Hozzátette, a magyar nyelv már korán elszakadt a rokonaitól, emiatt sem lehetséges az, hogy olyan látható hasonlóságot vegyünk észre, mint például a francia, az olasz és a spanyol nyelv esetében."

[link]

Hogy miért nincs a magyaroknak nemzeti tudatuk??

Azért, mert a nemzeti öntudatot a Habsburgok minden áron meg akarták törni az 1848/49-es magyar szabadságharc után.

Részben amiatt, mert Európa népei rokonszenvvel viseltettek a szabadságukban eltiport magyarok iránt, és elítélték az osztrákokat. Ezt a rokonszenvet igyekeztek szertefoszlatni, sőt, kialakíttatni a magyarok elleni ellenérzést, gyűlöletet, megvetést.

Másrészt amiatt, mert egy nemzeti öntudatától megfosztott nép fölött könnyebb uralkodni.

A fentieket azzal érték el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé tették Joseph Budenz-et, aki egyetlen szót sem tudott magyarul, de megállapította a finnugor elméletet, mely a mai napig - bár egyre ingadozóbb, sőt rogyadozó lábakon állva - egyeduralkodóvá vált.

Mind a Habsburgoknak, mind a náciknak, s később a kommunistáknak egyaránt megfelelt ez, "mert az a nemzet, melyet megfosztottak nemzeti öntudatától, és megtörték büszkeségét, s elroppantották gerincét, melyet ősi múltjának ismerete biztosított számára, sokkal könnyebben elnyomható, félrevezethető, kihasználható."

A Kérdezőnek a Kádár-korszakra vonatkozó kérdésére pedig álljon itt egy "aprócska" példa, hogyan lehetett a nemzeti öntudatot nyírbálni, ellehetetleníteni.

Glatz Ferenc az MSZMP tagja, oktatásügyi miniszter(!!) volt a rendszerváltást közvetlenül megelőző időben, majd a rendszerváltás után, 1996-tól 2002-ig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke(!!!!) volt.

Glatz az MTA elnökeként

- a következőket írta a magyar nemzet őseiről:

"Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek és nőgyilkosság régi tradíció... görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén csak makognak, s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el... "

- a következőket jelentette ki egy Duna TV-beli interjúműsorában :

"a magyarok szeretnének hazudni maguknak egy dicsőséges és nagy múltat, mert jelentéktelen, primitív, elmaradt barbár senkik."

A negatív gondolkodásról jut eszembe. Olvastam még régebben egy történelem könyvben, amelyben valaki ezt a tatárjáráshoz vezeti vissza. Valami ott tört el, ott kaptak az emberek egy akkora sokkot, ami megindította a kétkedést, a félelmet, az óvatoskodást, az egymás iránti bizalmatlanságot. Ezt csak tetézte az utána következő megannyi megszállás, háború, éhinség, stb. A tatárjárás idején persze olyan fogalom, hogy nemzeti öntudat még nem létezett, de valami összetartás mindenképp lehetett, mert többnyire magyarul beszéltek az emberek. Na meg mivel a Kárpát-medence az őskor óta lakott, itt azért kialakult egy őslakosság annak ellenére, hogy megannyi népcsoport megfordult itt, mind hozzáolvadt, mindenki bedobta a génjeit a közösbe.

Jó hely ez minden szempontból. A vezetés egy kicsit bajos, de majd lesz jobb is.