A magyaroknak miert nincs nemzeti ontudatuk?

Mint sok mindenben, itt sem jó és nem is helyes az általánosítás!

Én pl. nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, s ha kell leállok vitatkozni olyannal, aki szidja vagy "csak" ok nélkül bírálja a magyarokat. Nagyon sok híres emberre, - a teljesség igénye nélkül - tudósra, sportolóra, feltalálóra, hősre, művészre, költőre, íróra stb. lehetünk büszkék. Ne feledkezzünk meg a különleges magyar nyelvről sem, annak végtelen gazdagságáról, hál'Istennek már vannak olyan - neten is keringő - "gyűjtemények", amelyek ezt a nyelvi gazdagságot kísérelik meg kissé bemutatni.

Tehát ismételten kérem, ne általánosítson! Ismeretségi körömben is sokan vannak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, büszkélkednek. Lehet, hogy néha csak a szerénységünk miatt nem látszik az, amit belül, a szívünkben érzünk. Ne tartsuk magunkba!

Te magyar vagy?

Ha igen, van nemzeti öntudatod? Ha van, máris értelmetlen a kérdésed.

Ha nincs, akkor magadba nézve megtalálod a választ.

Nemcsak a Kádár-rendszer tette ezt, hanem úgy kb. az egész 20. század. Trianon pl. örökre rásütötte a bélyegét a néplélekre, még akkor is, ha ez ma már nem is tudatos, és sokan tagadják is (a letagadás, a degradálás, az összetartozás "ünnepe", mint a tragédia megcsúfolása is ennek az ideológiai betegségnek a tünetei, mint ahogy az is, hogy sokan nem hajlandóak róla tudomást venni).

Probléma az is, hogy a 20. század annak is a példája, hogy a nemzeti öntudat sokszor felszínes cukormáz, negédes szólamok összessége, és a felszínessége miatt értéktelen papírmasé, amihez inkább szörnyűségek társulnak az emberek fejében, és nem az a heroikus küzdelem, mint pl. Zrínyi idejében. És itt nem (csak) a Gömbös félékre vagy Szálasira gondolok (persze, azért egy lapon sem akarom emlegetni őket), hanem akár a dualizmus-kori fennhéjázó, melldöngető, üres nemzetieskedésre, ami igazából ugyanúgy hozzájárult Trianonhoz, mint a kommunista csürhe (és ma is ugyanezt az üres, melldöngető, demagóg frázisokkal teli nemzetieskedést éljük meg a kormánypárt részéről).

Szerintem a probléma az, hogy ma már nincsenek eszmék, nincsen közösségtudat sem az emberekben, hanem individualizmus van és globalizáció, ami világszerte ható tünet. És ehhez járul az, amit az előbb leírtam, és máris ott vagyunk, hogy miért ilyen gyökértelen, meghasonlott, pesszimista a magyar nép.

De azt is fontos megemlíteni, hogy a régi korokat sem kell idealizálni. Az ember mindig is elsősorban a saját érdekeit nézte, a hazájáért, népéért csak akkor harcol valaki, ha ez egybeesik a saját érdekeivel is.

A nemzeti öntudathoz kellene tudnod azt, hogy mitől tartozol egy nemzethez, és mi különböztet meg egy másik nemzettől. Ez erősen meggyengült, de nem csak Magyarországon, hanem úgy a globalizálódott világban. Hiszen régen azért a természettel szorosabb kapcsolatban éltünk, a kultúrát, a szokásokat, az életmódot erősen meghatározták olyan tényezők, mint síkvidékről vagy hegyvidékről, vagy tengerpartról van-e szó. Továbbá minden nép a környező népek kultúrájára is reagált, azok kontextusában állt.

Ma egy magyar, egy olasz, egy orosz, egy svájci leginkább városban él, hasonló munkát végez, hasonló tévéműsorokat néz, hasonló filmeket néz a moziba, hasonlóan öltözködik, de már lassan hasonló ételeket is eszik, az ünnepek és azok megünneplésének módja is hasonló. Bár a kultúrának vannak más tényezői is, a nyelv, az irodalom, a történelem, ezek inkább a magasabb szintű kultúra részei, a nemzeti öntudatot sokkal mélyebben meghatározó teljesen hétköznapi kultúra az, ami meggyengült.

Talán mi magyarok egy fokkal pesszimistábbak vagyunk, egy fokkal önsajnálóbbak, de ennek megvannak a történelem táplálta okai. De nem sokkal. Romániában, Szlovákiában sem sokkal jobb szerintem a helyzet, de még a gazdagabb nyugati országokban sem. Ahogy mondani szokták, mindenki a maga szintjén nyomorog.

Az, hogy a határon túli magyarokat és a magyarországi magyarokat egymásnak ugrasztották, az nem az emberek, hanem egy szűk politikai elit műve. És vannak racionális okai. De ha mint ember találkozol magyarországi magyarként egy erdélyi magyarral, az egészből semmi nem érzékelhető. Hasonlóan a román-magyar ellentéthez, amit a politika fúj fel, de Erdély kisebb falvaiban, ahol román és magyar nem csak hall egymásról, hanem ismerik egymást, együtt élnek, megint nem tűnik annyira rossznak a kép. Legalábbis két éve voltam kint Erdélyben, sok helyen román szállásadók voltak, sok román emberrel találkoztunk, és a legtöbb ugyanolyan szívélyes, előzékeny, udvarias volt, mint a magyarok. Kb. semennyire nem éreztük azt, amit a politikáról szóló hírekből ki lehetne olvasni.

Illetve a határon túliakkal szembeni kirekesztő hangulat, meg a idegenek tárt karokkal való befogadását sem célszerű összevetni, mert a kettő ritkán találkozik egy emberben. (Nota bene az idegenek tárt karokkal való befogadásának nem sok híve van itt Magyarországon, sem a kormány, sem a jobboldali, sem a baloldali ellenzék szavazókörében. Aki van, az marginálisnak tekinthető néhány százalék.)

Elvagyunk a kis magyar világunkban, fogyasztjuk a kis magyar médiánkat, és azt hisszük, a világon nálunk a legerősebb a globalizáció, a liberalizmus és a kábítószerek hatása.

Ez is annyira magyar.

Szerintem sem kellene ennyire általánosítanod, ugyanis a nemzeti öntudat kérdése - tapasztalatom szerint - erős függvénye annak, fővárosi-e, nagyvárosi-e, vagy kis település lakóiról van-e szó. Illetve földrajzi tájegységenként is vannak különbségek.

A magyar érzelmek kiölése nem a Kádár rendszerben kezdődött.

De, mert erre kérdeztél rá, egy általam megtapasztalt egyik módszerük a nemzeti érzést nacionalizmusnak nevezni.

Máig tart még a hatásuk, hiszen vagy nacionalizmusnak, vagy magyarkodásnak, rosszabb esetben fasizmusnak (!) neveznek olyas valamiket, amik más nemzetek által természetesen gyakorolt szokás, ünneplés, megnyilvánulás.

Másik módszerük a március 15-ei ünnep elhomályosítása volt. Nem volt munkaszüneti nap, sőt: az ünnepi megemlékezések sem mehettek maguktól értetődően. A nemzeti ünnepünket összemosták március 21-ével, a rettenetes tanácsköztársaságra, illetve április 4-ére, országunk felszabadu(ú)lására való emlékezéssel. Forradalmi Ifjúsági Napoknak nevezték el, műanyag kitűzőket készíttettek, és ezt kellett (volna) viselni március 15-én, nem pedig a nemzeti kokárdánkat.

A történelemtanítás is módszerük volt: Trianon nevét ki sem volt szabad ejteni, csak a vesztes háborúinkról, csatáinkról, szabadságharcainkról tanultunk bővebben.. A Szent Korona ismertetése, az, hogy mit jelent a Szent Korona országához való tartozás, milyen közjogi értelmezése van a Koronának, nos máig tartó fehér folt a mai közember tudatában.

Meg kell mondani, a Kádár-korszakban március 15-e elhallgatása, tiltása azonban inkább növelte, mint csökkentette a nemzeti öntudatot. Ezzel öngólt lőttek.

A nemzeti öntudatban történő változások okaira előző Hozzászóló kitért. Az újfajta liberalizmus, az önzésre és a fogyasztásra ösztönző eszmerendszer térhódítása, az a fajta eszményítés, amit a hirdetések, egyes művészeti ágak, művelődési és főként szórakoztató iparágak, a "celebjeink" szolgáltatnak - tisztelet a kivételeknek - napról napra gyengítik nemzeti öntudatunkat.

Szerintem ebben az országban minimum 1945 óta a nemzeti öntudat és a nacionalizmus közé egyenlőségjel van erőltetve.

Nem vagyok benne biztos, hogy itt Közép-Európában ebből a szempontból más országok annyival jobban állnak.

A magyar nép mindig is egy keverék-nemzet volt, ami nem pejoratív jellemző, ez és az emiatti sokszínűség hasznos dolog.

Ha megnézzük az USA-t, nagyban az is ugyanilyen keverék, bár szerintme még durvábban keverék, mégis, ami ott folyik az amerikai büszkeségtudat fenntartása, hangsúlyozása terén, az itt Európában már neonáci megnyilvánulásnak számít.

Kell lennie egy egészséges balansznak a nemzeti öntudat és érdekvédelem meg az internacionalista gondolkodás közt. Ez itt valahogy nem akar megszületni.

És amíg a szélsőségeknek a középút már ellenség, addig nem is lesz megoldás.