Mit gondoltok a novellámról?

EGY ÁTLAGOS ESTE

2015. október 28. 21:34, healmi benzinkút:

Esős este volt. Pontosabban nedves este, hiszen ekkora már nem esett. A healmi benzinkút a 35-ös számú főút melletti apró roskadozó épület volt, amiben egy kezdetleges büfé is működött. Az idegenek, akik megálltak tankolni, bemehettek az épületbe ahol a mindössze négy elemes menüből választhattak, és elfogyaszthatták a két négy-négy személyes kopott boxban.

A tulajdonoson, Roberten kívül csak egy vendég tartózkodott az épületben, egy apró törékenynek látszó, fekete ruhába öltözött suhanc, aki az ablak melletti boxban foglalt helyet, és kifelé bámult. A táj szép volt onnan nézve, – leszámítva, hogy a kutak kitakartak belőle – a 35-ös mellett hatalmas fenyőerdő terült el, amely mögül a hold ezüstös érmeként világította meg a nedves aszfaltot és csillant meg rajta. Most nem volt forgalom, az elmúlt egy órában a benzinkút előtt alig haladt el egy-két autó, akiknek még csak esze ágában sem volt megállni vagy lassítani.

Mivel nem úgy tűnt, hogy az idegen egyhamar odamegy a pulthoz, és rendel valamit, így Robert lassan odalépdelt a boxhoz, ahol a kölyök ült. Ha nem rendel és nem is tankol, akkor takarodjon innen a plcsába! Nincs szükségem ingyenélő hajléktalanokra! – gondolta felháborodottan.

- Jó estét. – köszönt negédesen a boxban ülőnek.

Az idegen mintha csak erre várt volna, levette a tekintetét az ablakról és Robertre szegezte. A bőrszíne kimondottan beteges fehér volt, mintha púderezné magát. Az beesett arca, a meggyötört tekintete és a kusza, zsíros barna haja csak tovább erősítette a betegség képzetét.

- Önnek is. – felelte. A hangja teljesen ellentétben állt a kinézetével. Lágy volt és barátságos. Ha egyedül sétálsz haza egy rossz hírű sötét, kihalt sikátorban, és hirtelen valaki ezen a hangon szólít meg a hátad mögül, akkor nem félni kezdesz, hanem biztonságban érzed magad.

- Adhatok valamit? Van pirítós, vajjal vagy zsírral, – kezdte sorolni a nem túl széles választékú étlapot – melegszendvics, hamburger és van palacsinta is. A pirítós az egy dollár, a melegsze…

- Tudja, hogy ezek nem kellenek – szakította félbe Robertet. - Más miatt vagyok itt.

Robertben az idegen szavaira kinyílt valami titkos láda, amit nagyon régen, még a születése előtt zártak be, és rejtettek el jó mélyre, hogy az adott pillanatig még csak véletlenül se nyílhasson ki. Robert hirtelen megértette a helyzetet, tudta, hogy ki az idegen, aki már nem is volt idegen a számára.

Számtalan helyen látta már élete során, de ezek egyike sem fűződik a kellemes emlékei közé. Hangosan szuszogva leült a kölyökkel szembeni ülésre.

- Elbúcsúzhatok tőlük? Hogy megmondjam szeretem őket. – kezdett rimánkodni, de előre tudta a választ.

- Robert, – szólalt meg a kölyök érzelemmentes hangon – ha ilyen hosszú idő nem volt elég arra, hogy kimutassa a szeretetét a családja iránt, akkor ez a néhány pillanat mit változtatna már?

Igaza volt a kölyöknek. Robert imádta mind a feleségét, mind a két lányát, de igazán ezt sohasem hangoztatta előttük. Most szerette volna felvilágosítani őket arról, hogy mindent értük tett, de már késő volt.

- Ideje indulnunk – mondta a kölyök, miközben újra kibámult az ablakon, mintha a környezetből kiolvashatná a pontos időt, amelyet egyik földi óra sem képes megmutatni.

A kölyök és Robert egyszerre álltak fel, de amíg a kölyök elindult a kijárat felé, addig a férfi sajnálkozva nézett szét a lepukkant épületben. Ez volt az élete mesterműve, amit hosszú évek alatt teremtett meg, szinte a semmiből.

- Fájni fog? – kérdezte hirtelen, miközben még mindig az épületet tanulmányozta, és habár több mint tíz éve dolgozott itt, még most is talált új szegleteket, amiket eddig fel sem fedezett.

- Nem fogja elhinni, de mind ezt kérdezik – felelte a kölyök már-már egy halvány mosollyal az arcán, majd intett Robert-nek, hogy menjen.

Robert ment.

Egy újságszemelvény részlet a healmi 2015. október 29.-ei napilapból: „Fájó szívvel közöljük, hogy a tegnap éjjel folyamán szeretett benzinkutasunk Robert Castle váratlanul bekövetkezett szívinfarktusban elhunyt. A temetés…”