Mit gondoltok a novellámról?

Éjfél is elmúlt már, mikor az utolsó kávézóban is leoltották a lámpákat. A tulajdonos – alacsony, köpcös, harcsabajszú férfi – nagy, zörgő kulcscsomóval lépett ki, és zárta be az üvegajtót. Odakinn bosszúsan nyitotta szét a hóna alatt tartott ernyőjét, mikor észrevette, hogy az eget elborító, fekete felhőkből szakad az eső. Halkan káromkodott, miközben elindult a járdán hazafelé. Annyira el volt foglalva a maga bajaival, hogy először észre sem vette az út közepén botorkáló, kissé ingatag járású fiatalembert. Mikor a férfi befordult volna a következő sarkon, egyetlen, hitetlenkedő pillantást vetett az egyszerű bőrkabátot és farmert viselő fiúra, akit látszólag nem érdekelt az időjárás, aztán megcsóválta a fejét, és továbbment.

A zuhogó eső patakokban folyt végig a meredek utcán, magával sodorva minden szemetet, amiket a csatornanyílások nem nyeltek el. A csúszós macskaköveken végigcsoszogni az út végén lévő lépcsőkig ilyen időben életveszélyesnek tűnt, de az idegent ez hidegen hagyta. Zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel baktatott, nem kifejezetten azon igyekezett, hogy behúzódjon valahová. Lassan, tétován sétált, mintha részeg lenne.

A lépcsők felé fordulva megállt, az utcai lámpa halványan pislákoló fényében látszott, hogy szikár, jóképű fiú, legfeljebb húszesztendős lehetett. Az arca elgyötört volt, de nyilvánvalóan látszott, hogy nem a vihar miatt. Lehunyt szemmel az ég felé fordította a tekintetét, és szaporán kezdte venni a levegőt, miközben az eső folyamatosan áztatta szőke, csapzott haját és a ruháit. A kezei ökölbe szorultak, a testét megfeszítette. Megdördült az ég, elnyelve minden más, távoli zajt. Közelebb lépett a lépcsőkhöz, ezzel kikerülve a lámpa fénysugarából, de továbbra is felfelé nézett. Ha valaki akkor arra járt volna, az esőfüggönytől nem igazán vehette volna ki az alakját, de ilyen időben még az ablakot sem nyitotta ki senki.

A fiú szája mozgott, mintha beszélne. Az arca eltorzult, a fogsora kivillant. Két égzengés között aztán az ő hangja rázta meg a környéket. Üvöltött. Az égiháború szinte vetekedett a kiáltás hangerejével.

– Mégis, mi a terved velem? – ordította. – Mit vársz tőlem?!

A karjait széttárta, az arcát, melyet nemcsak az esővíz, hanem könny is áztatta, még mindig nem fordította el. Megtörtnek és reményvesztettnek tűnt. A keserűség mintha lassacskán felemésztette volna.

Végül elvette a tekintetét az égről, és a hajába túrt. Behajlította a térdét, és elkeseredett hörgést hallatott.

– Mit akarsz még? – üvöltötte, és újra felnézett. A kezeit a tarkójára szorította. – Nem volt elég neked? Mindenemet elvetted már, érted?! Mindenemet!

A következő pillanatban térdre rogyott. Hátrahajtotta a fejét, és vicsorogva hagyta, hogy az esőcseppek az arcára hulljanak. Pár pillanat múlva a torkából csontig hatoló, kétségbeesett ordítás szakadt fel, amibe belereszkettek a házak ablakai. A hang hosszú másodpercekig visszhangzott az üres utcákon a komor kőházak falai közt. A fiú elkeseredettsége ijesztő volt, és félelmetesen igazi. Soha nem engedte meg magának, hogy ennyire összetörjön.

A tenyerébe temette az arcát, és előrehajolt a földig. Összeomlott. A vihar nem csitult, és a fiatalember a néha felvillantó villámok fényében, összegörnyedve még elveszettebbnek tűnt.

– Meddig akarsz még kínozni? – nyögte elcsukló hangon, miközben a körmeivel végigszántott a macskaköveken. A homlokát a vizes, hideg úthoz nyomta, az öklével lemondóan csapkodta a fekete sarat. Fojtott zokogásba kezdett, mire újra megdörrent az ég. Vihar tombolt odakinn és a fiú lelkében egyaránt. A közelben lévő park fáinak lombkoronáit erőszakosan tépázta a szél, miközben a fájdalom sebei egyre elhatalmasodtak a szenvedő szívén. Villám villám után szelte át az eget, az őket követő robajoktól úgy tűnt, mintha leszakadt volna a Menny odafentről.

A fiú nagyon lassan felemelte a fejét, de nem nézett az égre. Az ajka megremegett, miközben az esőcseppek tisztára mosták az arcát, és leperegtek enyhén borostás állán.

– Miért hagytál el? – kérdezte reszkető, alig hallható hangon. Ahogy újra előrehajtotta a fejét, a kabátja alól kiesett a nyakában lógó, ezüstfüzéren függő kereszt. A fiatalember feltérdelt, reszkető kezébe fogta a kis medált, és egy gyors mozdulattal letépte a nyakából a láncot. Szétnyitotta a tenyerét, és könnyes szemmel nézte a jelképet, aminek a hátoldalára a következő volt gravíroztatva apró, kerek betűkkel:

„A világ legrendesebb bátyjának”

Tőle kapta. Azt mondta, higgyen benne, hogy Isten jó. Talán pár nappal ezelőtt még valóban azt gondolta, hogy hisz benne.

– Homo proponit, Deus disponit – suttogta a sokat hallott latin mondatot, miközben hüvelykujjával végigsimított a kereszten. – Ember tervez, Isten végez. Hogy is hihetnék benne, mikor elvett tőlem téged?

Ökölbe szorította a kezét, és a nyakláncot nyögve elhajította, maga sem nézte, merre. A medál alig ért földet, a zubogó víztömeg felkapta, és a legközelebbi csatornanyílásig sodorta. Egy pillanatig megremegett a rácsok között, aztán elveszett az egyensúlya, és elnyelte a feketeség.

A fiú újra a kezébe temette az arcát, és megadta magát. Hagyta, hogy a kétségbeesett zokogás átvegye akaratereje felett az uralmat, és tehetetlenül terült el a földön.

Az őrjöngő vihar kíméletlenül megizzasztotta a várost. A környező házak ellenálltak ugyan a természet haragjának, az odabent ülők azonban mégis attól tartottak, hogy a fejükre omlik a mennyezet. A kisgyermekek riadtan bújtak az anyjuk ölébe, mások aludni próbáltak, de a morajló égbolt nem hagyott nyugtot senkinek. Évtizedek óta nem látott már senki ekkora égiháborút. Az idősebbek történetmesélésbe fogtak azokból az időkből, mikor még nem volt stabil, biztonságos hely, ahová behúzódhattak a katonaság idején az ítéletidőben…

S mindeközben egy magányos, reményvesztett, összetört fiú teste hevert a macskaköves úton, akinek mit sem számított a villámlás vagy az égzengés. Félig ébren, félig ájultan meredt a sötétségbe, és várt. Csak várt és várt. Valamire, vagy valakire, ki tudja megmondani. Abban a helyzetben csak egy valakire várhatott, de az a valaki soha többé nem jöhetett el hozzá. Az ő szemében az ég többé már nem tisztult ki. Bárhogy is sütött máskor a nap, a fiú szívében a keserűség örök árnyékot vetett a legkisebb boldogságra is. Mint mikor a szélvihar gyökerestül kicsavarja a fatörzset, úgy tépett ki a sors belőle egy darabot. Húga halálával megtört legbelül, és soha nem hitt többé a csodákban.