Emberi jogok korlátozásának minősül, ha a szüleim 23 éves létemre nem engedik, hogy bankkártyám legyen?

A szüleim egész életemben szigorú elveket vallottak nevelés terén.

Konkrétan addig nyomtak el, ameddig lehetett. Már pár éve felnőtt vagyok, de tulajdonképpen 10 éves szinten kezelnek, a mai napig uralkodnak rajtam, minimálisan sem tisztelnek, értékelnek, pedig soha nem játszottam el a bizalmukat.

Jelenleg egyetemre járok levelező tagozaton, majdnem kitűnő eredménnyel, de még számos tervem van a tanulmányaimmal kapcsolatban. Alig járok valahova, és konkrétan egy barátom sincs.

Mivel levelező tagozatos vagyok, a jelenlegi rendszerben konkrétan munkát sem kapok, hiába próbálkozom vele, amióta egyetemista vagyok. Mert diákmunkára csak nappalisokat vesznek fel, az összes többi helyre pedig 2-3 év tapasztalatot vagy kereskedelmi végzettséget kérnek.

Természetesen vagyok nekik, hogy a jelenlegi helyzetemben finanszíroznak mindent, de a kettős mércéjük egyre ijesztőbb.

Szélsőségesen konzervatív emberekről van szó. Elvárják, hogy már a magaslatokban szárnyaljak, rendszeresen hozzám vágják, hogy az XY ismerősük gyerekei mennyivel előrébb vannak nálam, ugyanakkor bármit lépnék, korlátoznak, elveszik az önbizalmamat ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzak. Bármit kérdezek tőlük azzal kapcsolatban, ami azt szolgálná, hogy előrébb jussak, úgy beszélnek velem, mint egy nyomorék 10 évessel, akinek semmiről nem szabadna tudnia.

Konkrétan nem engedik meg, hogy bankkártyám legyen, - ami olyan tinikéknek is van a mai világban, akik kijátsszák a szüleiket a hátuk mögött, ezt pedig több, mint ÉGŐNEK érzem.

Ez egyeseknek talán nevetséges lehet, és könnyű ítélkezni, hogy biztos szellemi fogyatékos vagyok (mert nem!), de ennyi idősen konkrétan úgy érzem, hogy fogva tartanak és korlátoznak abban, hogy ténylegesen felnőtt legyek. Mivel nem fiatalok, egyre rigolyásabbak és agresszívabbak.

Nekem pedig most lenne lehetőségem kitörni, élni, megtalálni a lehetőségeimet.

Már azzal fenyegetnek, hogy ha nem lesz munkám pár hónapon belül, szereznek nekem valami hülye papírt és “gyámság alá vesznek”, hogy aztán egy életre röghöz kössenek.

Nem azért tanultam és dolgoztam ennyit, hogy ez legyen az életem vége.

Nem egyszer mondtam nekik, hogy talán könnyebben foglalkoztatnának, ha lenne végre egy bankszámlaszámom. Mert ha azt mondom a munkáltatónak, hogy “nincsen, mert a szüleim nem engedik meg”, biztos, hogy azonnal szemberöhög és rám sül a lúzer jel, egy “köszönjük szépen, rohadj meg ott, ahol vagy” kíséretében.

Már most egy rakás szerencsétlenségnek és egy lelki roncsnak érzem magam, és napról napra egyre kevesebb az életkedvem.