Tudnátok mesélni a Gyurcsány korszakról milyen volt?

40-es

Vicces, hogy 35%-on áll a válaszod hasznossága, miközben egy egzakt tényt mutattál.

Ennyit ér az átlag fideszes ember agykapacitása. Ha valaki szidni merészeli a "főnit", nem érvelni kezdenek, hanem minuszolni...

#41

Már megszoktam, ezért szar az általános hasznossága a válaszaimnak. Rendszerint objektív, tényalapú kommenteket írok a politikai kérdések alatt, ahol a tényeket nem veszik figyelembe.

Azt kérted, hogy meséljünk a Gyurcsány-korszakról.

Én leírtam, hogy ugyan ilyen rossz volt, mint most (gazdasági, megélhetési szempontból). Te a saját elmondásod alapján utálod a mostani rendszert. Tehát ugyan azt érezték az emberek, mint most. Akkor mi az, ami nem a kérdésedre a válasz?

Liszt Ferenczhez.

Motto: "Hirhedett zenésze a világnak!"

"Et tu mi fili Brute!" Még te is

Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész?

Ág is huzza a szegényt, felőlünk

Nem beszél hir, külföld ránk se néz.

Csupán ősi nyelvünk lelke él még

S vérünk lángja, a magyar zene:

Az a dal, mit hogyha hall a honfi,

Könybe lábbad mind a két szeme.

Az a dal, mely szivből jött és szivbe

Visszatér; mely együtt sir velünk,

Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,

Mit belül csak némán érezünk;

Az a dal, mit egykor istenitél

S lelkesülni tudtál zengzetén

És a mit most, mint avult játékszert,

Te vén gyermek! könnyen összetépsz.

Azt beszéled, - s szavad messzehangzó:

Hogy e méla dallam nem mienk;

Hogy az nem a magyar ősi búja

És jó kedve, a mi benne zeng.

Csak egy vándor, züllött népcsaládnak

Hangja az, mely jött hazátlanul:

Énekelni édes szülőföldről

A magyar nemzet ettől tanult,

Délczegségét lopta koldusoktól,

Hő tüzét bohócz szeszély adá.

Csak az üres csengő-pengő hang volt,

Mi a sziveket elragadá.

Nincs magyar dal! mert az a czigányé,

Az álmodta, az találta ki;

Csak azután, hogy a dallam meg volt,

Firkált hozzá verset valaki.

Oh világnak hirhedett zenésze,

Mint tudod te, hogy miről beszélsz?

Mit tudod te, hogy e keserédes

"Ki-ne-mondd-mi" tán több, mint szeszély?

Mit tudod te, mi a honfi bánat,

A ki senkihez sem tartozol?

Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,

A midőn a dal utója szól?

Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?

Ki "jövő zenéjét" alkotod.

A magyar dal a "multak zenéje"

Hogy miért az? meg sem hallhatod.

Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,

Hogy mik annak ősi szentei?

Te, ki anyád édes drága nyelvén

Egy igét ki nem tudsz ejteni!

Jártál-e már ott a délibábos

Pusztán, a hol a népdal terem?

Dal és dallam együtt. Tud-e erről

Valamit a fényes úr-terem?

Hallgatád-e a mezők danáit,

Mikből az őshang bűbája szól?

Meddig laktál köztük, hogy kiismerd

Azt a tért, miről világra szólj?

Kerested-e, annyi jó elődöd

Maga után mi szépet hagyott?

Hallottad-e hirét Lavotának?

Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb.

Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más

Mint gondatlan szerzett rágalom;

Olyan, minőt szoktak irni többen:

"Népismertetés a pamlagon."

Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk.

Multakra nem emlékeztetünk.

Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk

Olyan régen jól illik nekünk.

A szegény czigányra sem haragszunk,

Kinek ilyen szépen odaadsz.

Elhúzatjuk vele "az én nótám,"

Sőt még össze is csókoljuk azt.

A magyar dal azért marad annak;

(Ez az egy ki senkitől se fél)

Mi sem esünk nagyon búnak érte,

A czigány sem lesz nagyon kevély,

De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk

Első honfivá tett szép dalán

Most kimondja, hogy még azt se tudta

Rólunk: voltaképen kik valánk?

(1859)

A tudománynak nincs háza!

Jelige: "Az eszterágnak is van fészke."

Párduczos apák! és minden párducz nélkül

Megszületett fiak, tekintsetek széllyel.

A kik itt laktok a boldog Kanahánban,

Mely, mint mondják, egykor folyott mézzel, téjjel.

- Bizony mézzel, téjjel!

Be sok ékes város, be sok csinos helység

Emelkedett e szép darab földön szerte.

A hány palota van, ha azt megolvasnák:

Fölmenne a száma talán százezerre:

- Bizony százezerre.

Várat is épiténk, a mennyi csak kellett.

Igen sok nem jó már, csupán kisértetnek.

A mi pedig megvan, roszul kamatozik,

Mert haszonbért tőle nem igen fizetnek -

- Bizony nem fizetnek.

Épiténk odakinn, jó Pest város végén,

Nagyszerű palotát, szép tágas termekkel;

Katonát növelő iskolának valót,

Mintha azt a magyar nem tudná, hogyan kell?

- Bizony tudja, hogy kell!

Városnak, megyének van mindenütt háza,

Nem jó, ha a törvény az ég alatt lenne,

Megáznék, megfáznék, ellopnák, vagy épen

Hozzátennének - és kár történnék benne.

- Bizony nem jó lenne.

Mulatságra való házunk is van már sok.

Szinházak, táncztermek, lovarkör, sercsarnok,

Külön épületet kaptak a lovak is.

(Elismerjük róluk, hogy ők nemes barmok)

- Bizony nemes barmok.

Vannak házaik a gonosztevőknek is:

Házgyujtogatónak, gyilkosnak, tolvajnak.

Bár azoknak bokros érdemű lakói

Nem igen örülnek azon, hogy ott vannak,

- Bizony nem ők annak!

Sőt már a bolondok számára is épül

Az országos nagy ház, (el se férnek ebben;

Még mikor csordultig tele lesz bolonddal,

Akkor is odakinn lesznek sokkal többen,

- Bizony sokkal többen).

Boldog, boldogtalan maga ura immár.

Mars, Mercur és Bacchus fel van palotázva,

Bűnösnek, bolondnak van díszes hajléka.

Csak a tudománynak nincsen nálunk háza

- Bizony nincs még háza.

Pedig ez a fegyver! pedig ez a törvény,

Ez nevel jó embert és igaz honpolgárt,

Ez alapja minden nemzet életének

És mégis mindeddig senki sem gondolt rá -

- Bizony nem gondolt rá.

Hogy még sincs otthona, a hová gondterhes

Homlokát lehajtsa, mind e mai napig.

Mások udvarán él, mint valami jött-ment:

Keserű, keserves zsellérségben lakik.

- Bizony csak ugy lakik.

No de majd máskép lesz! Hozzá fogunk végre

S a mit elmulasztánk, azt most helyre ütjük;

Áldozatfillérek milliókká nőnek:

S tudományunk úri házát felépitjük,

- Bizony felépitjük.

(1859)

Magyar divat.

Ismét, ismét viseljük hát

Azt a mentét, azt a ruhát,

A mit hordtak őseink;

Régi dolmány, régi kalpag

S kik a honért éltek haltak,

Feltámadnak hát megint.

Látásodra bár a léha

Itt ott kaczajra fakad...

Hadd kaczagjon, majd elhagyja:

Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,

Miben apád ellehetett

S boldog öregséget ért.

Ki tudja e boldog korbul,

Mikor a ruha megfordul

A jobb év is visszatér?

Fintoritsa félre arczát,

A ki jobb jövőt tagad.

Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.

Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng

Arról tudod, hogy az nem czenk,

A bámész nevesse bár.

Az órgyilkos és a gyáva

Nem ver pengőt a sarkába;

- Az elfut, vagy lesbe áll.

Szembenézesz, valót mondasz,

Hogyha szived kifakad.

Ez a te régi jellemed:

Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,

Olyan bűbájos a nőnem,

Miként tündér-asszonyok.

Szűzpárta, nem csak viselve,

Hanem meg is érdemelve,

A homlokon úgy ragyog.

Tüneményes idők járnak!

Férfi szive úgy dagad.

Kétszerte szebb minden asszony:

Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa

Zsákruhába', gyászzubbonyba'

Vesztett reménységeit.

Ha mi nekünk szép az élet

Azért minket ki itélhet?

Jó az Isten, megsegít!

Önbecsülés, hazafiság

Legyen hát, ha kell "divat",

Akár mit mond rá a világ,

... Magyar, ne szégyeld magad!

(1859)

A Petőfi-keresők.

Elhallgata régen a lanton a húr;

Megfogta a rozsda a kardot;

Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;

Sziv elfeledé, elhordta a szél:

Álom vala az csak, reggelig tartott.

Fű tudja: miért zöldebb a mezőn

Egy folton, a melyre a vér hullt?

A hagyomány tudakozza Homérrul

Azt, hol született, s ahol elholt.

Oh halva bizonynyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;

Ott szólt vele más a csatában;

Sirjához az útfelen búcsura járnak;

Másutt még visszakerültire várnak:

Itt él, ott holt hire támad.

Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész;

Népajk szövi róla regéit;

Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,

Ő volt, ki e dalt zengé itt?

Oh halva bizonynyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e

Jajtalan végig élni a multat?

Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet

Még boldogabb években se tanulta?

Ki bátran előljárt, rémtelenül,

Az bujt-e sötétbe a rémek elül?

S arczot, alakot, ha cserélt is,

Egy dal bizonyítna felőle,

Az szólna világra, hogy él-e?

Oh halva bizonynyal a dalnok.

Csírát ver a földbül az eltemetett mag;

A régi szabadság ága fakad;

Minden, mi halott, föltámad ez évben:

Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben,

Csak te maradsz-e halva magad?

Oh élve ha volnál, büszke dalodtól

Lángra lobogna a két haza most.

Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.

Hű keresőd sirodra tapos.

Oh halva bizonynyal a dalnok!

(1861)