Milyen érveket tudtok amellet felhozni hogy büszke legyek a cigány származásomra?

"„Magamnak” VAGY az akaraterőmnek, a kitartásomnak - amik máris szintén nem az én érdemeim, hiszen azok is csak adottságok?"

Ezekkel is csak ugyanaz a helyzet, mint minden mással: alapok, amikkel vagy kezdesz valamit, vagy nem.

"Mintha azok sem az én érdemeim lennének, ugye? Pedig tudjuk jól mennyire fontos a háttér a mai világban."

Úgy van. És tényleg nem a te érdemed a szüleid és a környezeted sem - továbbra is csak az, hogy _TE MIHEZ KEZDESZ AZZAL, AMID VAN_.

"De ezek egyike sem az egyén érdeme..."

Hányszor ismételjem még magam? "MIT HOZOL KI BELŐLE" - ez a lényeg.

"Akkor más miért nem dönt úgy?"

Itt most nagyon belecsavarodtál önmagadba. :) A helyzet ugyanis az, hogy nagyon sokan NEM döntenek, pedig megtehetnék. MA is rengeteg potenciális zseni és különböző területek világbajnoka punnyad otthon a tévé előtt, vagy csak álmodozik arról, ami lehetne, de nem mer lépni, holott ha belekezdene, menne neki. Szóval nagyon is sok ilyen van.

"a döntések mögött is lehet valami, ami valójában nem is az egyén külön érdeme."

Persze, végső soron minden a génjeidre megy vissza, de ezek továbbra is csak az alapok, nem ők intéznek mindent. Hogy mihez kezdesz az adottságaiddal, az továbbra is csak rajtad áll.

"továbbra is inkább rá leszek büszke, nem pedig magamra, amiért annyira jó vagyok, hogy engem választott:)"

Ha jobban belegondolsz, rájöhetsz, hogy ez a kettő teljesen ugyanaz. :D

"Amíg más nemzetek büszkék lehetnek az élsportolóikra, addig szerintem nekünk is minden alapunk megvan rá."

Nyugi, nekik sincs rá alapjuk. :D

"Persze megértem a te felfogásodat, de nem értek vele egyet. Olyan jelentést adsz a büszkeségnek, aminek valójában, amint elmélyedünk benne, semmi értelme."

Nem adok én neki semmi jelentést, csak abból indulok ki, amit ténylegesen jelent. És lásd feljebb, teljes mértékben megvan az értelme - viszont én is megértem, hogy ez sokaknak épp azért nem tetszik, mert a büszkeség már lényegében önmagában is egy hungarikum.

Szerintem az autentikus cigányzenére nyugodtan lehetsz büszke, mert k***a jó. A magyar cigány populáris előadót én sem tudok nagyon ki emelni mert az tény, hogy nem túl jók, de például a Gogol Bordello igen jó kis muzsikát játszik és az énekese cigány származású továbbá a zenéjükben is megtalálhatók a cigányzenei elemei.

A cigány népnek van kultúrája. Azt, pedig nem ezek az elkorcsosult idióták, akik öregeket bántalmaznak, kötekednek stb. képviselik, azok natúr sutyerák bunkók, akik még saját hagyományaikat sem ismerik csak az agressziót (sajnos ők vannak többségben)

„"„Magamnak” VAGY az akaraterőmnek, a kitartásomnak - amik máris szintén nem az én érdemeim, hiszen azok is csak adottságok?"

Ezekkel is csak ugyanaz a helyzet, mint minden mással: alapok, amikkel vagy kezdesz valamit, vagy nem.„

Tökéletesen elbeszélsz mellettem. Azt mondod a kitartás és az akaraterő csak alapok, amivel vagy kezdek valamit, vagy nem. Abba már nem gondolsz bele, hogy mitől függ (!) az erre vonatkozó döntés, mégis az érdemet végül a jó döntéssel és annak a végigvitelével (bár az is csak egy döntés kérdése) azonosítod.

Például úgy döntöttem, hogy kitartóan fogok tanulni, nem leszek lusta és miután be is váltottam, elértem valamit; megÉRDEMlem, hogy legyenek érdemeim, hiszen „én hoztam ki magamból az adott teljesítményt, én kezdtem azt az adottságaimmal, amit kezdtem”. És mindezek után esetleg lehetek büszke magamra, pontosabban az elért saját eredményeimre, a saját, csakis magamnak köszönhető érdemeimre. Szerinted. Csakhogy, mint mondtam, egyáltalán nem veszed figyelembe azt, hogy tulajdonképpen miért is „döntöttem” úgy, ahogy.

A kitartás és az akaraterő nem csupán valamiféle szunnyadó adottság, amivel vagy kezdek valamit, vagy nem, hanem tulajdonságok, az egyén jellemzői. Ha kitartó vagyok és akaratos, akkor azzal nem kell még külön kezdenem valamit, nem kell külön döntenem róla, hanem eleve ezek a tulajdonságok határozzák meg a döntéseimet. Nem azért nem vagyok lusta, mert pusztán úgy döntöttem, hanem azért mert nem tulajdonságom. A döntések nem a semmiből, nem valamiféle nyers egóból következnek, hanem különböző okai vannak. Ha valaki egyszerre lusta és nincs akarat ereje sem, akkor dönthet akárhogy, akkor is lusta marad. Ha csak „simán” lusta, de van akarat ereje, akkor már esetleg le tudja győzni sajátmagát, pl. fel tud kelni a fotelből és potenciális zseniből, zseni lehet.

De miért is érhet el végül bármit is? Mi is az „ő érdeme”? Hogy lustasága ellenére úgy dönt, felkel a fotelből? Hogy le tudja győzni sajátmagát? És hogyan is tudja legyőzni sajátmagát? Talán csak nem az akaratereje lévén? És hogyan is tudja végigvinni a „döntéseit”? Csak nem a kitartásával? És az akaraterő és a kitartás talán az ő saját érdemei? Szerzett tulajdonságok, amikért megdolgozott? Nem és nem: ezek adottságok, illetve ezeket így vagy úgy kapta; azaz nem ő érte el, hogy legyenek neki. Márpedig, még a te felfogásod szerint is, amit nem te érsz el, azok nem a te érdemeid. Ami pedig nem a te érdemed, arra már nem is lehetsz büszke - szerinted, nem igaz?

Az a baj, hogy nem mész elég mélyre! Megállsz a döntésnél, megállsz annál, hogy „ki mit hoz ki magából”, holott az, hogy „ki mit hoz ki magából”, hogy ki hogyan dönt, nem ok, hanem okozat. Vannak-e egyáltalán valódi, mindentől független, saját döntéseink? Vannak-e egyáltalán valódi, mindentől független, saját érdemeink? Honnan számítson egy érdem, vagy egy döntés sajátnak? És amíg ez nem tiszta, amíg saját érdemeink puszta megléte is értelmezés kérdése lehet (lásd te vs. én, a többi emberről nem is beszélve), addig helyes-e a bármiféle büszkeséget az egyén saját érdemeihez kötni? És hol maradnának akkor a különböző közösségek, vagy a családok? Szerinted sehol. (Ebből is látszik, mennyire mérgező a felfogásod.)

Például lehetnék-e büszke egy csapatra, amiben játszom, úgy, hogy az elért eredményeink abszolút nem az én érdemeim? Szerinted nem. És ha tegyük fel, nem csak szaladgáltam a pályán, hanem esetleg kicsit én is hozzátettem ahhoz, hogy nyertünk - de tényleg csak egy kicsit, mondjuk egy passzt? Akkor csak egy kicsit engedélyezett büszkének lennem és csakis saját magamra, a saját eredményemre, a saját érdememre? Szerinted igen. (Persze felvetődhet a kérdés, hogy egyáltalán hogyan kerültem a csapatba, mi közöm van nekem ahhoz, hogyan értem el, minek köszönhetem és egyáltalán: a saját érdemem?:) Vagy csak a megfelelő génkészlettel születtem a megfelelő környezetbe és bár azt hihettem, hogy én irányítom az eseményeket, az életemet, hogy én döntöttem úgy, ahogy; valójában a döntéseimnek megvoltak az okai, akár előre ki is számolhatta volna őket egy a múltamat és a jelenemet a génjeimtől, az emlékeimtől, a tapasztalataimtól a környezetemig, a végtelenségig tűnően ismerő, a megfelelő kapacitással rendelkező valaki - mondjuk Isten, ha létezik? Felvetődhet a kérdés, hogy egyáltalán dönthettem-e volna másképp, minthogy adok egy jó passzt? Vagy az egész előre kódolva volt a végtelennek csak tűnő (!) variációk között, már az ősrobbanástól számítva?)

Lehetnék-e büszke a testvéremre akármilyen elért eredményéért is úgy, hogy nekem azokhoz semmi közöm? Szerinted nem. Szerinted legfeljebb örülhetek neki.

„"Mintha azok sem az én érdemeim lennének, ugye? Pedig tudjuk jól mennyire fontos a háttér a mai világban."

Úgy van. És tényleg nem a te érdemed a szüleid és a környezeted sem - továbbra is csak az, hogy _TE MIHEZ KEZDESZ AZZAL, AMID VAN_.„

Tehát továbbra is csak az, hogy mihez vagyok KÉPES kezdeni azzal, amim van? És a képességeim talán az én érdemeim? Persze szerinted nem lehetnének képességeim sem, ha nem foglalkoznék velük. De miért is foglalkozom velük? Mert elég kíváncsi vagyok, elég akaratos és kitartó, becsvágyó? Tehát megint csak oda lyukadunk ki, hogy vannak bizonyos nem megszerzett tulajdonságaim, melyekről nem én döntöttem úgy, hogy legyenek nekem; melyek hozzájárulásával viszont szintentartom, vagy fejlesztem más tulajdonságaimat, képességeimet, melyek hozzájárulása nélkül erre nem lennék képes. Akkor mi is az én kizárólagos, saját érdemem? Az, hogy úgy döntöttem szintentartom, vagy fejlesztem? Nem, én nem döntöttem sehogy, ezek kódolva vannak abban, hogy akaratos vagyok és becsvágyó. Ha mégis úgy vesszük, hogy „én döntöttem”, akkor csakis ezek miatt.

„"De ezek egyike sem az egyén érdeme..."

Hányszor ismételjem még magam? "MIT HOZOL KI BELŐLE" - ez a lényeg.”

És én hányszor ismételjem el?:) Az, hogy „mit hozok ki belőle”, nem ok, hanem okozat és már az okozat okára sem volt, sem közvetlen, sem közvetett befolyásom - ez a lényeg. Az, hogy „mit hozol ki belőle”, az a legkevésbé sem függ egy a mindentől független énedtől - ha van egyáltalán olyan. Mit hozhatok ki bármiből is, ha akaratgyenge vagyok, nemtörődöm, érdektelen, lusta, gyáva és szorongó? Ha ezek a (“kapott”) tulajdonságaim meggátolnak abban, hogy bizonyos dolgokat elérjek, az az én hibám? Lehet-e az én hibám, hogy rendelkezem ezekkel az érvényesülésemben gátoló, negatív tulajdonságokkal, amiket mondjuk örököltem? Nem lehet. Akkor lehet-e az én érdemem, ha rendelkezem ezeknek az ellenkezőjével, melyek egyértelműen minden alapját képezik annak, hogy bármit is elérhetek az életben? Nem lehet. Hogy létezik-e saját érdem, mely mögött nem áll semmi, csak az egyén mindentől független, puszta döntése, az megint csak értelmezés kérdése. Mivel már eleve az sem valószínű, hogy létezik a minden génünk-, sejtünk-, emlékünk-, tapasztalataink-, tulajdonságaink- és környezetünktől független, “puszta döntés”.

„"Akkor más miért nem dönt úgy?"

Itt most nagyon belecsavarodtál önmagadba. :) A helyzet ugyanis az, hogy nagyon sokan NEM döntenek, pedig megtehetnék.”

Egy: az, hogy nem tudsz követni, nem jelenti azt, hogy belecsavarodtam volna önmagamba. Kettő: tehát te tudod mi a helyzet, hát ez igazán megnyugtató, ezek szerint nincs is más dolgom, mint téged kérdezni:) Abba már véletlenül sem gondoltál bele, hogy mégis miért nem döntenek úgy? Lezárod egy „mert nem és kész, pedig megtehetnék ám, de ostoba, lusta, szerencsétlen lúzerek”-kel? Ez rendkívül “tudományos”! Megtehetnék, de nem, kész, lapozzunk?:) Nem gondolod, hogy az, hogy mégsem teszik meg, mégis csak valamilyen alapvető, mondjuk örökölt tulajdonságaiknak a minőségéből fakad? Amiről persze nem tehetnek! Akkor most megtehetnék, de nem teszik „mert nem és kész”, vagy inkább csak hiányzik belőlük egy adottság, a képesség, az energia, a szándék, a motiváció, a becsvágy, a kitartás, az akarat arra, hogy megtegyék? Nyilván az utóbbiak valamelyike, vagy azok kombinációja, mintsem egy leegyszerűsített „mert nem, mert lusták és kész”.

„"a döntések mögött is lehet valami, ami valójában nem is az egyén külön érdeme."

Persze, végső soron minden a génjeidre megy vissza, de ezek továbbra is csak az alapok, nem ők intéznek mindent. Hogy mihez kezdesz az adottságaiddal, az továbbra is csak rajtad áll.”

Csakhogy mint már írtam feljebb az, hogy a lehetőségeimhez képest mit vagyok képes kezdeni az adottságimmal, szintén az adottságaimtól és a képességeimtől függ.

„"továbbra is inkább rá leszek büszke, nem pedig magamra, amiért annyira jó vagyok, hogy engem választott:)"

Ha jobban belegondolsz, rájöhetsz, hogy ez a kettő teljesen ugyanaz. :D”

Ebben az előbb is valamelyest igazat adtam neked; azért azt fenntartom, hogy párunk tulajdonságai, képességei miatt, valamivel elegánsabb a párunkra büszkének lenni, mint sajátmagunkra:)

„"Amíg más nemzetek büszkék lehetnek az élsportolóikra, addig szerintem nekünk is minden alapunk megvan rá."

Nyugi, nekik sincs rá alapjuk. :D„

Csak annyiban, amennyiben érdemeik sincsenek. Ha azt mondod mindenki csak a saját érdemeire lehet büszke, akkor én azt mondom, hogy valójában a saját érdem nem létezik, mivel minden „saját érdem” mögött van valamilyen tulajdonság, szerencse, vagy bármi, ami egyáltalán nem a saját érdemünk - és így máris ott tartunk, hogy senki nem lehet büszke semmire.

„a büszkeség már lényegében önmagában is egy hungarikum.”

Na ez nagyon nem igaz! Ezt általában azok állítják, akik valamiért nagyon nem szeretnék, hogy legyen öntudatunk, önazonosságunk, hogy a legkisebb mértékben is büszkék legyünk egymásra, a nemzetünkre, hogy magyarok vagyunk egy 1000 éves államban, Európa ‘közepén’; sőt, lehetőleg inkább egy kicsit szégyelljük is el magunkat. Ez amúgy remekül sikerül is “nekik”, rendszerint egy magyar fiatal a fenébe kívánja magyarságát, a nyelvével együtt. De nem szeretném politikai síkra terelni a dolgot, inkább hozok egy érdekes példát:

Voltál már Olaszországban? Olaszországban minden akárhányadik fiatal olyan felsőt (mondjuk dzsekit) hord, amin, vagy aminek a hátán különböző olasz jelképek, pl. zászló, vagy akár egy nagyobb “Italy” felirat díszeleg, itt-ott trikolorral kiegészítve. Tehát nem egy Romai Birodalom térkép - remélem érthető a párhuzam!:) Ennek megfelelően, Olaszországban, ha valakin amerikai, vagy angol zászlós felső van, akkor az illetőt nagy valószínűséggel elsőre amerikainak, vagy angolnak fogják ítélni. Franciaországban szintén elképzelhetetlen, hogy egy francia francia magára öltsön bármit is, amin angol, vagy amerikai jelképek vannak. Norvégiában még a karácsonyfán is vannak kis norvég zászlócskák, de az otthon is elképzelhetetlen norvég jelképek nélkül. Ezeknek a nemzeteknek van öntudatuk, van identitástudatuk, van büszkeségük, ami persze nem azt kell jelentse, hogy „fegyverbe-fegyverbe, rohanjuk le a szomszéd országot, mert annak egy része X ideje a miénk volt és különben is mi vagyunk legszebbek, legjobbak, legokosabbak, leg-leg-leg...”.

Ehhez képest nézzünk körül Budapesten: egyszerűen nem létezik a kulturált, kifinomult és egészséges nacionalizmus, vagy nagyon nagyon ritka. Ha jelképekről beszélünk, akkor két véglet van: vagy össze-vissza magukra vesznek az emberek mindent és emiatt beesik egy-egy amerikai, angol, kanadai, esetleg német zászló vagy felirat, VAGY mindenféle “ősmagyar” jelképek, Magyar Királyság jelképek, Nagy-Magyarország térkép. Otthon pedig vagy minden létezik, ami idegen és “divatos”, vagy full irredenta, full nacionalista szellemben van berendezve legalább az egyik szoba:)

Szóval itt valami nagyon nincsen rendben a fejekben. Kissé betegnek tűnik a társadalmunk. Inkább úgy mondanám, hogy a büszkeségnek az indokolatlan, primitív és bunkó formája vált egyfajta szubkultúrává (azért nem hungarikummá, mert nem csak nálunk vannak ám ilyenek), míg a kifinomult, más kulturált országokban is jelenlévő változat nem nagyon látszik létezni.

Én nem tudnék arra büszke lenni, ha cigány lennék, mert sajnos a cigányok többsége tényleg olyan, amilyen képet látunk róluk. Koszosak, büdösek, neveletlenek, erőszakosak, büdös nekik a munka...stb.

Ezeket nem bántásként írtam, tényleg ez a helyzet. Én is megtapasztaltam már nagyon sokszor. Vannak nekem is becsületes cigány ismerőseim, akik rendesen viselkednek, sőt még a családban is előfordulnak. Ők rendesen viselkednek, tanulnak, dolgoznak, tiszták...stb. Az ilyen embert becsülöm és nem számít, hogy cigány. A többit, akik rondán viselkednek nem nézem semmibe.

Tanulni csak mások figyelésével és utánzásával lehet. Olvass sok könyvet. A vért nem lehet legyőzni teljesen, a cigányvéred mindig is benned lesz, de ha becsületes ember leszel, akkor hidd el nekem, a kutyát sem fogja érdekelni.