Monoteizmus, Antropomorfizmus elutasítása! KERESZTÉNYSÉG VS. ISZLÁM?

Hallgasd meg:

[link] Vallásóra - Kereszténység és az iszlám

A műsorban a kereszténység és az iszlám kapcsolatával foglalkoztunk. Mik az iszlám alapjai? Miben tér el a mi hitünktől? Többek között ezekre igyekeztünk választ adni, mivel a szilárd meggyőződéshez és hitünk jobb megértéséhez szükség van a kereszténységtől eltérő, többi tradicionális vallás ismeretéhez is.

Isten lényegében egy, személyében három.

Azonban meg kell állapítanunk, hogy azok a kifejezések, amelyekben a Szentháromság tanát idézni szoktuk, sok félreértésre adnak alkalmat, és sok homályt támasztanak, amely nem a Szentháromság titkának a homálya. "Isten lényegében egy" - így szoktuk magyar fordításban idézni a Szentháromság tanának régi megszövegezését. Ez úgy hangzik, mintha azt akarnánk vele mondani, hogy Istenben az a fontos, ami benne egy, s az, ami benne három, már mellékes. Hiszen "lényeg" alatt ma rendesen olyasmit értünk, ami "lényeges", s amihez képest minden egyéb "lényegtelen". Pedig a Szentháromság tana arról szól, hogy Istenben van olyan háromság is, amely nem kevésbé lényeges, mint az Ő egy-volta! Nem is a szó mai értelmében vett "lényegről" van itt szó, hanem inkább úgy adhatnánk vissza a Szentháromság tanának ezt az első tételét, hogy "Isten lényében egy". Vagyis egyszerűen: csak egy Isten van és nincs több. Ezen van a hangsúly mindenekelőtt. Akik tehát a Szentháromság tanát azzal vádolják és azon a címen utasítják el maguktól, hogy az megbontja az egyistenhitet és lecsúszik annak tiszta magasságaiból a pogányság többistenhitének a mélységeibe, vagy legalább is az azok felé vezető lejtőre, - azok nem jól figyeltek oda, hogy mit is mond ez a tanítás. Talán egyáltalán nem is oda figyeltek, ahova kellett volna: ahonnan tisztán és hitelesen hangzott volna feléjük a Szentháromság tana, hanem csak eltorzult és elfajult formáival találkoztak, és ezek alapján alkották meg róla elítélő véleményüket. Ebben az elítélő véleményben lehet sok minden, amivel szívből egyetérthetünk, de ami magát a Szentháromság tanát egyáltalán nem érinti. Mert az, eredeti és tiszta formájában, mielőtt bármi másról szólna, mindenekelőtt szilárdan leszögezi magát az egyistenhit álláspontjára. Sőt azt kell mondanunk: részben éppen az egyistenhit védelme érdekében született meg a Szentháromság tana. Amikor az ókori keresztyén egyház ezt a tant megfogalmazta és dogmájaként kimondta, ezzel egyebek között éppen annak akarta útját állni, hogy az egy Isten mellé bárki még egy második vagy harmadik isteni "lényt" állítson Jézus Krisztusban, illetőleg a Szent Lélekben. Ezért hangsúlyozta azt, hogy "Isten lényében egy", és csak azután tért rá az Istenben levő hármasságra, az Atya, Fiú, Szent Lélek "három személyére".

Ez a "személy" szó aztán megint nagyon félreérthető a mai ember számára. Más nyelveken és más korokban jó szolgálatokat tehetett, de ahogy a mi mai fülünkben cseng, több zavart támaszt a Szentháromság kérdése körül, mint amennyi hasznát láthatjuk. Hiszen "három személy" a mi számunkra éppen azt jelenti, ami ellen már óvást emelt az előző tétel: azt a három "lényt", amelyre nem szabad gondolnunk, mert "lényében" egy az Isten. Ha e helyett más kifejezést keresünk, amely hívebben adja vissza azt, amit a Szentháromság tanával eredetileg mondani akartak, akkor még a "létforma" kínálkozik legalkalmasabbnak. Tehát arról van szó, hogy "Isten létformájában három". Más szóval: egy Isten van, de ez az egy Isten háromféleképpen van: úgyis van, mint Atya; úgy is van, mint Fiú, és úgy is van, mint Szent Lélek. Az, hogy Ő úgyis van, mint "Atya Isten", azt jelenti, hogy minden egyéb fölött, ami csak létezik, elérhetetlen magasságban, semmi egyébbel össze nem hasonlítható módon éli életét; minden Őtőle függ, mint Teremtőjétől, de Ő maga semmitől nem függ; ezért róla a mi ehhez a világhoz tapadt elménkkel soha fogalmat nem alkothatunk; számunkra az ő titokzatos valósága örökre megközelíthetetlen. Áthidalhatatlan távolság választja el Őt minden teremtményétől, és így mitőlünk is. Ha itt meg kellene állnunk, akkor le kellene mondanunk arról, hogy Őhozzá valaha is komoly közünk lehessen. Hiszen megismerhetetlen maradna számunkra. Soha nem tudhatnánk, van-e velünk valamilyen komoly célja, van-e számunkra parancsa, amelynek engedelmeskednünk kell, van-e mit várnunk és remélnünk Őtőle? Csak titokzatos fenségének a lelkünkön átborzongó érzésével tekinthetnénk fel hozzá, a mi nagy mélységünkből az Ő káprázatos magasságai felé, és a rettentő távolság miatt, mely Őt tőlünk elválasztja, mit sem látnánk meg az Ő megfoghatatlan lényéből. Bizonyos, hogy Isten így is Isten. De nemcsak így! Az, hogy ő "Fiú Isten is", azt jelenti, hogy távoli fenségéből és rejtelmességéből kilépő, hozzánk aláereszkedő és közelgető, magát nekünk kijelentő Isten is egyúttal. Ennek köszönhetjük azt, hogy Őt megismerhetjük, és vele közösségre juthatunk. A "fiúságnak" a gondolatától itt természetesen távol kell tartanunk minden olyan, az emberi életből vett gondolatot, amely szerint az atya előbb van meg, és csak idők múltán születik meg a fiú, amiért is az atya nagyobb, erősebb, bölcsebb, és hozzá képest a fiú sokáig egészen alárendelt valaki. Inkább arra kell gondolnunk, milyen jelentősége volt a "fiúságnak" az ókori keleti pátriárkális viszonyok között, amikor a fiúban az egész ház népe az atya alteregóját láthatta, aki minden birtokának örököse, minden tekintélyének részese. És gondolhatunk arra a gyakran előforduló jelenségre, hogy a felnőtt fiú sokszor csakugyan kimetszett mása az atyának. Ugyanazok az arcvonások, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a szava- és eszejárása, mintha második életét élné a fiúban az atya. Amikor az Atya Isten, nem az időnek egy bizonyos pontján, hanem öröktől fogva mindörökké, kiárasztja magából a Fiú Isten életét, abban mintegy önnön lényének a tükörképét szemlélheti, és mi elénk is a maga hű mását vetíti, hogy abból Őt megismerhessük. Ugyanaz az Isten a Fiú is, de más módon: a magát kijelentő Isten létformájában. Világosan és találóan fejezi ki ezt a Biblia, amikor a Fiút egy más elnevezéssel úgy jelöli meg, mint az "Igét", amely - jobban mondva: aki - öröktől fogva "Istennél volt", és "Isten volt". A Fiú Isten tehát a megszólalásában élő Isten, az örök Szó, amelyben Isten önmagát kifejezi. Mivel Isten így is Isten, azért most már egészen más a mi helyzetünk. Az Ő magasságainak kápráztató fényébe nem látunk ugyan bele, de az a fény onnan felénk sugárzik és hozzánk érkezik, üzenetet hoz nekünk; és mi tudhatjuk: mik Istennek a parancsai és ígéretei számunkra. Így már lehetséges közösségre lépnünk Ővele. Sőt ezen felül, hogy a kör lezáródjék, Isten még úgy is van, mint Szent Lélek Isten. Ez azt jelenti, hogy olyan Istennek ismerjük Őt, aki fenséges messzeségeiből nemcsak közeleg felénk az Ő kijelentésében, hogy Őt megismerhessük, hanem egyenesen belénk helyezi életét, áthatja vele a mi életünket, és így von magával titokzatos életközösségbe. Annyira eggyé válik velünk, hogy már el sem különíthető sokszor: mi az a mi életünkben, ami a mienk, és ami az övé. És mind a három esetben ugyanarról az egy Istenről van szó, akin kívül nincs és nem is lehet más Isten. Ez éppen a teljességgel megfoghatatlan titok előttünk: hogyan élheti Isten ilyen háromféleképpen az Ő életét úgy, hogy azért mindig teljes valóságában Ő maga él abban? Erről csak akkor alkothatnánk értelmes fogalmat, ha ilyesmivel egyebütt is találkozhatnánk s ezért egyetemességekben beszélhetnénk róla. De ez Istennek egészen sajátos és egyedülálló titka, amelynek mását sehol nem találjuk meg. Minden más lénynek az a törvénye, hogy megvan a maga létformája, az az egyetlenegy létformája, amelynek módján létezik. Ha ismerjük ugyanannak a valóságnak néha több létformáját is, az csak azt jelenti, hogy több lehetséges létformája közül az egyik vagy a másik szerint létezik. De egyszerre mindig csak egy szerint. Levetheti az egyiket és helyébe felöltheti a másikat; átmehet a létezése az egyikből a másikba; de léteznie mindig annyit jelent, mint egy bizonyos létformában lennie. A pára vízzé sűrűsödhet, és a víz jéggé fagyhat, s az egyik annyira más módja a létezésnek, mint a másik, hogy a tapasztalat iskolájában vagy mások tanításából külön meg kell tanulnunk, hogy azért mindig ugyanaz a valóság áll előttünk az egyikben is, a másikban is. A hernyó begubózhat bábbá, abból kibontakozhat a lepke, s ezek is olyan különböző módjai a létezésnek, hogy szinte lehetetlen ráismernünk ugyanarra az élőlényre, amelyik átment valamennyin a nélkül, hogy azonosságát elveszítette volna. És az ilyen példákat szaporíthatnánk. Mi magunk is egész másfajta létezést folytatunk mint magzatok az anyaméhben, megint másfajtát mint gügyögő csecsszopók, megint másfajtát később, pedig közben megmaradtunk ki-ki sajátmagának. Az átváltozásnak ilyen jelenségeivel seregestől találkozunk, és ezért vannak róla értelmes fogalmaink is. De hogy ugyanaz a valóság egyszerre fejtse ki a maga létét három különböző létformájában, ez képtelenség a mi értelmünk számára. És Istenről mégis ezt állítjuk. Ő, akinek változhatatlan lényében nincs átalakulás, öröktől fogva mindörökké éli titokzatos életét úgy is, mint Atya Isten, úgy is, mint Fiú Isten, úgy is, mint Szent Lélek Isten. Ez az Ő senki és semmi mással meg nem osztható, egészen egyedülálló titka. Ne is akarjuk hát érthetővé tenni akár a sajátmagunk, akár bárki más számára!

* [link] - JÉZUS KRISZTUS vagy Buddha, Mohamed, hinduizmus - írta: Dr. Gerhard Bergmann

* [link] Két írás az iszlám-veszélyről

„A menny és a pokol kulcsa a kard” (Mohamed)

Sivatagoktól, szántóföldektől és pálmáktól körülölelve feküdt Medina városa, Mohamed és követőinek menedékhelye. A városban a próféta, az iszlám szava uralkodott. Bár Medina csak egyetlen, nem is túlságosan nagy város volt, mégis innen csendült fel a Korán szava minden ország és kontinens felett, minden sivatag, város és falun át, a világ minden népe felett. Most azonban még a népek nem akarták fülüket megnyitni a próféta szavai előtt. A világhatalom nem jött önként a prófétához, ezért döntött úgy a próféta, hogy maga lép a hatalomhoz vezető útra. Mert a nyomorúságban, a hitetlenségben, a bűnben elsüllyed a világ. Hogy a világot a bűntől megmentse, hogy isten szavát minden nép számára hallhatóvá tegye, hogy a hitetlenek bálványait ledöntse, és hogy a templomokat, a mecseteket és a zsinagógákat megvédje, isten küldötte a földi hatalom útjára lépett. Ezt az utat egy hatalmas mocsár zárta el: a politika mocsara.

Mohamednek át kellett mennie ezen az ingoványon. Gyilkosság, árulás, hitszegés volt ebben az ingoványban, aki keresztül ment rajta, annak idegen vért kellett ontania, annak piszkot és bűnt kellett magára vállalnia, annak ugyanolyan kegyetlennek és alattomosnak kellett lennie, mint szigorúnak és bölcsnek. Annak egy időre el kellett felejtenie a szelídséget és meg kellett vetnie a szeretetet. A világ sok prófétája, bölcse és szentje merült el ebben a mocsárban, ragadt örökre benne, szűnt meg próféta és bölcs lenni. Mert a bölcsek vállát nagy súllyal nyomja a nagy mocsár piszka. A mocsár mélyén elsüllyed a bölcsesség, a szelídség és az erő. A bűn mocskával betakarva lépnek ki a szentek a mocsár túlsó oldalán a partra: mint zsarnokok, uralkodók, démonok, mint az alvilág szolgái. A mérgező mocsár csalóka és hívogató. Mindazok útjába áll, akik a világot meg akarják javítani. Sok férfi elvesztette bennük azokat a kincseket, melyeket a másik oldalra akart átvinni, és csak kevesen érték el a túlpartot szeplőtelenül és tisztán. Mert a hatalomhoz vezető út a mocsár bűnén vezet keresztül.

Mohamednek is be kellett a bűn mocsarába lépnie, neki is véren, szennyen és áruláson át kellett haladnia, de a másik oldalon világosan és sugárzóan fénylett isten szava: „Hirdesd istened nevében.” Isten küldötte némely bűnt magára vállalt, vért ontott, kegyetlenül és könyörtelenül uralkodott, alattomosan és ravaszul cselekedett, vagyis harcosan és bölcsen. A világon azonban senki más nem hagyta tisztább szívvel oda a bűnök mocsarát, mint Mohamed, isten küldötte.

Váratlanul jutott Mohamed hatalomra, és ez a hatalom szemlátomást egyre növekedett. A sivatagból és a sztyeppékről idegen nemzetségekből származó kalandorok és harcosok jöttek hozzá, akiket otthonukban elkerült a szerencse. Hallottak az új próféta hatalmáról, letették a hitvallást és ezután Medina mecseteinek udvaraiban, házaiban és utcáin várták az órát, melyben kardjuk erejét a próféta felhasználja. Mert hazájukból elmenekültek, és az iszlám lett egyedüli mesterségük. Pénzsóváran és harcosan váltak az új hit előcsapatává, az iszlám prétoriánusaivá.

A próféta tudta, hogy eljött a harc ideje. A távolban ott feküdt Mekka fénylő városa, és továbbra is ez a város uralkodott a sivatag felett. Ez a pompás város kiköpte a prófétát. Amióta megszökött onnan, el is felejtették.