Monoteizmus, Antropomorfizmus elutasítása! KERESZTÉNYSÉG VS. ISZLÁM?

A háromságtan a bibliai adatokat összegzi: csak egy Isten van, ugyanakkor három személy van, aki természeténél fogva olyan, amilyen csak Isten lehet, és aki olyasmit tesz, amit csak Isten tehet. Isten három személyben egyetlen Isten: Atya, Fiú és Szentlélek. Ez nem értelmetlen, csak értelemfeletti, a teremtett világban példátlan: Isten ui. nem hasonlít emberi elképzelésekhez (vö. Csel 17:29).

A magam részéről a szentháromságtant nem értelmetlennek, hanem „értelem felettinek": a természetes emberi értelmet meghaladónak tartom. Isten sohasem nyilatkoztatta ki nekünk legbensőbb lényét úgy, hogy minden titkot teljes mélységében megismerjünk. Az, amit mi teremtményi értelmünkkel nem tudunk a legpontosabban kiszámolni, attól még létezhet. Isten felfoghatatlanságát a Biblia újra meg újra hangsúlyozza (Jób 38k; Ézs 40,13; Róm 11,33-36; lKor 2 stb.). Isten azonban mégis kinyilatkoztatta azt, ami megmentésünkhöz szükséges (v. ö. Jn 20,30 k). Éppen Jézus keresztje, a legmélyebb megaláztatás helye egyúttal a kinyilatkoztató Isten legmélyebb elrejtettségének helye („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" – Mt 27,46; vö. 1Kor 1,18 k) és az üdvösség forrása.

Isten sohasem követelte meg tőlünk, hogy önmagában kikutassuk istenségét, vagy gondolataiba belelássunk, de éppen a Szentháromság-ellenesek hivatkoznak mindig az emberi értelemre, hogy kitalálják, mit gondol, mit tervez Isten, és mi a legbensőbb lényege. Olyan kikutathatatlan isteni titok, amelyet „csak hinnie kell" az embernek, számukra nem létezik.

Bár az isteni Szentháromság emberi értelemmel nem ragadható meg a végsőkig, vannak azonban magyarázási kísérletek, például a mindennapi tapasztalatokkal és tárgyakkal való összehasonlítás. A Szentháromság szemléltetésének klasszikus példájaként a háromszöget említhetjük. A háromszögnek három szöge van, mégis egy. A három személy (Atya, Fiú, Szentlélek) lényege szerint elválaszthatatlanul összetartozik, akkor is, ha kifelé különbözőképpen nyilatkoznak meg. Tertullianus egyházatya fogalmazta meg -, sajnos a „szubsztancia" kifejezés miatt félreérthetően: „una substantia, tres personae" (egy lényeg, három személy).

Ha ezek racionalista érvekkel harcolnak a szentháromságtan ellen, akkor következetlenül cselekszenek, hiszen elvileg nem zárják ki (a Biblia radikális kritikájának és „mitológiátlanításának" híveivel ellentétben) a csodát és a természetfelettit.

Ha annyira bíznak Istenben, hogy ilyen csodákat művel, vagy lehetővé tesz, akkor miért nem bíznak három-egyben létezésének csodájában?! Fel kéne fogni, hogy a racionalista érv nem elegendő.

= Mi az eredeti (vagy más néven eredendő) bűn? =

Az eredeti bűn, amelyben minden ember születik, a szentségtől és igazságtól való megfosztottság állapota. „Magunkra vont”, nem „általunk elkövetett” bűn; születési állapot, nem személyes cselekedet. Minden ember egy, közös eredete következtében az emberi természettel együtt származik át Ádám minden utódára, „nem utánzás, hanem továbbadás” révén. Ez a továbbadás misztérium, amelyet nem tudunk teljesen megérteni.

Ádám bűne hogyan vált minden leszármazottjának bűnévé? Az egész emberi nem úgy van Ádámban, "mint egyetlen ember egyetlen teste". "Az emberi nem ezen egysége" miatt minden ember benne foglaltatik Ádám bűnében, mint ahogy mindannyian benne foglaltatnak a Krisztus igazságában. Az áteredő bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni. A kinyilatkoztatás által azonban tudjuk, hogy Ádám az eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem az egész emberi természet számára kapta: Amikor Ádám és Éva engedett a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn az emberi természetet érinti, melyet bűnük után bukott állapotban adnak tovább. Olyan bűn ez, mely nemzés által az egész emberiségre átszármazik; tudniillik egy olyan emberi természet továbbadása által, mely meg van fosztva az eredeti szentségtől és igazságtól. Ezért az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük "bűnnek": "magunkra vont" (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet.

Az áteredő bűn az emberi természettel együtt szaporodással, nem utánzással származik tovább, és indenkinek sajátja.

= Milyen más következményei vannak az eredeti bűnnek? =

Az eredeti bűn következtében az emberi természet nem romlott meg teljesen, de természetes erői meggyengültek, és az emberi természet a tudatlanság, a szenvedés és halál hatalma alá került és a bűnre hajlóvá lett. E bűnre való hajlandóságot nevezzük concupiscentiának.

Az áteredő bűn, jóllehet mindenki sajátja, Ádám egyetlen leszármazottjában sem személyes bűn. Megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet teljesen nem romlott meg: természetes erői megsebesültek, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá és hajlik a bűnre (e rosszra való hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának"). A keresztség Krisztus kegyelmének életét ajándékozva eltörli az áteredő bűnt, és az embert ismét Isten felé fordítja, de a meggyöngült és rosszra hajló természetet sújtó következmények megmaradnak az emberben, és lelki harcra hívják.

Az Egyháznak az áteredő bűn átszármaztatásáról szóló tanítása főleg az 5. században, különösen Szent Ágoston antipelagiánus gondolkodása hatására, és a 16. században a reformációval szemben tisztázódott. Pelagius azt tartotta, hogy az ember pusztán szabad akaratának természetes erejével, Isten kegyelmének segítsége nélkül képes erkölcsileg jó életet élni, és Ádám bűnének hatását a rossz példa hatására csökkentette. Ezzel szemben az első reformátorok azt tanították, hogy az ember az áteredő bűn miatt teljesen megromlott, és szabadsága semmivé vált. A minden ember által örökölt bűnt azonosították a rosszra való hajlandósággal, a concupiscentiával, mely legyőzhetetlen. Az Egyház az áteredő bűnre vonatkozó kinyilatkoztatás tartalmáról különösen is nyilatkozott 529-ben a II. Orange-i Zsinaton és 1546-ban a Trienti Zsinaton.

Az áteredő bűnről szóló tanítás a krisztusi megváltásról szóló tanítással együtt világos képet ad az emberről és cselekedeteiről a világban. Az ősszülők bűne által az Ördög bizonyos uralmat nyert az ember fölött, de az ember szabad maradt. Az áteredő bűn "rabszolgasághoz vezet az Ördögnek, vagyis annak hatalma alatt, ki a halál birodalmát birtokolta. Annak figyelmen kívül hagyása, hogy az emberi természet sebzett és rosszra hajló, súlyos tévedésekre vezet a nevelés, a politika, a társadalmi cselekvés és az erkölcsiség területén.

Az áteredő bűn és az emberek minden személyes bűnének következményei a világra a maga egészében bűnös állapotot hoznak, melyet Szent János kifejezésével "a világ bűnének" lehet nevezni (Jn 1,29). E kifejezéssel jelöljük azt a negatív hatást is, melyet az emberek bűnéből származó társadalmi föltételek és struktúrák a személyekre gyakorolnak.

A "teljesen a gonosz hatalmában lévő" (1Jn 5,19) világ e tragikus állapota küzdelemmé teszi az ember életét:

Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint. E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.

Az áteredő bűn következményeként az emberi természet erejében meggyöngült, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá, és a bűnre hajlamos lett (e hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának").

= Mit tett Isten az első bűn után? =

Az első bűn után a világot elárasztotta a bűn, de Isten nem hagyta az embert a halál hatalmában, hanem titokzatosan – a Protoevangéliumban (Ter 3,15) – megígérte, hogy a bűn vereséget fog szenvedni és az embert kiemeli bukásából. Ez a megváltó Messiás első meghirdetése. Ezért a bukást végül szerencsés véteknek lehet neveznünk, mert „ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt” (Exsultet).

Bukása után Isten nem hagyta magára az embert. Épp ellenkezőleg, Isten hívja őt [Vö. Ter 3,9.] és titokzatos módon hirdeti neki a rossz fölötti győzelmet és a fölemelést a bukásból. [Vö. Ter 3,15.] A Teremtés könyvének e szakaszát Protoevangéliumnak, `Ősevangéliumnak' nevezzük, mivel ez az első híradás a megváltó Messiásról és a harcról a kígyó és az Asszony között, valamint az Asszony utódának végső győzelméről.

A keresztény hagyomány e szentírási részletben az "új Ádámról" [Vö. 1Kor 15,21--22.45.] szóló jövendölést látja, aki a "kereszthalálig tartó engedelmességével" (Fil 2,8) túláradó módon teszi jóvá Ádám engedetlenségét. [Vö. Róm 5,19--20.] Egyébként számos egyházatya és egyháztanító a "protoevangéliumban" megjövendölt Asszonyban Krisztus anyját, Máriát mint "új Évát" látja. Ő volt az, aki elsőként és egyedülálló módon részesült Krisztus bűn fölötti győzelméből: az áteredő bűn minden szennyétől mentesnek őriztetett meg, és egész földi életében Isten különleges kegyelméből semmiféle bűnt nem követett el.

De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Nagy Szent Leó válaszol: "Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk". És Aquinói Szent Tamás: "Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!".

Krisztus bűn fölötti győzelme értékesebb javakat ajándékozott nekünk azoknál, melyeket a bűn elvett tőlünk: "Ahol pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem" (Róm 5,20).

Az Isten Fia megtestesülésének egyetlen és teljesen egyedülálló eseménye nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus részben Isten, részben ember, vagy hogy az isteni és az emberi elem zavaros keveréke volna. Ő valóban emberré lett, és valóban Isten maradt. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az első századok folyamán az Egyháznak e hitigazságot meg kellett védenie és tisztáznia kellett az eretnekségekkel szemben, amelyek meghamisították.

Az első eretnekségek nem annyira Krisztus istenségét, mint inkább igaz emberségét tagadták (a gnosztikus doketizmus). Az apostoli időktől kezdve a keresztény hit hangsúlyozta az Isten Fiának valóságos megtestesülését, aki testben jött el. [Vö. 1Jn 4,2--3; 2Jn 7.] De a 3. századtól kezdve az Egyháznak egy antiochiai zsinaton már azt kellett megerősítenie Szamoszatai Pállal szemben, hogy Jézus Krisztus természete szerint, nem pedig örökbefogadás által Isten Fia. Az I. egyetemes Niceai Zsinat 325-ben hitvallásában megvallotta, hogy Isten Fia "született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (amit görögül így mondanak: homoúszion)", és elítélte Ariust, aki azt állította, hogy "Isten Fia a semmiből lett", és "más szubsztanciából vagy lényegből" való, mint az Atya.

A nesztoriánus eretnekség Krisztusban külön emberi személyt tételezett föl, aki Isten Fiának isteni személyéhez kapcsolódott. Ezzel szemben Alexandriai Szent Cirill és a III. egyetemes Efezusi Zsinat 431-ben megvallotta, hogy "az Ige, személye szerint (hüposztaszisz szerint) egyesítvén magával az értelmes lélektől átlelkesített testet (...), emberré lett". Krisztus emberségének nincs más alanya, mint Isten Fiának isteni személye, mely fölvette azt, és magáévá tette fogantatása pillanatában. Ezért az Efezusi Zsinat 431-ben kihirdette, hogy Isten Fiának Mária méhében történt emberi fogantatása által Mária "Istenszülő (...), nem azért, mintha az Ige természete vagy istensége eredetének elvét a szent Szűztől vette volna, hanem mert azt a szent és értelmes lélektől áthatott testet vette tőle magára, mellyel az Isten Igéje is személye szerint egyesült, és ezért mondjuk, hogy test szerint született".

A monofiziták azt állították, hogy az emberi természet mint ilyen megszűnt létezni Krisztusban, amikor Isten Fiának isteni természete fölvette. A IV. egyetemes Kalkedoni Zsinat 451-ben ezzel az eretnekséggel szemben megvallotta:

"Tehát a Szentatyákat követve valamennyien egyhangúlag tanítjuk, hogy egy és ugyanannak valljuk a Fiút és a mi Urunk Jézus Krisztust; Őt, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben; valóban Istent és valóban embert, Őt, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint egylényegű mivelünk, ‘aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve’; [Zsid 4,15.] az idők kezdete előtt az Atyától született az istenség szerint, és az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriatól emberség szerint."

Egy és ugyanazt az egyszülött Fiú Úr Krisztust kell elismerni két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát, melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze.

A Kalkedoni Zsinat után egyesek Krisztus emberi természetét önálló személynek tekintették. Ezekkel szemben az V. egyetemes zsinat 553-ban Konstantinápolyban vallja: "az Ő hüposztaszisza, (vagy 'személye') egy (...), aki a mi Urunk Jézus Krisztus, a Szentháromság egyik személye". Krisztus emberségében tehát mindent isteni személyének kell tulajdonítani mint sajátját, nemcsak a csodákat, hanem a szenvedéseket is, és magát a halált is: valljuk, hogy "a mi Urunk Jézus Krisztus, aki testben megfeszített, valóságos Isten, és a dicsőség Ura, és a Szentháromság egyik személye".

Az Egyház tehát vallja, hogy Jézus Krisztus szétválaszthatatlanul valóságos Isten és valóságos ember. Valóban Isten Fia, aki emberré lett, a testvérünk lett, de úgy, hogy Isten és a mi Urunk marad:

"Az maradt, ami volt, s fölvette azt, ami nem volt" -- énekli a római liturgia. Aranyszájú Szent János liturgiája is megvallja és énekli: "Ó, egyszülött Fiú és örök Ige, halhatatlan lévén, méltóztattál a mi üdvösségünkért megtestesülni a Szent Istenanyától és mindig Szűz Máriától, Te, aki változás nélkül emberré lettél és megfeszíttettél. Ó, Krisztus Isten, aki halálod által legyőzted a halált, ki Egy vagy a Szentháromságból és dicsőíttetsz az Atyával és a Szentlélekkel, üdvözíts minket!"

Hogyan ember az Isten Fia?

Mivel a megtestesülésben, ebben a titokzatos egyesülésben az emberi természet fölvétetett, de nem semmisíttetett meg, az Egyház fokozatosan jutott el oda, hogy vallja Krisztus emberi lelkének -- értelmi és akarati tevékenységével együtt -- és emberi testének teljes valóságát. Ugyanakkor arra is szüntelenül emlékeztetnie kellett, hogy Krisztus emberi természete Isten Fiának isteni személyéhez tartozik, aki magára vette. Aki az emberi természetben jelen van, és mindaz, amit benne művel, a "Szentháromság egyik személyétől" való. Isten Fia tehát közli a maga emberségével sajátos, szentháromságos, személyes létmódját. Krisztus tehát lelkében és testében emberi módon fejezi ki a Szentháromság életét. [Vö. Jn 14,9--10.]

"Isten Fia (...) emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk."

Miért lett emberré Isten Fia?

Isten Fia értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért testesült meg Szűz Mária méhében a Szentlélek erejéből; azaz azért, hogy minket, bűnösöket megbékéltessen az Istennel; hogy megismertesse velünk az Ő végtelen szeretetét; hogy számunkra az életszentség példája legyen, s hogy „az isteni természet részesévé” tegyen bennünket (2Pt 1,4).

Mit jelent a „megtestesülés” szó?

Az Egyház megtestesülésnek nevezi az isteni természet és az emberi természet csodálatos egyesülésének misztériumát az Ige egyetlen isteni személyében. Üdvösségünk megvalósításáért Isten Fia „testté” lett (Jn 1,14) azzal, hogy valóságos ember lett. A megtestesülésbe vetett hit a keresztény hit sajátos ismertetőjegye.

Jézus Krisztus hogyan valóságos Isten és valóságos ember?

Jézus elválaszthatatlanul igaz Isten és igaz ember a maga isteni személyének egységében. Ő, aki Isten Fia, aki „született, nem teremtetett, az Atya ugyanazon lényegéből”, valóságos ember lett, a testvérünk, anélkül, hogy megszűnt volna Isten, a mi Urunk lenni.

Mit tanít erről a Kalkedoni Zsinat (451-ben)?

A Kalkedoni Zsinat azt tanítja, hogy „egy és ugyanannak valljuk a Fiút, mi Urunk Jézus Krisztust; őt, aki tökéletes istenségében és tökéletes emberségében; valóban Istent és valóban embert, őt, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint egylényegű mivelünk, »aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve« (Zsid 4,15); az idők kezdete előtt az Atyától született istensége szerint, és az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriától embersége szerint.”

Hogyan fejezi ki az Egyház a megtestesülés misztériumát?

Az Egyház a megtestesülés misztériumát úgy fejezi ki, hogy tanítja: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, két természete van, isteni és emberi, melyek nem keverednek egymással, hanem egyesülnek az Ige személyében. Emiatt Jézus emberségében mindent – a csodákat, a szenvedést és a halált is – isteni személyének kell tulajdonítanunk, aki a fölvett emberi természet által tevékenykedik.

„Istennek egyszülött Fia / és Igéje, / ki halhatatlan vagy, / és a mi üdvösségünkért a szent Istenszülő / s mindenkorszűz Máriától / megtestesülni kegyeskedtél. / Ki egyike vagy a Szentháromságnak, / az Atyával és Szentlélekkel / együtt dicsérendő, / üdvözíts minket!” (Aranyszájú Szent János bizánci liturgiája)

Mohamed ugyan az ázsiai vallásoktól eltérően, azok több-istenhitével szemben azt tanítja, hogy csak egy isten van, és ebben a monoteizmusában megegyezik Jézus Krisztussal. Mégis micsoda különbség van kettőjük között! Az iszlám tanai így idézik Mohamedet: „A teremtésnél fogta isten a földgöröngyöt, kettéosztotta, az egyik felét a pokolra vetette és így szólt: ‘Ez mehet felőlem az örök tűzre.’ A másikat a mennybe vetette, és így szólt: ‘Ez mehet a paradicsomba felőlem.’” Mohamed istene önkényeskedő, despota-isten. Mohamed istenét Allah-nak hívják. Allah nem enged szabadságot az embernek, nem is engedhet, mert az ember szabadsága korlátozná isteni szabadságát és mindenhatóságát, ami megengedhetetlen. Ezért Mohamed istenről szóló tanítása szorosan össze van kapcsolva a predesztinációval. Volt ugyan az iszlám történetében egy irányzat, amely ezt a tant mellőzni akarta, győzött azonban Mohamed hideg és kemény tana, a kettős eleve-elrendelés tana, amely vagy üdvösségre, vagy kárhozatra rendeli az embert. Allah pedig zsarnok isten.

Az ember életében mindent Allah végez el: gazdagságot, szegénységet, örömet és szenvedést ő ad, de még a bűnt is. Így szól a Korán, melyről Mohamed azt állítja, hogy Gábriel arkangyal diktálta neki, a 4,90 versben: „Ha Allah tévútra vezet téged, nem találod meg a helyes utat, akárhogy igyekszel is.” Az iszlám teológiájában olvassuk: „Allah megsemmisítheti és újrateremtheti a világot, ha akarja. Halottakat támaszthat, köveket szóra, fákat járásra bírhat, eget és földet megsemmisíthet és újra teremthet.”

Erre csak azt mondhatjuk: egy isten bizonyára megteheti mindezt. De jaj nekünk, szegény embereknek, ha Isten ezen képességeihez nem járul hozzá a szeretet. Éppen ez az, ami Mohamednél hiányzik, és az egész iszlámban is. Nem véletlen, hogy Allah-hal kapcsolatban soha nem használják az „atya” és „szeretet” szavakat, noha az „irgalmas, könyörülő” szavak nem ismeretlenek. Ezek azonban nem Allah atyai szeretetét fejezik ki, mert ilyen nincs, hanem csak a könyörületre irányuló emberi vágyat. Mert Allah könyörülhet, ha akar, vagy nem könyörül, ha nem akar. Hogy mennyire nem ismerik Allah lényében az irgalmat, mint lényeges vonást, kiderül a Korán 19. szurája 94. verséből: „Égen és földön senki nem közelíthet másként az irgalmashoz, csak mint rabszolga.” A szeretet evangéliuma valóban ismeretlen Mohamednél. Allah római despotára emlékeztet, aki hüvelykujja lefelé fordításával halált, felfelé fordításával életet parancsolt a gladiátoroknak. Nyoma sincs benne az igaz, szívből jövő könyörületnek. Még „irgalma” is hatalmából és nem szeretetéből következik. Ilyen Allah. Mindnyájunkat el kell, hogy gondolkoztasson, hogy az iszlám szó alávettetést jelent. Ez valóban az egész mohamedanizmus jellemzője. Allahnak legvégsőkig fokozott mindenhatóságából következik az iszlámra jellemző, hírhedt fatalizmus.

Mohamed dühösen támadta Jézus Krisztus istenfiúságát. Szerinte Jézus istenfiúsága összeegyeztethetetlen a monoteizmussal. Mivel Mohamed a maga primitív gondolkodásmódja szerint az istenfiúságot nem szellemi, hanem érzéki értelemben vette, Jézus istenfiúságánál is emberi értelemben vett fizikai nemző folyamatra gondolt. Ezért hányják szemünkre a mohamedánok, hogy a Szentháromságban nekünk három istenünk van és nem egy. Mohamed tanítása által félrevezetve nem ismerik fel, Istennek micsoda mélységes bölcsessége és szeretete nyilvánul meg abban, hogy Jézus Krisztusban leereszkedik hozzánk, emberekhez, és Szentlelke által valósággal jelen van köztünk, és munkálkodik szívünkben és lelkiismeretünkben. Csak Jézus Krisztusban ismerjük meg igazán, kicsoda Isten, mert Őbenne törte meg Isten az örökkévalóság csendjét.

Mivel Mohamed mindezt nem látta meg, ezért túlhajtott monoteizmusa visszaesést jelent a Jézus előtti időkbe, noha Jézus után 600 évvel élt és munkálkodott.

Helló ismét kedves iszlám barátom!

Ha megengeded akkor eléd tárnám az én meglátásaimat is.

a Szentháromság racionalitásával kapcsolatban.

Ha racionálisan állsz a kérdéshez, akkor megfigyelheted benne, hogy Egy Istenről van szó ugyanúgy, tehát monoteista, hiába van annak 3 aspektusa. Neked is három van jelen pillanat...ébrenlét, álomállapot és alvás, mégis te vagy mind. Ez a racionális hozzáállás, amit te (kérlek ne vedd sértésnek) csináltál, az elfogultság.

Az antropomorfizmushoz.

Mivel minden a világegyetemünkben maga Allah, ezért bármire rámondhatjuk, hogy antropomorfizmus. S egyébként ez az, amit nem vesznek észre az ateisták...az univerzum szépségét, a harmóniát, a komplexitást.

"Na ez egy nehéz kérdés. Jézus egyben ember, és Isten.

Ugyan akkor a születés előtt nem volt teste."

Neked sem volt "tested" mielőtt megszülettél.

"Isten mindenható, nincs neki szüksége megszületnie, vagy fiút vennie, hogy megbocsásson."

Nekünk embereknek volt erre szükségünk, hogy meglelhessük az "Urat". Ebben nyilvánul meg végtelen kegyessége.

monoteizmus fogalma : Egy , magában mindent felölelő Isten elfogadása.

monoteizmus értéke : Felismerteti az emberrel, hogy minden egységet alkot, hiszen egy végső valóság van csak, Allah, akiből, s akiben minden létezik. Ezáltal "kiöli" belőle(emberekből) az elkülönültség érzését, megszüntetve az eredendő bűnt, az önzést.

ui: Ezek saját vélemények, remélem nem bánod.

üdv

25/F

LastOne.Left