Az élet nem jöhetett létre magától, de Isten igen?

(Jeremiás 33:3) »Kiálts hozzám, és én válaszolok neked. Készséggel elmondok neked nagy és felfoghatatlan dolgokat, amelyeket nem ismersz.«”

János 16:12- Sok mondanivalóm van még nektek, de most nem vagytok képesek elhordozni.

(Márk 4:33) Sok ilyen szemléltetéssel beszélt nekik a szóról, ahhoz mérten, ahogy képesek voltak figyelni.

(1Korintusz 3:1) És így, testvérek, nem tudtam úgy szólni hozzátok, mint szellemi emberekhez, csak mint testiekhez, mint Krisztusban kisgyermekekhez.

JÉZUS ÉS TANÍTVÁNYAI

Isten csak akkor fedi fel akaratát szolgái előtt, ha eljött az ideje és ez még Jézus Krisztus esetében is így volt. Nem kétséges, hogy Jézus közvetlen tájékoztatást is kapott, amíg Atyjával együtt volt a mennyben. De még ő sem tudta, mikor jön el a dolgok jelen rendszerének a befejezése. Ezért bevallotta: „ Azt a napot és azt az órát senki sem ismeri, sem a mennyek angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya” (Máté 24:36).

Jézus teljesen a Példabeszédek 4:18-ban kifejezett alapelv szerint cselekedett a tanítványaival kapcsolatban. Sok mindent elmondott nekik a Királyságról: azt, hogy elmegy, de hosszú idő múlva visszatér és magához veszi őket a mennybe. Ennek ellenére az apostolok ahhoz az elképzeléshez tartották magukat, hogy a messiási Királyság Dávid helyreállított királysága lesz Jeruzsálemben. Ezért tették fel a feltámasztott Jézusnak ezt a kérdést: „Uram, nem ezidőben állítod helyre Izrael számára a királyságot?” Jézus azt válaszolta nekik, hogy vannak dolgok, amiket még nem képesek megérteni: „Nem a ti dolgotok megismerni az időket vagy az időszakokat, amelyeket az Atya saját hatáskörébe helyezett” (Cselekedetek 1:6, 7).

Jézusnak az apostolokhoz intézett szavaiból kitűnik, hogy Isten szándékának bizonyos vonatkozásait csak a megfelelő időben lehet megérteni. Jézus ezt mondta: „Még sok mondanivalóm van a számotokra, de jelenleg még nem vagytok képesek elviselni” (János 16:12). Ez azt mutatja, hogy Isten csak akkor adja meg szolgáinak akaratára vonatkozó teljes megértést, amikor azok képesek felfogni és felhasználni azt. Igaz, Jézus azt mondta tanítványainak, hogy Isten szelleme elvezeti őket „minden igazságra” (János 16:13). De vajon Jézus azt akarta mondani, hogy attól a naptól kezdve, amikor megkapták a szent szellemet, felfognak majd minden igazságot anélkül, hogy később további megértésre lenne szükségük? A tények azt mutatják, hogy nem így volt.

A tanítványok csak i. sz. 33 pünkösd napján kapták meg a szent szellemet, s vele együtt a Jézus feltámadására, mennybemenetelére és az Isten Királysága jelentésére vonatkozó igazság világosabb megértését. Ez az ismeret buzgalommal töltötte el őket és másoknak is el akarták mondani a „jó hírt”. Bár Jézus azt parancsolta nekik, hogy képezzenek tanítványokat minden nemzetből való emberek közül, prédikálásukat először csak a zsidókra és a nem zsidó prozelitákra korlátozták, idővel pedig a szamaritánusokra is kiterjesztették. Nem értették meg, hogy a körülmetéletlen pogányokhoz is el kell menniük (Máté 28:19, 20). Jehova kétség kívül visszatartotta még az erre vonatkozó megvilágosodást, mivel Dániel próféciája kijelentette, hogy a Messiás a 70-ik évhét hátralevő része alatt érvényben tartja még a zsidókkal megkötött szövetséget (Dániel 9:24–27).

Amikor az a „hét” i. sz. 36-ban véget ért, Jehova Isten határozottan cselekedett és megnyitotta a „jó hír” útját a pogányok számára. Péternek valóban helyesbítenie kellett a gondolkodásmódját ahhoz, hogy belépjen egy körülmetéletlen pogány otthonába, mivel a Törvény tisztátalannak jelentette ki az ilyeneket. Ihletett álmában kapta az utasítást: „Ne nevezd tisztátalannak, amit Isten megtisztított!” Péternek és a többi apostolnak tehát meg kellett változtatnia korábbi nézetét ebben a kérdésben. Péter ezt meg is tette, ezért Isten felhasználta őt, hogy tárja fel a pogányok előtt: megnyílt számukra az Isten mennyei Királyságába vezető út (Cselekedetek 10:9–43).

Mégis 13 évvel később a körülmetélés vita tárgya lett némely keresztény között. Szükség volt tehát arra, hogy Pál és több tanítvány is felmenjen Jeruzsálembe megbeszélni a dolgot az apostolokkal és azokkal a vénekkel, akik abban az időben a keresztény gyülekezet vezető testületét alkották. Ez a testület meghallgatta Péter beszámolóját Kornélius megtéréséről és Pál elbeszélését azokról a hatalmas tettekről, amelyeket Isten a pogányok között véghez vitt Pál nyilvános szolgálata során. Azután megvizsgálták, mint mond ezzel kapcsolatban Isten ihletett Szava. A szent szellem segítségével helyes végkövetkeztetésre jutottak, tudniillik arra, hogy — bár szükség van a viselkedés bizonyos irányadó mértékeire — nem szükséges, hogy a pogányokat körülmetéljék és előírják számukra a mózesi törvény megtartását ahhoz, hogy keresztényekké lehessenek (Cselekedetek 15:1—16:5).

Mintegy hat évvel az összejövetel után Pál megírta első levelét a korinthusiaknak. Ebben az akkori szellemtől született keresztényeknek a következőket írta: „Mert rész szerint van bennünk az ismeret és rész szerint van a prófétálás; de amikor eljön a teljesség, a rész szerinti meg lesz szüntetve. Mert most fémtükör segítségével elmosódott körvonalakban látunk, akkor azonban szemtől szembe. Most rész szerint ismerek, akkor azonban pontosan fogok ismerni, miként engem is pontosan ismernek.” Tehát ebben a kérdésben a szellemtől született keresztényeket, köztük Pált is, a szent szellem nem vezette el minden igazság teljes ismeretére. Ismeretük még csak rész szerinti volt, addig terjedt, ameddig Isten megadta nekik az értelmet. De mindenképpen elegendő volt az akkori szükségleteiknek megfelelően (1Korinthus 13:9, 10, 12).

Mintegy kilenc évvel Pál fenti levelének megírása után, vagyis i. sz. 64 körül, mit is írt keresztény társainak Péter? Miután elbeszélte a Krisztus színe elváltozásával kapcsolatos élményt, ami megerősítette, hogy Jézus az Isten Fia, így folytatta: „Következésképpen sokkal biztosabb lett nálunk a prófétai szó, és jól teszitek, ha figyelmet szenteltek neki, mint sötét helyen világító lámpásnak, míg felvirrad az a nap, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben” (2Péter 1:16–21). A keresztényeknek tehát továbbra is kutatniuk kell az Írásokat, nagyobb figyelmet kell fordítani a prófétai szóra, amely a sötét helyen világító lámpás szerepét tölti be. Ezt addig kell folytatniuk, amíg a felkent keresztények el nem nyerik jutalmukat Jézus Krisztus dicsőséges megnyilvánulásakor.

Isten Szava arra ösztönöz minket, hogy ’szilárdan ragadjuk meg a valódi életet’ (1Timóteusz 6:19). Ezek a szavak azt sejtetik, hogy ’a valódi élet’ olyasmi, ami a jövőben lehet a miénk. Igen, amikor tökéletességre jutunk, a szó szoros értelmében élni fogunk, mivel olyan lesz az életünk, amilyennek Isten eredetileg akarta. A paradicsomi földön tökéletes egészségben, békében és boldogságban élve végre élvezhetjük majd „a valódi életet”, más szóval az örök életet (1Timóteusz 6:12). Hát nem lenyűgöző ez a reménység?

Hogyan ’ragadhatjuk meg szilárdan a valódi életet’? Pál ugyanebben a szövegrészben arra buzdította a keresztényeket, hogy „a jóban munkálkodjanak, [és] jó cselekedetekben legyenek gazdagok” (1Timóteusz 6:18). Eszerint sok függ attól, hogy miként alkalmazzuk a Bibliából megtanult igazságokat. De vajon arra gondolt Pál, hogy jó cselekedeteinkkel rászolgálunk ’a valódi életre’? Nem, hiszen ez a ragyogó kilátás igazából Isten irántunk mutatott ’ki nem érdemelt kedvességén’ múlik (Róma 5:15). Jehova azonban örömmel jutalmazza meg azokat, akik hűségesen szolgálják őt. Szeretné, ha ’a valódi életnek’ örvendhetnél. Ilyen boldog, békés, örök élet vár azokra, akik megmaradnak Isten szeretetében.

Mindannyian kérdezzük meg magunktól: „Úgy imádom Istent, ahogyan ő azt leíratta a Bibliában?” Ha nap mint nap teszünk róla, hogy igennel felelhessünk erre a kérdésre, akkor jó úton járunk. Biztosak lehetünk benne, hogy Jehova a menedékünk. Ő épségben megőrzi hűséges népét ennek a régi világrendszernek az utolsó, bajokkal terhes napjaiban. Jehova átvisz minket a dicsőséges új rendszerbe, mely annyira közel van már! Milyen izgalmas lesz megélni azt az időt! És mennyire örülhetünk majd, hogy helyes döntéseket hoztunk ezekben az utolsó napokban! Ha ilyen döntéseket hozol már most, egy örökkévalóságon át élvezni fogod „a valódi életet”, ahogyan Jehova Isten akarta.

Azok, akik megmaradnak Isten szeretetében, abban reménykedhetnek, hogy ’a valódi élet’ lesz az osztályrészük (1Timóteusz 6:12, 19; Júdás 21).

(Jeremiás 33:3) »Kiálts hozzám, és én válaszolok neked. Készséggel elmondok neked nagy és felfoghatatlan dolgokat, amelyeket nem ismersz.«”

Eljön valaha az a nap, amikor már mindent tudni fogunk? Nem. Ahogyan a föld folytatja végtelen utazását az égbolton, mi is mindig fogunk ismeretet szerezni. Igen, a Prédikátor 3:11 kijelenti: „[Isten] mindent szépen a maga idejében elkészített. Még az időtlen időket is az emberek szívébe adta, hogy fel ne foghassák a munkát, melyet az igaz Isten végzett kezdettől fogva mindvégig.” Az ismeretszerzés egy olyan örömteli tevékenység, amely soha nem fog véget érni.

Örök élet — Unalmas kilátás?

Néhányan úgy érzik, unalmas lenne örökké élni. Arra hivatkozhatnak, hogy sok nyugdíjasnak milyen egyhangú az élete; nincsenek elfoglaltságaik, ezért folyton csak a tévé előtt ülnek. Ha neked is ez a véleményed, figyeld meg, hogyan válaszolt Robert Jastrow csillagász, amikor megkérdezték tőle, hogy szerinte az örök élet áldás vagy átok lenne. Ezt mondta: „Áldás lenne azoknak, akiknek kutakodó elméjük van, akik csillapíthatatlanul szomjazzák a tudást. Az a gondolat, hogy egy örökkévalóságon át szívhatnák magukba az ismereteket, nagy megnyugvást jelentene nekik. Azoknak viszont, akik úgy gondolják, hogy már mindent megismertek, amit meg lehetett, és nem nyitottak az új dolgokra, az örök élet kilátása egy rettegett átok lenne. Nem tudnák mivel kitölteni az idejüket.”

Hogy unalmasnak találnád-e az örök életet vagy sem, az nagymértékben a szemléletmódodtól függ. Ha azok közé tartozol, „akiknek kutakodó elméjük van, akik csillapíthatatlanul szomjazzák a tudást”, gondolj csak bele, mennyi mindent megvalósíthatnál a művészetek, zene, építészet és kertészet terén, vagy egyéb tartalmas tevékenységekben, melyek érdekelnek. Ha örökké élhetnél a földön, csodálatos lehetőségeid lennének arra, hogy kihozd magadból a legjobbat egy-egy törekvésedben.

Mennyire teljessé tenné az örök életet az, ha egy örökkévalóságon át szerethetnél másokat, és szeretnének téged. Úgy lettünk megteremtve, hogy szeretetet tudjunk kimutatni, és akkor vagyunk boldogok, ha érezzük, hogy szeretnek minket. Ha az ember valódi szeretetet oszthat meg másokkal, az mély megelégedéssel tölti el, mely nem csökken az idő múlásával. Az örök élet nemcsak arra adna végtelen lehetőséget, hogy szeretetet ápoljunk embertársaink iránt, hanem arra is, és főleg arra, hogy elmélyítsük az Isten iránti szeretetünket. „Ha valaki szereti az Istent — mondta Pál apostol —, azt ismeri ő” (1Korintusz 8:3). Ismerni a világegyetem Szuverénjét, és ismerve lenni általa — milyen ragyogó kilátás! Olyan pedig soha nem lesz, hogy már nem tudhatunk meg többet szerető Teremtőnkről. Akkor hát hogyan is lehetne az örök élet unalmas és hasztalan?

Isten tökéletességre emel fizikailag ,szellemileg,erkölcsileg akkor ..Jelenések 21:1-8- És új eget és új földet láttam, mert a korábbi ég és a korábbi föld elmúlt, és a tenger nincs többé.  És a szent várost, az Új Jeruzsálemet is láttam alászállni az égből, az Istentől, felkészítve, mint a férje számára felékesített menyasszony.  Erre harsány hangot hallottam a trón felől, mely ezt mondta: „Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni, azok pedig az ő népei lesznek. És maga az Isten lesz velük.  És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak.”

 És Az, aki a trónon ül, ezt mondta: „Íme! Mindent újjáteszek!” Ezt is mondja: „Írd meg, mert megbízhatók és igazak ezek a szavak.”  És ezt mondta nekem: „Meglettek! Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Aki szomjazik, annak adok az élet vizének forrásából ingyen.  Aki győz, az örökli ezeket, és Istene leszek annak, ő pedig a fiam lesz.  De a gyávák, hitetlenek, szennyükben undorítók, gyilkosok, paráznák, spiritizmust gyakorlók, bálványimádók és az összes hazug osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban lesz. Ez jelenti a második halált.”

Ha Ádám tökéletes volt, hogyan követhetett el bűnt?

Ádám azért követhetett el bűnt, mert Isten szabad akarattal teremtette meg. Az, hogy Ádám élt a szabad akarat ajándékával, egyáltalán nem állt ellentétben azzal, hogy tökéletes volt. Tulajdonképpen abszolút értelemben egyedül Isten tökéletes (5Mózes 32:3, 4; Zsoltárok 18:30; Márk 10:18). Egyetlen más személy vagy dolog tökéletessége sem lehet korlátlan. Például egy kés tökéletes lehet húsvágásra, de vajon levest is ennél vele? Egy dolog csak akkor tökéletes, ha betölti a rendeltetési célját.

Nos, akkor Isten milyen céllal teremtette meg Ádámot? Azzal a céllal, hogy szabad akarattal élő, intelligens emberi családot hozzon létre általa. Azok, akik készek lettek volna szeretetet kifejleszteni Isten és az útjai iránt, ezt úgy mutatták volna ki, hogy engedelmeskednek a törvényeinek. Az engedelmesség tehát nem volt beprogramozva az emberi elmébe, hanem saját akaratból, szívből fakadt volna (5Mózes 10:12, 13; 30:19, 20). Ezért ha Ádámból hiányzott volna az a képesség, hogy választani tudja az engedetlenséget, akkor hiányos, vagyis tökéletlen lett volna. A bibliai beszámoló feltárja, hogyan használta Ádám a szabad akaratát: követte a feleségét az engedetlenségben, áthágva az isteni törvényt, mely ’a jó és rossz tudásának a fájára’ vonatkozott (1Mózes 2:17; 3:1–6).

Akkor hát Isten Ádámot erkölcsi gyengeséggel teremtette meg, akiből emiatt hiányzott az a képesség, hogy bölcs döntéseket hozzon, és ellenálljon a kísértésnek? Ádám engedetlenségét megelőzően Jehova Isten megvizsgálta minden földi teremtésművét – az első emberpárt is beleértve –, és megállapította, hogy az „nagyon jó” (1Mózes 1:31). Így amikor Ádám bűnt követett el, a Teremtőjének nem kellett kijavítania valamiféle tervezési hibát, hanem jogosan csakis Ádámot tette felelőssé (1Mózes 3:17–19). Ádám kudarcot vallott az Isten és az igazságos alapelvek iránti szeretetében, amely arra indította volna, hogy mindenekelőtt Istennek engedelmeskedjen.

Vedd figyelembe azt is, hogy Jézus, akárcsak Ádám, tökéletes emberként élt itt a földön. És mivel Jézus – Ádám többi leszármazottjával ellentétben – a szent szellemtől fogant, nem örökölt gyengeséget, mely arra késztette volna, hogy engedjen a kísértésnek (Lukács 1:30, 31; 2:21; 3:23, 38). Jézus a saját akaratából a legnagyobb nyomás ellenére is lojális maradt az Atyjához. Ádám, ugyancsak a saját szabad akaratából, maga volt felelős azért, hogy nem engedelmeskedett Jehova parancsának.

Mégis miért döntött úgy, hogy engedetlen lesz Istennel szemben? Esetleg arra gondolt, hogy valamilyen módon javíthat a helyzetén? Nem, hiszen Pál apostol azt írta, hogy „Ádámot nem vezették félre” (1Timóteusz 2:14). Ádám választása mégis az volt, hogy követi a felesége kívánságait, aki úgy döntött, hogy eszik a tiltott fáról. Jobban vágyott arra, hogy a felesége kedvére tegyen, mint arra, hogy a Teremtőjének engedelmeskedjen. Ádámnak minden bizonnyal meg kellett volna állnia, amikor Éva megmutatta neki a tiltott gyümölcsöt, és végig kellett volna gondolnia, hogy milyen hatással lesz az engedetlenség az Istennel ápolt kapcsolatára. Mivel Ádám nem érzett mély, el nem múló szeretetet Isten iránt, gyengének bizonyult a nyomással szemben, és engedett a feleségének.

Ádám bűnt követett el, mielőtt gyermekeket nemzett, ezért egyetlen leszármazottja sem tökéletes. Ennek ellenére, miként Ádám, mi is megkaptuk a szabad akarat ajándékát. Bárcsak értékelő szívvel elmélkednénk Jehova jóságán, és erős szeretetet építenénk ki iránta, hisz ő méltó az engedelmességünkre és az imádatunkra (Zsoltárok 63:6; Máté 22:36, 37).

(1Mózes 6:6) Jehova ezért sajnálta, hogy embert alkotott a földön, és bánkódott a szívében.

6:6 — Milyen értelemben mondható el az, hogy Jehova „sajnálta”, hogy embert alkotott? A „sajnál” igével visszaadott héber szó itt a vélemény vagy a szándék megváltozására utal. Jehova tökéletes, ennélfogva nem követett el hibát az ember megteremtésekor. Az viszont igaz, hogy ekkor már máshogy viszonyult az Özönvíz előtti, gonosz nemzedékhez. Az emberek Teremtőjéből az emberek elpusztítójává vált, mert megharagudott a gonoszságukért. Abból, hogy néhány embert életben hagyott, láthatjuk, hogy csak azok miatt sajnálta, hogy embert alkotott, akik gonosszá váltak (2Péter 2:5, 9).

HATÁSSAL lehetünk arra, hogy mit érez Isten? Tud örvendezni? Egy szótári meghatározás szerint Isten „a legfőbb vagy legvégső valóság”. De mi van, ha ez a fenséges valóság csupán egy erő? Vajon várhatjuk, hogy egy személytelen erő örvendezzen? Aligha. De figyeld csak meg, mit mond Istenről a Biblia.

„Az Isten Szellem” — mondta Jézus Krisztus (János 4:24). A szellemi lét az emberekétől különböző életforma. Bár a szellemszemélyek az emberi szemnek láthatatlanok, van testük, méghozzá „szellemi” (1Korintusz 15:44; János 1:18). A Biblia jelképes nyelvezettel még úgy is beszél Istenről, mint akinek egyebek között van szeme, füle és keze. Istennek van neve is, ez a név: Jehova (Zsoltárok 83:18). A Biblia Istene tehát szellemszemély (Zsid 9:24). „Ő az élő Isten és a Király időtlen időkig” (Jeremiás 10:10).

Mivel Jehova valóságos, élő személy, ezért tud gondolkodni és cselekedni. Vannak tulajdonságai, érzései; van, amit szeret, és van, amit nem. A Bibliában rengeteg olyan leírás van, amely feltárja, mi szerez Istennek örömet, és mi nem tetszik neki. Míg az emberkéz alkotta istenek és bálványok csupán emberi készítőik jellemvonásainak, tulajdonságainak másai, addig a mindenható Isten, Jehova, maga a Forrása azoknak az érzelmeknek, amelyeket az emberekbe is beleplántált (1Mózes 1:27; Ézsaiás 44:7–11).

Jehova kétségkívül „a boldog Isten” (1Timóteusz 1:11). Nem csak a teremtésművei örvendeztetik meg, a szándékát is élvezettel váltja valóra. Ézsaiás prófétán keresztül Jehova kijelenti: „megteszem mindazt, ami kedvemre van . . . Megmondtam, meg is valósítom. Megformáltam, meg is cselekszem” (Ézsaiás 46:9–11). A zsoltáríró így énekelt: „Jehova örvendezni fog műveiben” (Zsoltárok 104:31). De van még valami, ami örömet szerez Istennek. Ezt mondja: „Légy bölcs, fiam, és örvendeztesd meg szívemet” (Példabeszédek 27:11). Gondolj csak bele, hogy ez mit is jelent: megörvendeztethetjük Istent!

Nézzük csak, hogyan örvendeztette meg Noé családfő Jehova szívét. Noé „kegyet talált Jehova szemében”, mert „feddhetetlen [volt] a kortársai között”. Az akkor élt gonosz emberekkel éles ellentétben Noé hite és engedelmessége olyannyira tetszett Istennek, hogy elmondható: „Noé az igaz Istennel járt” (1Mózes 6:6, 8, 9, 22). „Hit által mutatott Noé istenfélelmet, és készített bárkát a háznépe megmentésére” (Zsid 11:7). Jehova örömét lelte Noéban. Megáldotta őt és a családját, és így túlélhették az emberi történelemnek azt a veszedelmes időszakát.

Ábrahám patriarcha is mélyen érzékelte, hogy milyen érzései vannak Jehovának. Egyértelműen megmutatkozott, hogy milyen jól ismeri Isten gondolkodásmódját, amikor Jehova közölte vele, hogy Szodoma és Gomorra el fog pusztulni lakóinak züllöttsége miatt. Ábrahám elég sokat tudott Jehováról ahhoz, hogy arra a következtetésre jusson, elképzelhetetlen Istenről, hogy megölje az igazságos embert a gonosszal együtt (1Mózes 18:17–33). Évekkel később, engedelmeskedve Isten utasításának, Ábrahám „mondhatni felajánlotta Izsákot”, mert „úgy vélekedett, hogy az Isten még a halottak közül is képes őt feltámasztani” (Zsid 11:17–19; 1Mózes 22:1–18). Ábrahám olyannyira azonosulni tudott Isten érzéseivel, és olyan erős hitet és engedelmességet mutatott ki, hogy „»Jehova barátjának« hívták” (Jakab 2:23).

Egy másik ember, aki igyekezett megörvendeztetni Isten szívét, Dávid volt, az ókori Izrael királya. Jehova ezt mondta róla: „Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki megteszi majd mindazt, amit kívánok” (Cselekedetek 13:22). Dávid már az óriás Góliáttal való küzdelme előtt is feltétel nélkül bízott Istenben, és ezt el is mondta Izrael királyának, Saulnak: „Jehova, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve mancsai közül, ő fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből.” Jehova megáldotta Dávidot, amiért beléje vetette a bizalmát, és segített neki, hogy meg tudja ölni Góliátot (1Sámuel 17:37, 45–54). Dávid nemcsak azt akarta, hogy a cselekedetei ’legyenek kedvesek Jehovának’, hanem azt, hogy még ’szája mondásai és szíve elmélkedései’ is legyenek azok (Zsoltárok 19:14).

Mi a helyzet velünk? Mi hogyan szerezhetünk örömet Jehovának? Minél jobban érzékeljük azt, hogy mit érez Isten, annál inkább tudatában leszünk annak, hogy mivel örvendeztethetjük meg szívét. Ha a Bibliát olvassuk, mindenképpen igyekezzünk megfigyelni, miként érez Isten, hogy így ’beteljünk az ő akaratának pontos ismeretével minden bölcsességben és szellemi megértésben, s Jehovához méltón tudjunk járni, avégett hogy teljesen kedvére legyünk’ (Kolosszé 1:9, 10). Az ismeret segít kiépíteni hitünket. Ez pedig feltétlenül szükséges, hiszen „hit nélkül . . . lehetetlen Isten kedvére lenni” (Héberek 11:6). Ha igyekszünk erős hitet kifejleszteni, és az életünket összhangba hozzuk Jehova akaratával, akkor megörvendeztethetjük szívét. Ugyanakkor vigyázzunk, nehogy szívfájdalmat okozzunk Jehovának.

A Noé napjairól készült beszámolóban találhatunk egy példát arra, hogy mi az, amivel Jehovát megbántjuk. Abban az időben „megtelt a föld erőszakkal. Isten tehát a földre tekintett, és íme: romlott volt az, mert minden test megrontotta útját a földön.” Mit érzett Isten, amikor felmérte, milyen nagy a züllöttség és az erőszak? Jehova „sajnálta, hogy embert alkotott a földön, és bánkódott a szívében” — mondja a Biblia (1Mózes 6:5, 6, 11, 12). Isten azért érzett sajnálatot, mert az emberek olyannyira gonosszá váltak, hogy másképp kellett viszonyulnia az Özönvíz előtti gonosz nemzedékhez: mivel nem állhatta a gonoszságot, Isten, az emberek Teremtője, a pusztítójukká vált.

Jehova akkor is gyötrelmet élt át, amikor tulajdon népe, Izrael ókori nemzete minduntalan semmibe vette az érzéseit és szeretetteljes irányítását. A zsoltáríró így kesergett: „Mily sokszor lázongtak ellene a pusztában, és bántották meg a sivatagban! Újra meg újra próbára tették Istent, fájdalmat okoztak Izrael Szentjének!” „De ő irgalmas volt; elfedezte a vétket, és nem hozott pusztulást. Sokszor elfordította haragját, és nem ébresztette föl teljes dühét” (Zsoltárok 78:38–41). A Biblia elmondja nekünk, hogy bár a lázadó izraeliták jogosan szenvedték el a bűneik következményeit, Isten mégis „minden gyötrelmükben gyötrelmet élt át” (Ézsaiás 63:9).

Isten bőséges bizonyítékát adta Izrael népe iránt érzett szeretetének, „ők azonban csak tréfát űztek az igaz Isten követeiből, megvetették szavait, és csúfolták prófétáit, mígnem Jehova dühödt haragja felgerjedt népe ellen, és nem volt már gyógyulás” (2Krónikák 36:16). Végül nyakas lázadásukkal olyannyira „megbántották szent szellemét”, hogy elveszítették Jehova kegyét (Ézsaiás 63:10). Mi lett ennek a következménye? Isten jogosan megvonta tőlük védelmét, és nagy baj zúdult rájuk: a babiloniak legyőzték Júdát, és elpusztították Jeruzsálemet (2Krónikák 36:17–21). Milyen szomorú, amikor az emberek úgy döntenek, hogy bűnös életmódot folytatnak, ami bántja a Teremtőjüket, és gyötrelmet okoz neki!

A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy Isten mélységes fájdalmat érez az igazságtalan viselkedés miatt (Zsoltárok 78:41). Egyebek között ezek azok a dolgok, amik bántják Istent, sőt utálatosak előtte: a büszkeség, hazugság, gyilkosság, mágia, jövendőmondás, az ősök imádata, gátlástalanság, homoszexualitás, házastársi hűtlenség, vérfertőzés és a szegények elnyomása (3Mózes 18:9–29; 19:29; 5Mózes 18:9–12; Példabeszédek 6:16–19; Jeremiás 7:5–7; Malakiás 2:14–16).

Mit érez Jehova a bálványimádással kapcsolatban? A 2Mózes 20:4, 5 kijelenti: „Ne készíts magadnak faragott képmást, vagy ahhoz hasonló alakot, ami fenn van az egekben, vagy lenn van a földön, vagy ami a vizekben van a föld alatt. Ne hajolj meg előttük, és ne hagyd magad rávenni a szolgálatukra.” Miért? Azért, mert a bálvány ’utálatos Jehovának’ (5Mózes 7:25, 26). János apostol így figyelmeztetett minket: „Kicsiny gyermekek, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól!” (1János 5:21). Pál apostol pedig ezt írta: „szeretteim, meneküljetek a bálványimádástól” (1Korintusz 10:14).

„A becsületeseknek . . . meghitt társa” Isten. „Azokban gyönyörködik, akik feddhetetlenek útjukon” (Példabeszédek 3:32; 11:20). Ezzel szemben, akik folyton megbántják Istent, konokul semmibe veszik igazságos érzéseit és dacolnak velük, azok hamarosan tapasztalni fogják nemtetszését (2Tesszalonika 1:6–10). Rövidesen véget vet mindenféle gonoszságnak, amely napjainkban olyannyira elterjedt (Zsoltárok 37:9–11; Sofóniás 2:2, 3).

A Biblia azonban világosan elmondja, hogy Jehova „nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” (2Péter 3:9). Szívesebben mutatja ki az őt szerető, igazságos emberek iránti vonzalmát, mint a rosszallását azok iránt, akik nem akarnak jobb útra térni. Jehova kijelenti: „nem gyönyörködöm a gonosz halálában. Inkább abban gyönyörködöm, ha a gonosz megtér útjáról, és életben marad” (Ezékiel 33:11).

Senki sincs arra kárhoztatva, hogy Jehova haragjának a célpontja legyen. „Jehova nagyon gyöngéd vonzalmú és irgalmas” (Jakab 5:11). Ha teljes mértékben megbízol Isten érzéseiben, ’minden aggodalmadat őrá vetheted, mert ő törődik veled’ (1Péter 5:7). Biztos lehetsz benne, hogy akik megörvendeztetik Isten szívét, azok előtt nagyszerű lehetőség nyílik: élvezhetik az ő helyeslését és barátságát. Ma sürgetőbb, mint valaha ’állandóan megbizonyosodni arról, hogy mi elfogadható az Úr előtt’ (Efézus 5:10).

Mily csodálatos, hogy Isten ki nem érdemelt kedvességből feltárta előttünk dicsőséges tulajdonságait és érzéseit, és mi, emberek, meg tudjuk örvendeztetni a szívét! Ha szeretnéd ezt tenni, vedd fel a kapcsolatot a környékeden élő Jehova Tanúival. Boldogan megmutatják majd neked, mit találtak gyakorlatiasnak és megvalósíthatónak abban, ahogyan igyekeznek örömet szerezni Istennek.

Nem fogjátok fel, mert felfoghatatlan, hogy egy felsőbbrendű lény/tudat az emberi ráció fölött áll. A probléma gyökerét keresheted, a teremtést, amint azt Madách is megfogalmazta az istentelenség és az istenpótló-keresés korszakának kezdetén, amire Nietzsche tanai inspirálták, illetve a világban tapasztalt káosz. Számomra a jelenlegi helyzetünket Philip K. Dick Istenek inváziója (Divine Invasion) c. könyve is.

Én úgy vélem, ennek a felsőbbrendű tudatnak a létezése éppen a cáfolására irányuló kétségbeesett kísérletekben irányul meg. Ha belegondoltok, ezek a kísérletek megbuknak, vagy soha nem érnek el teljes sikert.

A vita pedig azért nem maradhat civilizált, a külsőségek ellenére sem, mert a vitafelek objektivitása az első nézetkülönbségnél romba dől.

lehetséges, hogy ez ide illene, de akár egy másik témában is betűzhetném...

nem saját szerzemény, de nagyon tanulságos lehet

Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget:

- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik.

- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik.

- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.

- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot… de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!

- De, de… valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerûen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és õ nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen.

- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?

- Hát… mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetõen létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.

- Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!

- Néha - mondja elmerengve a másik -, amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!

üdv

25/F