Az embernek teremtett Isteni három részben a szellem és lélek nem azonos?

Nem. A lélek nem halhatatlan, ez a testedhez kötődik.(itt sajnos fordítási problémák vannak, mert a Károli Biblia nem tesz különbséget a kettő között.) A szellem a halhatatlan, az isteni szikra. Ezt tükrözi Freud egója és szuper egója (felettes énje) a buddhizmusban is megkülönböztetik az ént az isteni Éntől. A kereszténység is megkülönbözteti, de ez valahogy mostanában eltűnt a teológiából. Kár.

Freya

Üdv!

Az Isten igéje, a Biblia egyértelműen különbséget tesz a két rész között.

Fölöttem szólónak annyiban igaza van, hogy a lélek a testhez kötődik, ugyanis a Biblia szerint a vér hordozza a lelket. (V. Mózes 12:23) Itt a Károli forditás úgy hozza, hogy "a vér, az a lélek", és nem tudom pontosan az eredeti szöveg forditása helyes-e ebben a formában, viszont valamilyen szinten mégis el lehet választani a vért a lélektől, vagyis inkább úgy pontos, hogy a vérben van a lélek, de mégsem azonos a vér a lélekkel. Ezt a Mózes harmadik könyve tizenhetedik rész tizenegyes és tizennégyes verseivel is alá lehet támasztani, miszerint "a testnek élete a vérben van." A lényeg, hogy a vér és az élet, illetve a vér és a lélek szoros összefüggésben áll egymással, a vér hordozza a lelket, de a vér elhalásával a lélek mégsem hal meg, tehát a lélek is halhatatlan.

Itt párhuzamba vontam a lelket az élettel, ami szintén megállja a helyét, ugyanis héberben a lélek "nefes", görögben pedig "pszüché", mindkettőnek a jelentése élet, lélek.

Kitalálható, hogy ebből a görög szóból származik a mai értelemben vett lélek, az ember személyisége, a psziché. Tehát ez az a része az embernek, ami karakterré, személyiséggé teszi az embert, amitől mindenki egyedi személyiségjegyekkel rendelkezik, és megkülönböztethetők vagyunk - nem csak külsőre - egymástól. A pszichét három fő résszel határozzák meg: értelem, érzelem, akarat. Tehát tartalmazza az ember öntudatát, érzésvilágát, és az akarati, döntési képességet.

Ugyanakkor ez az embernek a biológiai élete is, ami szorosan összekapcsolódik a vérrel. Viszont amikor az ember meghal, a sejtjei, vérének összetétele elhal, ezzel együtt nem hal meg a lélek is, hanem tovább él, és az ember szellemével együtt a biológiai élet befejezése után a számára kijelölt helyre költözik, vagyis az embernek halála után is megmarad az öntudata. Megmaradnak az emlékei, tud magáról, vannak érzései, érzelmei, érzékeli a körülötte zajló dolgokat, stb. Ezt láthatjuk Lukács evangélium 16. részben, amikor a gazdag ember a pokolba kerül, és betekintést enged a Biblia a pokolban történő eseményekbe. Láthatjuk, hogy a gazdag a halála után a pokolban is tud magáról, vannak érzelmei, érzékelése, emlékei, gondolatai, vágyai, akarata, stb.

Ugyanakkor ezért mondja Isten igéje, hogy a vér kiált, például mikor Káin megölte Ábelt: "A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről." Ez természetesen nem füllel hallható kiáltásra utal, hanem arra, hogy az ártatlanul kiontott vér, tehát a gyilkosság áldozatának a vére Istenhez bosszúért, igazságszolgáltatásért kiált. Nyilván ha a lélek is elhalna a test halálának beállása után, illetve a vér megromlásával, alvadásával a lélek is elhalna, akkor nem kiálthatna Isten felé.

A szellem a lélektől eltérő fogalom, héberben "rúach", vagy "nesemá" görögben "pneuma", mindkét esetben a jelentése szél, szellem, lehelet, lélegzet. A szellemet és a lelket sokféle szempontból meg kell különböztetnünk, elsősorban a megváltással kapcsolatosan.

A bűnbeesés előtt Isten figyelmeztette az embert, hogy "a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz." (I. Mózes 2:17) Ezzel szemben mit látunk a későbbiekben, amikor az emberpár eszik a fáról: Ádám is és Éva is saját lábukon hagyták el Édent, tehát nagyon is élőnek tűnnek, később még szaporodni is kezdenek. Mi történt akkor, hazudott az Isten? Nem, az ember valóban abban a pillanatban, hogy evett a fáról, meghalt. De nem biológiai értelemben, tehát a vére, a vérben levő élete, a biológiai élete sértetlen maradt, viszont a szelleme a bűn elkövetésétől kezdve halottá vált. A Biblia más részében is láthatjuk, hogy "a kívánság megfoganván, bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz." (Jakab 1:15) Vagyis a halál azonnal beáll - az ember szellemében -, ahogy a bűn teljességre jut, vagyis valaki elköveti a bűnt. Ha ez a halál a fizikai testre vonatkozna, vagyis a vérben levő biológiai életre, akkor egy élő ember sem lenne a bolygón, mert mindenki rendszeresen vétkezik.

Jézus Krisztus megváltása pedig elsősorban a szellemre vonatkozik: a bűnt - ami a halál fullánkja - törli el Jézus vére annak, aki hisz Jézus Krisztusban és Őhozzá megtér, elfogadja Jézus Krisztus megváltói művét, és mivel ezáltal Jézus Krisztus bűnbocsánatot ad az embernek, ezért a szelleméből a bűnnel együtt a halált is elveszi, vagyis élővé válik az ember szellem. Tulajdonképpen ez azt is jelenti, hogy amig az ember nem tér meg a názáreti Jézus Krisztushoz, addig folyamatosan hordoz magában egy halott részt, sőt ez a rész a legfőbb része az embernek - vagyis a szelleme -, és tulajdonképpen a megtérésig minden ember egy két lábon járó élőhalott. Bár biológiailag él, de a szelleme a halál állapotában van, amiből csak a názáreti Jézus Krisztus képes kiragadni az ember szellemét, aki valóságosan meghalt és feltámadt a halálból, és többé nem is fog meghalni.

Amit irtam egyébként, hogy Jézus megváltása jelenleg elsősorban a szellemre vonatkozik, nem Jézus keresztáldozatának lekicsinyitése, hanem a realitás. Ugyanis egyenlőre aki megtér Jézus Krisztushoz, bemeritkezik vizben, vagyis újjászületik, és Szent Szellemmel megkeresztelkedik - ami a kereszténnyé válás három alaplépése - annak a teste még ugyanúgy húsvér emberi test marad, Péter apostol pedig arról beszél, hogy az ember lelke sincs még tökéletes állapotban. ("Elérvén hitetek célját, a lélek idvességét." I. Péter 1:9) Viszont az ember szelleme - Jézus Krisztus golgotai keresztáldozatának elfogadása esetén - azonnal átmegy a halálból az életbe, Sátán királyságából Isten országába.

Elnézést a hosszas taglalásért, ez még mindig csak apró töredéke a témának, sokkal mélyebben lehet ezekkel foglalkozni, de remélem érthető lett!

God bless!

SeiSMyC

Szia!

Úgy gondolom érdemes kicsit objektívebben megközelíteni ezt a kérdést! A Biblia óhéber és ógörög nyelveken írodott, ahol 4 kifejezést különíthetünk el, amit léleknek, illetve szellemnek fordítanak:a héber nefes és ruah illetve a görög pszüché és pneuma. Amikor az ember teremtésbeli felépítettségéről beszélünk, akkor értelemszerűen a teremtéstörténetben leírtakhoz érdemes nyúlni, ahol ezt olvassuk: "formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelt az ő orrába életnek lehelletét. Így lett az ember élő lélekké."

Képletben felírva:

Test + élet lehellete (ruah, pneuma) = élő lélek (nefes, pszüché).

A ruah és a pneuma az ember vonatkozásában a személytelen lélek jelölésére szolgál, ami azonos az "élet lehelletével".

Ez a lélek vagy élet lehellete olyan személytelen, annyira nem egyéni jellegű, és még nem is csupán azu emberi fajra jellemző vagy ahhoz tartozó, hogy a Biblia több helyen is hangsúlyozza, hogy az összes élőlényt - nemcsak az embert, hanem az állatot is - ugyanaz a lélek (élet lehellete) eleveníti meg, azaz teszi élővé. Ezek alapján azt kell mondanom, hogy a szellem szó teljesen alkalmatlan a ruah vagy pneuma fordítására. Ugyanis a magyar szellem szó értelmi tevékenységet, anyagi felettinek képzelt öntudatos lelket, vagy kisértetet jelöl.

A nefes vagy pszüche az egyéni lelket, az ember személyes lelkivilágát, személyiségét jelöli. Amikor üdvösségről vagy kárhoztatásról van szó érdekes módon mindig ezekkel a fogalmakkal találkozunk (lásd. pl. Zsolt. 16:9-10, Mt. 10:28, Lk. 21:19, I.Pt. 1:9). Az élő lélek, a személyiség csak akkor létezik, amikor az ember él.

Ezek alapján úgy gondolom helytelen a trichotomikus felfogás, miszerint a test + lélek + szellem = ember.

Üdv. Péter

Az az ún. trichotómikus nézet, ami szerint az embert három lételv határozza meg (szellem - lélek - test) szemben áll a katolikus tanítással, amely az embert két természetűnek mondja (szellemi természetű lélek és anyagi természetű test). A trichotómikus nézet összekeveri a Szentírásban az emberi természetet, létrendet az ember tevékenységeivel, amelyek csak képzetesen és nem valóságosan különülnek el, mert ezeket ugyanaz a lélek viszi végbe: értelem ("szellem") - érzelem ("lélek") - érzet ("test").

A lélek - szellem megkülönböztetéssel nem sokat kell törődni, főleg azzal nem, amit a JT-k, és néhány (neo)protestáns gyülekezeti tanítás mond róluk. Ők maguk is belekeverednek ebbe rendesen. A háttérben az áll, hogy minden nyelvben az egyes szavaknak különböző jelentésárnyalataik vannak, és ezek a különböző jelentési lehetőségek nem mindig egyeznek meg más nyelvekével. Ez van ebben az esetben is. Sem a görög pszüché, sem a pneuma nem pontosan azt jelenti, mint a magyar szellem vagy lélek. Vannak közös jelentések, de eltérések is. Ezért mindig a szövegkörnyezettől függ, hogy mit melyik szóval kell visszaadni. Sokszor mindkét görög szó legjobb megfelelője a lélek szó, valamikor meg nem. Fordítva ugyanez van, valamikor a magyar lélek szót a pszüchével vagy a pneumával jobb visszaadni, valamikor meg egy harmadik görög szóval. Hiszen pl. a lélek jelenhet egy szellemi lényt is, viszont a szellem jelenthet kísértetet is, vagy pl. a rációt.

Olvassátok el:

[link]

[link]

„Test és lélek tekintetében egy”

Hogyan alkot egységet az emberben a test és a lélek?

Az emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. Az emberben a szellem és az anyag egy természetet alkot. Ez az egység oly mély, hogy a szellemi elvnek köszönhetően, ami a lélek, az anyagi természetű test emberi és élő testté válik és részesedik az istenképmás méltóságában.

Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta.

A lélek szó a Szentírásban gyakran az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.], azt, ami benne a legdrágább [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.], azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti.

Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.]

Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania.

A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.

Ki ajándékozza a lelket az embernek?

A szellemi lélek nem a szülőktől származik, hanem közvetlenül Isten teremti és halhatatlan. Amikor a halál pillanatában elszakad a testtől, nem vész el; újra egyesülni fog a testtel a végső föltámadás pillanatában.

Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.

Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.

Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.]

Összefoglalva: Az ember test és lélek tekintetében egy. A hit tanítása állítja, hogy a szellemi és halhatatlan lelket közvetlenül Isten teremti.

bár nem olvastam el a korábbi válaszokat, de egy tipp erre.

no van a test...van az ember szelleme(isteni), ami igazából önmaga, de mivel ez a szellemnek tapasztalnia kell, és testre van szüksége, hogy tudomást szerezzen a világról, ezért a testtel van összekapcsolva, ami 2 dolog együttesen adja a lelket.

szóval test + szellem(elme) = lélek

de egy megjegyzés...az ember szelleme örök létű...és az anyagon/fizikai világon felül áll...próbáljuk azzal azonosítani magunkat, mintsem a fizikumunkkal. :)

üdv

25/F

LastOne.Left

Itt is van erről egy elemzés:

[link] Az ember felépítése: monizmus, dichotómia vagy trichotómia?

Aztán Péter beírta azt a materialista adventista felfogást, amely bizonyos ószövetségi szóhasználatot abszolutizál. Így ezzel ugyanazt csinálja mint JT-i.

Arról van szó csak, hogy lélek szó a Szentírásban >gyakran< (de nem mindig!) az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] IS jelenti. De jelenti az ember bensőjét IS [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.], azt, ami benne a legdrágább [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.], azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti.

Az az ószövetségi szóhasználat, amely nefes-nek nevezi az embert magát is (és amelyet az általad lobogtatott versben is megmutatkozni látsz), egyáltalán nem zárja ki, hogy az ember több lenne, mint puszta anyag és hús. A nefes szó az Ószövetségben gyakorta a teljes embert jelenti, tehát ha az ember (akár testileg) meghal, akkor e szóhasználat szerint a lélek meghal. Ez általában büntetésként szerepel. Az Ószövetségben nem volt még olyan világos az ember halál utáni sorsa, mint az Újszövetségben, így nem meglepőek az ilyen megfogalmazások. Erről sok mindent lehetne írni, de ha hajlandó vagy, elolvashatod H. W. Wolfftól az Ószöv. antropológiája c. könyvet (Harmat kiadó, 2001), amely nyelvi alapon bizonyítja, hogy amit az Ószöv.-ben léleknek neveznek, az erősen testi jegyeket mutat magán. Amikor ezt következetesen a "psziché" szóval kezdték fordítani, egy testi(bb) fogalmat borítottak le egy szellemi(bb) görög fogalommal.

„Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét (nesamah). Így lett az ember élôlénnyé (nefes)” (Ter 2,7).

A leírás már egyébként burkoltan jelzi, hogy van az emberben valami, amit külön adott Isten, külön lehelt bele.

A nefes héber szó, amely lélegzetet és lélegezni tudó élôlényt egyaránt jelent, de nem a testtel szembeállítható lelket.

A baszar szó elsôdleges jelentése hús, másodlagos jelentése test, harmadsorban az egész embert jelenti, a testbôl és lélekbôl álló élô embert (pl. Verbum caro factum est; incarnatio). Az emberre kétféle értelemben alkalmazzák: néha láthatóságát, tapinthatóságát vagy sebezhetôségét akarja jelezni, ritkábban pedig azt az embert, aki megfeledkezik az Istennel való kapcsolatáról. Az utóbbi értelemben szembe van állítva az Istennel kapcsolatot tartó ruach-val, de csakis ilyen kegyelmi vonalon, nem pedig metafizikai ellentét formájában. A régi könyvek még tehát nem két olyan valaminek tekintik a testet és lelket, amelyek összetételébôl egy harmadik lesz, úgy hogy azok szét is választhatók egymástól. Nem a test hal meg, hanem az ember (Ter 3,17-19). Nem a nefes vagy a ruach lesz az alvilág (seól) lakója, hanem az ember, aki ott árnyékszerű formában él tovább, bár teste elrothad.

Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez az ószövetségi nézet, amely bizony szűkebb, mint az újszövetségi. Érdemes tehát tudatosítani egy kereszténynek is, nehogy mindenhol egyháza dogmáját akarja fellelni. - Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Az Őrtorony túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett az Őrtorony bibliai lexikona is elég nyílt ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá" (héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a „nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás).

Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja.

Isten az ember testét földből alkotta, és életet adott annak az Istenhez hasonló halhatatlan lélek által. Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a „nefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. 1Kir 17,21k), „lelkük van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber „nefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint „szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége.

Nem azonos és figyeld meg, hogy miért nem.

Először beszéljünk a lélekről. A Bibliát eredetileg főként héberül és görögül írták. Amikor a bibliaírók a lélekről írtak, a héber ne′fes vagy a görög pszü·khé′ szót használták. Ez a két szó jóval több mint 800-szor fordul elő a Szentírásban, és az Új világ fordítás következetesen a „lélek” szóval adja vissza őket. Ha megvizsgálod, hogyan használják a Bibliában a „lélek” szót, világossá válik, hogy alapjában véve 1. emberekre, 2. állatokra vagy 3. egy ember, illetve egy állat életére utal. Vegyünk szemügyre néhány írásszöveget, mely ezt a három különböző jelentést mutatja be.

Emberek. „Noé napjaiban . . . kevés ember, azaz nyolc lélek vitetett át biztonságban a vízen” (1Péter 3:20). Itt a „lélek” szó egyértelműen emberekre utal, mégpedig Noéra, a feleségére, három fiukra és azok feleségeire. A  És íme néhány további példa arra, hogy a Bibliában a „lélek” szót emberekre alkalmazzák: 1Mózes 46:18; Józsué 11:11; Cselekedetek 27:37 és Róma 13:1.

Állatok. A bibliai teremtési beszámolóban ezt olvassuk: „ezt mondta Isten: »Pezsdüljenek a vizek az élő lelkek sokaságától, és repdeső teremtmények repüljenek a föld felett az égbolt színén!« Majd ezt mondta Isten: »Hozzon elő a föld élő lelkeket a nemük szerint: háziállatokat, csúszó és mászó állatokat és a föld vadállatait a maguk neme szerint!« És ez így is lett” (1Mózes 1:20, 24). Ezekben a versekben a halakra, háziállatokra és vadállatokra egyaránt a „lelkek” szóval utalnak. Ugyancsak lelkeknek nevezik az állatokat az 1Mózes 9:10-ben, a 3Mózes 11:46-ban és a 4Mózes 31:28-ban.

Valakinek az élete. A „lélek” szó némelykor valakinek az életét jelenti. Jehova ezt mondta Mózesnek: „már mindenki meghalt, aki a lelkedre vadászott” (2Mózes 4:19). Mire vadásztak Mózes ellenségei? Ki akarták oltani az életét. Korábban, amikor Ráhel világra hozta a fiát, Benjámint, „már-már kiment belőle a lélek (mert haldoklott)” (1Mózes 35:16–19). Ráhel akkor elveszítette az életét. Figyeljük meg Jézus szavait is: „Én vagyok a jó pásztor; a jó pásztor a lelkét adja a juhokért” (János 10:11). Jézus az emberiségért adta a lelkét, azaz életét. Ezekben a bibliai részletekben a „lélek” szó félreérthetetlenül valakinek az életére utal. Ilyen értelemben fordul elő a „lélek” szó az 1Királyok 17:17–23-ban, a Máté 10:39-ben, a János 15:13-ban és a Cselekedetek 20:10-ben is.

A Szentírás még leszögezi, hogy a lélek halandó, tehát meghalhat (Ezékiel 18:4, 20). A Biblia ezért egyszerűen ’halott léleknek’ nevezi azt, aki meghalt (3Mózes 21:11).

Most vizsgáljuk meg, hogyan használja a Biblia a „szellem” kifejezést. Némelyek szerint a „szellem” a „lélek” szinonimája. Ez azonban nem így van. A Bibliából világosan kiderül, hogy a „szellem” és a „lélek” két különböző dologra utal. Mi a különbség közöttük?

A bibliaírók a héber ru′ach vagy a görög pneu′ma szóval éltek, amikor a „szellemről” írtak. Magából a Szentírásból következtethetünk ezeknek a szavaknak a jelentésére. A Zsoltárok 104:29 például kijelenti Jehováról: „Ha elveszed szellemüket [ru′ach], kimúlnak, és porrá lesznek újra.” A Jakab 2:26 pedig megjegyzi, hogy „a test halott szellem [pneu′ma] nélkül”. Ezekben a versekben a „szellem” arra utal, ami életet ad a testnek. Szellem nélkül a test halott. Ezért a Bibliában a ru′ach szót nemcsak „szellemnek”, hanem „erőnek”, azaz életerőnek is fordítják. Isten például ezt mondta Noé napjainak az Özönvizéről: „vízözönt hozok a földre, hogy elpusztítsak az ég alatt minden testet, amelyben életerő [ru′ach] működik” (1Mózes 6:17; 7:15, 22). A „szellem” tehát arra a láthatatlan erőre (az élet szikrájára) utal, amely élővé tesz minden élőlényt.

A lélek és a szellem nem ugyanaz. A testnek ugyanúgy szüksége van a szellemre, ahogyan a rádiónak az áramra, hogy működni tudjon. A szemléltetést folytatva gondoljunk egy hordozható rádióra. Amikor beletesszük az elemeket, és bekapcsoljuk a készüléket, az elemekben tárolt elektromos áram úgyszólván életre kelti a rádiót. Az elemek nélkül azonban a rádió „halott”, akárcsak az a rádió, amelyiknek a dugóját kihúzzuk a konnektorból. Ugyanígy a szellem az az erő, amely életre kelti a testünket. Az áramhoz hasonlóan a szellemnek nincsenek érzései, és nem gondolkodik, mivel személytelen erő. Ámde szellem vagy életerő nélkül a testünk ’kimúlik, és porrá lesz újra’, ahogy a zsoltáríró fogalmazott.

Az ember haláláról a Prédikátor 12:7 leszögezi: „a por [mármint a test pora] visszatér a földbe, ahogy azelőtt volt, és a szellem visszatér az igaz Istenhez, aki adta azt.” Amikor a szellem, azaz életerő elhagyja a testet, a test meghal, és visszatér oda, ahonnan származik, vagyis a földbe. Az életerő szintén visszatér oda, ahonnan származik, tehát Istenhez (Jób 34:14, 15; Zsoltárok 36:9). Ezt nem úgy kell érteni, hogy az életerő valóban felmegy az égbe. Inkább arról van szó, hogy aki meghal, annak a jövőbeli életre vonatkozó reménysége Jehova Istentől függ. Úgy is mondhatnánk, hogy az élete Isten kezében van. Csakis Isten ereje által kaphatja vissza a szellemet, azaz életerőt, hogy újra élhessen.

Milyen vigasztaló tudni, hogy pontosan ezt fogja tenni Isten mindazokkal, akik „az emléksírokban” pihennek! (János 5:28, 29). A feltámadáskor Jehova új testet formál azoknak, akik halálalvásban vannak, és életre kelti azt azáltal, hogy szellemet, vagyis életerőt áraszt belé.