Ha a létező hatalmak Isten akaratából állnak fent, van-e értelme elmenni szavazni?

A lényeg ez: feladatunk nem evilág szerint, de evilágban élni, és hatni a környezetünkre (Mt 5:13-14, Jn 17:15, Fil 2:15).

Ami a hatalomhoz való hozzáállást illeti, minden hatalom Istentől van (Róm 13:1-7, 1Pt 2:13-14), és - optimális esetben - a közigazgatás feladatait ellátók istenadta funkciót töltenek be istenadta tehetséggel. Istennek való alárendeltségben, a közjó érdekében, a nép pedig a jó kormányzatért Istennek ad hálát. (Ez nem naiv vágyálom, voltak idők, amikor a királyok „Isten kegyelméből" voltak azok, akik voltak, és akiket egyszerű prédikátorok megfeddhettek, ha elfeledkeztek a Királyok királyáról.) Manapság sok vezető funkcióba került ember a tehetségével és a helyzetével nem Istent, nem országát, hanem önmagát szolgálja.

Bár mennyei állampolgárok is vagyunk (Fil 3:20, Ef 2:19), kötelességünk a társadalmi rendért és igazságosságért imádkozni, és életvitelünkkel is küzdeni érte (1Tim 2:1-2, Tit 3:1-2). Ha az apostol ezt a hozzáállást követelte a pogány Római Birodalom idején, akkor a mai demokráciák korában sem lehet más a hozzáállásunk. Ha evilági feladatunk, talentumunk a közigazgatásba hív, és a fennálló rendszer sem keresztényellenes diktatúra, akkor Isten nevében és lelkiismeretünk tisztaságához ragaszkodva (Csel 5:29) végezhetjük a dolgunkat, jótékony hatást gyakorolhatunk világunkra (Róm 16:23).

Igenis van különbség rendszer és rendszer között, s ezt a keresztényeknek kellene a legjobban tudni, hiszen régen és helyenként ma is sok országban diszkriminálják őket - de nem mindig és mindenhol.

A újkori és legújabb kori nagy evangéliumi ébredések története mind Jézus társadalomátalakító hatalmáról szól, aki egész országrészeket ki tud szabadi-tani az ördög hatalmából és meg tud tisztítani minden fertőtől. Ilyesmire azonban mindig csak azok kaphattak és kaphatnak felhatalmazást, akik számára Jézus Krisztus maga az Úr Isten (1Kor 12:3.13, Fil 2:11, Mt 28:18).

Olvassátok ezt el:

[link]

„Volt idő, amikor az evangélium filozófiája vezérelte az államokat. Ebben a korszakban a keresztény bölcsesség befolyása és annak isteni bölcsessége átjárta az emberek törvényeit, intézményeit, szokásait, a civil társadalom minden osztályát és viszonyát. A Jézus Krisztus által alapított vallás szilárdan állt minden őt megillető méltóságában, virágzott mindenütt, hála az uralkodók pártfogásának és az elöljárók legitim védelmének. Ezen időszakban a papság és a birodalom boldog egyetértésben és a jó hivatalok baráti kölcsönösségében kapcsolódott össze. Az így szerveződött civil társadalom minden várakozást felülmúló gyümölcsöt termett, emléke megmarad és tovább él, s ellenségének semmiféle mesterkedése sem tudja azt elrontani és elhomályosítani.”

(XIII. Leó - Immortale Dei, 1885.)

K R I S Z T U S K I R Á L Y S Á G A

– Elmélkedés a katholikus közéletiségről az Ünnep Titkában –

(II. rész)

Írásunk előző részében a katholikus történelemszemlélet alapjait ismertettük. Világos az Egyház tagja számára, hogy a történelemben létező emberi társadalom – főképp, ha polgárai egyben a Misztikus Test tagjai is – helyes értelmezésének előfeltétele a keretről (történeti valóság) való helyes gondolkodás. Megállapítást nyert, hogy a Szent Háromságos Egységben létező Isten a szeretetből életre hívott Kozmoszt egyesíti magával, méghozzá belső élete ontológiai valóságának külső, oikonómiai (üdvtörténeti) tükrözésével. A teremtetlen valóság és a teremtett valóság szintézise a végső cél, a teremtetlen valóság – Isten – dicsőségére, és a teremtett valóság – Kozmosz – üdvösségére, mely szintézisnek misztikus pecsétje a mikrokozmosszal (ember) létalanyilag (hypostasis, subsistentia) egyesült Ige – Jézus Krisztus. Isten emberré lett, hogy mi megistenüljünk. Annak a Fiúnak – kiben az Atya szeret minket a Szent Lélek által – egyetlen „bűne” az, hogy az összegyűjtött, kiválasztott szent nép királya. Szégyentáblája héber feliratának monogramja a tetragrammaton betűit (JHVH) kiadva hirdette, hogy Isten vett bennünk szállást: Királysága paradox módon a Kereszt fényében tündökölt föl. Abban a Keresztben, mely a Föltámadás diadalába torkollva elhozta a Királyság polgárait a világ minden népéből összegyűjtő Szent Lélek eljövetelét: az érzéki Test (Synagógé) bár meghalt, de átszellemült Testként (Ecclesia) föltámadva, az eucharisztikus „test s vér” áldozatban megvalósul a szentek valóságos eggyé testvéresülése a Lélek által Krisztusban az Atya dicsőségére és örömére. Mert bár fölemésztjük a színeket, ahogy Krisztust is keresztre juttattuk, de a titokteljes vérátömlesztés révén szent nép és királyi papság leszünk: szállást vevén kősír-szívünkben saját húsává alakítja azt az Élet, s a bűn s halál billogjától megszabadítván megnyitja azt a Szeretetre. A bűn bilincsei által vájt sebeket isteni pecsét hegeszti eggyé saját sebeivel. Krisztusnak ez a királysága és királyisága miben áll, s ennek a profán hatalomra van-e, s ha van milyen befolyása? Ezt a kérdést járjuk körül írásunk befejező részében.

II. KRISZTUS KIRÁLY ÉS KIRÁLYSÁGA MINT TÖRTÉNELEM- ÉS TÁRSADALOMALKOTÓ VALÓSÁG

II.1. KRISZTUS KIRÁLYI VOLTÁNAK ALAPJA

Boldogemlékű XI. Piusz pápa, „Quas primas” kezdetű enciklikája – melyben Krisztus Király ünnepét egyetemlegesen elrendeli – alapján a következőképpen határozhatjuk meg Krisztus királyi voltának és királyságának legitim alapját:

a) Krisztus királyi voltjának a hitbeli alapja a niceai egyetemes szent zsinat (325.) tételes hitigazsága Krisztus megtestesüléséről, istenemberi természetéről. Maga az ünnepet elrendelő enciklika (1925.) jubileumi jelleggel – 1600. évforduló – hivatkozik reá.

b) Ebből következik, hogy Krisztus egyrészt mint isteni Ige – mint a Szent Háromság egyik létalanya – öröktől fogva bírja a világhoz viszonyított királyi méltóságát. Uralkodik az emberi természet egésze, s így minden egyes ember, az egész emberiség fölött. Uralkodik az emberi értelem fölött, mivel ő maga az élő Igazság: az embereknek ezért tőle kell meríteni az igazságot és azt az értelem meghódolásával engedelmesen elfogadni. Másrészt az emberi akarat Ura is, mivel benne az isteni és emberi akarat tökéletes összhangban leledzik: reánk lehelve, belénk adván Szent Lelkét ösztönzi szabad akaratunkat, hogy a legnemesebbet tegyük. Harmadrészt az emberi szívek fölött uralkodik, mivel Ő maga a Szeretet, ki a szíveket megnyeri szelídsége és alázatos jósága folytán, ezért őt kell minden embernek a legjobban szeretnie. Végül uralkodik az emberi test egészén és annak tagjain, mint az igazság Istennek szentelt eszközein (Róm 6: 3.), amelyek mint Isten tükrének tükrei a lélektől beburkoltan (ép lélekben ép test!) az üdvösségre vannak rendelve az anyaggyűlölő gnószticista tévtan (Az anyag megszentségtelenítésének, kripto-gnószticista kulminációja a protestantizmus szentség-, láthatóság-, test- és anyagellenessége. Ez a skizofrén világfölfogás az alapja a modern kori szekularizációnak. Elmondhatjuk hasonlatként, hogy a krisztusi katholikus igazság a két szélsőséges szemléletet meghaladó világosság: míg a „Távol-Kelet” pogánysága a teremtett kozmoszt imádja monizmusában, s a „Távol-Nyugat” protestantizmusának anyaggyűlölő, technicista dualizmusa leigázza, kizsákmányolja, tönkreteszi a kozmoszt, addig az Egyház átisteníti, megszenteli, műveli a teremtett valóságot szintetista szemléletében.) hazugságával szemben.

c) Másrészt Krisztus mint valóságos ember is király mindenek fölött a szó szoros értelemben. (Csak ebben az értelemben – Jézus Krisztus mint valóságos ember – mondható el Krisztusról, hogy az Atya átadja neki a hatalmat, hisz mint örök Isten valóságosan bírja azt öröktől fogva. (Dán 7:14)) Ez egyrészt Jézus Krisztus két természetének létalanyi egységből következik, másrészt szerzett jogon, mikor is megszabadításunk Húsvétján elfoglalta Kereszt-trónusát.

d) Milyen tekintélyek alapján valljuk meg mindezt? Egy hívő katholikus számára ezzel kapcsolatban is alapvető tekintély az a csúcspont, ami megszentelődésének is elsődleges forrása: a szentséges liturgia. Az osztatlan Egyház hagyománya egyöntetűen vallja Jézus Krisztust az egész teremtés valóságos királyának.

A római liturgia nagypénteki kereszthódolata e himnuszban vallja meg Krisztust a mindenség Királyának, az előreszentelt Eucharisztia halálon is átvilágító dicsőséges bevonulása során:

Fönnen lobog királyi jel,

Keresztfa titka ünnepel,

Melyen az Élet halni szállt,

S megtörte holta a Halált.

Kegyetlen lándzsa verte át

Gonosz vasával oldalát,

S mely szennyet, vétket eltörölt:

Belőle víz és vér ömölt.

Az ősi jóslat így betelt,

Mit a hű Dávid énekelt:

„Az Úr – halljátok, nemzetek!

Kereszten trónol köztetek!”

Rajtad tündökli drága fa,

Királyi vérnek bíbora.

Ó választott jeles faág,

Ki szent testét karoltad át!

(Részlet a Vexilla regis kezdetű nagypénteki – kereszthódolati – himnuszból. Sík Sándor kegyesrendi tanár fordítása.)

A konstantinápolyi liturgia Nagypénteken fölhangzó lenyugvási istentisztelete a következőképpen jeleníti meg örök Királyunk trónfoglalását:

Ma a teremtés Uralkodója Pilátus előtt áll, és keresztre adatik át a mindenek Alkotója, mint a bárány vezettetve, a saját akaratából. Szegekkel átszegezik, és oldalát átszúrják, és spongyával érintik Azt, aki mannát hullajtott; orcáit csapdossák a világ Megváltójának, és tulajdon szolgái gúnyolják a mindenek Alkotóját. Óh milyen az Uralkodó emberszeretete! Megfeszítőiért esedezik az Atyjához, mondván: Bocsásd meg nekik ezt a bűnüket, mert nem tudják a törvénytelenek, hogy igaztalanul mit cselekszenek.

Óh hogyan is ítélhette halálra, a törvénytelen gyülekezet a teremtés Királyát, nem szégyenkezve a jótétemények miatt, melyekre emlékeztetve így beszélt hozzájuk: Én népem, mit cselekedtem néked? Nem árasztottam-é el csodáimmal Júdeát? Nem támasztottam-e fel puszta szavammal a halottakat? Nem gyógyítottam-e minden betegséget és erőtlenséget? Mivel viszonozzátok ezt Nékem? Miben feledkeztek meg Énrólam? Gyógyításokért sebeket adtok Nékem, életért megöltök Engem, a keresztre függesztve mint gonosztevőt a Jót Tevőt, mint törvényszegőt a Törvényhozót, mint elítéltet a mindenek Királyát. Hosszantűrő Urunk, dicsőség Néked!

(A sírlepel kihozatala közbeni, az Uram, tehozzád kiáltottam után elhangzó sztichíra (6. hang). Itt jegyezzük meg, hogy e sajátos konstantinápolyi szokás összefüggésben lehet a – később a Templomos Lovagrend által is őrzött – halotti lepellel, amelyet Torinóban őriznek.)

Másik fő forrásunk a Szent Lélek által inspirált Szent Írás. Az Ószövetség jövendölései (Többek között: Szám 24: 19; Zsolt 2; Zsolt 44: 7; Zsolt 71: 7-8; Iz 9: 6-7; Jer 23: 5; Dán 7: 13-14; Zak 9: 9.) Isten királyságáról és királyáról mind-mind beteljesedtek Jézus Krisztusban. Bizonyításként elég megemlítenünk a Szent Léleknek Máté és Lukács keze által írásba testesült Igéjének a Szent Hagyományban teljességgel kifejtett és magyarázott történetét és mondanivalóját. (Mt 1-2; Lk 2.) A Jákob törzsökéből fölkelt igaz Csillagot nem fogadták be Dávid városában, így a Kenyér Házának szélén kellett egy rongyos istállóban világra születnie az égből alászállott Kenyérnek. Örömmel jött átölelni a világot, de a sötétség nem fogadta be Őt, ki mindeneket megvilágosít. Elsőként fölismerik az angyali karok, majd az intellektus nélküli barmok imádják őt, utána Izrael igazai, a jámbor pásztorok jönnek őt köszönteni. Simeon és Anna Izrael igazai fölismerik azt ki Tisztaságos Édesanyájval nem megtisztulni, hanem a Templomot megtisztítani jött. Elsőszülöttként mint pap önmagát ajánlja föl szülei kezében, s ezen Áldozat, melyre egész életében vágyott, s mely Húsvét valóságába konvergál, mint beteljesedés elhomályosítja az előkép-bakok vérének elégtelen áldozatát. Végül Sém, Khám, és Jáphet gyermekeit jelképezvén az egész emberiség nevében sereglenek a napkeleti bölcsek a Népek Világosságához, ki a körülmetélésben – mint a Szabadító Isten (Jeshua) – a „hűtlen nemzedékkel” szeretetében eggyé válva magára vette a Törvényt, ki maga az élő Törvény. Természetes emberi tudásuk (csillagászat) a papoktól és írástudóktól kapott, kinyilatkoztatott igazság fényébe öltöztetvén eljut a valóságos emberségben megnyilatkozott Királyhoz. Arannyal ünneplik a fölkent Királyt, tömjénnel a fölkent Főpapot, s mirhával a fölkent Prófétát, kinek kiontott vére alakítja át, szögezi vissza Istenbe az Isten- s embergyilkos világot. Más úton térnek haza, új emberként, az Út útján.

A hit forrásainak tükrében megvilágított Krisztus Király után lássuk királyságának természetét és tartalmát!

II.2. KRISZTUS KIRÁLYSÁGÁNAK TERMÉSZETE ÉS TARTALMA

A természeténél fogva és szerzett jogon bírt királyi volta Jézus Krisztusnak hármas hatalmat foglal magába: törvényhozói, végrehajtói, bírói hatalmat. Krisztus Királysága elsősorban lelki, így a lelki dolgokra vonatkozik, örök királyság, mely nem azonos egyetlen földi hatalommal sem (még a Vatikánvárosi Állammal sem!), hanem a szentek közösségében létező misztikus valóság, mely itt a földön a Katholikus Egyházban ölt látható testet tagjaiban, s kifejeződést tanításában, szentségeiben, szeretetszolgálatában. Mivel Jézus Krisztus saját áldozatával szerezte ezt az Országot, ezért Krisztusban mintegy „papkirályban” nem válik szét a főpapi és királyi hatalom, hanem misztikus szintézisbe jut. A királyság polgárai, társörökösei a bűnbánat és a keresztség által csatlakoznak hozzá, s válnak realiter is szerves tagjaivá az Eucharisztiában. A vízkereszti himnusszal együtt vallhatjuk tehát: Non eripit mortalia, qui regna dat cœlestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot.

Mégis súlyosan tévednénk, ha elvitatnánk Jézus Krisztusnak a polgári ügyek fölötti hatalmát. Ezt két okból nem tehetjük meg. Egyrészt azért, mert a természettörvény (lex naturalis) az örök isteni törvényből (lex divina æterna) való részesedés, annak folyományaként, hogy a Teremtés a teremtő Isten – így az örök Ige – képmása. Másrészt azért, mert – ahogy többször hangsúlyoztuk – Jézus Krisztus megtestesülése és megváltása folytán is bírja a hatalmat mindenek fölött. Így a polgári törvényeknek is összhangban kell lenniük az örök erkölcsi igazságokkal, mert – T. S. Eliot nyomán – a politikai világnézet (és a társadalombölcselet) az erkölcsből meríti legitimitását, s az erkölcs a vallási igazságokból.

Az eszme megtestesülés nélkül halott absztrakció, ráadásul az egyes ember számára (a talentumok egymást kiegészítő sokfélesége folytán) nem mindig érthető, s nehezen megélhető. Krisztus Király ünnepe ennek kivédése végett került bevezetésre, hogy intő jelként figyelmeztesse a világot, hogy térjen meg a társadalom az Igazsághoz! Elrendelésre került továbbá, hogy ezen a napon megfelelő katekézis történjen, a katholikus hitet valló közéleti emberek nyíltan szólaljanak föl Jézus Krisztus társadalmi jogai mellett, s évenként ismétlődjék meg az emberiség fölajánlása a Szívek Királya szentséges Szívének.

Mindezek után lássuk a katholikus társadalomszemlélet alapjait, mely Krisztus Király követésének igaz útja!

III. A KATHOLIKUS TÁRSADALOMSZEMLÉLET ALAPJAI

III.1. ESZMETANI – KÖZÖSSÉGELMÉLETI ALAPVETÉS

Elsőként az eszme (idea) és a társaság (societas), valamint az ezeket vizsgáló tudományok – eszmetan (ideológia), közösségelméletek (ecclesiológia, politológia) – mibenlétét szükséges tisztáznunk a mai fogalomzavaros világban.

Az eszme (idea) a mi világnézetünkben egy olyan tisztán szellemi valóság, mely mint isteni vagy istenellenes gondolat törekszik a világban „megtestesülni”. Ezt a „megtestesülést” tisztán szellemi lények (angyalok, illetőleg ördögök) segítik mint közvetítők. A történelemben, mint a teremtett világ időben és térben kiteljesedő valóságára hatnak katalizátorként az eszmék, az ideák. A Világosság és a Sötétség harcának fontos tényezői az eszmék. Az eszmerendszerek (és a belőlük fakadó világnézetek) egytől egyig totális igénnyel lépnek föl (mégha ezt explicite tagadják is), mivel a valóság egészét ragadják meg. Minden egészleges-egészséges (totális) eszmerendszer erkölcsi (theológiai), szellemi (deduktív – bölcseleti – sapientitív tudományok), és anyagi (induktív – társadalmi, gazdasági, naturális – scientitív tudományok) alapokból épül fel. A „kultusz”-ból fakadó társadalomerkölcsi alap határozza meg a szellemi műveltséget (cultura) és az anyagi szervezettség rendjét (civilisatio) is. Amely „eszmerendszer” (helyesebb szellemi káoszként vegetáló „eszméletlenség-rendetlenség” elnevezéssel illetni) valamely eszmei alap híján van, hazugságon alapszik. A szép, jó és igaz világnézet alapjai az evilági, vagy a túlvilági célú közösségek gyakorlati élettényezőjévé, vezérlő gyakorlatává (politika, religio) szintetizálódnak, állnak össze. Az eszmékkel, azok hatásaival, történelemben való létezésükkel, rendszerré szerveződésükkel, ill. rendszerré szervezésükkel foglalkozik az eszmetan (ideológia).

A evilági (földi) közösség az a természetes (naturalis) és tökéletes társasággá (societas perfecta) kifejlődő totalitás, melynek célja a közjó (bonum commune), a minél teljesebb evilági (földi) boldogság, kiteljesedés biztosítása tagjai számára. Tökéletessége alatt nem hibátlanságot értünk, hanem azt, hogy céljai eléréséhez nem kölcsönzi más társaságoktól azokat az eszközöket, melyek célja megvalósításához szükségesek. Természetes társaság, mivel az emberi természet társas valóságából (közösségalkotó lény – zoón politikón) következik. Az emberi természetből következik a közösségi jellegen kívül a hierarchikus és a monarchikus jellege.

Meg kell jegyeznünk, hogy az ilyetén értelmezett tökéletességéből következik a totalitása is. A totalitás nem jelent „totalitarizmust” abban az értelemben, ahogy azt az antitotalitás totalitarizmusának hirdetői vallják. A totalitás elsősorban azt jelenti, hogy minden egyéb közösség (pl. család) tökéletlen abból a szempontból, hogy evilági (földi) céljukban és a céljuk eléréséhez szükséges eszközeikben rászorulnak a tökéletes társaságra, valamint hogy céljaik és eszközeik alá vannak rendelve a tökéletes társaság céljának és eszközkészletének. Mielőtt bárki azt hinné, hogy mi ezzel egy teremtett valóságot istenítünk, s így bálványimádók vagyunk, le kell szögeznünk, hogy a totalitás szempontjából beszélhetünk abszolút és relatív totalitásról. Bármely teremtett valóság (köztük az emberek közössége és a nem-emberi kozmosszal való egysége) relatív totalitással bír. Ha ennek a totalitásnak Istennel, mint abszolút totalitással megszakad a kapcsolata (mint istenellenes valóság) már nem is lehet totalitás.

Az evilági (földi) közösség mellett létezik még egy túlvilági (mennyei) közösség is, mely tökéletes. Míg az evilági (földi) közösség látható totalitásában mint Állam (Politeia) létezik, addig a túlvilági (mennyei) közösség látható totalitásában mint Egyház (Ecclesia) létezik. Miért létezik két tökéletes közösség? Mivel az ember kettős természettel (szellemi lélek és anyagi test) rendelkezik, ezért kettős célja van, s e kettős célra két eszköztár van számára adva. Az egyik az evilági boldogság, a másik a túlvilági boldogság. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az evilági (immanens), természetes (naturalis) boldogság során az embernek a hivatásában végzett munka által a „külső”, teremtett Kozmoszt kell áthatnia, míg a túlvilági (transcendens), természetét meghaladó (supranaturalis) boldogság során a kegyelmi eszközökkel (kinyilatkoztatás és a szentségek) végzett szeretetben élve a „belső”, teremtetlen Istennel kell átitatódnia. A két cél és cselekvés egymást kölcsönösen átjárja, egymást harmonikusan kiegészítő (komplementer) tevékenységként.

Ezen a két tökéletes közösségen és totalitásaikon (Egyház és Állam) kívül nincs más tökéletes társaság. Ebből következik, hogy minden egyéb közösség mind céljában mind eszközében hozzá rendeltetett. A két tökéletes társaság egyike sincs céljaiban és eszközeiben alávetve egymásnak, de egymás céljainak kölcsönös segítése a saját eszközeivel az optimális állapot világnézetünk szerint – így az evilági valóság megszentelődik, Krisztus megtestesülésének (két természet egy személyben) a mintájára. Mind a kettő Istennek köszönheti a létét, az egyik közvetve az emberi természeten keresztül, a másik közvetlenül, az ember természetét meghaladóan. Ebből világosan adódik, hogy aki e közösségeknek szent rendjét (hier-arkhia) szent (szakrális) vagy köznapi (profán) rendbontás (an-arkhia) által tönkretenni igyekszik, mind a teremtett valóság (így végső soron önmaga), mind a teremtetlen valóság (Isten) elpusztítására tör, aminek gyökere a gyűlölet, a léttagadás, mint a szeretet (létigenlés) hiánya. A társaságokat (societas) vizsgáló közösségelméletek közül az államelmélettel (politológia) fogunk mélyebben megismerkedni, egybekötve az azt irányító gyakorlati élettényező (politika) vizsgálatával.

III.2. A VILÁGNÉZETEK GYAKORLATI ÉLETTÉNYEZŐI ÉS A KÖZÖSSÉGELMÉLETEK

Az immanens totalitás (Állam) vezérlő gyakorlatáról (politika) más és más elképzeléssel rendelkeznek az egyes világnézetek. Két szempont figyelembe vételére kerül sor az osztályozás során. Egyrészt a természetfeletti tökéletes társasághoz (A), másrészt az önmagához (B) való viszony képez egy-egy vizsgálódási területet. A kettős fölosztás történeti alapja az angol és a francia parlament kora újkori ülésrendje. A kettős fölosztás világnézeti alapja, hogy a szellemet (szellemi hatalmat) – jobboldaliság – vagy az anyagot (anyagi hatalmat) – baloldaliság – tekinti-e elsődlegesnek, esetleg kizárólagosnak az adott eszmerendszer.

A) Az Egyház és az Állam viszonya

Az Egyházhoz való viszony alapján a politikai világnézetek két részre oszthatóak alapesetben.

Ez a megoszlás részben a nagy skizma (1054. kelet-nyugati egyházszakadás), részben a nyugat-európai invesztitúraharc során alakult ki, mely elsősorban a XII-XIV. századi Itália államaiban öltött éles alakot. A jobboldali (Guelpho) és baloldali (Ghibellino) elnevezések is itt alakultak ki. A pápa által támogatott német család (bajorországi Welf) olasz elnevezése adta a jobboldali csoport, míg a császári család (svábföldi Hohenstaufen) adta a baloldalinak tekinthető csoport nevét. Ez utóbbi elnevezés eredete egy kastély nevére (Weiblingen) vezethető vissza, amelyért harcot viseltek a Welf-ház ellen. A jobboldali Guelpho álláspont a „két kard elmélete” volt. Ezen bibliai allúziójú elmélet (Lk 22: 38) szerint Isten két kardot, hatalmat adott a világnak: a lelkit (imperium spirutalis) és a világit (imperium temporalis). Mindkettőt az Egyház használja, az elsőt közvetlenül, a másodikat közvetve, a világi uralkodó(k) kezével. Ezen elmélet szerint a római Péter-utód pápa (Pontifex Maximus) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű papocaesarizmus a spirituális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Egyház) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékességi köre, a hit és erkölcs sérülésének kivételével. A baloldali Ghibellino álláspont szerint a helyzet pont a fordítottja. Álláspontjuk szerint a római Caesar-utód kormányzó (Imperator) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű caesaropapizmus a materiális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Állam) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékessége, kivéve az anyagi valóságok igaz/igaztalan birtoklásának és használatának körét. A Guelpho irányzatban a papság a társadalmi elit, a Ghibellin irányzatban a lovagság tölti be ezt a szerepet.

Vajon mi az oka ennek a szakadásnak? Fő okát a Római Birodalom erkölcsi, szellemi, anyagi szétszakadásában kell keresnünk. A constantinusi idea megtört, midőn keleten nem maradt Főpap, míg eközben nyugat Király nélkül maradt. Ez az oka annak egyházi vonalon, hogy keleten önálló (autokephal) egyházak jöttek létre túl laza kötelékben, míg nyugaton ellenhatásként erős központosítás történt. Állami vonalon pont a fordítottja történt. Míg nyugaton önálló (autokephal) királyságok jöttek létre, addig keleten ellenhatásként erős állami központosítás történt. A baloldali modell alapja tulajdonképpen Bizánc és örököse az Orosz Birodalom. A kora újkorban a protestantizmus nyugaton e tekintetben a baloldali – bizánci-ghibellino – mintát követte, a katholicizmus jobboldaliságával szemben állva, midőn megalkotta téves protestáns abszolutizmusát (anglikanizmus; porosz, svéd lutheránus abszolutizmus). A katholikus birodalmi kezdeményezések (spanyol és osztrák Habsburg Birodalom, francia Bourbon Birodalom) is a baloldali, abszolutista modellt (jozefinizmus, gallikanizmus) támogatták. Az ellenhatásként jelentkező holland és angol forradalmak mintáján a deista szekularizáció történt meg a protestáns országok többségében. Ezek erkölcsben az 1717-ben létrejövő brit szabadkőműves (deizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1789-es és az 1848-as párizsi központból szétsugárzó európai forradalmak mintáján az agnószticista szekularizáció történt meg a katholikus országok többségében. Ezek erkölcsben a francia szabadkőműves (agnószticizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1917-es moszkvai központból szétsugárzó, marxista forradalmak erkölcsben az istentelenséget (atheizmus), szellemben a társadalomelvűséget (szocializmus), anyagban kizárólag a nincsteleneken (proletariátus) alapuló társadalmat és a közösségi tulajdonon (kommunizmus) épülő gazdaságot képviselték.

A Guelpho oldal utóbb két táborra szakadt. A fekete Guelpho irányzat továbbra is kitartott a „két kard elmélet” mellett, míg a fehér Guelpho irányzat a constantinusi eszmeiséget újította föl, megalkotva ezzel e kérdésben a szintetizmus világnézetét. A jobboldaliságot (tézis) és a baloldaliságot (antitézis) meghaladva állította be eszménynek a szintetizmust! Ennek legjelentősebb képviselője Dante Alighieri (1265-1321) volt, aki ebbéli elgondolásait a De Monarchia (Az Egyeduralomról) c. munkájában örökítette meg. "„Ha tehát az ember bizonyos közbülső helyet foglal el a mulandó és a romolhatatlan között, minthogy minden közbülső osztozik a két szélsőség természetében, az ember is szükségképpen mindkettő természetének részese. És minthogy minden természet meghatározott végső cél felé tart, következik, hogy az embernek kettős célja van. S mivel minden létező között egyedül részese mind a mulandóságnak, mind a romolhatatlanságnak, minden létező között egyes-egyedül rendeltetett két végső célra: egyrészt mint mulandó, másrészt mint romolhatatlan. A kimondhatatlan Gondviselés tehát két elérendő célt állított az emberek elé: az egyik a földi élet boldogsága, mely saját erőink kifejezésében áll, s amelynek jelképe a földi Paradicsom, a másik az örök élet boldogsága, mely az Isten boldog színelátásában áll, s amelyre saját erőnkből eljutni nem tudunk, hacsak az isteni kegyelem fénye meg nem világosít bennünket; ezt pedig csak a mennyei Paradicsom útján érthetjük meg. E két különböző boldogságra pedig mint két különböző végkövetkeztetésre, különböző utakon kell eljutni. Az elsőre a bölcselet tanításain keresztül érhetünk el, hogy érvényre juttatjuk erkölcsi és értelmi erőink gyakorlásában. A másodikhoz pedig az emberi értelmet meghaladó hitigazságok révén juthatunk el, ha azokat a teológiai erények (hit, remény, szeretet) gyakorlásában követjük. Ezeket a végső következtetéseket és a hozzájuk vezető utakat, bár mind az emberi értelem bebizonyította számunkra a bölcselők révén, mind pedig a Szent Lélek, mint törvényszerű természetfeletti igazságokat kinyilatkoztatta számunkra a próféták és más szent írók, végül pedig Jézus Krisztus, az örök Isten Fia és tanítványai révén; mégis az emberi kapzsi vágy hátat fordított volna nékik, hogyha az állati ösztöneiktől űzött lovak módjára tévelygő embereket kantárral és zablával vissza nem fognák. Ezért e kettős célnak megfelelően az embernek két vezetőre volt szüksége, úgymint a pápára, hogy az a kinyilatkoztatás alapján az emberi nemet a lelki boldogságra vezesse; valamint a császárra, hogy a bölcselet tanításai alapján a földi boldogságra vezérelje az embereket... A világi egyeduralkodó tekintélye, minden közvetítő nélkül, egyenesen az egyetemes tekintély forrásából származik. E forrás, mely eredetben egy és oszthatatlan, az isteni jóság bősége által számos ágra szakad. És most már, úgy látom, kellő módon elértem a kitűzött célt. Ugyanis kifejtettük ama vitás kérdés igazságát, hogy vajon... az egyeduralkodó tekintélye közvetlenül Istentől függ-e, vagy valaki mástól. De ez utóbbi kérdés igazságát nem szabad oly szoros értelemben venni, mintha a római császár semmiben sem rendelődnék alá a római pápának: mert hiszen ez a földi boldogság valami módon a halhatatlan boldogság céljára rendeltetett. Olyan tisztelettel tartozik tehát Caesar Péternek, mint amilyennel az elsőszülött fiúgyermek atyjának tartozik, hogy az atyai kegyelem fényétől megvilágítva hathatósabban ragyogja be a földkerekséget, melynek urává csakis az által tétetett meg, ki minden lelki és e világi dolgok ura és kormányzója.” (Dante Alighieri: Az Egyeduralom. III. könyv 14. fejezet.)" Szerinte Krisztus mint főpap és király alá közvetlenül és nem egymástól függve tartozik mind a római pápa, mind a római király. Míg a pápa Krisztus mint főpap helytartója a földön, addig a császár Krisztus mint király helytartója a földön. A király védeni tartozik az Egyházat, annak hitét és elsősorban erkölcsét kötelessége erősítenie az Államban. Ez nagyjából az Egyház és Állam egymáshoz való viszonyának szintetista – fehér Guelpho – fölfogása. Az Egyház részéről ez az irányzat került elfogadásra XIII. Leó pápa Immortale Dei kezdetű (1885.) valamint XI. Piusz pápa – a már említett – Quas primas kezdetű (1925.) enciklikái által. Ez a szemlélet visszatérés a Nagy Szent Iustinianos császár által lefektetett alapokhoz: a sacerdotium és az imperium helyes összhangjához. („Két nagy ajándék van az emberek között, amelyet Isten emberszeretetében a mennyből ajándékba adott: a papság és a császári méltóság. Az első az isteni dolgokat szolgálja, míg a második az emberi ügyeket irányítja és intézi, azonban mindkettő ugyanattól az elvtől származik, és az emberiség életét ékesíti… Mert ha a papság minden szempontból fedhetetlen, és szabad útja nyílik Isten felé, a császárok pedig igazságosan és törvényesen igazgatják a gondjaikra bízott államot, ennek általános összhang lesz az eredménye, és az emberi nemnek bármiféle áldásban lesz része.” Edictum Epiphanos patriarchához. (535. március 5.))

„Mivel pedig semmiféle közösség nem állhat fenn anélkül, hogy valaki, aki hatékony és egyenlő ösztönzéssel indítja az egyéneket a közös szándék felé, az összes élén nem állna, nyilvánvaló, hogy az emberek polgári közösségének szüksége van egy olyan tekintélyre, amely azt irányítja: ennek a tekintélynek, akárcsak a közösségnek eredete a természettől, ennélfogva magától az Istentől mint alkotótól származik. … Ebből következik, hogy a közhatalom nem önmagából, hanem Istenből fakadóan létezik. (Róm 13: 1) … Ezért osztotta föl Isten az emberi nemről való gondoskodást két, ti. az egyházi- és a polgári hatalom között... Szükséges tehát, hogy e két hatalom között bizonyos rendezett kapcsolat legyen; ezt pedig méltán hasonlítják ahhoz a kapcsolathoz, amely az emberi lelket és testet köti össze. … Minden tehát, ami az emberi dolgokban bármilyen módon is szent, s ami csak a lelkek üdvére vagy Isten tiszteletére vonatkozik – akár természeténél fogva ilyen, akár abból az okból kifolyólag ismerjük föl annak, amelyre visszavezethető –; az Egyház hatalmi és döntési jogkörébe esik: minden más pedig, ami az állam és politika területéhez tartozik, helyesen az államhatalomnak van alávetve, minthogy Jézus Krisztus meghagyta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. (Mt 22: 21)” XIII. Leó: Immortale Dei. (1883.)

Még egy kérdés merül föl a két társaság viszonylatában, ez pedig a lelkiismereti szabadság, azon belül különösen a vallásszabadság kérdése. Az Egyház által kifejtett, s alább ismertetendő társadalometikai igazságok nem valamiféle „vallásos pietizmus”-ra alapozódnak, hanem az emberi természetből következő természetjog (lex naturalis) igazságai, amelyeket az ember (a nem hívő is) a természetes ész fényénél beláthat. Ezek olyan kötelező érvényű igazságok, melyek minden embert természeténél fogva köteleznek. A lelkiismereti szabadságnak a természetjogi törvények igazságai szabnak korlátot. („Az igazság és a szabadság vagy együtt járnak, vagy mindkettő nyomorultul elvész.” In: II. János Pál pápa: Fides et ratio. (1999.) 90.) A szubjektivista értelemben fölfogott pluralizmus nem szabadságot, hanem szabadosságot, s így önkényt hoz, mikor is az emberek önkényesen, akár saját – az értelem fényénél fölismerhető – természetükkel ellentétes téziseket tesznek magukévá. Az igazság az alanyi (szubjektív) tudat és a tárgyi (objektív) valóság egyezése. Az elviselés (tolerancia) csakis az emberi személyre (tévedő) vonatkozik, nem a tévedésére! Az emberi személy egyetlen elidegeníthetetlen joga az élethez való jog, a természetes fogantatástól a természetes halálig. Ezt a jogát csak egy esetben veszítheti el, ha a tevékenysége közvetlenül veszélyezteti más emberek életét, s ezt elhárítani csak a veszélyeztető életének kioltása által lehetséges. Ragaszkodnunk kell az ördögi támadások tüzében újra és újra megerősített igazhitű tanításhoz, miszerint a vallásszabadsághoz való jog, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. Így a helyes értelemben fölfogott lelkiismereti- és vallásszabadság (mely a keresztény Isten- és emberképből következik) mint „virtus in medio” kikerüli a rabbinikus és muszlim fanatizmus Skylláját, és az antik s modern szinkretista rendszerek (pl. hinduizmus, hellenizmus, New Age) közömbösséget és vallási relativizmust hirdető Karybdisét.

Az Állam és Egyház viszonyában ennek folyományaként téves kísérletként kell elvetnünk az Államnak bármilyen lelkiismereti- és vallásszabadságot korlátozó formáját. Legyen az egy kizárólagos hit vagy vallási közösség melletti bármely más formáció és megnyilvánulásainak üldözése, vagy akár bármely hit vagy vallási közösség üldözése bármely laicista és szekularista ideológia (liberális deizmus, vagy bolsevista atheizmus) nevében. Ezeken az – elvetendő – eseteken kívül három alapeset lehetséges. Az egyik – az igazságnak megfelelő – ha az Állam az igaz Egyházat támogatja, s a többi közösséget nem, de nem is akadályozza őket. Lehetséges az is, hogy az adott politikai közösség ún. „történeti vallási közösségei” megkülönböztetett támogatást élveznek, elsősorban kulturális, a társadalom életében meghatározó szerepük betöltése folytán. Harmadik lehetőség a „szabad Egyház a szabad Államban” elv, mikor is egy politikai közösség egyetlen hitrendszert, vagy vallási közösséget sem nem támogat, sem nem üldöz. Ez utóbbi veszélye az indifferentizmus kísértése, amely rövid távon vallási közömbösséghez, hosszú távon vallásüldözéshez vezet.

Kérdésként merülhet föl, hogy a Katholikus Egyház elsődleges támogatása, ill. neki való alárendeltség nem „hazafiatlan” tett-e? Határozottan kijelenthetjük, hogy nem! Az Egyháznak való engedelmesség Krisztusnak való engedelmesség. Az igazi haza, akár lokális, akár nacionális, akár kontinentális, vagy planetáris szinten csak akkor boldog, ha az Igazságon alapuló törvényei vannak, s az emberek e szerint élnek törekedni. Az igazság viszont egy és oszthatatlan, így az Egyház és Állam között erkölcsi kérdésben lehetséges, sőt kell összhang, hisz ez a társadalom boldogulásának is egyetlen útja. Ezért Daniel O’Connel ír államférfi végrendeletével együtt valljuk: „Testem hazámé, szívem Rómáé, lelkem az Istené!” Mindezek után lássuk a katholikus társadalomerkölcs örök igazságainak, és – a vélük összhangban lévő – szintetista koreszme térhez és időhöz kötött elveinek bemutatását!

B) Az Állam belső valósága

A katholikus társadalomerkölcs – történelmi, földrajzi helyzettől független – alapigazságai a következőkben foglalhatóak össze, amelyektől egyetlen – térhez és időhöz kötött – világnézet, társadalmi berendezkedés sem tekinthet el:

• A személyelvűség (personalitas): az emberi személy – mint Isten képmása – méltóságából fakadó elidegeníthetetlen és egymástól kölcsönösen függő jogok és kötelességek.

• A társadalmiasulás (socialisatio) elve: az emberi személyeknek közös az evilági (földi boldogság) és a túlvilági (mennyei boldogság) célja, s ebben egymásra vannak utalva; hogy kölcsönös segítéssel, az értékek cseréjével és igazságos elosztásával az azonos személyi méltóságú, de különböző járulékos testi és lelki talentumokkal (készségek és képességek) megáldott személyek egymást kiegészítve járuljanak hozzá kölcsönös épülésükhöz és célba érésükhöz.

• A szolgáló kisegítés (subsidiaritas) elve: az egyes társadalmi szerveződéseknek – a családtól az emberiség nagy közösségéig – a végcélja az emberi személy boldogulása. Ezért ezek szolgálatot látnak el, eszközök és nem célok. Harmóniát alakít ki az egyes emberi személyek és közösségeik között, tiszteletben tartja az egyes emberi személyek és az általuk alkotott közösségek belső autonóm tevékenységét.

• A kölcsönös segítés (szolidaritas) elve: A szolgáló kisegítés nem az egyéni önzésre irányul. Az emberi személy kilép önmagából, hogy a szeretettől indítva másokért áldozatot hozzon. Az ember számára a legnagyobb jó az erkölcsi jó, melyhez képest mind a gyönyörködtető jó, mind a hasznos jó alárendelődik. A subsidiaritas és a solidaritas helyes összhangjának szép kifejezése az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jelszava, mely összhangba van Jézus Krisztus tanításával, miszerint „ha valaki elveszíti magát, megtalálja önmagát”, mert „nincs annál nagyobb szeretet, mint életünket áldozni barátainkért”.

• A közjó (bonum commune) elve: Mindezen elvek együttesen vezetnek csak el a közjóhoz, mely nem egy állandósult állapot, hanem állandó cél. Három lényeges elemet foglal magában (emberi személy tisztelete, szociális jólét, béke), melyek csak az igazságosság és az irgalmasság összhangjában tündökölhetnek föl.

• A társadalmi részvétel nem puszta jog, hanem a döntéshez személyesen társuló felelősség is. Mindenki a maga helye szerint kell, hogy részt vegyen ebben, tiszteletben tartva a tekintélyt. A jogállamiság nem azon áll vagy bukik, hogy milyen az államforma, vagy a részvételi mérték, hanem hogy a hatalmat gyakorlók erkölcsösen, a természettörvényeknek, és az abból levezetett és velük összhangban álló tételes törvényekkel összhangban gyakorolják-e.

A szintetista koreszme a föntebb említett társadalomerkölcsi megállapításokkal összhangban a következő alaptételeket állítja föl önmaga számára:

• Az elmúlt két évszázadban két politikai szemlélet érvényesült. Ezeket aszerint, hogy szellemelvűek-e, vagy anyagelvűek-e jobboldalinak, vagy baloldalinak tituláljuk.

• A jobboldali hegelianizmus tézise ideálmonista alapon áll, míg a baloldali marxizmus antitézise materiálmonista alapon áll. E monista eszmékkel szemben a szintetista koreszme – a szellem elsőbbsége mellett – a dualitás szemléletét vallja.

• Ismeretelméleti szempontból a szintetista koreszme meghaladja mind a jobboldali idealista intuicionizmus fölfogását („universaliæ sunt ante rem” – a külvilág passzív a tudattal szemben – „formális” logika), mind a baloldali materialista szenzualizmus („universaliæ sunt post rem” – a tudat passzív a külvilággal szemben – „dialektikus” logika) elképzelését, s a mérsékelt realizmus álláspontját („universaliæ sunt in re” – skolasztikus logika) teszi magáévá, ahol a külvilág és a tudat a megismerés során interaktív módon vesz részt.

• A jobboldaliság indeterminista szemlélete szerint a szellemiség mindenre képes az anyagi körülményektől függetlenül. A baloldaliság determinista szemlélete szerint a szellem teljesen passzív, az anyagi körülményektől meghatározott. A szintetista koreszme posszibilista (mérsékelt indeterminista) szemlélete szerint az emberi szellem az anyagi lehetőségek közül választ.

• A jobboldali liberális individualizmus tézisét és a baloldali szociális kollektivizmus antitézisét meghaladva a szintetista koreszme a szolidaritás eszméjét vallja, mely a személy és közösség összhangjára épül.

• Gazdasági szemléletében mind a jobboldali kapitalizmust mind a baloldali kommunizmust meghaladja a szintetizmus, s a hivatásrendi társadalom disztributív gazdasági rendszerét törekszik megvalósítani.

• A szintetizmus az államforma kérdésében Polybios nyomdokain jár. A mikté politeia mint cél lebeg a szeme előtt, amely a monarkhia, az aristokratia és a demokratia meriokratikus alapú összhangja, amely az önkény minden formájának (tyrannis, oligarkhia, oklokratia) sikeres alternatívája lehet.

ÖSSZEGZÉS

A katholikus társadalomszemlélettel összhangban lévő szintetista koreszme gyakorlati megtestesítése nem tartozik írásunk körébe. Ennek egyik lehetséges – kontinentális – megtestesülése az Európai Gondolat lehet. Ez a történelem szerves kibontakozása révén mint evidencia adódik, mert Európa küldetése a világ számára Krisztus igazságának diadalra juttatása az emberi szívekben, s amennyire lehetséges, az emberi társadalomban is. A Szent Háromságos Egységben élő Isten gondviselése adta nekünk, európaiaknak ezt az édes igát, hogy mint az Imperium Romanorum legitim utódjai, a Megtestesülés társadalmi alkalmazása – Sacrum Imperium – révén elősegítsük minden ember üdvösségét az egész földkerekségen. Európa üdvtörténeti szerepét, „primátusát” világosan megvilágítja a következő szakasz, mely megerősít minket abban, hogy bár a kereszténységről sarjadt technikával visszaéltünk, s Krisztus civilizációja helyett a „szifilizációt” vittük el sokszor a világosságra éhes emberi szíveknek a földkerekségen, de, ha visszatérünk az igaz hithez, újra betölthetjük küldetésünket, amelyre áhítozik az egész teremtett világ. „A Szent Lélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát, Ezért Phrygia és Galatia felé vették útjukat. Amikor Mysiába értek, megkísérelték, hogy Bithyniába utazzanak, de Jézus Lelke nem engedte meg nekik. Ezért átvágtak Mysián és lementek Troászba. Éjszaka Pálnak látomása volt. Egy makedón férfi állt előtte és kérte: ’Gyere át Makedóniába és segíts rajtunk!’ A látomás után rajta voltunk, hogy mielőbb útra keljünk Makedóniába, mert biztosak voltunk benne, hogy az Isten rendelt oda minket hirdetni az evangéliumot.” (ApCsel 16: 6-10.) Adja Isten a szívek megtérését, hogy Krisztus Király irgalma által minél teljesebben ragyogjanak föl e nemes eszmék az emberi társadalomban!

Úgy legyen!

Politikai tevékenység: A keresztény hit az egészre irányul. Isten, akinek mindent az ember köszönhet, s akire mindent visszavezet, a hit számára a mindent meghatározó valóság, minden egyes és az összes ember üdvössége.

Ha a politikai szón -- az ókori polisznak megfelelôen és az arisztoteleszi filozófia szellemében -- egy emberi közösség, egy szervezet, végül a kozmosz egészét értjük, akkor világos, hogy a keresztény hitnek szükségszerűen politikusnak kell lennie, mert Isten teremtô és megváltó tevékenysége az egész világot és az egész embert érinti.

Ezért teológiai jelentôsége van annak, hogy a keresztény hit már a Szentírásban -- mindig az adott korhoz kötötten -- politikai kategóriákkal fejezôdött ki: pl. Isten országa, világuralma, a törvény, az uralmon lévô hatalmak és erôsek bírálata, a szociális és politikai értékek átértékelése. Még a liturgiában is megjelenik egy bizonyos politikai utalás (pl. Kyrie, ,,dicsôséged betölti a mennyet és a földet'' Krisztus királysága).

Ha a politikai szót a társadalom újkori tagozódása szerinti, szorosabb értelemben vesszük -- és ma szükségszerűen így kell értenünk -- a hit politikai dimenziójáról szóló tanítás változatlanul jogos és értelmes. A katolikus szociális tanítás és az új politikai teológia megegyezik abban, hogy a keresztény vallás nem közömbös a viszonylag autonóm világi szakterületekkel szemben. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint két szélsôséget kell elkerülni: egyrészt a csupán bensôséges, jámborkodó és csak a másvilágra figyelô, másrészt a közvetlenül politizáló hitértelmezést. Az alapszabály: ,,össze nem keverve és elválasztatlanul'' megôrizni a világi-politikai és kifejezetten keresztény-egyházi területek kapcsolatát.

A világi, társadalmi és politikai logikának az alapértékek és vallás kérdéseit immanens módon, a keresztény hitnek viszont az egész társadalmi valóságot Isten teremtése és megváltó tevékenysége oldaláról kell tekinteni. Sem a rövidrezárt összekapcsolás, sem a tudathasadásos megkülönböztetés; se a politika Isten nélkül, se a politikamentes hit nem jöhet szóba.

A ,,misztikával és a krisztuskövetés politikájával'' számolni kell. Sziénai Szent Katalin, Avilai Szent Teréz, Dag Hammarskjöld társadalmi állása és karizmája különbözô volt, de politikusok voltak ôk is, és a legkisebb remete is a felelôs az egész világért. Az egyháztörténelem tele van lelki és szociális mozgalmakkal, kezdeményezésekkel, melyek közvetlenül vagy közvetve politikusan hatottak vagy hatnak.

A XVII. század nagy vallásháborúi után egyre világosabbá vált, hogy a hitet és a politikát, az államot és az egyházat pontosan meg kell különböztetni épp a polgárok közjava és szabadsága, a keresztény hit és egyház sajátos élete érdekében. A II. Vatikáni Zsinat (fôként Az egyház a mai világban és A vallásszabadságról szóló határozataiban) megkívánja, hogy állandóan és nagyon pontosan megkülönböztessék, amit a keresztények püspökeik vezetésével vállalnak, és azt, amit mint állampolgárok egyéni felelôsségük tudatában, természetesen keresztény lelkiismeretük szerint tesznek. Ennek megfelelôen más politikai feladata van az egyháznak mint egyháznak, a keresztényeknek mint keresztényeknek, és a keresztényeknek mint állampolgároknak.

Ebbôl a szemszögbôl kell megítélni, hogy konkrétan szó lehet-e egyáltalán keresztény politikáról, és mi lehet az? Mind az egyház, mind az egyének számára az evangélium szab irányt a politikai tevékenységhez. Amennyiben a társadalmi tevékenység mindig arra is irányul, hogy az értékek körüli összeütközéseket kötelezôen szabályozza, annyiban a keresztény meggyôzôdésbôl fakadó politikai tevékenység a társadalom számára rendkivüli fontos.

Mélységesen felháborít ez az alpári, szellemi igénytelenség, amely úgy áll hozzá, hogy húúú, ez hosszú, én ezt nem olvasom el. Lustaaaaaa!!!

De basszus, nem érted, hogy itt nem Isten HELYETT döntesz, hanem a mostani állapotokra? Ez kb. olyan mintha azt mondanám: mér eszel, hát nem hiszel Istenben?

08:42 Köszönjük a frappáns választ. Komolyan azt hiszed, hogy ezt vki elovassa.

08:52-es kérdező :DDDD

A válaszom: Isten szabad akaratot adott nekünk itt a földön. Nem megcsalás, hiszen Isten tudja, hogy vannak földi vezetőink, sőt adózásra is felszólít:

„Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, azt Istennek.” Márk 12:13-17