Jézus vajon elmenne-e szavazni BÁRMILYEN politikai pártra?

Jézus nem tagadta, hogy Sátán rendelkezik a világ királyságaival. Később Sátánt „e világ fejedelmének” nevezte (János 12:31; 16:11). I. sz. az első század vége felé János apostol ezt írta: „Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel” (1János 5:19). Ez nem jelenti azt, hogy Jehova feladta föld feletti szuverenitását. Emlékezz csak vissza, amikor Sátán felajánlotta Jézusnak a politikai királyságok feletti uralmat, ezt állította: „Néked adom mindezt a hatalmat . . .; mert nékem adatott” (Lukács 4:6). Sátán csakis Isten engedélyével gyakorol hatalmat a világ királyságai felett.

Ehhez hasonlóan az állam csakis azért gyakorolja hatalmát, mert Isten mint Szuverén Uralkodó megengedi (János 19:11). Ezért „a fennálló hatalmakról” elmondhatjuk, hogy „Isten által vannak viszonylagos állásukban”. Jehova legfőbb szuverén hatalmához viszonyítva az övék jóval kisebb hatalom. De azért ők „Isten szolgái”, „Isten közszolgái”, mivel gondoskodnak a szükséges szolgáltatásokról, érvényre juttatják a törvényt, és rendet tartanak, megbüntetik a gonosztevőket (Róma 13:1, 4, 6, NW ). A keresztényeknek tehát szükséges megérteniük, hogy csupán azért, mert Sátán e világ vagy rendszer láthatatlan uralkodója, attól még nem rendelik alá magukat neki, ha elismerik, hogy viszonylagos alárendeltjei az államnak. Istennek engedelmeskednek. Ebben az évben, 2013-ban a politikai állam még mindig „Isten elrendezése”, átmeneti elrendezés, melynek a létezését Isten engedi, és Jehova földi szolgáiként ezt így kell elfogadnunk (Róma 13:2, NW ).

Jézus magatartása az állammal szemben

Jézus Krisztus, amikor a földön élt, magasabb irányadó mértékeket állított fel követőinek, és visszautasított mindent, ami miatt politikai vagy katonai ügyekbe bonyolódott volna. Miután Jézus csodálatos módon több ezer embernek adott enni néhány darab kenyérből és két kisebb halból, a zsidók szerették volna megragadni őt, és politikai királlyá tenni. Jézus azonban kitért előlük, és gyorsan visszavonult a hegyekbe (János 6:5–15). Ezzel az esettel kapcsolatban az egyik könyv kijelenti: „ A zsidókban szenvedélyes nacionalista vágyakozások voltak abban az időszakban, és nyilván sokan, akik látták a csodát, úgy érezték, íme egy Isten által megbízott vezető, éppen az, akire szükségük van, hogy a rómaiak ellen vezesse őket. Ezért elhatározták magukban, hogy királlyá teszik” (The New International Commentary on the New Testament). Hozzáteszi még, hogy Jézus „ellentmondást nem tűrve visszautasította” ezt a politikai vezetésre tett ajánlatot. Krisztus a római uralom elleni egyik zsidó felkelést sem támogatta. Sőt megjövendölte, mi lesz a következménye a halála után bekövetkező lázadásnak: számtalan jaj következik Jeruzsálem lakosaira, és a város elpusztul (Lukács 21:20–24).

Jézus nem sokkal a halála előtt a következőket mondta a római császár különleges, júdeai képviselőjének: „ Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való” (János 18:36). Míg Királysága véget nem vet a politikai kormányzatok uralmának, Krisztus tanítványai az ő példáját követik. Engedelmeskednek ezeknek a fennálló hatalmaknak, de nem avatkoznak bele politikai törekvéseikbe (Dániel 2:44; Máté 4:8–10). Jézus irányelveket hagyott tanítványaira, kijelentve: „ Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek” (Máté 22:21). Korábban a Hegyi beszédében Jézus ezt mondta: „Ha . . . valaki [akinek hatalma van, NW ] egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre” (Máté 5:41, Úf ). E beszéd szövegkörnyezetében Jézus azt az alapelvet szemléltette, hogy készségesen vessük alá magunkat a jogos követelményeknek, akár az emberi kapcsolatainkban, akár abban, amit a kormány követel tőlünk, ha az összhangban van Isten törvényével (Lukács 6:27–31; János 17:14, 15).

A keresztények és a császár

Ezeket a rövid irányelveket arra szánta, hogy ezek határozzák meg a keresztények és az állam viszonyát. E. W. Barnes történetíró a könyvében ezt írta: „ Az elkövetkező évszázadokban ha egy kereszténynek kétségei voltak, milyen kötelezettsége van az állammal szemben, Krisztus mérvadó tanításához fordult. Befizette az adót: a kifizetendő adók jóllehet súlyosak voltak — elviselhetetlenekké váltak a nyugati birodalom összeomlása előtt —, a keresztények mégis elviselték. Valószínűleg minden más, államtól származó kötelezettségnek is eleget tettek, feltéve, ha nem kívánták meg tőlük, hogy olyan dolgokat adjanak meg a császárnak, amelyek Istennek jártak” (The Rise of Christianity).

Ezzel összhangban, mintegy 20 évvel Krisztus halála után, Pál apostol ezt mondta a római keresztényeknek: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak” (Róma 13:1, NW ). Majdnem tíz évvel később, nem sokkal a második bebörtönzése előtt, mielőtt kivégezték volna Rómában, Pál ezt írta Titusnak: „Emlékeztessed őket [a krétai keresztényeket], hogy a fejedelemségeknek és hatalmasságoknak engedelmeskedjenek, hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek, senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt” (Titus 3:1, 2).

Érdekes módon F. F. Bruce professzor a Róma 13. fejezetről készített szövegmagyarázatában ezt írja: „ A közvetlen szövegkörnyezetből tisztán látható, akárcsak az apostoli írások általános szövegösszefüggéséből, hogy az állam csakis azon a határon belül követelhet engedelmességet jogosan, amilyen célból Isten létrehozta — s ami a fő, nemcsak kellene, hanem ellene is kell szegülni az államnak, ha olyan hűséget követel meg, amely egyedül Istennek jár.”

Pál apostol ezt írta a Római Birodalom uralma alatt élő keresztényeknek: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom, csak Istentől; a fennálló hatalmak Isten által vannak viszonylagos állásukban” (Róma 13:1, NW). Mire utalt Jézus, amikor megállapította, hogy „felülről” adatott a hatalom Pilátusnak? És hogyan értette azt Pál, hogy napjainak politikai hatalmai Isten által vannak állásukban? Vajon arra utaltak, hogy Jehova személyesen felel e világ minden egyes politikai uralkodójának kinevezéséért?

Hogyan lehetne ez így, ha Jézus „e világ fejedelmének” nevezte Sátánt, és Pál apostol „e világ Istenének” bélyegezte őt? (János 12:31; 16:11; 2Korinthus 4:4). Továbbá, amikor Sátán megkísértette Jézust, felajánlotta neki „a lakott földkerekség minden királysága” feletti „hatalmat”, azt állítva, hogy neki adatott e hatalom. Jézus visszautasította ajánlatát, de nem tagadta, hogy Sátán átruházhat másra ilyen hatalmat (Lukács 4:5–8, Vida fordítás).

Jehova átadta Sátánnak az e világ feletti uralmat azáltal, hogy életben hagyta a lázadása után és azután, hogy megkísértette Ádámot meg Évát, s rávette őket az Ő szuverenitása elleni lázadásra (1Mózes 3:1–6; vö. 2Mózes 9:15, 16). Jézus és Pál szavai ezért arra kell hogy utaljanak, hogy miután az első emberpár elutasította Édenben a teokráciát vagy Isten-uralmat, Jehova megengedte az elidegenedett embereknek, hogy hatalmi rendszereket hozzanak létre, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy rendezett társadalomban éljenek. Jehova a szándéka megvalósítása érdekében időnként előidézte bizonyos uralkodók vagy kormányok bukását (Dániel 2:19–21). Másoknak megengedte, hogy hatalmon maradjanak. Azokról az uralkodókról, akiknek Jehova megtűri a létezését, el lehet mondani, hogy „Isten által vannak viszonylagos állásukban”.

Ha gondosan elolvassuk a Róma 13. fejezetének első hét versét, akkor világossá válik, hogy a politikai „felsőbb hatalmak” (NW) „Isten szolgájaként” álltak fenn, hogy dicsérjék a jónak cselekvőit, és büntessék a rossz dolgok gyakorlóit. A szövegösszefüggés megmutatja, hogy Isten az — és nem a felsőbb hatalmak —, aki meghatározza, mi a jó, és mi a rossz. Ha tehát a római császár vagy bármilyen más politikai hatalom olyan dolgokat követelt meg, amelyeket Isten megtiltott, vagy ennek fordítottjaként olyan dolgokat tiltott meg, amelyeket Isten megkövetelt, akkor nem Isten szolgájaként ténykedett többé. Jézus kijelentette: „Adjátok meg . . . a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Máté 22:21, Úf). Ha a Római Állam olyan dolgokra tartott igényt, amelyek Istenéi voltak, mint például az imádat vagy egy személy élete, az igaz keresztények az apostoli tanácsot követték: „[Mint uralkodónak, NW] Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Cselekedetek 5:29).

Tehát még egyszer:

Ha a Római Állam olyan dolgokra tartott igényt, amelyek Istenéi voltak, mint például az imádat vagy egy személy élete, az igaz keresztények az apostoli tanácsot követték: „Mint uralkodónak Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Cselekedetek 5:29).

Ezt a mai ún. "kereszténység" nagy része is így gyakorolja????

A 49-es válaszolónak: ez mind igaz, de viszont a harc az nem egyenlő a szavazással.

Plusz, Jézus azt is mondta, hogy nem, azért jött, hogy eltörölje a törvényeket, hanem sőt, sokkal inkább azért, hogy betöltse azokat, sőt...persze most a saját szavaimmal fogalmaztam meg.

Ezt figyelembe véve az állami törvények ránk keresztényekre is vonatkoznak, ahogy pl. azt is mondja Jézus, hogy adjuk meg a királynak, ami jár adózás terén.

A szavazati jog is egy törvény, nem kötelező elmenni, de szerintem bűnt se követünk el vele, hogyha élünk ezen jogainkkal keresztényként is, sőt, miért lenne kevesebb jogunk szavazni keresztényként, mint hitetlenként?