Ki uralja most a világot szerintetek?

bocs lemaradt:

A Jézusba vetet hit reményt ad, hinni lehet az evolúcióban is, de az nem ad semmit.

Bocsi, elolvastad már a Koránt? Tudsz valamit is a muszlim vallásról? A Korán is elismeri a Bibliában szereplő prófétákat prófétaként, csak annyit mond, hogy Jézus "csak" egy próféta volt, és hogy a Bibliában szereplők után jött Mohamed Allah "főprófétája"

Tessék lehet okosodni:

Az iszlám (arabul الإسلام‎ al-islām, al-iszlám Hang.png kiejtése✩) arab, zsidó és keresztény hittel közös tőről fakadó monoteista vallás, amelyben Mohamed prófétáé a vallási és politikai vezetőszerep. Hívői, a muszlimok azonban az iszlámot az első, az egyetlen igaz, a világ keletkezése óta létező vallásnak tekintik.

A föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arab eredetű, más muszlim országokban is használt nevén Alláh, vagyis Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed próféta adott át a 7. század első harmadának végén Hidzsázban követőinek, és amelyeket halála után két évtizeddel a Koránban[J 1] gyűjtöttek össze követői, a muszlimok, magyarosan muzulmánok.

A kereszténység után, 1 milliárd 570 millió követőjével (ez a a Föld népességének 23%-a) a világ második legnagyobb vallása.[1] Fő elterjedési területei Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, valamint Malajzia, illetve a legnépesebb muszlim ország, Indonézia.[1]

Az iszlám emellett nem egyszerűen vallásnak, azaz dogmák és vallásgyakorlatok összességének, hanem valóságos civilizációnak[2][3] is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv általános használata társult.

Tartalomjegyzék

[elrejtés]

* 1 Etimológia

* 2 Önmeghatározás

* 3 Az iszlám forrásai

* 4 Története

o 4.1 Kialakulása

o 4.2 Az iszlám elterjedése

* 5 Hit

o 5.1 Az iszlám hit hat alaptétele

o 5.2 Az iszlám öt pillére

+ 5.2.1 1. Hitvallás (saháda)

+ 5.2.2 2. Ima (szalát)

+ 5.2.3 3. Adakozás(zakát)

+ 5.2.4 4. Böjt (szaum)

+ 5.2.5 5. Mekkai zarándoklat (haddzs)

o 5.3 A követendő viselkedésről

o 5.4 Dzsihád

o 5.5 Istentisztelet

* 6 Vallásjog a teológia helyett - az iszlám gyakorlata

* 7 Az iszlám irányzatai

o 7.1 Szunniták, síiták, háridzsiták

o 7.2 Szunnita irányzatok

+ 7.2.1 Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák

o 7.3 Síita irányzatok

o 7.4 Háridzsita irányzatok

* 8 Iszlám miszticizmus

* 9 Iszlamizmus - Iszlám fundamentalizmus

* 10 Iszlám gyökerű, de attól eltérő irányzatok

o 10.1 Afro-amerikai irányzatok

* 11 Muszlim társadalom, életmód és kultúra

o 11.1 A nő és az iszlám

o 11.2 A muszlim élet szakaszai

+ 11.2.1 Születés és gyermekkor

+ 11.2.2 Házasság

+ 11.2.3 Válás

+ 11.2.4 A halálozás

o 11.3 Etikai kérdések: fogyatékosság, abortusz, eutanázia

o 11.4 Étkezés

o 11.5 Öltözködés

o 11.6 Az iszlám művészete

* 12 Kereszténység és az iszlám

* 13 Az iszlám az ezredfordulón

* 14 Kapcsolódó szócikkek

* 15 Jegyzetek

* 16 Források

o 16.1 Forráshivatkozások

* 17 Külső hivatkozások

* 18 Ajánlott irodalom

o 18.1 Magyar nyelven

o 18.2 Idegen nyelven

Etimológia [szerkesztés]

Zarándokok Mekkában

Az arab nyelvben az iszlám szó az SZ–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „Isten akaratának való alávetés” vagy „Isten akaratában való megbékélés, megnyugvás”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelkezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű használata is (például iszlám világ).

A muszlim szó szintén az SZ–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát Isten akaratának alávető”, „Isten akaratában megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyar nyelvbe eljutott változata, az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt, a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. A nyugati kultúrkörben régóta jelen lévő mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten.

Önmeghatározás [szerkesztés]

Az iszlám kezdettől fogva úgy tekint önmagára, mint a judaizmus és a kereszténység közvetlen és utolsó utódjára, azaz a három vallás által imádott egyazon Isten legújabb és egyben legutolsó, hamisítatlan kinyilatkoztatásainak birtokosára. Ennek megfelelően a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el, és Mohamedet tekinti a „próféták pecsétjének”, azaz az utolsó, kinyilatkoztatásban részesülő prófétának. A zsidókat, a keresztényeket – és sajátos módon a zoroasztriánusokat [J 2] – ennek megfelelően „könyves népeknek” tartják, ezért a hódítások kora óta a muszlim közösség (umma) védelmét (dzimma) élvezik.[4]

Az iszlám forrásai [szerkesztés]

A Korán. Eredeti szövege (umm al-kitáb: az írás anyja) a muszlimok szerint az idők kezdete óta fel volt jegyezve a mennyben, a Mohamed prófétának kinyilatkoztatott Korán ezzel szóról szóra megegyezik. A muszlim vallástudósok sokáig vitáztak azon, hogy éppen ezért a klasszikus arabról lefordítható-e bármilyen más nyelvre.

Searchtool right.svg Bővebben: Korán és Hadísz

Az iszlám két forrásból vezeti le tanításait:

* Korán: A Korán az iszlám elsődleges és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám az Isten által leküldött többi könyvet is elismeri (Tóra, Biblia), egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincs különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a 7. század közepén Mohamed kortársai által a próféta szavaiból összeállított szöveget fogadja el Koránként.

* Szunna: A szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta és társai cselekedeteinek, tanításainak összességét jelenti. A síita irányzatban a szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is.

A szunnát az iszlám legtöbb irányzata mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.)

Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. A hadíszok Mohamed és bizalmas körének mondásai, szólásai és tettei, amelyek útmutatóul szolgálnak azokra a jogi esetekre, amelyek a Koránban nincsenek szabályozva. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként az irányzatokon belül is, a különböző hadíszok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadíszok többségét, ennek ellenére számtalan olyan hadísz létezik, amely a síitáknál és a szunnitáknál is megegyezik, csupán az azt hitelesítő tekintélyek különböznek.[5]

Története [szerkesztés]

Kialakulása [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Mohamed próféta

Mohamed próféta születése. Miniatúra Rasíd ad-Dín: Dzsámi at-Taváríh (Krónikák gyűjteménye, vagy ismertebb nevén Egyetemes történelem, Világtörténelem) 1307-ben Tebrizben kiadott munkájából.

Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején, pogány, de ugyanakkor keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt kitett közegben. Akkoriban, már mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas hasznot hajtó karavánkereskedelmet, ami a hagyományos arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-klán egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást Gábriel arkangyaltól (arabul Dzsibríl vagy Dzsibráíl). A befolyásos mekkai körök rossz szemmel nézték Mohamed tevékenységét, aki az egyistenhitet terjesztette az akkori többistenhittel szemben, ám bojkottjuk ellenére politikailag befolyásos nagybátyja, Abú Tálib kiállt mellette és védelmezte egészen 619-ben bekövetkezett haláláig.

Ekkortól kezdve azonban Mohamed mind nagyobb fenyegetésnek, támadásoknak volt kitéve, ezért külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. Mohamed – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) neveznek, mint prófétának[J 3] (nabí) – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, melynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették).[6]

Mohamed és hívei, már csak megélhetési okokból is, kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni,[7] amiből valóságos háború alakult ki. Az összecsapások során a buzgón vallásos muszlimok győzelmeket arattak, kisebb vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám (jórészt formális) felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt.[J 4] A zarándoklattal egyidejűleg a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát 629-ben, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegeinek és a jemeni perzsa tartománynak Mohamedhez való csatlakozását eredményezte. A félsziget így a Próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát.[6]

Az iszlám elterjedése [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Az iszlám története

Az iszlám hódítások első, 7–8. századi szakasza

A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy korabeli, nem muszlim forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról,[J 5] a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, a háborúk végeztével hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ez az ún. ridda). A Próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abú Bakr személyében, és az „Isten kardjának” nevezett Hálid ibn al-Valíd leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, hogy a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz.[8]

A korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, az egymás elleni háborúskodásban kimerült Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia.

A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és a 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben. India felé a 10. század végén az afganisztáni Gaznavidák, majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultánság a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe – hasonlóan Fekete-Afrikához – kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává.[9]

Hit [szerkesztés]

Az iszlám a vallással kapcsolatban két alapfogalmat különböztet meg, a hitet (إيمان, ímán) és a vallásgyakorlatot (دين, dín).

Az iszlám hit hat alaptétele [szerkesztés]

Allah nevének kalligráfiája az edirnei Régi dzsámi falán. Allah nevének írásképe önmagában is a vallásos áhítat tárgya.

Searchtool right.svg Bővebben: Allah

Az iszlám teológiája mítoszokban és mesékben gyökerezik, istene az egész világ felett álló korlátlan úr, akit angyalok sokasága támogat világkormányzó munkájában, aki tetszése szerint szabja meg az emberek sorsát. Haláluk után mennyország vagy pokol vár reájuk. Erősen hangsúlyozza az eleve elrendelés tanát, és az ebből eredő fatalisztikus hit az iszlám egyik jellegzetessége.

Minden muszlim, irányzattól függetlenül, hisz az alábbi hat alaptételben:

* Egyistenhit (tauhíd): Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Hit és iszlám egyet jelentenek. Az iszlám előírásai szerint minden hittételben kivétel nélkül hinni kell, az azonban nem okvetlen szükséges, hogy az ember mindegyiket egyenként is ismerje. Ha valaki főbenjáró bűnt követett is el, azért muszlim marad, amíg bűnét megengedettnek nem tekintik. Isten minden bűnt megbocsát, csak a hitetlenséget nem. A legzsarnokabb uralkodó ellen sem szabad kardot rántani. A halottak lelkeinek hasznára válik, ha Koránt olvastatnak értük.[10]

Az istennek való feltétlen alávetettségből következik, hogy csak Istent szabad imádni, aki egyedülvaló, és társai nincsenek. Nincs (meghatározható) lakhelye, láthatatlan és öröktől fogva létezik, se alakja, se színe, se részei nincsenek. Élet és tudás teljének a birtokában van, mindenható és mindent látó. Semmi sem történik az akarata nélkül, és hogy a bűn és a rosszaság mégis hogyan lehetséges, azt az ember fel sem foghatja. Isten mindenható, mindenhatósága létével egy. Isten hét tulajdonsága (élet, tudás, hallás, látás, akarat, mindenhatóság és beszéd) öröktől léteznek és Isten lényegéhez tartoznak. Isten teremtett és teremt minden cselekedetet, tudást és minden érzést. „Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten”.[10]

Az iszlám istenképét legtömörebben a Korán 112. verse (szúra) fogalmazza meg:

„ Mondd: „Ő Allah, az egyedüli, Allah, a Kitartó! Nem nemzett és nem nemzetett, És nem fogható hozzá senki sem.” ”

– Korán 112. szúra, 1,2,3,4[11]

Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak)

Gábriel arkangyal lediktálja a Koránt Mohamednek. 14. századi Perzsa miniatúra

* Próféták és szentek (nabí, tbsz. anbija): Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. Az iszlám tanítása szerint Allah elküldte a prófétáit az emberek közé, hogy „intők legyenek a Végső Naptól”. Az ortodox szunnita felfogás szerint a prófétákon kívül nincsenek szent emberek, kivéve a mahdit,[J 6] az első négy kalifa, Abú Bakr, Omár, Oszmán és Ali tulajdonképpen csak helyesen vezetettek (ők ugyanis a Próféta közvetlen társai voltak, és a szunna az ő hagyományaikat is tartalmazza a próféta hagyománya mellett). A síiták álláspontja ezzel szemben az, hogy szentek az imámok (Ali, Haszan, Huszajn és a leszármazottaik) is. Szerintük a híres mártírok és hitvallók, csodatévő és jámbor remeték olyan szent személyek, akiknek közbenjárását kérhetik istennél, de imádkozni hozzájuk nem szabad.[12] A szenteknek alacsonyabb rangjuk van mint a prófétáknak. A szunnitáknak nem szent hely a helyesen vezetett kalifák sírja sem, azonban a Próféta sírját már „szent helynek” tekintik. Gazdag kultusza alakult ki az ereklyetiszteletnek is.

A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. A próféták sorában az első Ádám, akit Iblísz (ördög) kivételével az angyalok imádtak.[J 7] Mohamed a legutolsó próféta, a próféták „pecsétje”. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadísz szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint:

Ádam (Ádám), Idrísz (Enoch), Núh (Noé), Húd (Heber?), Szálih (Salih), Ibráhím (Ábrahám), Ajjúb (Jób), Lút (Lót), Iszmáíl (Izmael), Iszhák (Izsák), Jaakúb (Jákob), Júszuf (József), Suajb (Jethro?), Múszá (Mózes), Hárún (Áron), Dávúd (Dávid), Szulajmán (Salamon), Iljász (Éliás), Dzú l-Kifl (Ezékiel?), al-Jasza (Illés), Júnusz (Jónás), Zakarijja (Zakariás), Jahjá (Keresztelő János), Íszá (Jézus), Mohamed.

A muszlimok hite szerint Mohamed a legjobb ember, népe a legjobb nép. Az előtte való próféták mind csak egy néphez küldettek. Mohamed küldetése az egész világnak, úgy az embereknek, mint a démonoknak szól. Mohamed sok csodát tett: megrepesztette a Holdat, vizet fakasztott; állatok, fák és kövek üdvözölték prófétaként. Az az utazása, amelyet egy éjszaka tett Jeruzsálembe és a mennyországba (mirádzs) nem mese, hanem tény. A Próféta legnagyobb csodája a Korán.[10]

A hitnek ez a tétele tehát csak a prófétákban és szentekben való hit megvallására szoritkozik, nem tesz kitételt arra, hogy ezeket imádni, vagy tisztelni kell. A különböző irányzatok, sőt irányzatokon belül is a vallásjogi iskolák eltérő gyakorlattal és toleranciával viseltetnek ebben a kérdésben. Az iszlám - eretnekség közötti határvonalat kétségkívűl súrolja, ha nevezetes személyeket imádnak hívők, vagy felekezetek, de amíg Mohamed után nem állítanak új prófétát, vagy személyeket nem ruháznak fel isteni attribútumokkal, addig az iszlám közösség tagjai maradnak. „A vallás hitvallás és cselekvés; gyarapodhat és fogyatkozhat.”[13]

Egy lap a Koránból. 38. szúra, 87–88. verse (ája), „Intés ez csupán a teremtményeknek. És bizony, egy idő után megtudjátok, hogy miről is szól!” és a 39 szúra 1. verse „Az írást Allah, a Büszke és a Bölcs küldte le”. 8–9. század, Közel-Kelet vagy Észak-Afrika.

* Kinyilatkoztatott könyvek: Az iszlám szerint Isten beszél. Egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Taura (Tóra), a Zabúr (Zsoltárok) és az Indzsíl (Evangélium) mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak. A Koránt Mohamednek adta Isten, részenként, 23 éven át. A törvényt Mózesnek, az evangéliumot Jézusnak, a zsoltárokat Dávidnak, más könyveket más prófétáknak nyilatkoztatott ki. Számuk 104. A legnagyobb köztük a Korán, mely a többit érvénytelenné tette, a Korán azonban soha érvényét el nem veszti. A Korán Isten igéje, mint ilyen nem teremtetett, hanem öröktől fogva van.[4]

* Angyalok és dzsinnek: Az iszlám tanítása szerint el kell ismerni, hogy Istennek angyalok állnak rendelkezésére, akik végrehajtják akaratát és mindenben engedelmeskednek neki. Az angyaloknak különböző osztályaik vannak, Gábriel külön erőkkel van felruházva. Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibríl (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából, az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblísz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a sajtán (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Iblíszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki „gonosz dolgokat sugalmaz” másoknak. Iblísznek sok utóda van, akik belopóznak az emberbe. Iblísz csak a feltámadásig él.[14]

* Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakír angyalok megvizsgálják. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsanna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nár) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom- és Pokol-fogalmainak.[15] Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is. Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele az Antikrisztus (daddzsál) és a mahdi fellépése, valamint Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek repülni fognak, mire minden feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava.[16]

* Elrendelés (kadar): Az iszlám szerint Isten a „megőrzött táblákra” (al-Lauh al-Mahfúz) minden megtörtént, és a jövőben megtörténő dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét, hiszen Isten minden dolgot a tudásával írt.

Az iszlám öt pillére [szerkesztés]

Biszmillah ar-rahmán ar-rahím, röviden biszmilla („A könyörületes és megbocsátó Isten nevében”) a 9. szúra kivételével a Korán minden szúrája elején olvasható formula. Arab kalligráfia

Searchtool right.svg Bővebben: Az iszlám öt oszlopa

Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg.[17] Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (arkán al-iszlám). A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (uszúl ad-dín) és a hit ágait (furú ad-dín).

1. Hitvallás (saháda) [szerkesztés]

Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahádát (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik:

„ Ashadu anna lá iláha illá-lláh, va ashadu anna Muhammada raszúlu lláhi. ”

Azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Allahon kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten küldötte. Ezt a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne.

Ima a damaszkuszi Omajjád-mecsetben. Az iszlám imahelyeket a keresztény templomoktól eltérően úgy alakították ki, hogy főhajójuk az imátkozás irányával (kiblafal) párhuzamos legyen, így egyszerre több hívő tudja elvégezni a meghajlásokból és földre borulásokból álló imasort.

2. Ima (szalát) [szerkesztés]

Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával, az ima az iszlámban kizárólag egyfajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (duá) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik:

fadzsr (hajnalhasadás), dzuhr (dél), aszr (délután), magrib (napnyugta), isá (este).

Mivel az imák időpontja a nap járásához igazodik, évszaktól és földrajzi helyzettől függően változik. Az imát rituális mosakodásnak kell megelőznie. A mosakodás nem szentség, hanem csak szokás és szükség esetén víz helyett homokkal is végezhető. Minden imádság megfelelő számú meghajlásból, leborulásból és Isten segítségül hívásából áll. Ez nem magányos imádság, hanem a gyülekezetben végzendő. Természetesen egyedül is hatásos, de a „a gyülekezetben való imádkozás a magányos imádkozást huszonhét fokkal múlja fölül”.[18] Pénteken a déli imádság két prédikációval ünnepélyesebbé bővül, különben azonban a péntek is csak olyan nap, mint a többi (eredetileg nem munkaszünet).

3. Adakozás(zakát) [szerkesztés]

Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakát fizetése a szegények számára egy évben egyszer, ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakátot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakát nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakátban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakát melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), a nem muszlimok is részesülhetnek.[19]

Zarándokok a mekkai nagymecsetben (al-Maszdzsid al-Harám/Szent mecset) a haddzs idején. Az udvaron a fekete lepellel (kiszva) letakart négyszögletű épület keleti sarkában van a Kába-kő befalazva.

4. Böjt (szaum) [szerkesztés]

Az iszlámban a böjti hónapban (ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadástól (fadzsr) napnyugtáig (magrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, dohányozni sem szabad, a különösen kegyesek még a nyálukat sem nyelik le. Két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (például hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt etetni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ilyenkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező, éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos.

5. Mekkai zarándoklat (haddzs) [szerkesztés]

Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat időponthoz kötött, nem lehet bármikor elvégezni, hanem az iszlám naptár Dzú l-Hiddzsa hónapjának (a muszlim holdnaptár 12. hónapja) 8. és 10. napja között történik.[J 8] A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a haddzs és többszöri megtétele sem ér fel a nagy zarándoklat áldásaival.

A követendő viselkedésről [szerkesztés]

Az iszlám az öt pilléren kívül erkölcsi tekintetben is szabályozza a hívő életét. Abú Dáúd Szulajmán al-Azdí († 900 körül) 500 000 tradíció-mondatból (hadísz) 4 800 hiteleset kiválasztva,[20] azok lényegét a következő négy pontban foglalta össze:

A „Haram as-Sarif”, Jeruzsálem szent kerületében található Sziklamecset (Sziklatemplom, Sziklaszentély). Abd al-Malik (685–705) omajjád uralkodó építtette 687–691 között a zsidóknak, keresztényeknek és muszlimoknak egyaránt szent sziklán.[J 9] A mecset fenntartása 1516-tól, I. Szelim hódításának következtében, a muzulmánok kötelessége.

* A cselekedetek a cselekvők intenciói (szándéka) szerint ítéltetnek meg.[21]

* Az ember azzal mutatja ki őszinte vallásosságát, ha nem elegyedik olyan ügybe, amely nem hozzá tartozik.[22]

* Nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önnönmaga számára kíván.[23]

* Nemcsak a tiltott dolgok élvezetét kell kerülni, hanem oly dolgokét is, melyeknek becsületes keletkezése iránt nem forog fenn teljes bizonyosság.

A törvényeken kívül vannak „utánzásra méltó dolgok”. Ilyen például a fogpiszkáló használata, lakodalom rendezése és a körülmetélkedés. Tehát a körülmetélkedés nem követelmény. Bort inni, sertéshúst enni muszlimnak tilos. Köszönteni és enni csak jobb kézzel szabad, a bal tisztátalan dolgokra használatos. Szentek nevei után dicsőítő formulákat mondanak, távollétében senkit kritizálniuk nem szabad, és még számtalan, a mindennapi élet apró eseményeit érintő követendő példa van.[10]

Dzsihád [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Dzsihád

A dzsihád szó arabul igyekezetet, erőfeszítést jelent. A közvélekedésben helytelenül úgy is ismert, mint az iszlám hatodik pillére. A Korán Allah útján való hadakozásként említi,[24][25] és a szövegkörnyezettől függően hol fegyveres harcot, hol erkölcsi, morális törekvést ért alatta. Mohamed próféta sikereinek kezdeti szakaszában, amikor még csak a pogány mekkai oligarchia ellen küzdött, inkább morális jelentéssel bírt, később a szó konkrét (fegyverrel történő harc) tartalommal telítődött.[26] Ennek egyik alapja a Korán egy szúrája[27] amely arról ír, hogy az Isten ügyéért harcolók magasabb rendűek az otthon maradottaknál, mert bár Allah előtt minden hívő egyenlő, az igaz ügyért harcolók („akik Allah nevében harcolnak javaikkal és életükkel”) különös kegyben részesülnek a végítélet napján.

A 20. században az iszlám szószólói a közösségen kívülállókhoz szóló üzeneteikben már újra a dzsihád morális értelmezését hangsúlyozták, míg régebben elsősorban fegyveres harcként hirdették meg.[28]

Istentisztelet [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Mecset

Istentisztelet helyisége a mecset (maszdzsid)[J 10], amelynek kelet felé néző falába (kiblafal) épített fülkéjében (mihráb) a Próféta utódának, a kalifának a trónja áll. A trónból a keresztény szószék mintájára szószék (minbar), a fülkéből Mekkára néző imafülke (kibla) lett. A karcsú minaretekben a müezzin hívja istentiszteletre és figyelmezteti az imaidőkre a hívőket. Az istentiszteleten az imádságot előimádkozó (imám) vezeti, a pénteki prédikációt (hutba) a hátib tartja. A mecsetek nemcsak istentiszteleti helyek, hanem sokszor iskolák is. (Az évszázadok során erre a célra külön építmények, madraszák épültek). Az iszlám sokat ad a vallásos műveltségre. Közkeletű felfogás és mondás szerint: „Az emberek kétfélék: olyanok, akik tanulnak s olyanok, akik tudnak. Akik e két osztály egyikébe sem tartoznak, azok haszontalan férgek.”[29]

Vallásjog a teológia helyett - az iszlám gyakorlata [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Saría és Hadísz

A hitrendszer egyszerű, de szigorú elvei miatt a teológiai vizsgálódások középpontjába igen korán a vallási eszmék gyakorlati megvalósítása került. A Korán rendelkezései nem terjedtek ki az élet minden területére, hiszen alapvetően az arábiai viszonyok között kialakuló umma (a muszlim közösség) szabályozására születtek. A hatalmasra növő birodalomban számos civilizációs újdonsággal, idegen néppel, nyelvvel és vallással ismerkedtek meg a nomád életmóddal felhagyó, városokba települő muszlimok, amelyeket nem szabályozott semmi. Ebben a helyzetben kezdett kialakulni a saría, a vallásjog, illetve ennek tudománya, a fikh.[30] A saría tágabb területet ölel át, mint a hagyományos nyugati jogrendszerek: nem csak az egyén jogait és kötelességeit szabályozza az állam és társadalom szintjén, hanem a valláshoz, istenhez és a saját lelkiismeretéhez fűződő kapcsolatrendszert is előírja. [31]

A Mohamed halála után rohamosan terjeszkedő birodalomban rendkívüli fontosságú volt a kinyilatkoztatás lejegyzése, hogy elejét vegyék hamis vagy hibás isteni közlések megszületésének és elterjedésének. A Mohamed által mondottakat – különösen az első időkben – elvétve jegyezték fel, akkor is könnyen pusztuló anyagokra, ezért már a második kalifa, I. Omár kalifa megpróbált minél többet összegyűjtetni. A végleges redakció ennek a gyűjtésnek a felhasználásával készült el a harmadik kalifa, Oszmán idején (tehát 644–656 között) úgy, hogy a Próféta megbízható társainak kellett igazolniuk minden egyes kinyilatkoztatás hiteles voltát. (Az arab írás sajátosságai miatt a leírt szöveg is kétértelműségeket tartalmazott, viszont a későbbiekben a Korán szövegeinek másolása hozzájárult az arab grammatika fejlődéséhez is.)[32] A hadíszok (szó szerint elbeszélés, híradás) olyan, Mohamedtől és közvetlen társaitól származtatott közlések, hagyományok, amelyek nem kerültek a Koránba; összességük alkotja a szunnát.[33] Mivel számos olyan hadísz is bekerült a köztudatba, amelyek nem voltak hitelesek, néhány tudós a 9. század folyamán megrostált, hitelesnek tekintett gyűjteményeket hozott létre.[J 11] A 13. századig napirenden lévő kritikai viták után hat hadísz-gyűjteményt fogadtak el hitelesnek, és ezeket kánoni szabály rangjára emelték: a hat könyv legtekintélyesebb darabja Buhárí és Muszlim gyűjteménye, a két Szahíh („Ép”, „Egészséges”).[J 12]

A jogtudomány alapvető forrása (tbsz. uszúl al-fikh) természetesen a Korán, illetve ide tartoznak még a Próféta hiteles hagyományai is, de – különböző mértékben – az analógiás ítélkezésnek (kijász) is helye van, illetve kiemelkedő fontossága van még a mértékadó jogtudósok egyetértésének (idzsmá). Mindezt az úgynevezett isztihszán, a közérdek figyelembe vételével történő módosítások egészítik ki, illetve a személyes értelmezés (idzstihád) lehetősége, amely azonban a 10. századra megszűnt, mivel a vallás- és jogtudósok (ulema) úgy ítélték meg, hogy a kialakult madzhabok („vallásjogi iskolák” vagy „rítusok”, melyek valamelyikéhez minden szunnita muszlim tartozik) mellett nincs szükség újabbakra.[34][J 13]

A vallási, jogi, erkölcsi és általában az élet minden területéhez kapcsolódó kérdéseket szabályozó saría a fent vázolt módon tehát stabilizálódott a 13. századra. A vallástudomány addigra fokozatosan a törvény aprólékos értelmezésében nyilvánult meg, és „jogászias jelleggel itatta át az iszlám tanát.”[35] A belpolitikai válságok és hatalmi törekvések azonban már a korai időszakokban is különböző teológiai-filozófiai iskolák (→kalám) kialakulását eredményezték. Ezek a vallásjogi kérdések teológiai alapjait dialektikus módon vizsgálták, és az iszlám irányzataihoz kötődtek.

Az iszlám irányzatai [szerkesztés]

Szunniták, síiták, háridzsiták [szerkesztés]

Az iszlám vallás jelenléte a különböző országokban. Zölddel jelöltük a szunnita, pirossal a síita ágazatoknak az ország össznépességéhez viszonyított vallási jelentőségét. A háridzsita Omán lila.

Az iszlám történeti fejlődése során három markánsan elkülöníthető áramlatra tagolódik, amelyek bár elismerik egymás létezését, tagjainak muszlim mivoltát, örökös ideológiai harcban állnak egymással:

* Szunnita (87–90%)

* Síita (10-13%)[1]

* Háridzsita és egyéb irányzatok (1-3%)

A szunniták onnan kapták a nevüket, hogy szerintük a szunnát (Mohamed és társainak Koránban nem rögzített hagyományait, a hadíszokat) ők követik a leghívebben. A síiták (síat Ali, azaz „Ali pártja”) is követik a hagyományokat, azonban azokat újabbakkal egészítették ki (például Ali példabeszédeivel és leveleivel), illetve ők a szunniták egyes hagyományait nem tartják hitelesnek.

A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták a Próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, míg a szunniták a „társak”[J 14] döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb és istenfélőbb muszlimot tartották a közösség vezetésére a leginkább alkalmasnak,[36] szerintük Isten akaratát földi hatalmi harcok nem befolyásolhatják.[37]

A síiták elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali (Mohamed unokatestvére és veje) és felesége, Fátima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Az emberi hatalom által trónra ültetett kalifákkal (legyenek bár Mohamed közvetlen társai) szemben a Próféta spirituális szellemi örökösének a mindenkori imámot tartják, aki felhatalmazását Mohamed és elődei közvetítésével, egyenesen Istentől kapta.[37] Az első imám Ali.[J 15] Alit a szunniták is elismerik és nagy becsben tartják, a síiták azonban titkos ismeretek tudójaként tartják számon és kiválasztottként tisztelik. Ezt a lehetőséget a szunniták határozottan elutasítják. Szerintük Mohamed nem jelölt ki utódot, az utódválasztás joga a muszlim közösségé. A síiták küzdelme az imámok elismeréséért nem csak utódlási harc. Szerintük a muszlim közösség fennmaradásának záloga az Allahtól eredő átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága, így az imám a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni.[37] A síiták és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Huszajn vértanúhalála[J 16] után vált végleg kibékíthetetlenné, egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta. Az iszlám története során a síiták törekvéseit folyamatosan balszerencse kísérte. Ali és Fátima gyermekei, Haszan és Huszajn erőszakos halált haltak, utóbbit a kerbelai csatatéren mészárolták le, amelyről a síiták évente megemlékeznek. Minden tettüket állandó gyász és szenvedéstudat hatja át,[38] szerencsétlenségükre vonatkozó jövendöléseket költött hadíszok útján adnak Mohamed szájába. Ali leszármaztatási vonalának értelmezése további vitákra adott lehetőséget, amely csírájában hordozta a síitizmus további tagolódását.[37]

Mohamed próféta Alit jelöli ki örököséül. Illusztráció al-Bírúní: Régi nemzetek története c. munkájához. 1307–1309 k. A kép a síita felfogást tükrözi, a szunnita felfogás és hagyományok szerint valójában Mohamed soha nem jelölte ki utódját.

A síiták a szunnitáktól a következő fő hittételekben térnek el (Vámbéry Ármin[39] és Goldziher Ignác[40] összefoglalásában):

* Ali mint nagy szent tisztelete,[J 17] ezzel együtt a trónbitorló kalifák és családtagjaiknak átkozása (ez vallási törvény is egyben) minden síita kötelessége.[41] [J 18] A szunniták is becsülik Alit, de isteni tisztelet egyedül csak Allahot illeti meg.

* A szunnita hit jogi iskoláinak[J 19] (rítusok, madzhabok) megvetése, saját jogi iskolák létrehozása.

* Ali és mártíromságot szenvedett leszármazottainak ünnep- és gyásznapjainak megünneplése, búcsújárás és zarándoklat nem csak Mekkába, hanem az összes mártír temetkezési helyére.

* A keresztényeket tisztátalannak tartják.

* Nem szükséges előimádkozó, nem szükséges szőnyeg, imádság közben nem Mekka felé fordulnak, mint a szunniták, hanem Kerbela felé.

* A polgári törvények megengedik az ideiglenes házasságot (mutaa).

* A vallási dolgok vezetésére hivatott testület (mudzstahidok) tagjait a leszármazás és kegyes élet alapján maga a nép választja, míg a szunnitáknál a imámokat és kádikat a kalifa vagy a kormányzat nevezi ki. Az imámokhoz való ragaszkodás a síita iszlám hatodik pillére.[41]

* Az imámok „tanító tekintélyek”, a Próféta örökösei, míg a szunnitáknál a kalifa csak végrehajtó hatalom (a saría megvalósítója). Az imámok bűntelenek és csalhatatlanok. A szunniták is tisztelik a Próféta leszármazottait, azonban szerintük Istenen kívül nem létezik csalhatatlanság.

* Idzstihád (személyes jogi vélemény) jogosultsága, míg a szunniták szerint a muszlim közösség konszenzusa (idzsmá) a mérvadó.[J 20]

* Törvény engedélyezte színlelés, azaz a síitának szabad szunnitának kiadnia magát, ha élete vagy birtoka veszélyben forog (takíja, elővigyázatosság). Ez nem pusztán engedély, hanem kötelesség is.[41]

A síiták egykor az egész észak-afrikai tengerpartot ellenőrzésük alatt tartották, csakúgy, mint Arábiát, Perzsiát, (Fátimidák) de ma már csak Iránban (a 16. századtól államvallás), Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban alkotnak jelentős vallási csoportokat.

A három politikai irányzat földrajzi elkülönülése viszonylag korán bekövetkezett. Ali táborából kivált háridzsiták már a 7. században önálló politikai pártként léptek fel, majd szigorú puritán nézeteik lassan vallási színezetet öltöttek. Elsősorban Kelet-Arábiában és Észak-Afrikában gyarapították híveiket.[42]

Szunnita irányzatok [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Madzhab

Az egyes madzhabok (vallási rítusok) elterjedése a muszlim világban

A szunnita iszlám négy bevett jogtudományi iskolája (madzhab) a 8–9. században alakult ki. (Régebben több is létezett.) Ezek abban térnek el egymástól, hogy az iszlám vallásjog alkalmazásában milyen forrásokat és eszközöket tekintenek megengedhetőnek. Mára négy bevett vallásjogi iskola maradt fenn[43]:

* Az Abú Hanífa nevét őrző „hanafita” iskola, amely a hagyományokkal szemben az egyéni értelmezést (idzstihád) és az analógiás ítélkezést (kijász) részesíti előnyben, és nagyjából az Oszmán Birodalom hajdani területein és Közép-Ázsiában egyeduralkodó.

* Egyiptomtól nyugatra a Málik ibn Anasz követőit tömörítő „málikita” madzhab dominál, melyben a hagyományok mellett a közmegegyezés (idzsmá) kap hangsúlyt, azaz úgy vélik, ha a Korán és a szunna nem adnak felvilágosítást, a közmegegyezés is jogforrás. Észak-Afrikában a legelterjedtebb.

* A fekete-afrikai, illetve dél- és kelet-ázsiai muszlim területeken domináns „sáfiita” irány – alapítója Abú Abdalláh as-Sáfií – középutas megoldást képvisel a málikiták és a hanafiták között, azaz mind az analógia, mind a megegyezés jogforrás. Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában a legelterjedtebb.

* Az Ahmad ibn Hanbaltól eredő, ma az Arab-félszigeten elterjedt „hanbalita” vallásjogi iskola a legszigorúbb, amely a leginkább a kinyilatkoztatásra és a hagyományra támaszkodik. Számára csak a Korán és a szunna jogforrás, az Arab-félszigeten a legelterjedtebb.

A különbségek az egyes iskolákhoz tartozó értelmezőknél, vallástudósoknál nem feltétlenül a vallásjogi tételek, hanem az elfogadott értelmezési módszerek különbözőségében mutatkozik meg. A négy ortodox iskolán belül további aliskolák is kialakultak.[43]

Az egyes irányzatok határai nem húzhatók meg pontosan, sokszor átfedik, áthatják egymást. Mivel az iszlámban a teológia szerepét elsősorban a vallásjogi értelmezések töltik be, az ortodox szunniták között élesen megmutatkozó irányzatokról, illetve az iskolák intézményes szétválásáról nem beszélhetünk. Az eltérések az autentikus jogforrások meghatározásában és elfogadásában mutatkoznak meg. Az iskolák többnyire[J 21] elfogadják egymást, a közöttük fennálló ellentétek a századok folyamán elcsitultak, a problémás kérdésekre gyakorlati válaszokat találtak. A hívő jogorvoslattal bármelyik iskolához fordulhat, bár többnyire a lakóhelye szerinti madzhabot részesíti előnyben. [43]

Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Kalám

A vallásjogi iskolák mellett, az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az asaarita, mátúrídita, murdzsita, mutazilita, dzsabrita és kadarita. Az egyes kalám-irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák, illetve a misztikus irányzatok (→szúfik) teológiai tételeinek (hitvallás = akída). A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és főleg eleinte, alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglakozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés (kadariták) és a szabad akarat (dzsabriták) kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett (mutaziliták) vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát (vagyis idzsmává, közmegegyezéssé válását) követően jellemzően nem kezdődtek újra.[44]

Síita irányzatok [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Síita iszlám

A síita iszlám sajátos tétele az ún. imám-tan. A szunnita felfogástól eltérően, amely a muszlim közösség, az umma élén álló személy tekintetében nem fogalmaz meg transzcendens elvárásokat, a síita iszlám szerint Isten a muszlim közösség vezetésére tévedhetetlen, Mohamed próféta családjából származó imámokat jelölt ki. A különböző imám-láncolatok mentén, az egyes síita irányzatok intézményesen is különváltak.[37] Az egyes irányzatok sok esetben nem ismerik el egymást síitaként, esetenként muszlimként sem. A főbb irányzatai a következők:

Ali nevének kalligrafikus megjelenése, a síita iszlám egyik jelképe

* „Tizenkettes síiták”: A legelterjedtebb síita irányzat, a síiták mintegy 80%-a ehhez az irányzathoz tartozik. Nevüket (iszná asarijja – azaz tizenkettesek) az általuk tisztelt imámok száma után kapták. Felfogásukban az utolsó imám Muhammad al-Mahdí (868–?) rejtőzködik, és Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa az igazságot a világban. Az irányzaton belül több, intézményesen nem elkülönült irányzat, vallásjogi iskola (madzhab) található. Az irányzat elsősorban Iránban, Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban elterjedt. A mahdi-váró messiáshit több alkalmat szolgáltatott a mahdiként fellépő hívőknek vallásos mozgalmak alapítására. Ilyen mozgalom volt az egyiptomi Mahdi-felkelés, mely Kartúmból kiindulva, az angolok egyiptomi uralmát akarta megtörni.

* Hetes síiták: (iszmáiliták): Nevüket onnan kapták, hogy az első hat imámig a tizenkettes síitákéval megegyező láncolatot fogadnak el, a hetedik imám személyét illetően viszont eltérnek tőlük. Az iszmáilita irányzat maga is több intézményesen különálló irányzatra tagolódik. A 16. imám idején váltak önálló felekezetté a drúzok. A 18. imám után létrejött az iszmáilita sía nizárita és musztaali irányzata. A nizárita iszmáiliták voltak a hírhedt asszaszinok. A musztaali irányzatnak napjainkban három fennálló ága, a jemeni musztaali, illetve az indiai Dawoodi Bohra és Alavi Bohra létezik. Az iszmáilitáknak Észak-Afrikában sikerült történeti szerephez jutniuk, a Fátimidák birodalmát ők alapították és tartották fenn (909–1171).

* „Ötös síiták”: (zajditák): A tizenkettes láncolattól az ötödik imám személyétől különböznek, névadójuk a 740-ben meggyilkolt Zajd ibn Alí, Muhammad al-Bákir fivére. Az imám-tan tekintetében a legmérsékeltebb síita irányzat: az imámot nem tartják tévedhetetlennek, illetve szerintük az imámság nem kizárólag apáról fiúra szálló intézmény lehet, hanem Ali bármelyik leszármazottja lehet imám, ha elég rátermett. Az irányzat ma elsősorban Jemenben elterjedt, a 20. század közepéig az ország északi részén államvallás volt.

Háridzsita irányzatok [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Háridzsiták

A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól és erősen hatalomellenes felfogást képviseltek. Míg az első két kalifát, Abú Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az első fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval.[45] Az ezt követő századokban számos szociális alapú, államellenes felkelés számára szolgáltattak ideológiát.

A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották.[45] Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként. [46][47]

Iszlám miszticizmus [szerkesztés]

A mevlevi dervisrend tánca a mai Törökországban

Searchtool right.svg Bővebben: szúfizmus

Az iszlám formalisztikus irányai mellett már a 8–9. századtól megjelentek azok az aszketikus életet hirdető, világtól elforduló „szent emberek”, akik Isten szeretetét a világ minden bölcsességénél többre becsülve darócruhát öltöttek, szent életet éltek és a hit mélységeiben elmerülve, önkívületi állapotban keresték az istenséggel való érintkezést. Ezeket a misztikus gondolatok útján járó mestereket darócruhájukról (szúf) nevezték el szúfiknak.[48]

A szúfi mesterek tanítványi láncolatokon keresztül adták át tanításaikat követőiknek. A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba (taríka), a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései (dzikr), éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében. [48]

Bár egyes iszlám irányzatok – különösen a hanbalita indíttatású vahhábiták – megkérdőjelezték muszlim mivoltukat és elkeseredett harcot indítottak ellenük, a szúfik magukat az iszlám tanok elkötelezett hívének tekintették és Mohamed tanításai és törvényei szerint éltek. Igen jelentős szerepük volt az iszlám terjesztésében, különösen azokon a vidékeken, ahol a szúfi misztikus tanok a lakosság ősi hite és a népi babonaság miatt megfelelő táptalajra leltek (Fekete-Afrika, India, Indonézia). [49]

Misztikus, ezoterikus felfogásuk és elkötelezettségük mellett aktívan beleszóltak a politikai élet alakulásába is. Az azerbajdzsáni Ardabil eredetileg Ali kalifát és utódait különösen tisztelő, rövidesen szunnitává váló szafavíja dervisrendje harcos katonai államot hozott létre, amely fennhatóságát perzsa területekre kiterjesztve síita irányzatú birodalommá emelkedett (Szafavidák). A síizmust a 16. században államvallássá tette, és ez a mai napig meghatározza az iráni társadalom vallási berendezkedését.[49]

A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám kultúrájában is. A szúfi irodalom, különösen a misztikus szerelmi költészet virágzása az arab, perzsa, török és urdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett. A legnagyobb hatású perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí (1207–1273) Masznaví című költeménye a 16. századi misztikus gondolkodás összefoglalása, amely a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után.[50]

Iszlamizmus - Iszlám fundamentalizmus [szerkesztés]

Searchtool right.svg Bővebben: Iszlamizmus és vahhábizmus

Az iszlamizmus nem azonos az iszlámmal. Amíg az iszlám vallás és civilizáció, addig az iszlamizmus politikai kategória, amelynek meghatározása korszakonként változhat. Leginkább elfogadott nézet szerint az iszlamizmus az iszlám radikális formája. Iszlamista vezetők hangsúlyozzák az iszlám jog (saría) érvényesítésének szükségességét a társadalom minden szegmensében, a pán-iszlám egységet, és ellenzik, különösen a nyugati katonai, gazdasági, politikai, társadalmi vagy kulturális hatások befolyását a muszlim világban. Az iszlamizmus cselekvő, aktivista mozgalom, amely teoretikus alapokkal rendelkezik, és mint eszmetörténeti áramlat, a huszadik század eleje óta nyomon követhető.[51] Az iszlám világ ekkor szembesült azzal, hogy évezredes riválisával a kereszténységgel szemben civilizációjuk gyengévé, szegénnyé és tudatlanná vált.[52] Az iszlám válasza erre a fundamentalizmus, illetve a törökországi típusú szekuláris demokrácia. Az iszlamizmus, a fundamentalizmus radikális változatai jelentősen befolyásolják a nyugat iszlám-képét, és a közvélemény szemében az iszlám világ megítélését. A „terrorista”, „fanatikus” és „iszlámista” kifejezések egymás szinonimáivá váltak.[53] A fundamentalistákat eleve terroristának tartják, és a vallás egészét azonosítják ezekkel a nagy hangú, erőszakos csoportokkal. Bernard Lewis megállapítása szerint: „nem minden muszlim fundamentalista, és nem minden fundamentalista terrorista”.[54] A fundamentalizmus bizonyos mértékig minden vallás részét képezi, egyfajta válasznak tekinthető az adott kor kihívásaira, tehát téves ezt a fogalmat kizárólagosan az iszlám sajátjának tekinteni.[J 22] A ma elsősorban Szaúd-Arábia területén állami szinten is jelenlevő vahhábita irányzat, ősiszlám-értelmezésével[J 23] a klasszikus iszlám fundamentalizmus képviselője.

Iszlám gyökerű, de attól eltérő irányzatok [szerkesztés]

Drúz viselet a 19. századból

Bahá’í szimbólum

Az Ahmadija Muszlim Közösség zászlaja

Az iszlám változatos irányzatait rendkívüli formagazdagság jellemzi. Az ortodox, szigorú jogi elvektől az ezoterikus áramlatokig azonban minden változata egy központi mag köré csoportosul, amely alapján eldönthető, hogy az adott irányzat az iszlám vallás része-e, vagy sem. Ez a központi mag az iszlám öt pillérének a tisztelete, amelyben a saháda, azaz a hitvallás feltétlen elismerése a meghatározó. A saháda ugyanis az egyistenhitet definiálja, ahol Allahon (mint végső princípiumon) és Mohameden kívül nincs helye más nevezett létezőnek, és ahol Mohamed se több, se kevesebb, mint közvetítő az emberek és a mindenható között.[55]

Azok az iszlámból kifejlődött vallási rendszerek, amelyek istenként tisztelnek Allah mellett személyeket vagy tárgyakat, vagy Mohamed mellett új prófétákat fogadnak el, szektásnak és/vagy eretnekségnek tekinthetők. Ennek megfelelően, bár az iszlám áramlataiból nőttek ki, kívül esnek az iszlám határain az alábbi irányzatok[J 24]:

* Az alaviták a síita iszlám gnosztikus irányzatát képviselik. Teológiai rendszerükben más síita irányzatokhoz képest is kiemelt szerepe van Alinak, akit báb-nak (kapu) tartanak, aki a bölcsesség hordozója. A borivás titkos tanaiknak egy rítusát képezi, és az iszlám öt pillére mellé (amelyeket csak jelképnek tekintenek) beiktatták a dzsihádot, és Ali istenítését.[56] Napjainkban az alavita közösségek nagyrészt beolvadtak a környezetükben lévő többségi irányzatokba, ám például Szíriában a kormányzat alavita kötődésű.[J 25] Hisznek a lélekvándorlásban és a megtestesülésben, ez már sok muszlim hittudós szerint az iszlám határain kívül esik.[55]

Az alavitákkal rokon mutaviliták Szíriában Alit istenként imádják, Mohamedet „fátyol”-nak mondják, aki ahelyett, hogy kinyilatkoztatta volna, inkább elhomályosította az isteni igazságot. Ennek megfelelően a Koránt nem szó szerint veszik, hanem belső értelmét (bátin) igyekeznek kihámozni. Ezt a belső értelmet kereső írásmagyarázati módszerükről batinitáknak is nevezik őket.[57]

* A koraniták a szunnát elutasító, forrásként kizárólag a Koránt elfogadó irányzat. Bár e megközelítés a múltban több muszlim gondolkodónál is megjelenik, önálló irányzatként csak az Észak-Amerikában, Rashid Khalifa által alapított „Submitters” csoporttal jelent meg.

* A drúzok az iszmáiliták (hetes síiták) mellékága. A libanoni és szíriai drúzok az 1021-ben meggyilkolt, önmagát prófétának kikiáltó Hákim fátimida kalifa visszatérését várják. Vallásuk titkait szigorúan őrzik.[55]

* Mahdi, a rejtőzködő imám várásával összefüggő vallás a bahá’í, illetve a bábizmus is, amely Szajjid Mírza Ali Mohammad (1820–1850), egy sirázi kereskedő fellépéséhez fűződik, aki úgy hirdette, hogy ő a kapu (báb) a rejtőzködő imámhoz. Profetikus tanaival előkészítette Baháulláh Mírzá Huszajn Ali (1817–1892) fellépését, aki a bahá’í vallás megalapításával az emberiség egységét, az univerzális vallást hirdeti, amelyben az összes vallásalapító egyenrangúként tesz hitet az egyetemes egyistenhit mellett. A bábizmusnak Perzsiában ~700 000, a bahá’izmusnak jóval kevesebb híve van, de ugyanakkor az amerikai és európai propagandájuk meglehetősen eredményes. Minden földrészen vannak templomaik, amelyek építészetileg az egységes vallási felfogást tükrözik.[55]

* Az ahmadijja messianisztikus szekta Pandzsáb régióban, melynek vezére Mírza Gulám Ahmad (1835–1908), aki állítása szerint Kasmír mellett, Szrínagarban megtalálta Jézus Krisztus sírját. Tanítása szerint úgy kerülhetett oda, hogy Jézusnak sikerült üldözői elől Jeruzsálemből keletre menekülnie, ott fejezte be életét és ott temették el. A sírját a mai napig tisztelik.[58]

Mírza Gulám Ahmad messiásnak mondta magát, keresztény és muszlim tanokból összeállított vallási rendszerét Review of Religions című angol nyelvű folyóiratában is terjesztette. Azt állította, hogy közvetlen isteni kinyilatkozás után lett próféta, Isten bízta meg a tiszta iszlám hirdetésével. Dogmatikus különbségeken felülemelkedő testvéri szeretetet és békességet hirdetett. A vérontást és háborút a szekta elítéli, a szent háborút (dzsihád) tanaiban eltörölte. Propagandájuk pusztán a szóval és tollal való hirdetésre szorítkozik. Misszionáriusaik nyugaton is aktívak: Berlinben, Londonban mecsetük, központi sajtóirodájuk van, lapokat és folyóiratokat adnak ki, nyilvános előadásokat és felolvasásokat tartanak. A térítéstől tartózkodnak. Céljukat elérik, ha más vallásfelekezetek vallási élete az ő vallási eszméik hatása alatt mélyül vagy fejlődik. Sok üldöztetést szenvedtek a muszlimok részéről. Vannak vértanúik is. A régi vallások prófétái által hirdetett, „egy akol egy pásztor” eszményét csak a vallási béke alapján lehet megvalósítani, így a vallásbéke hirdetője, tehát Mírza Gulám Ahmad a legeszményibb próféta. Vallásának zsinórmértéke a Korán, mely isteni kijelentés, a hagyományokat (hadísz) azonban elveti, illetve megtartásukat kinek-kinek a belátására bízza. Isteni kijelentésnek tekinti a többi vallás szent könyveit is, de mivel tanaik a Koránban úgyis szerepelnek, külön-külön nem hivatkozik rájuk. A vallás tagjai összesen félmillióan lehetnek Indiában, Perzsiában, Arábiában és Afrikában.[58][59] Nyugaton, az Egyesült Államokban van a legtöbb hívük. Mivel vezérüket messiásnak tekintik, kitiltották őket Mekkából.[55][58]

* Akbar napvallása iszlám gyökerű, de attól jelentősen eltérő vallási formáció. 1578-ban Nagy Akbar (Abulfath Dzseláleddín Mohammad) indiai sah a Próféta és az muszlim teológusok tanait továbbfejlesztve, az indiai vallásokkal ötvözve, egy új vallást alapított. Udvari tudósai mudzstahidnak, azaz olyan teológusnak nyilvánították, akinek joga van önálló tanításokat terjeszteni. Ezen az alapon Akbar olyan vallást állított össze, amelyben a világosság, a nap és a tűz kultusza dominál, és amelynek ő maga a főpapja. Ezzel együtt országában a legteljesebb vallásszabadságot biztosította alattvalóinak. Vallása mint uralkodó vallás, nem élte őt túl, 1605-ben bekövetkezett halála után országában az iszlám megint elfoglalta elvesztett pozícióit, azonban mint összehasonlító vallástudományi kísérlet és mint az indiai racionalizmus előfutára, történetileg és gyakorlatilag is jelentős kísérletnek mondható.[60][61]

Afro-amerikai irányzatok [szerkesztés]

Elijah Muhammad a „Nation of Islam” vezetője (1935–1975)

A 20. század elejétől több iszlám gyökerű, de az iszlám alapvető tanításaitól nagyban eltérő, ahhoz sokszor csak névleg hasonló, elsősorban afro-amerikaiakat vonzó irányzat alakult ki. Ezek közül a legfontosabbak a „Nation of Islam” (Iszlám Nemzete), illetve az abból kivált „Five percenters”, illetve a „Moorish Science” irányzat.

A Nation of Islam-t[J 26] Master Wallace Fard Muhammad (1893–1934) alapította, akit mahdiként és messiásként tiszteltek. Utóda, Elijah Muhammad (1897–1975) az afro-amerikai közösség iszlám alapokon történő megszervezését tűzte ki célul. A feketék önállósodását, öntudatuk megerősítését hirdető, a fehérek elleni rasszista tanaival[J 27] buzdító Nation Of Islam hittételei és tanításai ellentétesek az iszlám vallás abszolút monoteizmusával. Szerepe az amerikai polgárjogi mozgalmak között jelentősebb, mint az iszlám áramlatokban.[62]

Elijah Muhammad halála után fia, Warith Deen Muhammad került a szervezet élére, aki liberalizálási törekvéseivel és a szunnita tanok szigorúbb érvényesítésével megosztotta a mozgalmat és hamarosan a perifériára került. Vezetésével a szervezet az egyetemes iszlám valláshoz csatlakozott. 1978-tól Louis Farrakhan[J 28] (1933–) szervezte újjá a mozgalmat, visszatérve a korábbi nacionalista, rasszista szemlélethez. Tanításaikat modern eszközökkel, széles körben terjesztik,[J 29] illetve részt vállaltak Jesse Jackson 1984-es elnökválasztási kampányában. A szervezetnek jelenleg mintegy tízezer tagja van.[63]

A Nation of Islamnak az ismert polgárjogi harcos, Malcolm X [J 30] (1925–1965) is tagja volt, aki harcos, gyújtó beszédeivel (1952–1965) hívek százezreit toborozta a mozgalomhoz.[62] Amikor Malcolm X Mekkába látogatott, ráébredt, hogy az iszlám nem csak a „fekete ember vallása”, hanem világvallás, amelytől idegen, hogy faji alapon szerveződjék. Hazatérve Mekkából, miután az Iszlám Nemzetéből Elijah Mohamed erkölcsi rugalmassága miatt is kiábrándult, 1964-ben megalapította a Muszlim Misszió szervezetét, amely az ortodox szunnita irányzathoz csatlakozott, és tevékenyen részt vett az Egyesült Államokban élő feketék és fehérek közötti együttműködés előmozdításában. Ezzel párhuzamosan életre hívta Afro-amerikai Egység Szervezete nevű világi fekete nacionalista mozgalmat. Ezzel a tettével az afro-amerikai muszlim közösségnek új célokat adott. A Nation of Islam szervezetéből kilépve, a szunnita iszlám rendes hívőjévé vált. 1965-ben egy New York-i gyűlésen merénylet áldozata lett.[62]

Muszlim társadalom, életmód és kultúra [szerkesztés]

A nő és az iszlám [szerkesztés]

Kézműves Ománból

Benazir Bhutto (1953–2007) Pakisztán, az iszlám világ első női miniszterelnöke (1988–1990; 1993–1996).

Halide Edip Adivar (1884–1964), török írónő, feminista politikus

A muszlim nő társadalmi helyzete és szerepe a nyugati és az iszlám kultúrák közötti összehasonlítások egyik sarkalatos pontja. A nyugati civilizáció emancipációs eredményeit szívesen látná a felvilágosult polgár megvalósulni a muszlim közösségekben is. Ennek hiányában a nyugati közvélemény sokszor elfogult módon, barbarizmussal vádolja a muszlim társadalmat, amely szerinte elnyomásban tartja asszonyait. Eközben elfelejti azt, hogy a „muszlim nő” nem egy létező személy, hanem egy fogalom, amely egy rendkívül színes és sokrétű kultúra teremtménye.[64][65]

Tagadhatatlan, hogy az iszlámban a nő bizonyos jogi tekintetben másodrangú állampolgár. Így például, miközben a férfinak négy felesége lehet, addig a nő, ha egynél több férje van, házasságtörést követ el, és elválni is csak akkor tud, ha a férje hagyta el őt. De ezt példázza az is, hogy csak fele annyit örököl, mint a fiútestvére, vagy tanúvallomása is csak fele annyit ér, mint a férfiaké. A nő csak muszlim férfihoz mehet feleségül, a férfi viszont közös tőről fakadó monoteista vallású nőt is elvehet. Ennek oka az, hogy a családban a férfi viszi tovább a vallást és így biztosítják az utódok iszlámban való nevelését. A Korán ugyan nem írja elő, hogy a nőket elzárva, háremben kell tartani, de utalásokat tesz rá,[66] illetve nem említi a csadorviselés[67] kötelező jellegét, ám az általános rendelkezésekből, a Korán bizonyos értelmezéseiből, illetve a hadíszokból levezetik ezeket a szokásokat.[68]

Természetesen a nőkre vonatkozó rendelkezések muszlim kulturális hagyományok szerint államonként is változnak. Iránban például úgynevezett csadorrendőrség működik, és egyes vidékeken a házasságtörő asszonyokra kirótt kegyetlen büntetés a megkövezés.[69] Ezek a középkort idéző törvények azonban egyre inkább ellentétes hatást váltanak ki a társadalom fiataljai részéről, és sokszor anomáliákra vezetnek a párkapcsolatok terén.[70]

Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy az iszlám, sajátosságából eredően formalisztikus, és rendkívül kötött hagyományokra épül. Az említett és még sok ezernyi, nőket érintő szabály akkor jött létre, amikor azoknak a társadalom egésze szempontjából túlélést biztosító szerepe volt. Ezekhez a különböző irányzatok és jogi iskolák jellegü

Kedves kérdező, ha gondod volna a hosszabb szövegekkel, itt kiemelném a lényeget:

"Az iszlám kezdettől fogva úgy tekint önmagára, mint a judaizmus és a kereszténység közvetlen és utolsó utódjára, azaz a három vallás által imádott egyazon Isten legújabb és egyben legutolsó, hamisítatlan kinyilatkoztatásainak birtokosára. Ennek megfelelően a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el, és Mohamedet tekinti a „próféták pecsétjének”, azaz az utolsó, kinyilatkoztatásban részesülő prófétának. A zsidókat, a keresztényeket – és sajátos módon a zoroasztriánusokat [J 2] – ennek megfelelően „könyves népeknek” tartják, ezért a hódítások kora óta a muszlim közösség (umma) védelmét (dzimma) élvezik.[4]"