Szerettem volna szüzen férjhez menni, de nem bírtuk ki a barátommal és nem sokkal utána szakított velem. Hívő vagyok, bűnnek érzem ezt, de mégis vágyom a barátomra nagyon. Tényleg ilyen hamar feladhatóak az álmok és az elvek?

Én hívő vagyok és azt mondom, h azért mert egyszer elbuktál, az nem azt jelenti, h elindultál a lejtőn és már úgyis mindegy. Ha neked az fontos h megtartóztasd magad, akkor ezt bele lehet vinni a mostani kapcsolatodba és nem kell bele is lefeküdni...De te tudod, csak úgy érzékeltem h úgy vagy vele, hogyha egyszer megtörtént, akkor már menthetetlen az ügy és úgyis le fogsz feküdni a következő fiúval is.

Na, most már lehet köpködni:)

Nézd, a legtöbb hívő ma már nem tartja ezt be.

Szerintem még mindig az a bűn, ha jobbra-balra... érted.

a szerelmeddel szerelmeskedni nem bűn.

Annyi más szép dolog van ebben a hitben, amit érdemes betartani, miért pont ez az elavult szex téma a mániátok?

bűn: az isteni törvényt sértő erkölcsi cselekedet. Teol. fogalom és vallástört. jelenség, melynek kielégítő magyarázata az embernek Istenhez való viszonya, amelyben döntő szerepet játszik Isten uralma teremtménye fölött, továbbá Isten szentsége és az üdvösség tört-ében kinyilvánított üdvözítő szeretete. - 1. Vallástörténetileg. a, A természeti vallásokban a bűn vétség a mágikus erők, tabuk, v. a közösségi berendezkedés ellen, s a kiengesztelés természetes megtorlás által történik. b, A kozmikus vallásokban a bűn világfölötti lények megsértése, és engesztelésükhöz különleges szert-ok kellenek. c, A politeista vallásokban e magasabbrendű lények már istenek, de megsértésüket még ritkán kíséri igazi etikai bűntudat. Ennek fő oka, hogy az ember személyi szabadsága nem tisztázott kérdés, ill. teljesen elvész a determinizmusban. A gör. tragédiák sem elemzik a bűnt erkölcsi v. teol. szempontból, hanem csak mint a korlátozott emberi lét elkerülhetetlen jelenségét. - 2. A kinyilatkoztatásban. a, Az ÓSz az embert elsősorban az Istennel kötött szöv. keretében szemléli, ezért érthető, ha a bűnök között különösen súlyosnak mondja azokat, amelyek az Istentől való elszakadást, az ő megtagadását v. sztségének semmibevételét fejezik ki (bálványimádás, varázslás, káromlás_ Kiv 22,19_ Lev 20,2_ 21,11-16). Emberi viszonylatban megbélyegzi a szülők megvetését (Lev 20,9), az emberölést (Kiv 11,16), a házasságtörést (Lev 18,6-23) és a 4 égbekiáltó bűnt: a gyilkosságot, a szodómiát, a szegények, árvák, özvegyek elnyomását, a megszolgált munkabér visszatartását. Ezek mellett az ÓSz ismeri az enyhébb, kisebb bűnöket is, amelyeket az ember gyarlóságból követ el (Jób 13,26; Zsolt 25,7). - b, Az ÚSz-ben a megváltás hátterében az ember bűne áll (Mt 1,21; 4,17), de sem Jézus, sem az ap. Egyh. nem ad külön tanítást a bűnről. Magától értetődőnek veszi, hogy a bűn lényege az Istentől való elfordulás, a vele való kapcsolat megszakítása, szavának semmibevétele (Mt 7,24; Lk 15,11). Az ÓSz-nél erősebben hangoztatja, hogy a bűn forrása az ember szíve és lelkülete, amely semmibe veszi Isten atyai szeretetét. Jézus figyelmeztet, hogy vannak bűnök, amelyek nem nyernek megbocsátást (Mt 12,31, Szentlélek elleni bűnök), s büntetésük az örök kárhozat (Mt 25,46); a bűn elmehet egészen Isten gyűlöletéig (Jn 3,19), melyben az ember a Sátán uralma alá veti magát. Szt Pál is hivatkozik arra, hogy a bűn uralkodhat az ember életében (Róm 3,9; 6,23); a test cselekedeteiként említi a köv. bűnöket: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irígykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás” (Gal 5,19-21). - 3. Dogmatikailag a bűn fölötti eszmélkedés a gnosztikusokkal folyó vitában kezdődött, akik a bűnt úgy fogták föl, mint az anyag, a test hatását az emberben, s ezzel félretolták a személyes erkölcsi felelősséget. A bűn lélektani értelmezését először Szt Ágoston adta: a gnosztikusok tanításával szemben minden teremtmény jó, az anyag is, a test is; az emberben azonban a belső ösztönös vágyak szembefordulhatnak a lelkiismeret szavával és bűnre vezethetnek; a bűn elfordulás Istentől és rendetlen odafordulás a teremtményekhez; ilyen értelemben a bűn az erkölcsi jó hiánya. Ágoston kiemeli a bűnben a rendetlen hajlamok (concupiscentia) szerepét. A halálos bűn és a bocsánatos bűnt közötti különbséget szentirási alapon (vö. Mt 7,3; 23,24; Lk 16,10; Róm 1,29; 1Kor 6,9; 1Jn 1,8; Jak 3,2) már a pelagianizmussal folytatott vitában kidolgozták (karthágói zsin. D 107), s ezzel együtt azt a tételt is, hogy az ember számára nincs tisztán természetes állapot, hanem v. a kegyelem, v. a bűn állapotában van.

- A 16. sz-i reformátorok igyekeztek visszatérni a bibliai bűn-értelmezés realizmusához és perszonalizmusához, de annyira hangsúlyozták az emberi term-nek az áteredő bűn miatti megromlását, hogy kétségbe vonták az ember jótettekre való képességét. A bűnt azonosították az emberi term. megromlottságával, s teljességét a hitetlenségben látták. - Bajus, M. és utána a janzenizmus Ágoston tanításának egyoldalú magyarázatából jutott el arra a megállapításra, hogy „az ember kegyelem nélkül csak bűnt követhet el”. E tételt az Egyh. elítélte (D 1025). - A modern fil. irányok, különösen azok, amelyek tagadják a szellemi lelket és a szabad akaratot, úgy ítélik meg a bűnt, mint a fejlődés hiányát. - A mai teol. a Szentírásra hivatkozva (Mt 23,32-35) beszél a világ bűnéről is az emberiség közös felelősségének alapján. - A bűn végső gyökere és a „gonoszság titka” (2Tesz 2,6). Miért van a világban a bűn?; az abszolút tökéletes létező mellett hogyan lehetséges az erkölcsi rossz?; egy termfölötti célra irányított és az Istentől teljesen függő teremtmény hogyan szállhat szembe Urával? - e kérdésekre Szt Ágostonnal nyomán az a felelet, hogy Isten nem akarja a bűnt, de azzal, hogy az embernek, a saját képére és hasonlatosságára teremtve őt, személyes szabadságot adott, megadta a lehetőséget is a bűn elkövetésére. Így az alap igazában Isten jósága, a személyes szabadság ajándékozása. - Még mélyebbre mutat az üdvtörtörténei szemlélet, mert a bűn igazi természetét és súlyát csak a kinyilatkoztatás fényénél ismerjük föl: eszerint a teremtő Isten csak a megváltást előre látva engedte meg a bűnt. A megtestesülés és a kereszthalál mutat rá a bűn erejére, amely a teremtés értelmét is képes fölforgatni. Egyedül a bűn a szó teljes értelmében az a rossz, amit csak Isten igazságossága és irgalma orvosolhat. Az orvoslás egyben azt is igazolja, hogy Isten Úr a bűn fölött is: Ő, mint Atya a világ bűnét Krisztus engedelmességével és áldozatával orvosolta. A Fiú megtestesülése és önkiüresítése mintegy ellenpólusa a bűnben megnyilvánuló kevélységnek; Krisztus igazsága, az isteni rendhez való igazodása föltárja a bűn hazugságát, engedelmessége rámutat az ember engedetlenségének igazi term-ére. Ezzel a bűn negatív jellege nem változik, de jobban kidomborodik az, hogy a bűn minden erkölcsi rosszasága mellett nagyobb, természetfölötti javak kiváltója lehet. - A bűn gyökerét nem az akaratban kell keresni, amely önmagában a jóra irányul és még a bűnben is a jót keresi; nem is a szabad válogatásban (szabadság), hanem az öntudattal bíró teremtmény végességében, amely egyrészt nyitva áll a végtelen előtt, azt meg akarja közelíteni, másrészt bizonytalanságában átlépi a Teremtőtől adott korlátokat. Vagyis az emberben az akarat lényege és létmódja közötti különbség adja a bűn lehetőségét. Ide kell sorolni a rendetlen hajlamokat és a külső kísértés lehetőségét is. A kinyilatkoztatás a kívülről jövő kísértések között említi a bukott angyalok hatását is. A tapasztalat igazolja, hogy a bűn olykor démoni méreteket ölthet. - A bűn mint az Isten uralma elleni lázadás, együttjár a teremtmény öncélúságának és függetlenségének hajszolásával. Amennyiben az ember a bűnnel elfordul a tárgyi rendtől és végső céljától, annyiban az öncélúság keresésével nem igazi önmagát találja meg és alakítja ki, hanem elidegenedik önmagától. Nemcsak a termfölötti istenképiséget semmisíti meg magában, amit a kegyelem ad, hanem elhomályosítja azt a képet is, melyet a teremtés alapján birtokol. -

4. Erkölcstanilag a bűn az Istentől teremtett rend elleni vétség, mellyel az ember „tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten akaratának”. A rend, mely ellen a irányul, nem egyszerűen a világ fizikai, v. értelemmel közvetlenül fölismerhető, természetes etikai rendje, hanem a termfölötti üdvösség rendje. Isten ui. külön megszólította az embert, termfölötti célt, az üdvösséget tűzte ki célul számára, amelyet a fölismert jó szolgálatával kell elérnie (erkölcsiség). E termfölötti célhoz megkapja a belső segítséget (kegyelem) és az atyai gondviselést. Az első ember azonban e fölajánlott kegyelmi üdvrendet engedetlenségével visszautasította, ezáltal elvesztette az Istennel való kegyelmi kapcsolatát, s utódai ebbe a bűnös állapotba születnek bele (áteredő bűn). A személyes bűn akkor következik be, amikor az ember tudatos és szabad elhatározással száll szembe az Istentől adott törv-nyel és renddel. Bár az ember a teremtés alapján is köteles Isten uralmát elismerni, s így a teremtés rendje elleni vétség is lehet bűn, súlyosabb bűn az, amikor az ember a kinyilatkoztatás alapján fölismeri Isten üdvözítő szeretetét és visszautasítja. E személyes bűnöket érintett tárgyuk (sértett erények v. parancsolatok), a sértett személy (Isten, a felebarát v. önmaga), tárgyuk természete (testi v. lelki), és elkövetésük módja (gondolatban, szóban v. cselekedetben) szerint különböztetjük meg. A bűn erkölcsi megítélése súlyossága szerint történik, amit a szándékból és tárgyából lehet „mérni”. - Személyes szabadsága miatt az ember felelős tetteiért és magatartásáért, ugyanakkor belülről és kívülről állandóan kísértés éri vágyai és igényei által, melyek állandóan több ismeretre és birtoklásra törekszenek. A rendetlen vágy (Ter 8,21) és a gonosz lélek (Bölcs 2,24) azonban csak mint kísértő szerepel, nem mint a bűn oka. Az ember maga felelős bűnéért, jóllehet szabadságának korlátai, tévedhetősége és más kényszerítő körülmények gyengíthetik a felelősségét (beszámíthatóság). - Az egyes ember nincs mindig tudatában a bűn igazi term-ének és romboló erejének, melynek ki van téve a környező világban. Ami ui. az egyes emberben végbemegy, az hatással van (és nemcsak lélektanilag) a természetes közösségre (család, szomszédság), sőt arra a kegyelmi közösségre (egyázközség, Egyház) is, melyet az emberiség Isten előtt Krisztus fősége alatt alkot (Ef 1,10), s melynek egysége sérül a bűn által. - Az egyh. úgy él a világban, hogy tudja: a bűn jelen van, veszedelme mindenkit fenyeget, de minden egyes ember kap elegendő kegyelmet ahhoz, hogy döntsön a jó és a rossz között, ill., hogy bűneiből kiemelkedjék. - 5. Ikgr. A bűn ábrázolása főleg a 16. sz-tól gyakori. leginkább a főbűnöket ábrázolták, allegóriaként is (erények és víciumok; Giotto). A bűn lényegének, a rossznak jelképei növények, állatok, elvont formák, melyek a bűn rabságára és legyőzésére utalnak (sárkány, kígyó, csomó, stb.); a bűn az irgalmasság cselekedeteinek ellentéteként is előfordul (Lőcse, Szt Jakab-tp., 14. sz. vége).