Mit jelent a "lélek" és a "szellem" kifejezés? Kérek minden viccelődőt, és szórakozót, hogy most ne válaszoljanak. Köszönöm.

A trichotomizmus (háromrészűség) elmélete nem újkeletű. Már az ókori gnosztikusok (a 2. századtól) pneumára (szellem), pszükhére (lélek) és szómára (test) osztották föl az embert. Az iráni eredetű manicheizmus (3. századtól) testről, jó lélekről és rossz lélekről beszél. Apollinaris († kb. 390) szerint az embert szarksz (hús, test), pszükhé (lélek) és nusz (értelem, értelmes lélek) alkotja; Krisztusban szerinte az emberi értelmes lelket az örök Ige helyettesíti. (Eszerint Krisztus embersége csonka volna.)

E tanításokban az a közös, hogy az emberben a testen kívül két „lelket”, azaz két nem-testi alkotórészt különböztetnek meg. Az Egyház mint eretnekségekkel szállt szembe ezekkel a felfogásokkal. Legvilágosabb a 4. konstantinápolyi zsinat definíciója 870-ben, amely dogmaként szögezi le, hogy az embernek nincs két lelke. E dogma érvénye alól nem lehet kibújni azzal, hogy az egyik „lelket” átnevezzük szellemnek vagy értelemnek.

A vienne-i zsinat 1312-ben külön dogmában mondta ki, hogy az értelmes lélek önmagánál fogva és lényegileg formája a testnek, vagyis meghatározó eleme. Itt a zsinat az arisztotelészi filozófiából merített kifejezést használ, de ezzel nem a pogány filozófus anyag-forma elméletét teszi dogmává, hanem egyszerűen az akkori teológiában jól ismert nyelven jelenti ki, hogy az a tényező, amely az anyag egy darabját élő emberi testté teszi (ezt a tényezőt érti formán), egyúttal az ember legmagasabbrendű szellemi tényezője (ezt érti értelmes lelken). Harmadik tényezőnek itt helye nincs. Ezt a definíciót az 5. lateráni zsinat 1513-ban kelt dogmája megerősíti, hozzátéve, hogy az értelmes lélek halhatatlan és minden emberben különálló. Utóbbi állítás az averroizmussal (a cordobai muszlim filozófus, Ibn Rushd/Averroes, †1198 tanításával) szemben született, amely szerint az „értelmes lélek” minden emberben közös. Ez már veszedelmesen hasonlít a hindu filozófia és a modern szinkretisták (pl. Müller Péter) állításához, amely szerint csak az emberek „kis énje” egyedi, a „Nagy Én” közös. Egyáltalán, itt mindvégig olyan antropológiai kérdésekről van szó, amelyek a keleti vallások és a reinkarnáció-tan beözönlése miatt ma égetően időszerűek.

A Katolikus Egyház Katekizmusa kitér arra, hogy a szellem és lélek megkülönböztetése, pl. 1Tessz 5,23-ban, „nem jelent kettősséget a lelket illetően”, és hivatkozik a 4. konstantinápolyi zsinat fent említett dogmájára . „A »szellem« azt jelzi – mondja –, hogy az ember teremtésétől fogva a természetfölötti cél elérésére rendeltetett, és lelkének megvan az a képessége, hogy Isten egyenesen fölemelje a vele való közösségre”. Vagyis a „szellem” nem más, mint a lélek a maga Istenre nyitottságában. Ugyanaz a valóság, más szempontból tekintve.

Mielőtt teológiai elemzésünket folytatnánk, vegyük elő józan paraszti eszünket, és lássuk, mi állapítható meg a testről és lélekről pusztán a természetes értelem világánál. A következő megállapítások tehát filozófiai jellegűek, de a teológia használni tudja ezt a filozófiát.

Hogy mit hívunk testnek, azt nagyjából tudjuk. Egy élőlényt a maga fogható, térben körülhatárolható, súlyra mérhető, matematizálható, azaz „anyagi” valóságában. Hogy mit értünk lelken, azt is megpróbáljuk meghatározni: azt, ami ezt az élőlényt élővé, elevenné teszi. (Amitől lélegzik, azaz „lélek-zik”.) Azt, ami az élő testben megvan, és a holttestből hiányzik. Az életelvet.

Mármost: vajon biztos, hogy a test és az életelv két különböző dolog? Értelmünk megkülönbözteti őket – de bizonyos-e, hogy a valóságban is különböznek? Nem lehetséges az, hogy az életelv a testnek alkotóeleme, valami anyagi tulajdonsága, amely az élő testben megvan, és a holttestből hiányzik? Már hogyne volna lehetséges! Nem kell, nem is szabad ezt a lehetőséget kizárnunk. Azt kell mondanunk: két eset lehetséges. Az életelv (= a lélek) vagy valósággal különbözik a testtől, vagy nem. Ha az életelv nem különbözik valóságosan a testtől, akkor a halállal egyszerűen megsemmisül. A test elveszti azt a tulajdonságát, amely élővé tette, és a „lélek” nem létezik többé. Az élő egyed helyét élettelen anyag foglalja el. Ha viszont az életelv valóságosan különbözik a testtől, akkor nem anyag. (Ha anyag volna, a testhez tartozna, hiszen a testet úgy határoztuk meg, mint az élőlény anyagi valóságát.) A nem-anyagi valóságot nevezzük el szellemnek. Most nem kell kutatnunk, hogy a Szentírás ilyen értelemben használja-e a szellem szót, mert pillanatnyilag a természetes ész birodalmában mozgunk, és nem foglalkozunk a kinyilatkoztatással. Ez filozófiai szóhasználat, nem teológiai.

Elvben tehát azt kell mondanunk: kétféle élőlény lehetséges. Egyfelől olyan, amelyben az életelv (a „lélek”) az anyaghoz tartozik, másfelől olyan, amelyben a lélek meghaladja az anyagot, azaz szellem. Hogyan különböztethetjük meg ezt a kétféle élőlényt? Tevékenységükből. Ha egy élőlény tevékenysége nem megy túl az anyagi lehetőségek határán, nincs benne anyagot meghaladó életelv. Ahol matematikai formulákba foglalható determináció uralkodik (legyen az fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai szinten), ott a „lélek” az anyag határain belül esik. Ahol azonban egy élőlény tevékenységével túllép azon, ami matematikailag meghatározható: különbséget tesz igaz és hamis, helyes és helytelen között, szabadon választ különböző célok között, ellene tud mondani heves ösztönkésztetéseknek, sőt Istenre kérdezni és Istent imádni képes, ott biztosan van benne anyagot meghaladó életelv. Anyagot meghaladó, azaz szellemi; életelv, azaz lélek. Ha egy élőlény szellemi tevékenységet folytat, annak szellemi lelke van.

Az előbbi típusú élőlényben ráismerünk a növényre és állatra, az utóbbiban az emberre. Természetesen lehetséges egy harmadik eset is: olyan lény, amely mindenestül szellemi. Ilyenek az angyalok. Hatnak az anyagra, de nem szorulnak rá. (Hozzátesszük: analóg, kiemelkedő, végtelenül megkülönböztetett értelemben szellem az Abszolútum, maga Isten is.) Az angyali szellem nem „lélek” a szó fenti értelmében, nem életelve egy testi lénynek.

Az emberi lélek azonban, miközben szellem, szükségszerű kapcsolatban áll az anyaggal is. Nemcsak befolyásolja azt, hanem vele együtt alkot egy élőlényt. Ha az ember meghal, a lélek elhagyja a testet, és az életelv nélkül maradt test holttestté válik. De a test nélkül maradt lélek is hiányos, hiszen a lélek a testen keresztül fejtette ki szellemi tevékenységét is. A halállal tehát az emberi lélek, bár továbbra is létezik a szellem időtlen birodalmában, nem képes új tevékenységre, változásra. (Ügyeljünk rá, hogy ez paraszti ész, filozófia. A természetfölötti lehetőségekkel most nem számolunk.) A lélek halhatatlan ugyan, de a halállal az ember szellemi valósága véglegesül.

Most pedig lépjünk tovább a paraszti ész birodalmából, és a józan ész világánál való vizsgálódás után kérdezzük meg: vajon a Biblia emberképe megfelel-e az imént felvázolt filozófiai emberképnek?

A teremtésről szólva, a Szentírás hangoztatja, hogy az ember fölötte áll az állatoknak (Ter 1,28; 2,20). Sőt odáig megy, hogy Isten a maga képére teremtette az embert (Ter 1,26-27). Nem hagy kétséget arról, hogy az ember nem csupán magasabb szervezettségű állat, hanem valamilyen minőségi többletet tartalmaz az állatvilághoz képest. Ezt a minőségi többletet részletesebben kifejti az ember teremtésének leírása Ter 2,7-ben: „Megalkotta tehát az embert az Úr Isten a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”. Isten tehát két tényezőből alkotja az embert: a föld agyagából, vagyis az univerzum anyagi állományának egy részéből, és „az élet leheletéből”, amit nem az univerzum anyagából merít, hanem ő maga „lehel bele”, vagyis közvetlenül teremt. Ez pontosan megfelel az imént nyújtott filozófiai képnek: az ember olyan élőlény, amely két tényező, egy anyagi elem és egy nem-anyagi elem egysége.

Ha a valóságot két részre osztjuk, anyagra és szellemre, tökéletesen szabatosan járunk el: anyagnak nevezzük, ami matematikailag leírható, szellemnek azt, ami nem írható le matematikailag. Ez precíz és kimerítő felosztás, harmadik eset nincs. Az ember olyan lény, amely egyszerre anyag és szellem. Benne a létezés két síkja átfedi egymást. Ami benne anyag, azt emberi testnek nevezzük, ami benne szellem, azt emberi léleknek. Ez két valósággal különböző tényező, mert az anyag és a szellem ellentmondó tulajdonságokkal rendelkezik (matematizálható - nem matematizálható), ugyanakkor két egymásra utalt tényező is, egyik sem teljes a másik nélkül. Az ember olyan önálló valóság (szubsztancia), amely két részvalóság (nem-teljes szubsztancia) egysége.

Van-e helye itt harmadik tényezőnek? Világosan látható, hogy nincs. Próbáljuk feltételezni az ellenkezőjét: képzeljük el, hogy az anyag és az anyagra utalt szellem (lélek) mellett van az emberben egy harmadik elem is, egy anyagra nem utalt szellem. Ebben az esetben azonban ez a harmadik elem, mivel nincs az anyagra utalva, csak esetleges kapcsolatban van az emberi testtel. Mi hát ez a harmadik? Egy angyal. (Emlékezzünk: az anyagra nem utalt szellemet az imént angyalnak neveztük el.) Vagyis a feltételezett esetben nem az ember áll három részből, hanem arról van szó, hogy az emberrel szoros kapcsolatba lépett egy angyal is. Erről nem állítjuk, hogy nem lehetséges (például a megszállottság esetében éppen ilyen jelenségről tárgyalunk), de ez nem azt jelenti, hogy az ember három elemből áll, hanem azt, hogy egy ember és egy angyal között szoros kapcsolat létesült. A trichotomizmus feltevése tehát elméletileg sem vihető keresztül. Az ember test és lélek, anyag és szellem egysége. Az emberi test anyag, az emberi lélek szellem.

Ezek után olvassuk el (ismételten, hiszen már kétszer olvastuk) a 4. lateráni zsinat 1215-ben született hitvallásának egy részletét: „Erősen hisszük és egyszerűen valljuk, hogy ... Isten ... teremtője minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és anyaginak: mert mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből alkotta mindkét teremtményt, a szellemit és az anyagit, tudniillik az angyalit és az evilágit: valamint az emberit is, amely összetett, szellemből és anyagból van megalkotva.”

Helyben vagyunk. A Biblia, a józan ész és a tanítóhivatal ugyanazt az antropológiát támogatja.

Minden olyan szentírási kijelentést, amely különbséget tesz az ember „pneumatikus” és „pszichikus” valósága között, a fentiekkel összhangban kell értelmeznünk. Szem előtt tartva tehát az eddig tárgyaltakat, tegyük fel becsületesen a kérdést: mit fejez ki a Szentírás a „pneuma” és a „pszükhé” megkülönböztetésével? A magyar nyelv nincs túl kedvező helyzetben a különbség visszaadásához, de amikor mellérendelt felsorolásban szerepelnek, a pneumát (héber „ruach”, latin „spiritus”, angol „spirit”, német „Geist”) szellemnek, a pszükhét (héber „nefes”, latin „anima”, angol „soul” vagy „mind”, német „Seele”) léleknek fordítjuk. Mit kezdjünk tehát olyan helyekkel, mint például 1Tessz 5,23 vagy Zsid 4,12?

Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy a Szentírás nem használja a szavakat tudományos következetességgel. Ugyanaz a szó többfélét jelenthet, máskor egyazon dolgot több szó is kifejezhet. Pl. a héber „nefes” gyakran nem „léleknek”, hanem „élőlénynek” fordítandó (ezért, amikor a „nefes” haláláról esik szó, ez nem a lélek halhatatlanságának tagadása, mint Jehova tanúi gondolják). Van eset, amikor a görög „pszükhét” is kénytelenek vagyunk életnek fordítani és nem léleknek.

Másodszor pedig arra kell gondolnunk, hogy az ókori zsidó szemlélet nem annyira analitikus, mint azt a mi mindent ízekre szedő technikai kultúránkban föltételeznénk. Inkább dinamikus; nem annyira alkotóelemekben, mint funkciókban gondolkodik. Márpedig az emberi személy pneumatikus és pszichikus funkciói valóban reálisan különböznek. Előbbiekben az ember önmagán túllépve, Isten felé nyílik meg, utóbbiakban saját észlelő-érző-racionális-intuitív világát építi ki. Ezek megkülönböztethetők anélkül, hogy két különböző alkotóelemre kellene őket visszavezetnünk. Ugyanaz az emberi életelv mint pszükhé meghatározza a testet, mint pneuma meghaladja azt.

Most pedig, miután – a tőlünk telhető legnagyobb világossággal – elhatároltuk magunkat a trichotomizmus eretnekségétől és föltártuk a „lélek” és „szellem” bibliai szembeállításának valódi értelmét, szenteljünk figyelmet magának a szembeállításnak, a psziché és a pneuma közti különbségnek, immár a durva félreértés veszélye nélkül.

Először azt kell megjegyeznünk, hogy a „lélek” és „szellem” magyar szavak nem tehetők teljes következetességgel a „pszükhé” és „pneuma” helyébe. A „szellem” ugyanis nyelvújítási szó, Kazinczy csinálta a 19. században. Akkorra már a „pszükhé” (spiritus) számtalan helyen léleknek volt fordítva és így gyökeresedett meg. Ezt a megszilárdult nyelvhasználatot nem lehet mindenestül felforgatni. Nem beszélhetünk lelkigyakorlat helyett szellemi gyakorlatról, szellemi munkás helyett lelki munkásról, lelkiatya helyett szellemi atyáról, szellemóriás helyett lélekóriásról stb. anélkül, hogy kerékbetörnénk a magyar nyelvet. A szabadegyházaknak az a fáradozása, hogy a „pneuma” helyébe mindig „szellemet” tegyenek („szellemi ember”, „Szent Szellem”), menthetetlenül egy körülhatárolt szubkultúra zsargonjára korlátozódik. Mint mondani szoktam: szellemes ugyan, de nem vagyok lelkes híve. Sok évszázados nyelvi tényeket nem lehet tetszés szerint átalakítani. A katolikus Egyház továbbra is „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” fog keresztelni, föloldozni, áldani, nem „az Atya és a Fiú és a Szent Szellem nevében”. A magam részéről, ha el akarom kerülni a félreértést, egyszerűen a görög szavak magyaros alakját használom: psziché, pszichikus, pneuma, pneumatikus.

Ezek után pedig igenis vegyük komolyan tudomásul, hogy pneumatikus és pszichikus két különböző minőséget jelent. Pl.: „Érzéki (pszichikus) testet vetnek el, lelki (pneumatikus) test támad fel” (1Kor 15,44). Vagy: „Az érzéki (pszichikus) ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéé, mert oktalanság az számára, és nem tudja megérteni, hiszen lelki (pneumatikus) módon kell azt megítélni. A lelki (pneumatikus) ember pedig mindent megítél” (1Kor 2,14-15). A földi emberben a psziché dominál, amelyet a bukás révén átjár az öncélúság, s így halálra van ítélve; de aki meghalt és új életre támadt Krisztussal, abban fokozatosan uralomra jut az Isten Lelkére (Pneuma!) nyitott emberi pneuma, amely a föltámadás után teljes uralmat gyakorol majd az ember testén is. A pneumatikus bibliai fogalma tehát nem azonos a filozófia szellemiség-fogalmával, hanem többet jelent annál: Isten Lelkére való nyitottságot, vele való átjártságot, őrá való fogékonyságot. A filozófia csak a természetest tudja elemezni, a szentírási pneumatikus viszont természetfölöttit jelent.

A megkülönböztetés funkciója, amelyre a lelki életben annyira szükségünk van, egyértelműen pneumatikus, természetfölötti funkció. Ezért tartozik a természetfölötti adományok, karizmák közé (1Kor 12,10).

Kedves 52%-os válaszoló,

Az ilyen válaszoktól szokott hányingerem lenni.

Kérem válaszoljon az én kérdéseimre is, lehetőleg 1(EGY) mondattal!

1-Ön lélektelen?

2-Ön szellemes?

Remélem válaszait nem a Biblia szerint fogja kimagyarázni.

Kedves 52%

mióta tegeződünk.

Kérem adja meg Ön is a kapott tiszteletet. (vagy ez a hívőknél nem szokás?)

titak

:DDD

első olvasásra azt hittem, hogy eltévesztettE a humor kategóriával a válaszÁT.

De, utólag átgondolva ....

A kereszténység születésekor még az

embert hármasságban (trichotomizmus)

fogták fel, szellemnek, léleknek és

testnek . A Vienne-i zsinat úgy határozott,

hogy az addigra amúgy is elhalványuló

szellem fogalmát, illetve a kettős lélek

fogalmát eltörli, és bevezeti helyette azt

az (eretnek) dogmát , hogy az embernek csak teste

és lelke van (dichotomizmus), és a

léleknek vannak szellemi tulajdonságai.

[1] Az ezt követő bibliafordítások

alkalmazkodtak is ehhez az (eretnek) dogmához , és

a szellemet következetesen léleknek

fordították. :-)

Szia!

A Szentírás az emberi lény felépítéséről így ír:

"Formálta az Úr Isten az embert a föld porából és lehelte az ő orrába életnek leheletét, és így lőn az ember élő lélekké" (I. Mózes 2:7).

Ugyanez szemléletesen, egy "képletben" felírva:

test (a Föld porából, azaz a Földön levő elemekből és anyagokból alkotva)

+

"élet lehelete" (az élet kizárólagosan Istentől jövő és a Lelke által fenntartott ajándéka)

=

"élő lélek" (emberi személyiség, egyéniség)

Üdv. Péter

Ján. 4,24 Az Isten SZELLEM: és akik Őt imádják, szükség, hogy szellemben és igazságban imádják.

Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy a Szentírás nem használja a szavakat tudományos következetességgel. Ugyanaz a szó többfélét jelenthet, máskor egyazon dolgot több szó is kifejezhet. Pl. a héber „nefes” gyakran nem „léleknek”, hanem „élőlénynek” fordítandó (ezért, amikor a „nefes” haláláról esik szó, ez nem a lélek halhatatlanságának tagadása, mint Jehova tanúi gondolják). Van eset, amikor a görög „pszükhét” is kénytelenek vagyunk életnek fordítani és nem léleknek.

Másodszor pedig arra kell gondolnunk, hogy az ókori zsidó szemlélet nem annyira analitikus, mint azt a mi mindent ízekre szedő technikai kultúránkban föltételeznénk. Inkább dinamikus; nem annyira alkotóelemekben, mint funkciókban gondolkodik. Márpedig az emberi személy pneumatikus és pszichikus funkciói valóban reálisan különböznek. Előbbiekben az ember önmagán túllépve, Isten felé nyílik meg, utóbbiakban saját észlelő-érző-racionális-intuitív világát építi ki. Ezek megkülönböztethetők anélkül, hogy két különböző alkotóelemre kellene őket visszavezetnünk. Ugyanaz az emberi életelv mint pszükhé meghatározza a testet, mint pneuma meghaladja azt.