Vannak itt mások is, akik leküzdhetetlen gyűlöletet éreznek az ateistákkal szemben?

Az a helyzet, hogy világ életemben vallásosnak (katolikus) neveltek. Katolikus suliba jártam, de gimnáziumban sokminden megváltozott bennem. Templomba szinte nem is járok, az egyházat sokszor képmutatónak tartom, szóval nem vagyok az a tipikus elvakult hívő. Minden vallást elfogadok, ami nem ártó szándékú, még a LaVey-féle sátánizmust is, mivel megengedi az istenhitet (furcsa, ugye?). A szellemekben, démonokban, és a reinkarnációban is hiszek. Az evolúciót tényként ismerem el. Mindenre nyitott vagyok, de az ateistákat egyszerűen nem tudom elfogadni. Úgy érzem, hogy az egyik leghatalmasabb bűn elutasítani Istent. Az sem zavar, ha valaki Istent energiaként képzeli, vagy azt mondja, több isten van, de hogy semmi nincs, azt nem tudom elfogadni. Olyan, mintha önmagát tagadná meg, és az élet minden szépségét meggyalázná, hiszen ha nem lenne Isten, világ sem lenne, meg úgy értelme sem az egésznek. Az ateistákat mélységesen hálátlannak tartom, és csak azokat tudom egy hangyányit sajnálni, akik amúgy jó emberek (miért nem veszik már észre magukat). A másik meg, hogy határozottan érzem, hogy Isten kijelöl utakat és annyiszor segít nekem, hogy meg sem tudom számolni. Kamaszkoromban sokminden ellen lázadtam, de Isten ellen soha. Nem tudom elképzelni, hogy élhet vlaki abban a tudatban, hogy nincs Isten és túlvilág. Akkor miért nem teszi azt, amit akar? Van-e lelkiismerete? Miért nem csak a saját érdekeit nézi? Mitől tart, ha nincs pokol vagy menny szerinte? Lehet, hogy én vagyok az elfogult meg az intoleráns, de nem bírom ezt megemészteni. Lehet, hogy csak nekem van túl jó életem, és valaki annyira csalódott, hogy hitét veszti? Én úgy tanultam, hogy aki jó, azzal jó dolgok történnek, és az is nagyon bosszant, ha valaki gonosz és szemét, mégis minden olyan jól sikerül neki. Ez a másik, amit nem tudok feldolgozni. Bár ez kevésbé zavar, mert ha magamba nézek, azt látom, hogy jó ember vagyok, és mások is így vélik, így azt sem bírom megérteni, ha valaki direkt szemétkedik velem, mikor én soha nem ártottam neki. Mindenesetre én járom az utam, amit eddig, mert eddig szép lassan minden vágyam teljesült, amikor teljesülnie kellett, kivéve egyet, ami a legnagyobb, és akárhogy próbálkozom , nem jön össze, pedig nem pénzkérdés. Akkor sem csüggedek, mert megvan az oka, és az is teljesülni fog, ha készen állok rá, és Isten úgy akarja.