Van vagy nincs pokol a halál után?

179. LEHET-E ÜRES A POKOL?

Válasz:

Nem, a pokol nem lehet üres.

Magyarázat:

A kárhozat tagadói gyakran hangoztatják, hogy szerintük a pokol üres. Emögött azonban saját félelmeik és bűntől elszakadni nem akaró önáltatásuk húzódik meg („Isten majd megbocsát, hiszen az a dolga”). Azonban az intellektuális tisztességtelenség könnyen tetten érhető: éppen azok állítják legerőteljesebben, hogy a pokol kizárólag állapot és nem hely, akik ürességét is hajlandók elfogadni. Márpedig ha a pokol csupán állapot, akkor lehetetlen, hogy üres legyen. Csak egy hely lehet üres. Egy állapot csak akkor állhat fenn, ha valaki vagy valami tartózkodik abban az állapotban. Nem mondhatjuk ui., hogy a Földön van élet, ha a földön egyetlen élőlény sincs. A Földön csak akkor van élet, ha legalább egy élőlény van rajta. Ugyanígy, ha van kárhozat, akkor legalább egy kárhozottnak lennie kell. De mi is áll az üresnek képzelt pokol hátterében? Az, hogy a poklot csak azért nem merik tagadni, mert a Szentírással nem mernek nyílt homlokkal szembeszegülni, de erejét mégis el kívánják venni azáltal, hogy a poklot üresnek titulálják. Azonban elkerüli a figyelmüket, hogy a pokol nem úgy hely, hogy Isten csinált egy kínlódásra alkalmas helyet (ez tényleg összeegyeztethetetlen lenne irgalmával), hanem abban az értelemben felfogott hely, hogy a kárhozott állapotban lévők gyűjtőhelye. Vagyis a pokol elsősorban állapot, és csak ezen keresztül hely, és ezt a helyet sem lehet teljességgel úgy felfogni, ahogyan ebben a világban megtapasztaltuk. A pokol ürességének állítása tehát nem más, mint a kárhozat kifejezett s így a pokol létezésének alig burkolt tagadása.

Mások Júdás bűnével akarják az örök kárhozat valóságát tagadni vagy megkérdőjelezni, mondván, az Egyház sokszor nyilatkozott arról, hogy valaki üdvözült (vö. szentté avatás), de arról még sohasem szólt bizonyossággal, hogy ki kárhozott el. Szerintük ezt még Júdásról sem tanítja az Egyház. Ez azonban nem igaz, mert az Egyház mindent tanít, amit a Biblia tanít. Valóban nem szokta ugyan hangoztatni az Egyház, hogy ki kárhozott el, de csak azért nem, mert ezeket – az üdvözült szentekkel ellentétben – nem akarja például állítani. Másfelől az Egyház nem csak azt tanítja, amit definitíve kijelent, /a konkrét kijelentés ui. általában csak akkor születik, amikor egy tant megkérdőjeleznek/ hanem mindent, amit a Szentírás tanít. Márpedig ha az Egyház nem is tanítja kifejezetten Júdás kárhozatát, a Biblia igen. Ennek pedig az az értelme, hogy ébren tartsa az emberekben a kárhozat lehetőségének tudatát. Júdás ugyan megbánta tettét, de nem volt igazi bűnbánata, és nem tért meg Istenhez, hanem öngyilkossággal pecsételte meg sorsát.

A kárhozat lehetőségének tagadása nem csupán tévedés, de káromlás is, mert Istent hazudtolja meg. Vagy azt feltételezi, hogy Isten szívjósága folytán nem képes igazságot szolgáltatni, vagy azt, hogy irgalmassága folytán nem is akar, pusztán fenyegetőzik. Ez nem csupán méltatlan Istenhez, nem csak Isten Igéjének komolyságát kérdőjelezi meg, hanem egy nagyon torz, túlontúl „emberszabású” (antropomorf) istenképet feltételez, mert hallatlanra veszi, hogy Istenben az igazságosság és az irgalom nem harcol egymással, hanem teljes egységet alkot (ez következik Isten egyszerűségéből, ld. a 44. kérdést). Még nagyobb sértés a Teremtővel szemben, ha egy teremtménye tökéletesebbnek, irgalmasabbnak akar látszani nála. Ahol Isten ítél, az embernek nincs joga könnyezni . A kárhozottak önakaratukból szakadnak el Istentől, mivel Isten senkit nem kényszerít a jóra. Az isteni ítélet szinte csak megállapítja és elfogadja az embernek ezt a szabad döntését. Aki tehát azt kapja, amit önmaga választott, azzal szemben nem történik igazságtalanság.

A szentatyák álláspontja e kérdésben teljesen egységes, és mind a pokol létét, mind örök fennállását illetően igen határozott. A görög és latin atyák, főleg Szt. Iréneusz, Római Szt. Kelemen, Nagy Szt. Gergely és Szt. Ágoston, éles szavakkal bírálták az ún. „irgalmasokat” (misericordes - pl. Origenész), akik Isten irgalmára hivatkozva azt tanították, hogy a kárhozat is megszűnik egyszer (Iren. IV 28,2; V,21; Clem. Rom. 17,20; Gregor. M. Dial 4,29,32,44; Moral 14,17; August. De Civ. Dei. XXI. 17,23).

Igazolás

A Szentírás tanítása világos: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát” (1 Kor 6,9). Aki Istent elveti, azt Isten is elveti: „Ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket” (2 Tim 2,12). „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16).

A Szentírás kifejezetten is tanítja, hogy nem mindenki üdvözül (a „sok” és „kevés” itt relatív, és „mindenki” ill. „nem mindenki” értelemben kell venni): „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). Az Üdvözítő nem tréfának szánta: „Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 13,41).

Jézus kijelentései nem alapozzák meg a Júdás esetleges üdvösségébe vetett hitet: Jézus Júdás távozása után mondja a tanítványokról: „Megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás” (Jn 17,12). „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik” (Mk 14,21). „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt” (Lk 22,22).

A pokol nem úgy hely, mint a földi helyek, melyek léteznek, függetlenül attól, hogy van-e ott valaki vagy sem, hanem úgy, mint az egy állapotban lévők gyűjtőhelye. A pokolnál tehát elsődleges az állapot-jelleg. Ezért, ha kárhozat nincs, pokol sincs; ám ez fordítva is igaz. A pokol kérdésében tehát az állapoton van a hangsúly, hiszen a bukott angyalok mint testetlen lények nem is igényelnék a pokol kiterjedtségét. Ám a Biblia az angyalok és az emberek poklát azonos helyként mutatja be: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25,41). Isten tehát csak abban az értelemben „készítette” a poklot, hogy az erkölcsi törvényeket úgy alkotta meg, hogy áthágásuk magában hordja a büntetést is.

Júdásról:

Jn 17,12

Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás.

Mt 26,24

Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.

Tehát ő a Biblia szerint valóban elkárhozott.

Már többször ki volt vesézve ez a kérdés, de nem árt, ha újra átvesszük. Én is leírtam már többször is a pontos bibliai választ, de aki netán nem értene egyet vele, még mindig bármikor kijavíthatja.

Én leírom őszintén, hogy másoknak mi a véleménye bizonyos Bibliaversekről, de azt is, hogy a Biblia mit mond. Ahhoz viszont, hogy a 'pokol' szó bibliai jelentését könnyebben megértsük, kell egy kis háttérismeret.

„A katolikus hit Négy Végső Dolgot határoz meg: Halál, Ítélet, Pokol, Mennyország” (Catholicism, szerkesztette George Brantl)

Figyeld meg, hogy az emberiség ezen négy végső lehetősége között nem szerepel a föld. Ez aligha meglepő, hiszen a katolikus egyház, több vallással együtt, ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy a föld egy napon meg fog semmisülni. Ez derül ki egy katolikus szótárból a „világvége” címszó alatt: „A katolikus egyház hiszi és tanítja, hogy a jelenlegi világ — úgy ahogyan Isten megteremtette, és ahogyan most létezik — nem fog örökké fennmaradni” (Dictionnaire de Théologie Catholique). Egy nemrég kiadott katolikus katekizmusban pedig ezt olvashatjuk: „A világunk . . . arra van ítélve, hogy semmivé legyen.” De ha a bolygónk semmivé lesz, akkor mi a helyzet a Bibliának a földi paradicsomra vonatkozó ígéreteivel?

A Biblia világosan közli, hogy a földön paradicsom lesz. Például Ézsaiás próféta így írt a földről és a rajta lakókról: „Házakat építenek majd, és bennük laknak, szőlőskerteket ültetnek, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjon ott, nem úgy ültetnek, hogy más egye azt. Mert mint a fának napjai, olyanok lesznek népem napjai, és kezük munkáját teljesen javukra fordítják választottaim” (Ézsaiás 65:21, 22). A zsidók, akiknek Isten ezt az ígéretet adta, biztosak voltak benne, hogy a földjük — és valójában az egész föld — egy nap paradicsom lesz, melyet örökké élvezhet az emberiség.

A 37. zsoltár megerősíti ezt a reménységet. „A szelídek . . . öröklik a földet” (Zsoltárok 37:11). Ez a vers nem csak arról beszél, hogy Izrael nemzete ideiglenesen megkapja az Ígéret földjét. Ugyanez a zsoltár még további részleteket közöl: „Az igazságosak öröklik a földet, és örökké rajta lakoznak” (Zsoltárok 37:29). Figyeld meg, hogy ez a zsoltár azt ígéri, hogy a földi örök élet „a szelídek” jutalma lesz. Egy francia Bibliában az ehhez a vershez fűzött egyik kommentár megjegyzi, hogy a „szelíd” kifejezés „sokkal tágabb értelmű, mint ahogy az a fordításokból látszik; beleértendők a szerencsétlen sorsúak, azok, akiket elnyomnak vagy üldöznek Jahve miatt, az alázatos szívűek, akik alárendelik magukat Istennek”.

De most akkor a földön, vagy az égben?

Jézus a hegyi beszédben egy olyan ígéretet tett, mely emlékeztet minket a fent idézett írásszövegekre: „Boldogok a szelídek, mivel örökölni fogják a földet” (Máté 5:5). Itt ismét azt olvashatjuk, hogy a föld a hűségesek maradandó jutalma lesz. Ám Jézus világosan közölte az apostolaival, hogy helyet készít nekik, ’az Atyja házában’, és vele lesznek az égben (János 14:1, 2; Lukács 12:32; 1Péter 1:3, 4). De akkor hogyan kell értenünk a földi áldásokról szóló ígéreteket? Még mindig megállják a helyüket? És kikre vonatkoznak?

Több bibliatudós szerint a Jézus hegyi beszédében és a 37. zsoltárban említett „föld” csupán szimbolikusan értendő. F. Vigouroux a könyvében közzéteszi, hogy ezekben a versekben „az ég és az egyház jelképét” látja (Bible de Glaire). M. Lagrange, francia bibliakutató úgy véli, hogy „ez az ígéret nem azt jelenti, hogy a szelídek birtokolni fogják azt a földet, melyen élnek, sem a jelenlegi rendszerben, sem tökéletesebb körülmények között. Inkább ez arra a helyre utal — bárhol legyen is az —, ami nem más mint az egek királysága.” Egy másik bibliakutató szerint ez „földi értékrenddel kifejezett szimbolikus nyelvhasználat, amikor az égről beszél valaki”. Megint mások úgy gondolják, hogy „az ígéret földje, Kánaán, jelképes értelmű, és a fenti országot jelképezi, Isten királyságát, azt a birtokot, mely a szelídeknek lett megígérve. Ezt is magában foglalja a 37. zsoltárban és máshol is található elképzelés.” De akkor rögtön ki kell zárnunk a fizikai földet Isten ígéreteiből?

Kezdetben a föld kapcsolódott közvetlenül Istennek az emberiségre vonatkozó szándékához. „Az egek Isten egei, de a földet az emberek fiainak adta” — jegyezte meg a zsoltáríró (Zsoltárok 115:16). Tehát Istennek az emberiséggel kapcsolatos eredeti szándéka a földhöz kötődött, nem az éghez. A Teremtő azzal bízta meg az első emberpárt, hogy terjesszék ki az Éden kertjét az egész földre (1Mózes 1:28). Ez nem egy ideiglenes szándék volt. Isten megerősíti a Szavában, hogy a föld örökké megmarad: „Egyik nemzedék megy, a másik nemzedék jön, de a föld időtlen időkön át fennmarad” (Prédikátor 1:4; 1Krónikák 16:30; Ézsaiás 45:18).

Isten szándékának részét alkotja az, hogy a föld maradandóan paradicsommá alakuljon át, de ez még nem valósult meg. Mindazonáltal Isten ígéretei ’nem térnek vissza hozzá eredménytelenül’. Közvetlen azután, hogy ősszüleink bűnt követtek el, Isten reményt tárt a leszármazottaik elé: egy ’magról’ beszélt, aki semmissé fogja tenni az okozott kárt. Ennek a próféciának a beteljesedésében a mag elsődleges része Isten Fia, Jézus lett. Ő lejött a földre, és felajánlotta az életét áldozatként, hogy visszavásárolja az emberiséget (Galácia 3:16; Máté 20:28). Majd feltámadt az égben, és a Királyság Királya lett. Elsősorban ő az a szelíd, aki örökli a földet, olyan kiválasztott hűségesekkel együtt, akik égi életre támadnak fel, hogy társuralkodók lehessenek ebben a Királyságban (Zsoltárok 2:6–9). Idővel ez a kormányzat át fogja venni a földi ügyek feletti irányítást, hogy véghez vigye Isten eredeti szándékát, és a földet paradicsommá alakítsa. A szelídek megszámlálhatatlan milliói pedig abban az értelemben ’fogják örökölni a földet’, hogy hasznukra fordítják ennek a Királyságnak az uralmát, melynek élén Jézus Krisztus és a társuralkodói állnak (1Mózes 3:15; Dániel 2:44; Cselekedetek 2:32, 33; Jelenések 20:5, 6).

Ez a kétfajta megmentés, mind az égi, mind a földi, János apostol látomásában szerepel. Királyokat látott égi trónokon, akiket Krisztus hűséges tanítványai közül választottak ki. A Biblia Krisztusnak ezekről a társairól további részletet feltárva azt írja, hogy „királyokként fognak uralkodni a föld felett” (Jelenések 5:9, 10). Figyeld meg Isten szándékának kettős megvalósulását: egy helyreállított föld egy égi Királyság vezetése alatt, mely Jézus Krisztusból és a társuralkodóiból áll. Mindezek az isteni elrendezések teszik lehetővé, hogy végleg helyreálljon a földi paradicsom Isten eredeti szándékával összhangban.

A mintaimában Jézus arra kérte a tanítványait, hogy imádkozzanak azért, hogy legyen meg Isten akarata „mint az égben, úgy a földön is” (Máté 6:9, 10). Vajon lenne értelmük ezeknek a szavaknak, ha a föld megsemmisülne, vagy pusztán jelképesen az égre utalna? Vagy lenne értelmük akkor, ha minden igazságos ember az égbe menne? Isten földre vontakozó akarata egyértelműen kiderül a Szentírásból, a teremtési beszámolótól kezdve a Jelenések könyvében található látomásokig. A föld azzá fog válni, aminek Isten eredetileg tervezte: paradicsommá. Ez az az akarat, melyet Isten megígért, hogy valóra fog válni. A földön élő hűségesek ennek az akaratnak a beteljesüléséért imádkoznak.

Csak üss fel egy konkordanciát a pokol címszónál: 22 helyen beszél a Biblia a pokol létezéséről, mint olyan gonosz angyali személyről, aki egyben egy hely is (kapui vannak) és fogva tartja az odakerült bűnös embereket.

Hadd idézzek párat:

"Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja az ő száját, és elnyeli őket, és mindazt, a mi az övék, és elevenen szállanak alá pokolba: akkor megismeritek, hogy gyalázták ezek az emberek az Urat."

(IV. Mózes 16:30)

"És alászállának azok és mindaz, a mi az övék, elevenen a pokolra"

(Iv. Mózes 16:33)

"Szárazság és hőség nyeli el a hó vizét, a pokol azokat, a kik vétkeznek."

(Jób 24:19)

"És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében."

(Lukács 16:23)

"És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint."

(Jelenések könyve 20:13)

A korai egyházatyák (tehát nem a Bibliaírók), tényleg egységesek voltak a pokol jelentését illetően?

A tüzes pokolról röviden

Mikor vált a tüzes pokolról szóló hitnézet a névleges kereszténység tanításává? Jóval Jézus Krisztusnak és apostolainak az ideje után. „A Péter apokalipszise (i. sz. II. század) volt az első olyan [apokrif] keresztény mű, mely beszélt arról az elképzelésről, hogy a bűnösök kárhozatra és szenvedésre ítélve a pokolba kerülnek” — mondja a francia Encyclopædia Universalis.

A korai egyházatyák azonban nem értettek egyet abban, hogy mi is az a pokol. Jusztin vértanú, alexandriai Kelemen, Tertullianus és Cyprianus egy tüzes pokol létezésében hittek. Órigenész és Nüsszai Gergely teológus véleménye az volt, hogy a pokol az Istentől való elszakítottságot jelenti, tehát szellemi értelemben vett gyötrődést. A hippói Ágoston viszont úgy gondolta, hogy a pokolban mind szellemi, mind fizikai értelemben szenvednek azok, akik oda kerülnek. Az ő elmélete vált népszerűvé. „Az ötödik századra már mindenfelé meghonosodott az a szigorú tanítás, hogy azok, akik bűnösként halnak meg, nem kapnak még egy lehetőséget; a tűz, mely megemészti őket, soha nem oltatik ki” — írta J. N. D. Kelly professzor.

Luther Márton, Kálvin János és más XVI. századbeli protestáns hitújítók értelmezése szerint a tüzes, gyötrelmes pokol szimbolikusan értendő, és egy Istentől elidegenedett örökkévaló létre utal. A következő két évszázad során azonban újból elfogadottá vált az az elképzelés, hogy a pokol a kínzás helye. A XVIII. századi gyarmatosított Amerikában Jonathan Edwards protestáns prédikátor úgy riogatta hallgatóit, hogy élénk szavakkal ecsetelte, mi vár rájuk a pokolban.

Ám nem sokkal ezután a pokol tüzének lángjai kezdtek veszíteni erejükből. „A XX. század szinte halálra ítélte a poklot” — mondja a U.S.News & World Report.

Mit is jelent ez a Bibliai kifejezés?

Vajon van bennünk valami, mondjuk egy lélek vagy szellem, amely túléli a testünk halálát? Nézzük meg, hogy az első ember, Ádám hogyan kapott életet. A Biblia kijelenti: „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét” (1Mózes 2:7). Noha Ádám életét a légzés tartotta fenn, az, hogy az orrába „életnek lehelletét” lehelték, sokkal többet jelentett annál, hogy levegő került a tüdejébe. Isten valójában az élet szikráját vitte Ádám élettelen testébe, azaz „életerőt” adott neki, mely minden földi teremtményben ott munkálkodik (1Mózes 6:17; 7:22, NW). A Biblia „szellemként” utal erre az éltető erőre (Jakab 2:26). Ezt a szellemet az elektromos áramhoz lehetne hasonlítani, mely például a háztartási gépeket is működteti. Az áram nem veszi fel az általa működtetett gép jellegzetességeit, hasonlóképpen az életerő sem veszi fel az általa éltetett teremtmény egyetlen jellemvonását sem. Nincs személyisége, és nem képes gondolkodni.

Mi történik a szellemmel, amikor valaki meghal? A Zsoltárok 146:4 (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat fordítása) ezt mondja: „elszáll szelleme, visszatér földjéhez, azon a napon elvesznek szándékai.” Amikor az ember meghal, a szelleme, melynek nincs személyisége, nem él tovább szellemteremtményként egy másik birodalomban, hanem „visszatér Istenhez, aki adta” (Prédikátor 12:7, Újfordítású revideált Biblia [12:9]). Ez annyit jelent, hogy az illetőnek a jövőbeli életre vonatkozó minden reménysége ettől kezdve teljes egészében Isten kezében van.

Szókratész és Platón, ókori görög filozófusok úgy gondolták, hogy az emberben van egy lélek, mely az egyén halála után tovább él, és soha nem hal meg. Mit tanít a Biblia a lélekről? „Lőn [Ádám] élő lélekké” — mondja az 1Mózes 2:7. Ádám nem kapott lelket, ő maga, vagyis az egész emberi lény volt a lélek. A Szentírás elmondja, hogy a lélek dolgozhat, étel után sóvároghat, sírhat és így tovább (3Mózes 23:30, Komáromi-fordítás; 5Mózes 12:20; Zsoltárok 119:28). Igen, az ember maga a lélek. Amikor meghal az ember, a lélek hal meg (Ezékiel 18:4).

Akkor hát milyen állapotban vannak a halottak? Isten a következő szavakkal mondott ítéletet Ádám felett: „por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Mózes 3:19). Hol volt Ádám, mielőtt Jehova megteremtette a föld porából, és életet adott neki? Egyszerűen nem létezett. Amikor pedig meghalt, ugyanebbe az állapotba, a nemlétezés állapotába tért vissza. A halottak állapotáról a Prédikátor 9:7, 12 (Kámory-fordítás) ezt az egyértelmű felvilágosítást adja: „a holtak . . . mitsem tudnak . . . sem tevékenység, sem elmélés, sem tudvány, sem bölcseség nincsen a koporsóban, a hová menendő vagy.” A Biblia szerint a halál a nemlétezés állapota. A halottaknak nincsen tudatuk, így sem érzéseik, sem gondolataik nincsenek.

Mivel a halottaknak nincsen tudatuk — hiszen a nemlétezés állapotában vannak —, ezért a pokol nem lehet a tűzben való gyötrődés helye, ahol a gonoszok sínylődnek a haláluk után. Akkor hát mi a pokol? Ha megnézzük, mi történt Jézussal a halála után, választ kapunk erre a kérdésre. A bibliaíró, Lukács a következőket írta Jézusról: „sem a hadészban [pokol, Káldi-fordítás] nem hagyják őt, sem a hústeste nem lát romlást” (Cselekedetek 2:31). Hol volt az a pokol, ahová még maga Jézus is ment? Pál apostol ezt írta: „azt adtam tovább nektek . . . , hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, és hogy eltemették, igen, hogy feltámadt a harmadik napon az Írások szerint” (1Korintus 15:3, 4). Jézus tehát a pokolban, vagyis a sírban volt, de nem hagyták ott, mert újból életre kelt, fel lett támasztva.

Most pedig figyeljük meg az igazságos férfinak, Jóbnak az esetét, aki sokat szenvedett. Szeretett volna megszabadulni keserves helyzetéből, ezért így imádkozott: „Ó, bárcsak elrejtenél a seolban [pokolban, Douay Version], rejtegetnél, míg el nem fordul haragod” (Jób 14:13, NW). Milyen képtelenség lenne azt gondolni, hogy Jób egy forró, tüzes helyre akart védelemért menekülni! Jóbnak a „pokol” egyszerűen csak a sír volt, ahol a szenvedései megszűnnek. A bibliai pokol tehát az emberiség közös sírja, ahová mind a jók, mind a rosszak mennek.