Pontosan mi történik a kereszténység szerint a halál után?

A főbb vallásokat nagy felelősség terheli, amiért számos tévhitet terjesztenek a halálról. Amint a bibliai igazságok tükrében megvizsgálunk közülük néhányat, talán a halálról alkotott saját elképzeléseink is tisztázódnak.

1. tévhit: Teljesen természetes, hogy az élet egyszer véget ér.

„A halál... elválaszthatatlanul hozzátartozik az életünkhöz” — mondja a Death—The Final Stage of Growth című könyv. Az ilyen megjegyzésekből az a meggyőződés cseng ki, hogy semmi természetellenes nincs a halálban, mivel egyszer minden élő szervezet elpusztul. Emiatt sokan nihilista nézeteket vallanak, és úgy vannak vele, hogy ha törik, ha szakad, minden kínálkozó lehetőséget meg kell ragadniuk saját érdekeik előmozdítására.

De csakugyan az a természetes, hogy az élet egyszer véget ér? Nem minden kutató osztja ezt a nézetet. Például Calvin Harley biológus, aki az emberi öregedés folyamatát vizsgálja, egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy szerinte az ember „nem úgy lett beprogramozva, hogy meghaljon”. William Clark immunológus úgy véli, hogy „az élet definíciójában nem kell a halálnak is szerepelnie”. Seymour Benzer, a Kaliforniai Műszaki Intézet munkatársa pedig elgondolkodva azt mondta, hogy „az öregedést nem egy órához, hanem inkább egy forgatókönyvhöz lehetne hasonlítani, melyet remélhetőleg át fogunk tudni dolgozni”.

A tudósok zavarban vannak, amikor az emberi test felépítését tanulmányozzák, hiszen azt látják, hogy jóval több adottságunk és képességünk van, mint amennyit 70-80 év alatt hasznosítani tudunk. Rájöttek például, hogy az emberi agy mérhetetlenül sok dolgot tud elraktározni. Egy kutató úgy becsülte, hogy az agyunk annyi információt képes tárolni, hogy az „körülbelül húszmillió kötetet töltene meg, ahány kötet a világ legnagyobb könyvtáraiban található”. Néhány tudós, aki az idegrendszer kutatásával foglalkozik, azt mondja, hogy egy átlagos élettartam alatt az ember a maximális agyteljesítménye egy százalékának az egyszázad (0,0001) részét használja csak fel.

Ezekkel a számokkal vitatkozhatunk ugyan, de az biztos, hogy a biológia nagyszerűsége és tökéletessége nagyon nincs arányban a betegségekkel teli 70-80 évvel, ami az embernek adatott! Joggal kérdezhetjük hát, hogy miért ez a nagyon szembetűnő aránytalanság?

Azt is figyeljük meg, hogy milyen természetellenesen reagálnak az emberek a halálra. A legtöbbünket az életben annál nagyobb trauma nem érhet, mint ha elveszítjük a feleségünket, férjünket vagy gyermekünket. Egy szeretett személy halála sokszor az ember egész lényét feldúlja, és hosszú időbe telik, amíg újra visszanyeri lelki békéjét. Még azok is, akik amellett érvelnek, hogy a halál része az emberi életnek, nehezen tudják elfogadni tényként azt, hogy saját halálukkor egyszerűen véget ér minden. A British Medical Journal elmondta, hogy „a legtöbb szakembernek az a véleménye, hogy mindenki olyan hosszan akar élni, amilyen hosszan csak lehet”.

Ha figyelembe vesszük, hogy milyen reakciót vált ki belőlünk a halál, milyen óriási kapacitásunk van az emlékezésre és a tanulásra, és mennyire vágyunk az örökkévalóság megismerésére, nem teljesen világos, hogy úgy lettünk megteremtve, hogy éljünk? Isten az örökké tartó élet kilátásával teremtette meg az embert, nem úgy, hogy az legyen számára természetes, hogy egyszer majd meghal. Figyeljük meg, hogy milyen jövőt tárt Isten az első emberpár elé: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Mózes 1:28). Milyen csodálatos, végeláthatatlan jövő előtt álltak!

2. tévhit: Isten a halál által magához veszi az embereket, hogy vele lehessenek.

Egy 27 éves haldokló nő, három gyermek édesanyja, ezt mondta egy katolikus apácának: „Nehogy azzal jöjjön nekem, hogy ez Isten akarata . . . Gyűlölöm, amikor valaki mástól ezt hallom!” Pedig sok vallás ezt tanítja a halálról — Isten a halál által magához veszi az embereket, hogy a közelében lehessenek.

Csakugyan olyan kegyetlen lenne Isten, hogy minden érzés nélkül halállal sújt minket, noha tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel? Nem, Isten, a Biblia Istene nem ilyen. Az 1János 4:8 kijelenti, hogy „az Isten szeretet”. Figyeljük meg, hogy a Biblia nem azt mondja, hogy Istenben van szeretet, vagy Isten szeretetteljes, hanem azt, hogy Isten maga a szeretet. Az ő szeretete olyan erőteljes, olyan tiszta, olyan tökéletes, olyan maradéktalanul hatja át Isten egész személyiségét és cselekedeteit, hogy joggal lehet rá a szeretet megtestesítőjeként utalni. Ő nem egy olyan Isten, aki a halál által magához veszi az embereket, hogy a közelében lehessenek.

A hamis vallás sok embert összezavart a halottak hollétét és állapotát illetően. A mennyország, pokol, purgatórium és pokol tornáca csupán néhány azok közül a helyek közül, melyeken ezen vallások szerint az emberek kiköthetnek — micsoda felfoghatatlan fogalmak, ha nem egyenesen rémisztőek! A Biblia viszont azt tanítja, hogy a halottak semmiről sem tudnak; leginkább az alváshoz lehetne hasonlítani az állapotukat (Prédikátor 9:7, 12; János 11:11–14). Ezért nem kell azon rágódnunk, hogy mi történik velünk a halálunk után, mint ahogyan az sem aggaszt minket, ha azt látjuk, hogy valaki békésen alszik. Jézus elmondta, hogy eljön az az idő, amikor „mindazok, akik az emléksírokban vannak . . . kijönnek” — új életet kapnak egy paradicsomi földön (János 5:28, 29; Lukács 23:43).

3. tévhit: Isten magához veszi a kisgyermekeket, hogy az angyalai legyenek.

Elisabeth Kübler-Ross, aki halálos betegekkel foglalkozott, egy másik népszerű elgondolást figyelt meg a vallásos emberek körében. Egy megtörtént esetről szólva rámutatott, hogy „ostobaság azt mondani egy kisgyermeknek, akinek meghalt az öccse, hogy Isten nagyon szereti a kisfiúkat, ezért a kis Johnnyt magához vette a mennyországba”. Az ilyen kijelentések rossz fényt vetnek Istenre, és hamis képet adnak mind a személyiségéről, mind a magatartásáról. Dr. Kübler-Ross így folytatja: „Ez a kislány úgy nőtt fel, hogy az Isten iránt érzett haragját soha nem sikerült leküzdenie. Így saját kisfiának az elvesztése három évtizeddel a testvére halála után elmezavart idézett elő nála.”

Miért venne el Isten egy gyermeket csak azért, hogy még egy angyala lehessen? Mintha Istennek nagyobb szüksége lenne a gyermekre, mint a kicsi szüleinek! Ha Isten valóban így cselekedne, egy rideg és önző Teremtővel lenne dolgunk. Ezzel a felfogással szöges ellentétben áll az, amit a Biblia mond, vagyis hogy „a szeretet az Istentől van” (1János 4:7). El tudjuk képzelni a szeretet Istenéről, hogy ekkora veszteséget okozzon, amikor erre még egy ember sem lenne képes, ha van benne egy cseppnyi jó érzés?

Akkor hát miért halnak meg gyermekek? A Biblia több helyen is választ ad erre, köztük a Prédikátor 9:11-ben (NW [9:13]): „az idő és az előre nem látható események hatással vannak mindannyiukra.” A Zsoltárok 51:7 rámutat, hogy már a fogantatásunkkor tökéletlenek és bűnösök vagyunk mindannyian, és hogy jelenleg ilyen vagy olyan módon, de egyszer minden embert utolér a halál. Már az ember születése előtt bekövetkezhet, hiszen vannak csecsemők, akik halva születnek. Néhány gyermek borzasztó körülményeinek az áldozatává válik. Másoknak baleset oltja ki fiatal életét. Isten egy ilyen gyermek haláláért sem felelős.

4. tévhit: Néhány embernek a halála után kínzást kell elszenvednie.

Sok vallás azt tanítja, hogy a gonoszok egy tüzes pokolban végzik, ahol aztán egy örökkévalóságon át gyötrődnek. Vajon logikus ez a tanítás, és van bibliai alapja? Az emberi élet hossza csupán 70-80 évre van szabva. Tegyük fel, hogy valaki rettenetes gonoszságokat követ el élete során. Milyen büntetést érdemel? Örökkévaló kínzást? Nem, hiszen égbekiáltó igazságtalanság lenne valakit örökké tartó gyötrelemnek alávetni rövid élete során elkövetett bűneiért.

Egyedül Isten tudja, hogy mi vár az emberekre a haláluk után, és ezt fel is tárja nekünk írott Szavában, a Bibliában, ahol ez áll: "Mert az emberek fiainak vége hasonló az állatoknak végéhez, egyenlő végük van. Amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is; egy szellemük (életerő) van mindegyiküknek, úgyhogy nem áll felette az ember az állatnak, hisz minden hiábavalóság. Mindegyik egy helyre megy; mindegyik a porból lett, és mindegyik a porba tér vissza." (Prédikátor 3:19, 20). Tüzes pokolról még csak szó sincs. Amikor az ember meghal, visszatér a porba, azaz a nemlét állapotába.

Ahhoz, hogy az embert kínozni lehessen, öntudatánál kell lennie. Vajon a halottak öntudatuknál vannak? A Biblia megint csak megadja a választ: „az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett” (Prédikátor 9:7). Képtelenség, hogy a halottak, akik „semmit nem tudnak”, bárhol is gyötrődjenek.

Az első emberpárnak a halál volt a büntetése, nem valamely "örök gyötrődés" helye vagy állapota. A halhatatlan lélek fogalma Biblián kívüli pogány tanítás, mely az ő esetükben nagyon is érthető, hiszen az elmúlás ellensúlyozására nagyon jó mese volt, hogy "valójában nem halunk ám meg". De a zsidóknak a feltámadás volt a reményük az "utolsó napon", nem a halál utáni továbbélés!

Így aztán nyilvánvaló, hogy a teremtésnél, de a Biblia később sem beszél semmiféle láthatatlan és halhatatlan "testrészünkről", hiszen NINCS ILYEN BENNÜNK.

5. tévhit: A halállal végleg eltávozunk az élők sorából.

Amikor meghalunk, a nemlét állapotába kerülünk, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül véget kell érnie mindennek. A hűséges Jób tudta, hogy amikor egyszer majd meghal, le fog szállni a sírba, vagyis a seolba. De figyeljük csak meg, hogy miért imádkozott! Ezt kérte Istentől: „Vajha engem a holtak országában [seolban, NW] tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? . . . Szólítanál és én felelnék néked” (Jób 14:13–15).

Jób meg volt győződve róla, hogy ha a haláláig hűséges marad, Isten nem felejti el őt, és idővel feltámasztja majd. Isten minden ókori szolgájának ez volt a meggyőződése. Maga Jézus is megerősítette, hogy ez a reménység valós, és megmutatta, hogy Isten általa fogja feltámasztani a halottakat. Krisztus szavai is erről biztosítanak minket: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják [Jézus] hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására, akik hitványságot gyakoroltak, az ítélet feltámadására” (János 5:28, 29).

Isten a közeljövőben minden gonoszságot eltöröl majd, és egy új világot hoz el, melyet égi kormányzata fog igazgatni (Zsoltárok 37:10, 11; Dániel 2:44; Jelenések 16:14, 16). Végül az egész földön paradicsomi állapotok fognak uralkodni, és olyan emberek lakják majd, akik egytől-egyig mind Istent szolgálják. A Bibliában ezt olvashatjuk: „harsány hangot hallottam a trón felől, mely ezt mondta: »Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni, azok pedig az ő népei lesznek. És maga az Isten lesz velük. És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak«” (Jelenések 21:3, 4).

"Miután meghal valaki, azonnal Jézus elé járul, vagy mindenki pihen még sokáig és majd egyszerre támadunk fel?"

Azt hiszem mind a kettő igaz, a túlvilágon ugyanis már nem lesz idő, csak öröklét. Ezt sajnos nem tudjuk elképzelni jelenlegi tudásunkkal.

"Van még valami, amit tudni érdemes, például, hogy pontosan hogyan, milyen úton, mennyi idő alatt jut el a meghalt szerettünk Isten színe elé?"

Az őrangyal viszi oda.

Ezután van aki egyből üdvözül, de ez nagyon ritka. A többiek mennek a tisztítótűzbe, vagy ha elutasítják Istent akkor elkárhoznak.

Itt elég részletesen írnak erről az egészről:

[link]

A reinkarnációt és a tisztítótűzet keresd a megtévesztés, elhitetés menüpontban, mert a bilia ilyet nem állít. :D

Aki meghalt, teste porrá lesz, lelke pedig mivel nem test, ha kegyelem állapotában volt, Istenhez, ha bűnös állapotában, akkor a pokolba kerül. Nem túl bonyolult a biblia., de elkárhozott rokonokkal csak pokolban lehet találkozni, ha te is oda kerülnél. onnan ki nem jöhet senki, de íme egy ige.

"Monda pedig amaz: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához.;

Mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére ne jussanak.

Monda néki Ábrahám: Van Mózesök és prófétáik; hallgassák azokat.

Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájok, megtérnek!

Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." (Lukács 16 : 27-31)

Ebből az igeszakaszból egyértelmű, hogy Isten soha többé nem enged ki a túlvilágról egyetlen "embert" sem, örökké ott kell maradnia. Csak EZ AZ EGYETLEN ÉLETÜNK VAN, ebben az életben kell jól csinálni a dolgainkat, még egy lehetőséget semmilyen állati vagy emberi testbe bújva NEM KAPUNK.Sem tisztítótűz, semmi. . .. Most éld jól az életed! Térjél meg és

Higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz te és a házad népe! Ap. csel.16.

A tisztítótűz bizonyítása Bibliai alapokon:

[link]

A tisztítótűz tagadásával Isten ítélete igazságtalannak látszik (örök halál egy lopásért?). Isten elé csak az mehet aki teljesen megtisztult a gyarlóságaitól és ez a földi élete során a legtöbb embernek nem sikerül.

Szia!

Sajnos ahány keresztény felekezet annyi félét tanít. A Biblia egyértelműen fogalmaz: az ember halála után "nyugszik" és "alszik" egészen az "utolsó napig", amikor is "arkangyal szavára feltámadnak először azok, akik meghaltak a Krisztusban".

A halálban elvész, vagy visszavonatik az „élet lehelete”, ajándéka. Ennek következtében az „élő lélek” azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: „Por vagy te, és ismét porrá leszel.” (1Mózes 3,19) Az Istentől nyert „élet lehelete” nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag: nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy „te magad vagy por” és „leszel ismét porrá”, mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.

A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

„Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, amely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül.” (Nyíri Tamás katolikus szerző: Remény vagy halál? Vigília)

„A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál – mint a bűn zsoldja – a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula protestáns szerző: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet)

A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, tovább élő lélek, illetve lelki tevékenység:

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy.” (Prédikátor 9,7–8. 12)

„Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe.” (Zsoltárok 115,17)

Az elején idéztem Jézus szavát, hogy ebből a halálból minden ember „kijön még”, mindenki feltámad a maga ítéletére az Ő eljövetelekor. De mi támad fel és hogyan, ha a halál pillanatától fogva az élő lélek (az emberi személyiség) nincs többé, a test pedig szétporlad? Jézus mondta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert „mindenek élnek őnéki” (Lukács 20,38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében „él” minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a „személyiségadatait”. Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú „akiket akar, megelevenít” (János 5,21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá: „De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Korinthus 15,35–38) Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő „programját”, akkor miért is tartjuk olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őriz- ni egy ember személyiségének jellemzőit is a maga „technikájával”, s ezáltal újra tudja teremteni?! Blaise Pascal az alábbi megállapítást tette:

„Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk.” (Gondolatok, 222. sz. töredék)

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

„(A halottak) az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.” (Jób 14,12)

Pál apostol írja: „Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak.” (1Thesszalonika 4,13–14)

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

„Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János evangéliuma 11. fejezete)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak.” (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok)

Mindezekből az is következik, hogy a halottak „lelkeivel” semmiféle érintkezés nem lehetséges. A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy „többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik” (Prédikátor 9,8).

„Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?” (Prédikátor 3,21–22)

A Biblia mindenfajta halottidézést „utálatosságnak” nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10,13–14).

„Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled.” (5Mózes 18,10–12)

Üdv. Péter