A katolikus egyház hiszi a Bibliában leírt dolgokat, pl. özönvíz, (stb. )?

MIT JELENT A PAPI NŐTLENSÉG?

Válasz:

A papi nőtlenség azt jelenti, hogy az Egyház egyes szent rendeket csak azoknak ad fel, akik Isten Országáért szüzességben élnek. Ez rítusonként különböző módon valósulhat meg.

Magyarázat:

Az áldozópapság nőtlensége nem dogma, azonban mindenképpen köze van az apostoli hagyományhoz. Nem véletlen, hogy a papi hatalom teljességét bíró püspök minden rítuscsaládban nőtlen. Az is több mint valószínű, hogy az ősegyház nős püspökei és presbiterei nem éltek, vagy legalábbis nem élhettek házaséletet feleségeikkel. A feleségeikkel házaséletet élő papokat ui. nagyon korán és nagyon világos pápai elmarasztalás éri. Ez, továbbá az a tény, hogy a keleti egyház papjainak is megtartóztatást kellene gyakorolniuk bizonyos időkben és főleg a Szent Áldozat bemutatása előtti éjszakán, arra utal, hogy valamikor a keleti katolikus papok is megtartóztatásban éltek. Az Egyház ui. nagyon hamar ráérzett, hogy Krisztus szüzességi tanácsa és a papi életforma között igen szoros összefüggés van. Ha tehát a cölibátus nem is hittétel, az mindenképpen dogma, hogy a latin rítus helyesen és Krisztus szándékai szerint jár el, amikor a nagyobb rendek viselőit nemcsak megtartóztatásra kötelezi, hanem egyenesen a nőtlen (cölebsz) életet élni szándékozók közül választja (Conc. Trid. 24 c. 9 – DH 1809).

A cölibátus tagadhatatlan nehézségei, a minden életformában elkerülhetetlen fájdalmas botrányok (pl. paráznaság, pedofília, homoszexulitás), a tucatembereket a cölibátusban fenyegető lelki összezsugorodás távolról sem érik fel azokat a nagy áldásokat, amelyeket a cölibátus intézménye hoz magával. Az is tévedés, hogy a cölibátus eltörlése megoldaná az egyre égetőbb paphiányt. Ideiglenesen biztos, hosszú távon aligha. Nem a cölibátus rossz, hanem a hit hiányzik. Nem a cölbátussal van baj, hanem az általános közerkölccsel és az elköteleződéssel. A mai ember fogcsikorgatva köteleződik el, és irtózik egy élethosszig tartó döntés meghozatalától, és az abban való kitartástól. Ez nyilván látszik a házasság intézményének válságában is. Ahogyan Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta: „Ha eltörölnénk a cölibátust, akkor az ágyas papok botrányait átvenné az elvált papok botránya” (Ratz. Salz der Erde). Ezért az emberi gyarlóság (fragilitas) és ingatagság kiiktatásának érdekében a Római Egyház papjai a nőtlen, imádságos és engedelmes életre súlyos bűn terhe mellett (sub gravi) egy élethosszig ígérettel (és nem fogadalommal, mely egyházjogilag mást jelent) kötelezik el magukat.

Ez az életforma nem természetes. Azonban nem is természetellenes, hanem teljességgel természetfeletti. Csak isteni hívásra (vocatio) szabad vállakozni rá, mert csak így lehet várni az Isten természetfeletti segítségét. Ha valaki hivatás nélkül, más motívumok (kényelem, biztonság, szentimentalizmus, félelem vagy gyűlölet a másik nemtől ill. a másik nem iránt, impotencia, menekülés az élet nehézségeitől, bűntudat, babona, vallási hóbort stb.) miatt vállalkozik rá, az a bukás szinte biztos és veszedelmes veszélyét kockáztatja. A hamis kiválasztottság tudata is veszélyes. És bár hittétel, hogy a szűzi életforma tökéletesebb, mint a házas (Conc. Tridentinum 24,10 – DH 1810), ez a tökéletesség nem vonatkozik magára az emberre, csupán az életmódra. (Pl. Egy orvos hivatása magasabb rangú, mint egy ápolóé, de ez nem jelenti azt, hogy egy orvos magasabb rendű ember, mint egy ápoló.) Ahogyan a magasabb és az alacsonyabb rangú munkára is szükség van, úgy mind a házasságban élő, mind a szűzi életre elkötelezett emberekre igényt tart az Egyház, még ha nem is a papság soraiban. A szüzesség magasabb méltósága ui. nem jelenti a szűzi életet élő személyes életszentségének automatikusan magasabb fokát. (Pl. Egy szerelmi házasságban élő Árpádházi Szt. Erzsébet bizonyosan szentebb volt, mint egy középszerű apáca.) Azonban a szűzi élet akarati készséggel párosulva nagy segítség lehet a keresztény tökéletességért vívott élethosszig tartó harcban. Az egyházatyák, Szt. Ciprián (Cypr. De habitu virginum), Szt. Metód (Method. Convivium), Szt. Ambrus (Ambr. De virginibus), Szt. Jeromos (Hyeron. Contra Iovinianum), Szt. Ágoston (August. De sancta virginitate, de bono viduitatis, De bono coniugali /cp. 8!/) és Aranyszájú Szt. János (Chrysost. De virginitate) messze támogatják e tételt. Az ő véleményüket összegzi és támogatja Aquinói Szt. Tamás is (Thom. Aq. Opusc. De perfectione vitæ spiritualis).

A Római Egyház, tehát a Katolikus Egyház legnagyobb része minden nagyobb rendben élőt kötelez a nőtlenségre, míg a keletei egyházak (pl. görög katolikusok) csak a püspök számára tartják kötelezőnek, és áldozópapot nős férfiak közül is szentelnek. Ennek oka, hogy keleten és nyugaton a VII. századtól kezdve más papkép alakult ki. A nyugati egyházban a papság lényegének az áldozatbemutatási és feloldozási hatalmat tekintették. Mivel ezt az áldozópap már birtokolta, a szerpapság pedig csak a papság előkészítéseként volt használatban, a papság lényegét az áldozópapi hatalomban látták, s mellette a püspökség már csak fokozatbeli különbségnek számított. Ezzel szemben keleten a püspökben, az apostolutódban látták a papság teljességét, és mellette az áldozópapot csak csökkent papi fokozatú segítségként vették figyelembe. Így, mivel mindkét rítusban a papsághoz kötötték a teljes szexuális önmegtartóztatást, de a papságság lényegét máshonnan eredeztették, a cölibátus kötelezettsége is másképpen kezdett alakulni. Ennek azonban érdemes megvizsgálni a történelmi hátterét.

Nem a nőtlenség az apostoli eredetű rendelkezés tehát, hanem az önmegtartóztató élet . A papi nőtlenség (cælibatus) így teljes önmegtartóztatást jelent, tehát a bűn sem fér össze vele, ezért sem ágyasság (concubinatus) sem önkielgítés (masturbatio, onania) nem jelent kiskaput. A cölibátus nem terror, hiszen nem kényszer. Az Egyház senkit sem kényszerít, hogy nőtlenségben éljen. Eleve azok közül választja papjait, akik a nőtlen életformát választották.

A szűzi élet kiválóbb a házas életformánál, bármilyen botrányosnak hangzik is ez a mai, szexualitást mindenek felé helyező korunkban. Méltányos tehát, hogy az Egyház magasabb fegyelmi kötelékkel kapcsolja papjait Krisztushoz, akinek követségébe lépnek, és aki maga is szűzi életet élt.

Igazolás:

Az Üdvözítő nőtlen volt, és nem azért, mert úgy maradt, tehát nem esetlegesen, hanem tudatos döntés alapján maradt szűz. Mivel a papok Krisztus papságában részesülnek, mintegy az Ő személyében (in persona Christi) beszélnek, illő, hogy életformáját is kövessék. Jézus világosan beszél a nőtlen életformáról: „A tanítványok megjegyezték: »Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.« Erre így válaszolt: »Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!«” (Mt 19,10).

Szt. Pál apostol nem engedi meg, hogy özvegyülés után megnősültek felvegyék a szent rendeket, noha a házastárs halálát követő második házasság nem csak a zsidó, hanem a keresztény etika szerint sem bűn: „A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, mértéktartónak, vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie” (1 Tim3,2). „A diakónus legyen egyszer nősült, s gyermekeinek és otthonának jó gondviselője” (1 Tim 3,12). „Olyat keress, aki feddhetetlen, és csak egyszer nősült, akinek gyermekei hisznek, s nem vádolhatók könnyelmű élettel vagy engedetlenséggel” (Tit 1,6).

Isten ehhez az életformához is megadja a kegyelmi segítséget: „Hűséges az Isten, aki erőtökön felül nem hagy megkísérteni” (1 Kor 10,13).

A szűzi életet Szt. Pál kiválóbbnak hirdeti, mint a házast, anélkül, hogy a házas érintkezést rossznak, vagy bűnösnek tartaná: „Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress feleséget. De ha megnősülsz, nem vétkezel, s ha a lány férjhez megy, nem követ el bűnt. Ám az ilyeneket testi nyugtalanság gyötri, s én meg akarlak kímélni benneteket. Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik. Azt szeretném, ha mentek volnátok a gondtól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket. Ha valaki mégis úgy véli, hogy igazságtalanul bánna hajadon lányával, mert eljárt fölötte az idő, ha úgy van rendjén, tegye, amit akar. Nem vétkezik, kössenek csak házasságot. Akinek azonban szilárd a meggyőződése, s minden kényszerítő ok nélkül, teljesen szabadon úgy döntött, hogy megőrzi hajadon lányát, jól teszi. Tehát aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi. Az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, felszabadul. Férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Boldogabb azonban, ha úgy marad, ahogy van. Ez a tanácsom, és hiszem, hogy Isten Lelke szerint beszélek” (1 Kor 7,25). + (1 Kor 7,1; 1 Kor 7,7) Szt. Pál apostol nem követeli meg a püspöktől a nőtlenséget, de máshol világossá teszi, hogy eszménye a szűzi papság. Szt. Pál idejében ritka volt a javakorabeli nőtlen férfi, ezért Szt. Pál toleranciát gyakorol. Azonban, hogy a nős papság intézménye ideiglenes állapot volt, az abból is látszik, hogy Szt. Pál csak egyszer nősültet enged a szent rendbe. Vagyis Pál elvárja, hogy még ebben az állapotban is megnyilvánuljon az önmegtartóztatás szelleme az egyházi elöljáró életében. Később nagyon hamar általánossá vált, ha nem is a nőtlen papság, hanem az a szokás, hogy a nős papok nem éltek házaséletet feleségeikkel. Ez nem történhetett volna meg, ha nem állt volna mögötte apostoli hagyomány.

A katolikus Egyház biblia-ellenessége egy közönséges koholmány. Luther előtt már évszázadokkal voltak KATOLIKUS nemzeti nyelvű bibliafordítások. Az igaz, hogy sokáig ELSŐSORBAN (ami nem egyenlő azzal a szóval, hogy kizárólagosan) latinul jelent meg, ám ez nem jelentett problémát egy olyan korban, ahol mindenki, aki tudott olvasni, az minden bizonnyal tudott latinul is. Emlékeztetnélek arra is, hogy a reformátorok is írtak könyveket latinul, és a magyarországi reformátusok is egészen a 19. század első feléig komoly hangsúlyt fektettek a latin nyelv ápolására az egyházi élet során is.

Gyakran hallott “urban legend” az is, hogy “a katolikus Egyház betiltotta a Bibliát”. Ez azonban közönséges koholmány, hiszen “a” Biblia maga soha nem volt betiltva, hanem sokkal inkább olyan eretnekmozgalmak saját fordításai, amelyektől a mai protestánsok is elhatárolnák magukat. A kor “új világ fordításai”, ha úgy tetszik. Azt pedig egyáltalán nem árt, ha betiltották.

Nézz után a “post hoc, ergo propter hoc” kifejezésnek, amely egy érvelési hibát jelöl. Hogy miért? Ugyanis ezen elképzelést hangóztatok figyelmen kívül hagyják, hogy a könyvnyomtatást a 15. században találták fel, nem sokkal a reformáció előtt (ld. Gutenberg). Nem a “gonosz Egyház” bibliaellenessége okán nem jutott elég Biblia a köznépnek (akik nagyrésze még olvasni sem tudott), hanem azért, mert könyvnyomtatás nélkül (a szerzetsek által KÉZZEL [!] másolva) egyszerűen fizikai képtelenség akkora mennyiséget reprodukálni, mint manapság, hogy bárhol vehetsz Bibliát. Azok, akik ezt a vádat permanensen felemlgetik, vajon belegondoltak abba, hogy talán az ószövetség hűségései izraelitáinak vagy az őskeresztényeknek, MIND volt-e saját Bibliája? Ha pedig nem, akkor nemde kettős mércét alkalmaznak, amikor olyat kérik számon a középkori katolikus Egyháztól, amely kritériumnak még az ő szerintük is “jó” közösségek sem felelnek meg? Őszintén kérdezem.

Vagy akik a Biblia egyéni értelmezését pártolják, azok belegondolnak-e abba, hogy talán az Ószövetség vagy az apostolok idején is az ilyen indivudalizmus volt-e a kívánaos? Nemde anakronizmus belelátni saját maguk csupán a 19-20. században kitalált egyházideáljukat visszavetíteni az ókorba? Vajon mire figyelmeztet a 2Pét 3,16? Péld 3,5? ApCsel 8,26-35? 1Tim 3,15? ApCsel 2,42? 2Pét 1,20? Vagy mindez smafu?

Mit vallottak erről az ókori keresztények? Csak néhány példa:

Tertullianus (Kr. u. 200) – „az igazságot a mi részünkre kell odaítélni, akik aszerint a szabály szerint járunk, melyet az egyházak az apostoloktól kaptak, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől, akkor igazolva van korábbi kijelentésünk, mely leszögezi, hogy az eretnekektől az írásra való semmilyen hivatkozást nem szabad elfogadni, hiszen mi az írások nélkül is bizonyítjuk, hogy az eretnekeknek semmi köze az írásokhoz… Az apostolok örököse vagyok! Ahogyan végrendeletükben intézkedtek, ahogyan rám bízták, ahogyan megesküdtek rá, úgy vagyok birtokos! Titeket pedig, bizony, örökre kizártak az örökségből, és megtagadtak mint idegeneket és ellenségeket. és miért idegenek és ellenségek az eretnekek az apostolok számára, ha nem azért, mert az övéktől eltérő tanításuk van, melyet mindegyikük a maga kénye-kedve szerint vezetett be vagy vett át az apostolok tanításával ellentétben?” (Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben, 37.)

Órigenész (Kr. u. 230) – „akik hiszik, hogy a szent könyvek nem embereknek az irományai, hanem a Szentlélek sugallatára íródtak a mindenség Atyjának az akaratából Jézus Krisztus által, azoknak meg kell mutatnunk a számunkra helyesnek tűnő utakat, szem előtt tartva Jézus Krisztus apostoli hagyomány szerinti égi Egyházának szabályát. (A princípiumokról 4,1,9.)

Szent Ágoston (Kr. u. 416) – „Ugyanis az eretnekségek és a romlottság bizonyos tanai, amelyek behálózzák a lelkeket és a mélybe vetik őket, nem származhatnak máshonnan, mint onnan, hogy az írást, amely jó, rosszul értelmezik, és a rossz értelemhez merészen és konokul ragaszkodnak.” (Homíliák János evangéliumáról, 18,1.)

A 20. század legelejéig az értelmiségnek gyakorlatilag 100%-a tudott latinul, a középkorban pedig ez a réteg gyakorlatilag egybeesett azzal, aki egyáltalán tudott olvasni. Aki tudott olvasni, az tudott latinul is. A természettudományos művek, regények, versek latinul jelentek meg, nem gondolod komolyan, hogy egy írni-olvasni tudó ember nem tudta volna elolvasni a Vulgatat? Az igazi probléma az volt, barátom, hogy a 15. század végéig nem volt feltalálva a könyvnyomtatás, így fizikai képtelenség is lett volna annyi Bibliát jutni, hogy mindenkinek jusson. De talán az Ószövetség vagy az apostolok idejében másként volt ez? Őszintén kérdezem, és ne kerüld meg a választ.

Egy másik példa: a zsidóság anyanyelve Jézus idejében már rég nem a héber, hanem az arámi volt. Mégsem készült arám nyelvű teljes, versenkénti fordítás a köznép számára. A Targum az csupán egyes, fontosabb részeket parafrazált, és azokat se nyomták annyi példányban, hogy mindenkinek jusson, hanem csupán a zsinagógában olvasták fel. Tehát a máris bebukott azon ideológiád, hogy CSAK az a helyes, ha Isten népe minden köztagjának van saját, nemzeti nyelven íródott Bibliája, amit saját maga értelmezget, mert különben fujj, megromlott izébizé. De persze itt kéznél van a farizeus-kártya (gondolom többre úgy se telik tőled), hogy azok gaz, gonosz, hitehagyott zsidajok voltak. Egyrészt ugye ezt nem a csak a Kr. e. 3-2. században kialakult talmudista időszaktól volt így, hanem már a fogság előtt is, szóval ez is bukta. Másrészt pedig ez a kereszténységben is így volt.

A kereszténység szent iratai, vagyis az Újszövetség görögül íródott, amely a Római Birodalom keleti felén volt a polgárság köznyelve, közvetítő nyelve. Ennek ellenére az apostoli korban az Újszövetséget egyetlen egy más nyelvre sem fordították le, holott már akkor is nagy számú olyan személy lett keresztény, akinek nem a görög volt az anyanyelve (vagy adott esetben nem is tudott). És megint csak áll: nem lehetett Bibliát kapni a boltban, nem volt Quintus nevű kisvárosi közkereszténynek, saját, az anyanyelvén (esetében latin) íródott Bibliája. A helyi egyháznak volt maximum egy része belőle (nem az egész Biblia), amit az egybegyűléseken, istentiszteleteken, liturgián (ahogy tetszik) felolvasott a gyülekezet elöljárója, és mivel kész fordítás még nem volt, maga szóban lefordította.

Help: Ezzel az okfejtéssel nem amellett érveltem, hogy ennek így kéne lennie minden időkig, hanem arra világítottam rá, hogy egy olyan követelményt kérsz számon a középkori egyházon, amelyen az általad még a Biblia tekintélye okán is „jóknak” tartott csoportokban is éppen úgy volt ez, mint a középkori Egyházban. Így hát két lehetőség áll fenn előtted: vagy elfogadod, hogy ezen kritérium nem abszolút szükségszerű ismérve egy közösség igaz-voltának, vagy pedig ott találod magad, hogy KETTŐS MÉRCÉT alkalmazol: itt számon kérsz olyasvalamit, ahol máshol nem tekintesz szükségszerűnek.

A Biblia csakugyan latinul jelent meg (sok százéven át), de ez érthető olyan időben, amikor ez a nyelv sokszorta inkább az egyetemes műveltség nyelve volt, mint ma az angol. A nemzeti nyelveket sokáig mind a költészetre, mind a tudományok művelésére alkalmatlannak tartották. Aki abban az időben tudott olvasni, az jó eséllyel tudott latinul is. Kb. 1600-ig latinul adták ki a legtöbb tudományos művet.

Ez még idetartozik, ezért ezt még beidézem Pezenhoffer Antaltól:

„Mesebeszéd azonban a protestantizmusnak az a jellegzetesen forradalmi rágalma, hogy az egyház Luther előtt egyenesen megtiltotta a Szentírás olvasását. Tudákos csizmadiáknak természetesen – érthető okokból – nem tartotta tanácsosnak a kezükbe adni, de – bizonyosak lehetünk felőle – attól semmiképpen se félt, hogy meg tudják belőle, mennyire krisztusi eredetű a pápai hatalom, mennyire Jézus rendelte el a gyónást, mennyire evangéliumi szellemű a papság cölibátusa, mennyire felbonthatatlan a házasság stb., azaz hogy a protestantizmus tanai mennyire evangéliumellenesek. Kétségtelen ugyanis, hogy a katolicizmus és a protestantizmus harcában nem a katolicizmus az, melyet a Szentírás olvasása által szégyen ér.

Régen (sőt talán még ma is) minden protestáns hittanórán azt tanulták a protestáns magyar anyák jobb sorsa érdemes gyermekei, sőt – szégyen-gyalázat – ezt írja még Dickens is „A Child’s History of England”-jában (II. kötet, 96. o.), melyből pedig a mi Arany Jánosunk is merítette történelmi ismereteit, hogy Luther, mint szerzetes, egyszer a kolostor egy poros zugában egy porlepte régi könyvet talált és nagy meglepetésére („to his grait surprise”) megállapította róla, hogy a Szentírás. Eszerint tehát Luther, a szerzetes – egyetemi tanár létére –, addig még soha nem is látott Szentírást, sőt nem is gondolt rá, hogy ilyesmi is létezik.

Olyan könyv volt ez, írja a szegény félrevezetett Dickens (aki azonban mégis az emberiség egyik legismertebb tanítója volt), melyet a papok addig nem engedtek az embereknek olvasni, mert olyan igazságokat tartalmazott, melyektől nekik félniük kellett. Luther így fedezte fel aztán azokat a protestáns igazságokat, melyeket később a zászlajára tűzött.

Dickens óta már több mint száz év telt el. Ezért ha az értelmesebb európai protestánsok azt ma már talán el is hiszik, hogy az a Szentírás, melyet Luther megtalált, nem is volt egészen olyan poros és használaton kívül helyezett s Luther se csak egyetemi tanár korában fedezte fel, hanem egy kissé talán még korábban is, legalább arról még ma is szentül meg vannak győződve, hogy Luther előtt még nem volt szabad a Szentírást anyanyelvre lefordítani épp úgy, mint ahogyan az iszlám se engedte meg, hogy a Koránt a szent arab nyelvről például törökre fordítsák.

Az igazság azonban az, hogy például magyarul a Szentírást legelőször nem is protestáns, hanem katolikus pap, Komjáthy Benedek adta ki nyomtatásban, még nála is régebben pedig a pálos szerzetes, Báthory fordította le. Luther hazájában, Németországban pedig Johann von Balderesheim az Oberhessenben fekvő marienschlossi kolostornak már a legsötétebb középkor legsötétebb közepén nem Bibliát, hanem már német Bibliát („Ein dütsche Bybel”) küldött. (Rody: Hessen története, 1903., 493. o.)

Ami a protestantizmusnak éppen a bibliaolvasás révén az írni-olvasni tudás szélesebb körökben való elterjesztése terén szerzett érdemeit illeti, ezeket szívesen elismerjük, csak arra hívjuk fel szerényen a figyelmet, hogy Krisztus nem az írni-olvasni tudás elterjesztése céljából jött a földre és egyházát se ebből a célból alapította.

Szép és jó dolog az írni-olvasni tudás is, de – legalábbis hívő keresztények számára – bizonyára azért nincs annyira szép és jó, mint az evangélium és az üdvösség terjesztése. Hogy az emberek ma már a műveltséget mégis többre becsülik az evangéliumnál és az örök üdvösségnél, azért van, mert – többek között a protestantizmus hibájából is – az embereknek ma már csak földi céljaik vannak.

Az egyház azonban akkor se hagyhatja el, sőt még csak a második helyre se teheti tulajdonképpeni hivatását, az evangélium terjesztését, ha az embereknek ennél fontosabb az írni-olvasni tudás terjesztése. Pedig az írni-olvasni tudás egyébként is csak akkor áldás, ha az emberek jót és igazat olvasnak. Ha azonban csak arra jó, hogy a kereszténység egységét bontsák meg vele és a vallást igazságból érzelemmé és családi hagyománnyá alacsonyítsák, sőt kommunizmust, hazudozást, gyűlöletet és álnokságot tanuljanak belőle az emberek, akkor egyenesen átok áldás helyett.

Hogy azonban az a feltűnően gyors és nagy kulturális haladás, melyet az újkor hajnalán tapasztalunk, tulajdonképpen nem a protestantizmus, hanem a tőle függetlenül és nála régebben, tehát még katolikus részről megindult reneszánsz kor eredménye, annak bizonyítására elég megemlítenem, hogy mind a könyvnyomtatás, mind Amerika felfedezése (az emberiség újabbkori haladásának e két legnagyobb teljesítménye) egyaránt a hitújítást megelőző, tehát a még tiszta katolikus társadalom haladásának terméke volt.

Hogy a középkor végének még tisztán katolikus társadalma mennyire mohón felkarolta az újonnan felfedezett könyvnyomtatást, tehát hogy az újkori nagy haladás mennyire nem a protestantizmus okozata volt, arra vonatkozólag a protestáns Walthernek „Die deutsche Bibelübersetzung des Mittelalters” című, Braunschweigben 1892-ben megjelent művéből közlöm azokat a német bibliákat, melyek a könyvnyomtatás felfedezése és Luther fellépte közti aránylag rövid időben megjelentek. Pedig a valóságban ilyen német bibliakiadás lehetett még több is, mert nem bizonyos, hogy Walther mindegyikről tudomást tudott szerezni.

I. Hochdeutsch-Bibel kiadások: 1. Mentel-féle (Strassburg, 1466) 2. Eggenstein-féle (Strassburg, 1470 körül, 3. Plfanzmann-féle (Augsburg, 1473 körül). 4. Zainer-féle (Augsburg, 1473 körül) 5. A svájci Biblia (Basel, 1474) 6. Újabb Zainer-féle (Augsburg, 1477) 7. A Sorg-féle (Augsburg, 1477) 8. Újabb Sorg-féle (1480) 9. Koburger-féle (Nürnberg, 1483) 10. Grüninger-féle (Strassburg, 1485) 11. Schönberger-féle (Augsburg, 1487) 12. Újabb Schönberger-féle (Augsburg, 1490) 13. H. Otmar-féle (Augsburg, 1507) 14. Újabb H. Otmar-féle (Augsburg, 1518)

II. Niederdeutsch-Bibliák: 1. és 2. a kölni Biblia, kiadója Quentel 1480 körül. 3. Lübecki Biblia (Arnte, 1494) 4. Halberstati Biblia (Trutebul, 1522)

Ugyancsak láthatják tehát belőle felekezeti büszkeséggel túlságosan eltelt protestáns testvéreink, mennyire nem ők adták legelőször anyanyelven a Szentírást az emberek kezébe, mennyire nem Luthernek kellett azt felfedeznie és hogy mennyire nem lehetett az poros, amelyet ő „fedezett fel”. Nem tőlük tanultuk mi a Szentírás olvasásának szokását, sőt még anyanyelvre való lefordítását sem.

Hogy a népben feléledjen a Biblia utáni éhség, ahhoz se volt szükség se Luthere, se hitújításra. Annál nagyobb éhséget ugyanis, mint amilyen a most közölt adatok még Luther fellépte, sőt megszületése (1483) előtt mutatnak, még elképzelni se lehet. Ennyi új Szentírás- kiadás és ilyen sűrűn még ma se fordul elő. Hogy mint kapkodhatták az emberek az anyanyelvükön kiadott Szentírást akkor, mikor még Luther még meg se született, vagy mikor még mint kisgyermek, a porban játszadozott, láthatjuk abból, hogy Quentel Kölnben két kiadást bocsát ki egyszerre, Strassburgban a Mentel cég mellett még az Eggenstein és harmadiknak még a Grüninger-cég is érdemesnek tart Bibliát kiadni, mert kifizetődik, mert mind megveszik. Pedig a három kiadás között mindössze 19 év telik el. De Luther még e legutolsó megjelenése idején is csak kétesztendős kisfiúcska volt.

Aztán Augsburgban a Zainer-cégnek, mely 1473-ban kezdi meg a kiadást, már négy év múlva újabbat kell sajtó alá rendeznie, pedig mellette még ott tevékenykedik vetélytársa, Pflanzmann, Sorg és Schönberger is és ráadásul nemcsak Zaineré, hanem Sorgé és Schönbergeré is két kiadást ér meg, s aztán ott van még H. Otmar is és ő is egymás után két kiadással.

Ezek után lehet-e nagyszerűbb viccet elképzelni, mint hogy Debrecenben, Sárbogárdon, Turócszentmártonban és Nagyenyeden, sőt Dickens bátyánk „Child’s History”-jából még tudós Arany Jánosék is jámborul azt tanulják és hiszik, hogy Luther bácsi a kolostorban, úgy talán 1510 körül, egy félreeső zugban véletlenül egyszer csak egy poros, penészes, pókhálós latin könyvet talál s „nagy meglepetésére” felfedezi, hogy a Biblia?

Nem értjük Luther bácsit. Hiszen az igazság az, hogy ő már valóságos Biblia-hegyek között született. Érthetetlen, hogy ő mégis csak egyet talált, azt is latinul és még azt is csak véletlenül, azt is porosan és pókhálósan, attól is tátva maradt a szája a meglepetéstől, sőt megijedt tőle, mert azt hitte, hogy a puskaport fedezte fel.”

Szekta-e Jehova Tanúinak vallása?

1. rész: Teológiai-gyülekezettani megközelítés

Szekta vagy Isten szolgái? - ez volt az a kérdés amit Jehova Tanúi tettek fel az 1994. február 15.-i Őrtorony borítóján. Az az írás néhány oldalon, könnyed gondolatokkal megmagyarázta minden olvasónak: Jehova Tanúi szervezete nem szekta, hanem Istennek a szolgái. Azok akik a szektakérdéssel foglalkoznak, tisztában vannak azzal, hogy többfajta szemlélet is van, mely alapján egy felekezetet szektának lehet megítélni.

Egyáltalán, miért fontos az, hogy egy felekezet szekta-e vagy sem? Teológiai szempontból az adott vallás tanításainak és vallásszemléletének minősítése a szektásság. Azok a "keresztény" felekezetek, melyek tanítása szembeáll a Biblia alapvető igazságaival, a benne található igazságokat elferdíti vagy maga javára fordítja, illetve vallásszemléletének célja a felső vezetők uralmának való engedelmesség szorgalmazása - egyértelműen a szektás minősítésbe sorolhatók. Ennek a teológiai álláspontnak aztán semmilyen további jelentősége nincsen, legfeljebb annyi, hogy az ilyen szektának meghatározott felekezetek tagjaiért a többi keresztény felekezet missziót fog folytatni. Természetesen ez az elvi állásfoglalás az adott felekezet szervezetére nézve hátrányos megkülönböztetéssel is együtt járhat, de ahogyan ennek a honlapnak az üzemeltető már régebben is kifejtették, nem ezt tartják a szektatagokért folytatott küldetés jó és keresztényi módszerének. Számunkra, volt Jehova Tanúi számára azért fontos a címben is jelzett kérdés, mert ez indokolja azt a tevékenységet, amit végzünk. Amennyiben Jehova Tanúi szervezete nem minősülne szektás szervezetnek, abban a pillanatban nem lenne okunk tovább folytatni küzdelmünket az Őrtoronyban rekedt emberekért. Írásunk első részében azt szeretnénk bemutatni, hogy teológiai-gyülekezettani szempontból nagyon is szektának nevezhetők Jehova Tanúi.

Mivel a keresztény hit alapja nem lehet más, mint Krisztus, ezért elsősorban a Krisztushoz való hozzáállás tükrében tesszük fel a kérdést: - Az Őrtorony-szervezet igazat tanít Krisztusról, vagy elferdíti a maga javára a Krisztusról szóló tanítást?

Nem elsősorban a szentháromság vagy Jézus Istensége az a szempont, ami alapján a legtöbb volt- és kételkedő Jehova Tanújának problémája a szervezettel. A kegyelem és a bűnök megbocsátásának az elferdítése, Krisztus fősége azok a tanítások, melyek jól rámutatnak, milyen szerepet szánnak Jehova Tanúi vezetői Krisztusnak.

Először is, a kegyelem szó Jehova Tanúinak a saját Bibliájukban nem is szerepel. Helyette a kedvesség szót alkalmazzák, ami nyilván nem egyenlő a kegyelemmel. Tanításuk szerint a megmentés nem a Krisztushoz tartozástól, hanem a szervezeti hovatartozástól is függ. Az Ismeret amely örök élethez vezet c. kiadvány tárgyalja azt, hogy milyen lépéseket kell tenni ahhoz, hogy az emberek eljussanak az örök élethez. A 173. oldaltól kezdve a következők vannak felsorolva:

- pontos ismeret befogadása (természetesen Őrtorony kiadványok nélkül oda nem lehet eljutni)

- Isten törvényeinek alkalmazása a személyes életvitelben (ez a megtérés)

- prédikálni Jehova Tanúi szervezetével

- látogatni Jehova Tanúinak az összejöveteleit

- megkeresztelkedni Jehova Tanújának

Jézus Krisztus sehol sincsen benne ebben az útban. Ő csak van, ő csak létezik. Az "Őrtorony-teológia" természetesen meghatároz neki bizonyos feladatokat és címeket, mint: Váltság, Király, Felkent, stb., de

- nem szólítják meg imában Jézust

- ha valaki a gyülekezetben Jézushoz imádkozik azért büntetés jár

- ha valaki azt tanítja a gyülekezet nyilvánossága előtt, hogy Krisztushoz lehet imádkozni, akkor ki is zárhatják a gyülekezetből azzal a céllal, hogy "térjen észhez"

Ebből ered, hogy az egyes személyek csak Istennek köszönik meg Jézus megváltását. Olyan ez, mintha a szomszéd gyermeke segítene felvinni nekünk valamit az emeletre, majd az apjával szembeni sértésnek tekintenénk azt, hogy a gyerekének a segítségért köszönetet mondjunk. Ha ezt tennénk, nem bántanánk meg az édesapját is? Ha pedig Jézusnak ennél sokkal többet köszönhetünk (még az Őrtorony-teológia szerint is), akkor miért ennyire bűnös dolog Jézust imában megszólítani? Annyira tilos, hogy még a megmentését is kockára teszi valaki - legalábbis az Őrtorony Társulat tanítása szerint. Ez a tiltás kicsit olyan, mintha Jézus egy kiközösítettként lenne jelen a gyülekezetben (mert ő megígérte, hogy jelen lesz, tehát ott van), akihez nem szabad szólni és akinek nem szabad köszönni.

A szervezet azzal érvel, hogy megadja Jézusnak a neki járó tiszteletet. Egy idézet az Őrtoronyból (2002. március 15) megmutatja milyen módon történik ez meg:

"... megnyugtató, hogy Jézus Krisztus a Vezető Testület, a szent szellem és az angyalok által vezeti mai tanítványait!"

Vagyis szerintük Jézus Krisztus egyetlen látható és kézzel fogható (vagyis elsősorban követendő) irányítási módot alkalmaz: ez pedig a Vezető Testület. A Vezető Testület irányítása személyesíti és valósítja meg Jézus Krisztus irányítását. Ennek a Testületnek a döntése volt az, hogy Krisztust ki kellett hagyni az imákból, hogy az örök élet semmilyen kézzel fogható kapcsolatban nincs Krisztussal és az is, hogy az örök élethez vezető úton egy sor a szervezethez kötődő lépés van felsorolva.

A Biblia központi szerepet szán Jézusnak, hiszen Ő az igazság, az út és az élet... Ezt az alapvető tanítást amint látható, Jehova Tanúi vezetése teljes egészében a maga hasznába állította. A jóhiszeműen Krisztushoz kötődő emberek hitét úgy használja fel, hogy ezek az emberek Krisztus helyett elsősorban egy szervezet vezetésének fognak engedelmeskedni. Nem is akármelyiknek: Jehova Tanúi szervezetének. Olyannyira szüksége van a vezetőknek erre a tanításra (hogy a megmentés nem Isten kegyelmének köszönhető, hanem a szervezethez való kötődésnek is), hogyha ezt elvetnék, akkor a vezetés alól eltűnne a tagság, hiszen a megmentésért jöttek oda. Tehát a keresztény hit alapjaira tekintve, Jehova Tanúi szervezetét szektának nevezhetjük.

A szektakérdés teológiai meghatározásán dolgozó emberek nem véletlenül az üdvösséghez és a Krisztushoz való viszonyt tartják szükségesnek elsőként megvizsgálni.

A szekták közös vonásokkal rendelkeznek az egyéb tanításaikban és az olvasóink minden bizonnyal el tudják dönteni, hogy ezek igazak-e Jehova Tanúi szervezetére vagy sem.

Tehát a közös vonások

1. Szembenállás az intézményes egyházakkal (Nagy-Babilon; Nagy Parázna)

- különben nincs ok a megalakulásra, ami mögött ezen hagyományos egyházak hitehagyása áll

2. A felekezet az egyedül igaz vallás

- minden más vagy hitehagyott; vagy mivel a felekezet önmaga a helyreállított igazság, ezért ha a felekezet megalapítása után jött létre akkor Istentől független próbálkozás, mert szerintük Isten csak általuk tevékenykedhet; ők Isten szervezete, modernkori Noé bárkája; ez vallásos gőgöt eredményez, mert ehhez a tudathoz valamilyen a kiváltságosokra jellemző cselekvés is társul (büszke farizeus és a bűnös vámszedő imája)

3. Beérkezettség tudata, mely nélkülözi a bűnbánatot

- a tagok már bent vannak és ha az egyházban maradnak akkor semmilyen probléma nem adódhat; természetesen nincs kollektív bűnbánat, hiszen az egyházukat Isten vagy Krisztus vezeti aki nem hibázhat; ha ilyen adódik az úgy van feltüntetve, mint emberi tökéletlenség, de másoknak ilyen kibúvót nem engedélyeznek

4. A megmentéshez nem elég a Krisztus, más is kell

- ez a szabályszerűség, vagy törvényesedés (legalizmus) jellemző vonása a szektáknak; természetesen olyan szabályokat alkotnak, amik csak a vallásos szervezetükkel kapcsolatban teljesíthetőek, így a megmentésre vágyó tagokat magukhoz kötik és állandó engedelmességre késztetik; a szekták pont ezért ezen szabályszerűségek megszegése, meg nem tartása esetén büntetik a tagokat; de ellenőrzést gyakorolnak a magánélet felett is, hogy ne csupán a szabályokért állhassanak bosszút, hanem a gyülekezet tisztasága mögé bújhassanak el; a megmentés határai egybeesnek a szervezet határaival, így az eltávolodás a szervezettől kizárás a megmentésből

5. Apokaliptikus magatartás

- a vallásszemlélet és az ajánlott életmódra a vég közelsége hat ki elsősorban; akkor szektás vonás ez amikor ez a hajtóerő és valaminek az elsődleges indoka; ide tartozik, hogy a szekta a szervezeten belüli kötődés erősítésére, az engedelmességre és/vagy a munkára helyezi a hangsúlyt (ha már egyszer a vég mindjárt itt van), ha kell akkor még képes időpontokat is meghatározni, melynek kudarca esetén a tagság nagy része marad, mert hiszi, hogy a vég tényleg közel van

6. Szembenállás a kultúrával és a művészettel

- a szekta legveszedelmesebb ellenfele az önállóan gondolkodni kezdő tag, aki képes kritikai módon értékelni és mérlegelni; ezért a kultúra nagyon veszélyes a szektára, mert belülről bomlassza a rendszerüket; a szekta nem bízik a tagjaiban, hogy a tag személyesen képes eldönteni mi való a kulturális sokszínűségből nekik, mi az ami tényleg önveszélyes - igaz nem is képes rá sok személy, mert a racionális ítélőképességét leépítették

7. Propagandisztikus módszerek

- a szekta nem hirdetheti, nem mondhatja ki az igazat önmagáról, a rossz értelemben vett propagandára szorul; mindent szépíteni kell, ami rossz el kell hallgatni, ami jó azt mutatni kell (hol van attól a jézusi tanácstól, hogy ami jót tesz az egyik kéz, arról már a másik se tudjon semmit); másfelől az ártalmas tevékenységük leplezését úgy valósítják meg, hogy a társadalom számára hasznos tevékenységüket reklámozzák

Ez a hét megállapítás általában jellemzi a legtöbb szektát. Egy adott felekezet nem emiatt a 7 közös jellemző miatt szekta (ezek olyan szektás vonások, amelyek teológiai szempontból szektának nem minősülő vallásokban is előadódhatnak), hanem amiatt, hogy a Biblia alapvető tanításait eltorzítják és azt a vezetők szolgálatába állítják. Ahogyan az bemutatásra került Krisztussal kapcsolatban, Jehova Tanúi felekezetére ez igaz és a 7 jellemző közül is a legtöbb teljes mértékben igaz a szervezetre nézve.

Végezetül egy nagyon éles ellentmondásra szeretnénk - mintegy emlékeztetőnek - felhívni olvasóink és látogatóink figyelmét:

"Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol" (Róma 10:9).

Őrtorony 1994. május 1.-i számának a 13. oldalán a 17. bekezdés.

"Ha máshol járnának a gondolataink a Királyság-énekeink éneklésekor, és nem fognánk fel teljesen a szöveg értelmét, vajon nem hasonlítanánk némileg a hűtlen izraelitákra, akik feddésben részesültek, mert miközben ajkukkal Istent dicsérték, szívük messze eltávolodott tőle? (Máté 15:8)."

2. rész: Lélektani és szociológiai megközelítés avagy a Jehova Tanúi által kimutatott szektás viselkedés vizsgálata

A szektakérdés a társadalomban elsősorban szociológiai problémaként jelentkezik. 1990 után Magyarországon a nem „hagyományos" vallásokhoz való csatlakozás több szociológiai kutatás tárgyát képezte, valamint törvényi korlátozás is született a destruktív szekták terjeszkedésének visszaszorítására (amit a következő kormány a rossz módszere miatt el is törölt). 1994-ben az ilyen felekezetek tagsága közé 221 ezer személy tartozott (Oktatáskutató Intézet felmérése szerint), vagyis az egész lakosság számát tekintve 2%. Érthető tehát az aggodalom, hogy vajon közeli barátunk, családtagunk nem-e szektába került? És minket, volt Jehova Tanúit is érdekel, hogy nem vallásos megközelítés szerint vajon szekta-e Jehova Tanúinak szervezete?

Szociológiai szempontból általában azokat a csoportokat tekintették a múltban szektának, amelyek a boldogulási vágyat a jelenlegi földi életből máshova helyezték át. Csakhogy az idő múlásával a szekták és a tanításaik modernizálódtak. Megjelentek a pénzes vallások-vallásutánzatok, melyek a tagokat befolyás szerzésére, vagy az anyagi jólétre és így a szektaszervezet és elöljáróinak eltartására késztették. Ahogy szükségessé vált tehát a szektakérdést új alapokra helyezni, úgy kristályosodott ki, hogy a szektás embereknek van egy jellemző viselkedésük a szektákban működő elmekontroll miatt. Mivel Jehova Tanúi (a tagok és a szervezet is) tagadják, hogy belül a kulisszák mögött magas szintű elmekontroll működik, ezért tartjuk szükségesnek ezeknek a közös viselkedési jellemzőknek az ismertetését és a Tanúkkal való szembesítését.

A szekták tanítása szerint a szervezetük Istentől ered, az oda tartozó személyek pedig Isten kiválasztott emberei. Ez a tanítás minden szekta alapja. Így teremtik meg a vezetőik, a szervezet számára a legitimációt, erre hivatkozva követelnek engedelmességet és teljes ellenőrzést a magánélet felett is. Ebből eredő szektás viselkedési mód, hogy kérdezni, kritizálni, kétségbe vonni nem lehet. Különös értelmes sincs ennek - szól a szektás érvelés - mivel ez Isten szervezete.

A szekták önmagukat és hitrendszerüket az igazságként azonosítják. Ezzel tagjaikat különleges státuszba helyezik, miszerint csak ők válaszoltak az egész világon egyedül Istennek a hívására. Ezt a társadalom fölé emelést természetesen szorgalmas munkával és odaadással hálálja meg a szekta tagja a személytelen szervezetnek. Ez természetesen egy önbecsapás és önszuggesszió. A szekta tagjában kialakul az elitizmus érzése (én más vagyok, jobb vagyok, mint a többi bűnös ember). A kívülállókat a beszervezés elején arra bíztatják, hogy kritikusan vizsgálja meg jelenlegi hitét és egyházát. A tagjelölt azt a látszatot kapja, hogy a szektában (amit a tagok nem annak neveznek) működik a vallási tolerancia, de nemcsak a tagok személyenként gyakorolják, hanem ezt a szervezetük szorgalmazza is. A beszervezés után ennek a kritikus gondolkodásnak és toleranciának nyoma vész. A szektaszervezet óvja a tagjait a független gondolkodástól. A kritikai gondolkodás a szervezet szóhasználatában keveredik a kritizáló szellemmel (magyarázatként: a kritikai gondolkodás mérlegeli az állításokat alátámasztó bizonyítékokat; a kritizáló pedig állandó jelleggel a hibát keresi). Azt mondják, hogy a bírálatokat maga az Ördög sugallja. A független gondolkodás, a kritikai gondolkodás egyenlő a büszkeséggel, ami az Ördög fő bűne volt. Ez létszükséglete a szektának, hogy a hatalmát ne kelljen féltenie a saját tagjaitól.

Ezért a mentális szakemberek, szociológiai kutatók figyelmeztetnek mindenkit: ha nem vizsgálhatod felül vallásod tanításait, történelmét, nem tehetsz fel kényelmetlen kérdéseket, akkor jó úton haladsz afelé, hogy áldozattá válj és kihasználjanak. A szektás csoportok ellenségként kezelik azokat akik kiállnak a tagjaik közül, főképpen akkor, ha azoknak elvi problémájuk volt vallásukkal. Így még a legapróbb csoportok vezetői is (a szektás szervezetben) teljes hatalmat kapnak a környezetükben. A szektás közösségből való kizárás a családi életbe is beleszól, mert a családon belül is és a hitvesi ágyban is hatalma van a szektának. Erre az eljárásra az érv a gyülekezet tisztántartása és a fegyelmezés szükségessége (a szekta nem bízik Istenben, hogy képes cselekedni, ő maga intézkedik az Istene helyett).Másik szektás viselkedési mód amit ezek a kutatók kimutattak, az, hogy a szervezet egybeolvad a megmentéssel. Nem minden esetben jelentik ezt ilyen konkrétan ki, de valahogy mégis le lehet vezetni a tanításokból, hogy a szervezet határai egybeesnek a megmentés határaival. A tagok állandó figyelmeztetésben és feddésben részesülnek a saját jólétükre hivatkozva, hogy igyekezzenek megmaradni a szervezetben. Ez azzal együtt jár, hogy állandóan utalni kell arra, hogy ki(k) a valóban legitim vezetők aki(k)nek szavára figyelni kell és aki(k)nek a tagok engedelmességgel tartoznak. Minden a hatalmat gyakorlót erősíti.

A legtöbb szekta azzal rejti el ártalmas mentális befolyását, hogy a tagjaik becsületes civil életével takarózik. Azonban a becsületes, tisztességes és példamutató civil élet nemcsak az adott szektás szervezet tagjaira jellemző. A társadalom egy jelentős része rendelkezik hasonlóan magas erkölcsi színvonallal. Sokszor elismerik a szektás kiadványok is, hogy mások is erkölcsösen élnek, nemcsak a tagjaik (pl.: Fiatalok kérdései könyv és az Ébredjetek folyóirat rendszeresen utal arra, hogy az amerikai tizenévesek fele nem él házasság előtt nemi életet). Ha azonban a szektás szervezethez tartozó személyek valóban nagyobb arányban élnek is erkölcsösen, becsületesebben, mint a társadalom átlaga, akkor sem menti ez fel a szervezetet a hibái alól. Egyes tagok élete nagyban jobb irányba fordul azzal, amikor káros szenvedélyeiket elhagyják, viselkedésük emberibb lesz, de ezek az emberek tulajdonképpen az egyik nem normális életvitelből egy másik abnormális életvitelbe esnek át. A környezetüknek kétségkívül elviselhetőbb, de magára a személyiségre majdnem ugyanannyira káros. A káros szenvedélyek, az asszociális viselkedések elhagyásának vannak olyan módszerei is, melyek nem foglalnak magukban manipulációt, és ezek sokkal tartósabb hatást tudnak elérni az érintett személyben. Az a szektás felfogás, hogy „az eltávolodottak visszakerülnek saját bűneikbe" pontosan azt igazolja, hogy a szekta kijózanító, életminőség-javító hatása nem volt elég mélyreható, változatlanul hagyta a lelki mechanizmusokat, nem volt képes igazi megoldást nyújtani.

Jehova Tanúit jól, esetleg belülről ismerő embereknek a fenti sorok elegendőek annak megállapítására, hogy a lélektani és szociológiai megközelítést alkalmazva szektának tekinthető-e Jehova Tanúi szervezete. A fenti sorokat nem Jehova Tanúiról írták, hanem általában a szektás viselkedés jellemzőiről.

Az a tény, hogy Jehova Tanúi évente 300 ezer fővel növekszenek azt bizonyítja, hogy a társadalomban szükség van megbízható felvilágosításra és védelemre a szektákról. Mivel a volt szektatagok testközelből ismerik a szektákat, ezért a jövőben a szektákért - így a Jehova Tanúiért - folytatott missziókból és más megmozdulásokból, akciókból, nem szabadna mellőzni őket.

[link] VI. Sándor és Lutherről

[link] Hogy miért nem következik abból, hogy egyes egyházi személyek akár súlyos bűnöket követtek el, az, hogy akkor most maga >az Egyház< a rossz.

Kedves kérdező,miután engem idézel, válaszolok neked.

„tehát mindenki, aki hisz Jézus Krisztusban, és őt KÖVETI az a tagja. Akkor is ha katolikus, akkor is ha protestáns, vagy tudom is én.„

Ezzel egészítéttél ki: (Hogy mit hisz, mit tanít, tanít-e egyáltalán, bálványimádó-e, szellemileg parázna-e, vissza megy-e a törvény átka alá, stb. az nem érdekes. Langyosok máshol is vannak.)

No, ezt én kikérem magamnak. Szerinted mit értettem azon, hogy Krisztust követi? Azt hogy bálványimádó és parázna?

"Ennyiféle egymással és a Szentírással ellentmondó egyháztagság meg eleve garantálja, hogy nem tud megmaradni Krisztus tanításaiban, hanem csak arra jó, hogy közösséget vállaljanak az ökumenizmus révén a Koránt is megcsókoló, fasisztákkal is minden további nélkül szövetséget kötő, szobrok és képek előtt hajlongó bálványimádókkal, akiknek a földön ugyan van 'szentatyájuk', de a mennyben a 2János 9 szerint nincsen! (vö. Máté 23:9)"

Ne haragudj, de kik azok a koránt is megcsókoló fasiszták? Ilyen kategóriát még nem hallottam.

Egyébként ti vagytok a legközelebb a koránhoz (tagadjátok Jézus isteni természetét, cselekedetekből akartok megigazulni, mert nálatok nincs kegyelem, csak "ki nem érdemelt kedvesség". És a zsidókat szerintetek is elvetette Isten, bár a Biblia nem erről tanúskodik.)

Nézd, nektek is van majdnem annyi tévtanításotok, mint a katolikusoknak, ti is egy szervezethez ragaszkodtok, és ráadásul ti még meg is vagytok róla győződve, hogy a ti egyházatok az egyedül üdvözítő. Szerintem inkább fogadjuk meg mindannyian Jézus tanítását: ne akard más szeméből kivenni a szálkát, ha a tiedben egy egész gerenda van. Én erre utaltam és nem egy langyos ökumenizmusra. Viszont Jézus azt mondta: ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük. Őt teszitek hazuggá, ha szerintetek két-három buzgó hívő egységében nincs jelen Jézus, mert szerintetek nem jó szervezetnek a tagja. Isten nem párttagsági könyv alapján, hanem a szíved alapján vizsgál meg, hála neki!

Kedves nem katolikus!

"Nem nagyon vettem észre, hogy vitatkoznál?"

Miután nem tartottam fontosnak, hogy kifejtsem, miben nem értek egyet a katolikus egyházzal. Ők nem csak a szentírást veszik alapul hanem a korai egyházatyák írásait és a hagyományt is. Ebből erednek nem bibliai eredetű tanításaik. Ezekkel nem értek egyet.

„minden igaz keresztény egyet ért abban, hogy az egyház Krisztus teste, tehát mindenki,aki hisz Jézus Krisztusban, és őt KÖVETI az a tagja. Akkor is ha katolikus, akkor is ha protestáns, vagy tudom is én.”

Melyik egyház a Krisztus teste? (...)Ez esetben az egyiknek meg kellene szűnnie, és vagy mindegyiknek reformátusnak, vagy mindegyiknek evangélikusnak kellene lennie, amelyik a legközelebb áll a krisztusi mintához. De semmi nem történik, mindenki marad a magáénál, az ellentétes tanításoknál, az ellentmondásos Krisztus-követésnél, és ha te ezt a zűrzavaros összevisszaságot nevezed Krisztus egyházának, az ő testének, akkor nem sokat értettél meg abból, amit a Biblia a Krisztus szűz menyasszony-egyházáról mond."

Attól tartok, te nem érted meg, és ezt már a témát bevezető kérdésed is mutatja. Melyik egyház Krisztus teste? NINCS "melyik" egyház. A felekezetek csak itt a földön léteznek. Krisztus teste azon hívőkből áll, akik követik őt. Te elköveted azt a hibát, hogy egyenlőség jelet teszel a katoliusok és a keresztények közé, és ez alapján ítélsz meg mindenkit, illetve azt hiszed, azért, mert valaki nem hagyja el a katolikus egyházat, attól bálványimádó.

A férjem katolikus. Nem imádkozik szentekhez vagy Máriához, kívánságára katolikusnak kerszteltük a lányomat is egy olyan katolikus templomban ahol egyetlen szobor sincs. Tudom, hogy ez ritka, de vannak ilyen katolikus gyülekezetek is.

Isten a szíveket vizsgálja, nem a felekezeti hovatartozást. A keresztények nagy része nem imádkozik szobrokhoz.

Sokan azért nem hagyják el az egyházat, amibe beleszülettek, mert pontosan ez vezet el a szektásodáshoz. Kis csoportok alakulnak, aztán ezek a csoportok elkezdik máshogy értelmezni a Bibliát és mindegyik azt hiszi hogy övé a világosság. Jézus azt mondta, hadd növekedjen együtt a konkoly a búzával, most még nem akarja kigyomláni nehogy véletlenül a búzát is kitépje, majd az idők végén az Aratás Ura szétválogatja a jót a rossztól.

" az igaz imádat akkor is igaz (hogy szellemben és igazságban imádjuk az Atyát, és csakis az Atyát, tehát a mennyeit (vö. János 4:21-24), ha egyvalaki csinálja."

Te magad írtad ezt. Egyet értek, csak az köztünk a különbség, hogy szerinted csak a tanúk imádata igaz. De ezt szerencsére majd az Atya dönti el.

„Az igazi keresztények tudják, hogy JÉZUS KRISZTUS AZ ÜDVÖZÍTŐ ÉS NEM EGY FÖLDI INTÉZMÉNY. „

Ez teljesen igaz, de hiába üdvözít Krisztus, ha éppen az egyházad (egyike a több száznak) üdvösségből kizáró tanításra tanít, pl. hogy legyél (rejtett) bálványimádó, mert egyébként meg a bálványimádatukat kimagyarázzák, ahogy erre az esélyt a Biblia is említi (vö. 2Pét 3:16). Vagy töltekezz be olyan szellemmel, amelytől hanyatt esel, és megüvegesedett szemekkel vonaglasz a földön mint egy epilepsziás. Azután meg pl. cigány nyelven káromlod a Krisztust, amelyet a helyszínen senki nem ért, csak az éppen arra járó kívülállók némelyike. És akkor benne meghűl a vér, hogy mi folyhat odabenn a hangos őrjöngés közepette."

Ne haragudj, de amiket itt leírtál az hihetetlen tájékozatlanságról vall. Milyen titkos bálványimádás? Hogyan ítélkezhetsz anélkül, hogy tudnád mi felett ítélkezel? És hogyan vehetsz egy kalap alá minden kersztényt? Ezt tanítja neked az egyházad? Ez a testvériség és a szeretet szelleme? Ez a Krisztus követése? Ha ismernéd Krisztus természetét, nem beszélnél így.

"Az üdvösség nyilvánvalóan Jézus Krisztusban való hitgyakorlás által van! A J.T gyülekezete sem a gyülekezet tartja egyedül üdvözítőnek, hanem azok, akik azon tanítások alapján imádják Istent és tartanak fent Vele kapcsolatot, amely tanításokat a J.T. képviselnek a Biblia alapján, azok olyan igaz tanítások szerint gyakorolják az igaz imádatot, amelyekben üdvösséget kizáró tanítások nincsenek. Viszont máshol meg üdvösségből kizáró tanítások/gyakorlatok vannak."

Mi az hogy máshol? Hol máshol? Megint egy kalap alá veszel minden felekezetet. És amit leírtál, az is mutatja hogy számodra a J.T értelmezés az első, mert szerinted az a jó értelmezés. Pedig rengeteg teológiai hézag és csúsztatás van nálatok, ezt onnan tudom, hogy a tanúk ide is rendszeresen hozzák az őrtornyot.

"A legdurvább és sorozatos hamis tanítások a katolikus egyházban vannak, ahol még azokat megfejelték vérbűnnel is, úgyhogy ott csak a nagyon elvakultak maradnak meg, akiknek teljesen mindegy, hogy pl. mit tanít a Biblia az az imádságról, ők mégis úgy és ahhoz, ahogy nekik tetszik."

Itt megint tévedsz. Fentebb elmondtam egy indokot, miért is maradnak meg sokan. Egyébként hova menejenek, legyenek tanúk? Mert nálatok nincs elvakultság ugye? Két új világosság között hány ember hal meg, mert nem tudjátok értelmezni a vérevésre vonatkozó törvényt? És a világvégére kiszámított tévedések, amikor Jézus világosan megmondta, hogy nem a ti dolgotok tudni az időket?

"Nos, szerinted Krisztust bárki követheti helyesen(...)hé, nem veszitek észre, hogy az I. században senki nem imádkozott emberekhez, hanem a gyülekezet a Legfőbb Úrhoz imádkozott és Jézusra hivatkozott az imában?! (vö. Csel 4:24-30) Még nem esett le nektek a tantusz? Talán nem világos, hogy Krisztus az Atyához történő imádkozást tanította? (vö. Máté 6:6,9)"

Neked meg még nem esett le a tantusz, hogy ezt egyedül a katolikusok csinálják? Nekem ezt miért mondod? És miért küldöd a pokolba azt a 80 éves nénit,aki Máriához (is) imdákozik? Hadd döntse már el Isten, kié a megváltás. Én sem értek egyet vele, de nem kárhoztatom érte.

"(...)z ingyen van, de ugyanezekért a katolikusok fizetnek?! Nálunk aki pénzt fogad el ilyesmiért, azt megfeddik, és ha tovább csinálja, kiközösítik. Én az évtizedek alatt, még csak nem is hallottam ilyesmiről! De ha nem közösítenék ki ilyesmiért, akkor én magam tenném szóvá, és ha semmi nem történne, akkor megszakítanám a közösséget velük az üzletelés miatt. Az hogy valaki szegény, és segítik, az egy nemes cselekedet. De hogy ilyen szolgáltatásokért, amiket ingyen kellene kiszolgáltatniuk, pénz fogadjanak el és ebből gyakorlatot csinálnának, hát ennek semmi köze a Krisztus igaz egyházához, az ő testéhez(...) életét, hogy nem volt ezüstjük és aranyuk (vö. Csel 3:6), azok hogy nem botránkoznak meg azon a pompán, ami a katolikus egyházvezetők hierarchiájához hozzátartozik? 1Péter 3:3 nem azt mondja hogy ne az arany felrakása legyen a dísz, hanem a belső ember?! És ha ez a tanács a nőkre, akkor a férfiakra ugyanúgy, hiszen ők a nyáj vezetői és példaképek! (1Péter 5:2-3)"

Bocsi, bele bele törölgettem a kommented ezen részébe, hogy legyen hely. Nézd, megint csak a katolikus egyházat tudod szidni. Itt egy kis történelem lecke a reformáció történetéből: Luther pontosan ezek miatt a dolgok miatt szállt szembe az egyházzal. (jól ismert a búcsúcédulák esete)Amiket leírsz a katolikus egyház hibája nem a katolikus embereké, és főleg nem az enyém:-))

„Ne haragudj, de kik azok a koránt is megcsókoló fasiszták? Ilyen kategóriát még nem hallottam. „

"Ezt írtam: „a Koránt is megcsókoló, fasisztákkal is minden további nélkül szövetséget kötő, szobrok és képek előtt hajlongó bálványimádókkal, „. Ki csókolta meg a koránt? A katolikus egyházfőnök. Kik kötöttek szövetséget Mussolínivel és Hitlerrel? Ugyanazok. Kik hajlonganak képek és szobrok előtt? Ugyanazok. Miféle koránt csókoló fasisztákról beszélsz te???"

Oké, itt már kicsit összefolyt a szemem előtt a sok rosszindulatú vádaskodásod után hogy ki mit csókol meg és kivel köt szövetséget. Én hibám.

„Egyébként ti vagytok a legközelebb a koránhoz (tagadjátok Jézus isteni természetét, cselekedetekből akartok megigazulni, mert nálatok nincs kegyelem, csak "ki nem érdemelt kedvesség". És a zsidókat szerintetek is elvetette Isten, bár a Biblia nem erről tanúskodik.) „

"Ha már koránt csókoló fasisztákról beszélsz, akkor ennél nehezebb dolgokat hogyan tudsz megérteni? Hiszen csak szubjektíve állítasz dolgokat."

Nehéz az összedobált vádhalmazodat olvasni. Én is csak szubjektíve állíthatok dolgokat,mint ahogyan te is.

" Küld el az Email-címedet, és majd tételesen apránként megbeszélhetjük, hogy megállják-e a helyüket a vádjaid, mert ez a fórum erre nem alkalmas."

A vádjaim? Ezek nem vádak, ezek a ti tanításaitok. Tőletek hallom feszt.

„ráadásul ti még meg is vagytok róla győződve, hogy a ti egyházatok az egyedül üdvözítő.” Ilyen mondattal én még nem találkoztam soha egyetlen JT kiadványban sem, nem lehet hogy ezt is félreolvastad, mint a koránt csókoló fasisztákat is?!"

Nem, ez a logikus végkövetkeztetés, mivel rajtatok kívül senki nem használja pin kódnak Jehova nevét, és Jézust nem teremtménynek, hanem Isten Fiának tartja, azaz egylényegűnek az Atyával. Miért, rajtatok kívül még kié a megváltás szerinted? Kérlek írd meg.

„ Jézus azt mondta: ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük. Őt teszitek hazuggá, ha szerintetek két-három buzgó hívő egységében nincs jelen Jézus, mert szerintetek nem jó szervezetnek a tagja. Isten nem párttagsági könyv alapján, hanem a szíved alapján vizsgál meg, hála neki! „

Két három olyan buzgó hívő közt hogy legyen jelen Jézus, mikor az a három buzgó hívő egymással és a Bibliával holt ellentétes hittételben és gyakorlatban buzgó? Talán Asszisziben ott volt, a sok hamis vallás képviselői között, ahol nem átallott ücsörögni a fehér ruhás po..., aki életében nem olvasta még az 1Kor 10:20 versét?! De ha olvasta is, ezt ugyanúgy nem értette meg, mint az imádságról szólókat?!"

Itt meg az ökumenizmusról beszélsz, én nem arról. Hanem arról, hogy két három hívő (legyenek reformátusok, baptisták, hit gyülisek stb.) akik Jézust követik azok ha együtt imádkoznak, Jézus ott van közöttük. Magad mondasz ellent, hisz azt mondod, ti nem állítjátok, hogy ti vagytok az üdvözítő egyház. Nosza, mondd el, ott lehet Jézus három gyülis, vagy három református között vagy sem?

Hogy lehet hogy mások megértették:

„Ez a „közös” imádkozás, akármi is volt a célja, akarva nem akarva azt eredményezte, hogy sokakban megerősítette azt a véleményt, miszerint mindannyian, bár különböző nevek alatt, de „ugyanahhoz” az Istenhez imádkoznak.

Talán Krisztus megjelenik azok között, akiknek mindegy kihez imádkoznak? Akiket démoni szellemek töltenek be, hiszen azt állítják, hogy Jézus pénzért gyógyít? Lásd:

„Egy aranyosgyéresi testvér, név szerint Farkas János, hideglelésben beteg lett és imádkozott, hogy az Úr gyógyítsa meg. Az Úr azt mondta neki: „Vigyél 500 lejt a tordai gyülekezeti ház építésére, és meggyógyítalak.” Egyik nap ott látom ezt a testvért a pénzzel és azt mondja: - „Ezret adok Uram, csak múljon el a bajom. Hozok 500-at ide, a többit odaadom, ahol tudom én, hogy szükség van rá.” És azonnal elmúlt a hideglelése.” (Kerekes Sándor /pünkösdista pásztor/; Hatvan év – Istennel átélt tapasztalat, Agapia kiadó, 118.old.)

Vagy akik pénzért imádkozzák ki a nemlétező tisztítótűzből azokat a lelkeket, amelyek nem is léteznek, hiszen a lélek nem halhatatlan, hanem nagyon is meghalhat?! (vö. „hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét a haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít.” - Jakab 5:20; stb.)

Krisztus nem azt ígérte meg, hogy bárkit között megjelenik, hanem evidens, hogy azok között, akik megmaradnak a tanításaiban!

Ki lakhat Istennél? Íme: vö. Zsolt 15:1-5. De akik nem ilyenek, azok között nem lakik az Isten, de Jézus sem. Ha pedig nem lakik, akkor meg sem jelenik. Hanem aki szívében az igazságot forgatja. (katolikus ford.) Nem pedig, aki az igazságot (a te igéd igazság – Ján 17:17 – kiforgatja. (vö. 2Pét 3:16) A különböző egyházakhoz tartozók meg szükségszerűen kiforgatják, különben mindannyian ugyanahhoz az egyházhoz tartoznának! Nem beszélve arról hogy Jézus bizonyos tanításokat gyűlöl (vö. Jel 2:6,15) Aztán akik hazudnak maguk felől (vö. Jel 3:9). Stb. Talán inkább azok között jelenik meg, akik nem csak szavukkal, de tetteikkel és tanításaikkal követik őt!

Hogy pedig „ És a zsidókat szerintetek is elvetette Isten, bár a Biblia nem erről tanúskodik”. Róma 11:15 írja: „ ha már elvetésük „ - akkor mégiscsak...! Na és gondolod, hogy Isten vitte őket vissza őseik földjére, miközben meg a Fiát (nemzeti méretekben) nem fogadták el, ugyanakkor meg azt írja Csel 3:23, hogy aki nem hallgat Jézusra az ki lesz irtva?! Vagyis kiirtás helyett a hitetlenség jutalma a hazatelepítés? Nem gondolkodol te igen sok dologról igen komolytalanul???

(Egyébként ne hogy azt hidd, hogy én vitát akarok megnyerni veled szemben. Sőt, inkább csöndben elgondolkodtatni, mert a józan elmélkedés jó irányba történő elmozdulást eredményez(het).)

Oké, mennem kell, sír a gyerek. Szerintem gondold végig, ki ellen vádaskodsz és mért. Én nem vagyok katolikus mint írtam is, miért kellett nekem ezt mind végig olvasnom?