A katolikus egyház hiszi a Bibliában leírt dolgokat, pl. özönvíz, (stb. )?

Sokan hiszik azt is, hogy az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba. „A »száz meg szazezer« szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki, és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. (...) Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe. (...) A »spanyol inkvizicio« olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei, noha a szakemberek százszor megcáfolhatták a róla keringő rémmeséket" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

A keresztes háborúk mai megítélése sem igazságos. A keresztes hadak keleti hadjáratai a keresztény Európa önvédelmi indíttatású offenzívai voltak (ld. Boldog II. Orbán pápának a Clermonti Zsinaton /1095/ mondott beszédet!) (legalábbis az első kettő mindenképpen), és meg is védték Európát. Sajnálatos, hogy a későbbi keresztes háborúkban már nem csak a vallási lelkesedés, hanem a bír- és kalandvágy is szerepet játszott. Olyan szégyenletes események is bekövetkeztek, mint Bizánc elfoglalása (Itt is áll, hogy a keresztes háborúk bűnei az emberi gyarlóság következményei voltak, de ez nem jelenti azt, hogy magára az intézményre ne lett volna nagyon is szükség.). De annak állítása, hogy a szent sír felszabadítása, a keresztény zarándokok védelme, a kereszténység egységesítése és az iszlám terror megelőzése pusztán propagandisztikus célok voltak, melyek hátterében igazából gazdasági érdek (Pl. a lovagok elsőszülöttségi jog okozta elszegényedése, az itáliai városok kereskedelmi monopólium utáni vágya és a jobbágyok feudális kizsákmányolás előli menekülése.) állt, nem több, mint a járulékos okoknak a „felvilágosodás" célzatos előítéletétől vezérelt fő okká tétele, és mint ilyen közönséges koholmány. Hiszen már a keresztes hadjáratok meghirdetése (1095) előtt is léteztek „keresztes" hadak. Pl. ők védték meg Spanyolországot a Gibraltár-szorosnál befurakodott móroktól, akiket. Martell Károly és seregei csak a mai Franciaország területéről tudtak visszaverni (732). Nélkülük ma - valószínűleg - egész Európa a sária uralma alatt élne. De lehet-e önvédelmi indíttatású egy olyan európaiakat védő háború, amely Európa határain messze túl zajlik? Az igenlő válasz két részből áll:

1. Bármely honvédő vagy ún. „igazságos" háború járhat határokon túli offenzívakkal (Gondoljunk csak az USA II. világháborúban történt európai [pl. normandiai partraszállás] és ázsiai [pl. Hirosima, Nagaszaki] szerepvállalására, a Szovjetunió európai előrenyomulására, a koreai és vietnámi háborúkra, az öbölháborúra, az Egyesült Államok iraki terrorellenes hadjáratára, és az újjáalakult Izrael állam fegyveres konfliktusaira a szomszéd államokkal. - a jegyzet e történelmi események egyikét sem akarja szentesíteni vagy elítélni, hiszen a káténak nem célja a legújabb kor történelmi értékelése, pusztán meg akartunk mutatni, hogy a köztudatban bőven összefér egymással a határokon túli katonai akció és önvédelmi harc fogalma.) is (ilyen lehet pl. a megelőző csapás [Az a tény, hogy a kereszténység saját területén (Európában) mért négyszer is megsemmisítő csapást a muzulmán seregekre, éppen elegendő bizonyíték arra, hogy a muszlim világ Európa bekebelezését tűzte ki céljául, s ez ellen határon túli eszközökkel is fel lehetett és kellett lépni:

 732: Tours és Poitiers - iszlám agresszor: Abderrhaman — győztes keresztény vezér: Martell Károly.

 1456: Nándorfehérvár - iszlám agresszor: II. Mohamed - győztes keresztény vezér: Hunyadi János.

 1571: Lepanto - iszlám agresszor: Ali Pasa - győztes keresztény vezér Don Juan d'Austria.

 1683: Bécs - iszlám agresszor: Kara Mustafa - győztes keresztény vezér: Sobieszki János.

Az iszlám invázió tehát független volt a keresztesek tevékenységétől, hiszen a muzulmán agresszió nyugati megmozdulásai már évszázadokkal a hadjáratok előtt és után is súlyos katonai problémákat okoztak Európa számára.]).

2. Egy ország és egy közösség akkor is köteles megvédeni állampolgárait vagy a közösség tagjait, ha azokat az ország határain vagy a közösség birtokain túl éri támadás (Gondoljuk el, mi történne ma, ha valamely nagyhatalom állampolgárait egy idegen országban államilag támogatott ideológia alapján tömegesen mészárolnák le, csak azért, mert egy adott országhoz tartoznak.). Márpedig a keresztény zarándokokat a muzulmánok századokon át szisztematikusan irtották vagy zaklatták, attól függően, hogy mi volt az éppen uralkodó érdek. „Mi magától értetődőnek és jogosnak tartjuk, hogy bármely ország vagy nemzet fegyveres erővel védje érdekeit. Hisz egy ország vagy nemzet jólétét, fennállását értékelni tudjuk. Ugyanezt azonban megtagadjuk az Egyháztól. (...) Pedig így járva el, vagy következetlenek vagyunk, vagy (...) a lelki értékeket nem becsüljük eléggé" (P. Mehrle Tamás: Szt. Domonkos életének tanítása).

Külön kell tárgyalni az ún. gyermekhadjáratot (1212), melynek megítélése szintén kérdéses. Mert igaz, hogy volt ilyen, az is, hogy őrültség volt, de azt sem kell feledni, hogy nem az Egyház szervezte, hanem spontán népi kezdeményezés volt. Az Egyház nem is támogatta, sőt több püspöknek is sikerült gyermekek ezreit visszafordítani a biztos halálból.

Galilei ügye aprólékosabb vizsgálódást igényel, de egyet meg kell jegyezni. Legendák keringenek Galilei megkínzásáról és bátorságáról. Az igazság az, hogy sem meg nem kínozták, sem bátor nem volt. A per elsősorban nem tudományos kérdést feszegetett, hanem kánonjogit. Ui. Galilei törvénytelenül szerzett egyházi jóváhagyást könyvére, és több pamflettben gúnyolta a pápát, aki bár nem zárkózott el Galilei gondolatai elől, hallgatva korának tudományos közvéleményére, óvatosságra intette Galileit. A pápa ettől függetlenül külön vigyázott Galilei jólétére. Az ügy végül tudományos jellegűvé vált, és az egyházi bírák tévedésbe hajszolták magukat. Azonban itt is van mentség, mert bár Galilei fő állítása, miszerint a föld forog, alapvetően igaznak bizonyult, igazolásai azonban nem állták meg a helyüket. (Pl. az ár-apályt hozta fel bizonyítékul, mely köztudottan nem a Föld forgásának, hanem a Hold Föld körülötti keringésének az oka.) Ez azonban nem érinti az Egyház tévedhetetlenségének kérdését, mert az Egyház nem a tévedhetetlenség igényével adta elő Galilei elítélését. Valóban volt tehát tévedés az Egyház részéről is, de egy közel 400 évig működő intézmény egyszeri tévedését felhánytorgatni a kettős mérleg megnyilvánulása. Galilei idős korában az Egyházzal kibékülve, szabadon halt meg. Lányai apácák lettek. Bangha Béla S.J. hasonló módon tanított: „Nem áll, hogy az Egyház Galilei felfedezését elítélte. Csak azzal szállt szembe, hogy Galilei a felfedezéseit könnyelműen és feleslegesen oly hangon hirdette, amely látszólag a Szentírással szegezte őt szembe.

Galilei érvei a föld mozgásáról csakugyan nem voltak meggyőzőek, s a föld forgásának igazi felfedezője nem is ő volt, hanem Kopernikus, a lengyel kanonok. Hogy Galileit »megégették« volna, vagy hogy Rómában kegyetlen börtönben tartották, éppoly történelemellenes kitalálás, mint az, hogy egyházi bírái előtt lábbal dobbantva azt mondta volna: »Megis mozog a föld!« Ezek mind egyházellenes kitalálások, szabadgondolkozó mesék. Galilei mélyen hívő katolikusként élt és halt meg, s legjobb barátai éppen papok és jezsuiták voltak. Abban azonban kétségtelenül tévedett, hogy csillagászati véleményeit a Szentírással ellentétbe helyezte. Erre nem is volt szükség, mert a Föld forgása a Nap körül csak látszólag áll ellentétben a Szentírással. Kopernikus ezt nem tette s azért az Egyház ő ellene sohasem lépett fel. Galileivel szemben sem egy elavult fizikai nézetet, hanem a Szentírás tekintélyét akarta védelmezni" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

Az Egyház tehát csakis emberek révén, de soha sem törvényeiben, vagy magatartásában hibázott, és ezért az a kérdés igazából az előbbi kérdésnek a kibővítése. Az emberi elem az Egyházban olykor valóban súlyosan bűnös lehet. Ám az Egyház szentségét és hitelességét az isteni elem biztosítja.

Igazolás:

A kérdés nem tartalmaz kifejezett igazolást, hiszen nem teológiai hanem történelmi témát fejtegetett. Az igazolás igényével fellépők a Vatikáni Levéltárban kutathatnak tovább. Ami az esetleges túlzásokat, egyházi visszaéléseket illeti, továbbra is áll, amit a előző. kérdésben megfogalmaztunk:

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1). Jézus mondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, de ez csak a személyre nézve jár következményekkel: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket" (Lk 17,1).

Nem semmi, ahogy kiakasztottad az állkapcsod és zenged a tipikus, unalmas és alacsonyabbrendű antikatolikus "érvelést". Igazi gyűlöletbeszéd ez, amilyent ha a zsidók ellen hajtanál végre, akkor már rég lecsuktak volna, persze az Egyházat szabad mocskolni ilyen alja stílusban. Nemde a modoros blogból bújtál elő? [link]

Egy eszmét igenis az elv alapján kell megítélni, főleg, hogy az esetek többségében a katolikusok többsége igen is betartotta ezeket, csak azokról te nem hallasz, mert az egyoldalú komcsi egyházellens történelemszemléletet szoptad be.

Olvasnivaló: [link] Bűnösök és botrányok a szent Egyházban

A balliberális sajtó – sokszor felnagyítva és eltúlozva a történteket, illetve figyelmen kívül hagyva az ártatlanság vélelmét – előszeretettel foglalkozik az egyházi botrányokkal. Szerintük a római katolikus egyház ahelyett, hogy kizárta és feljelentette volna a bűnös papokat, inkább leplezte tettüket. Szándékosan felfújják tehát a dolgot, hogy hamis színben tüntessék fel a legelterjedtebb keresztény vallást. Ráadásul húsz-harminc éves dolgokat hoznak elő, nyilván nem a jobbítás szándékával. Ez támadás a katolikus egyház ellen.

Persze ezzel nem azt akarom jelezni, hogy a problémát a szőnyeg alá kellene söpörni, főleg nem, ha papokról van szó. Csak a dolgokat arányaiban és a helyükön kell kezelni és értékelni. Minden közösségben vannak nem oda való emberek. Így az egyházban is. De semmivel sem különbek a pedofil vagy a diákokat verő tanárok, a lányokat erőszakoló rendőrök stb. A társadalom egyéb rétegeiben sokkal nagyobb arányban fordulnak elő visszaélések, atrocitások, gazdasági és szexuális bűncselekmények, mint az egyházban. Nem csak a papoknak kellene tehát jó példát mutatniuk. Nyilvánvaló, hogy a társadalom számára elsősorban az egyház és annak képviselői jelentenek erkölcsi példát. Ugyanúgy erkölcsi példa kell legyen azonban a tanár, a rendőr, az orvos, a tűzoltó és bárki más, aki a tisztességre, a becsületre hivatkozik, és emberekkel, emberi közösségek sorsával foglalkozik.

Meggyőződésem, hogy a hívők nagy része is hasonlóan gondolkodik. Ez azt jelenti, hogy elítélik ugyan a dolgot, de ennek semmi hatása nincs arra, miként ítélik meg az egyházat összességében. Nem beszélve Jézus tanításairól. Ismétlem, egy eset is sok, és nyilván nem szabad eltussolni a gyalázatos ügyeket, mentegetni a bűnösöket, és a botrányok nem használnak a katolikus egyháznak, de a hívők többségének jó az arányérzéke. Tudják, hogy miből kell – vagy nem kell – általános következtetéseket levonni. Aki pedig emiatt fordul el a hitétől, az azelőtt sem hitt igazán. Hiszen nem az egyházban hisz a hívő, hanem mindenekelőtt Istenben.

Ami pedig a "pogány ünnepek" típusú Da Vinci kód színvonalú ugatást illeti, ez csak az Őrtorony Társulat néhány évtizede hatályos hülye dumája. De aztán mit számít az Őrtorony értelmezése Isten szemében?

Olvasd el:

[link]

Angolul: [link]

A pogányozás is bevett fundamentalista érvelés. Ha tudsz angolul, kérlek olvasd el:

* [link]

* [link]

A lényeg, hogy teológiát illetően semmiféle pogányság nincs, legföljebb bizonyos jelképekről van szó, ott is csak annyi, hogy azokat használták pogányok IS: ettől persze maga nem válik pogánnyá, hiszen tudtommal nem égette beléjük senki a kopirájtot.

Éppen nem pogány szokások ezek, mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg (“őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha paganofóboknak ezzel kapcsolatban igaza volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átállották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot.

Aki “paganofób” az menjen el a 700-as klubba. Erre azt szoktam mondani. A “paganofóbia” és a “paganofília” beteges dolog. A cél az arany középút: az inkulturáció NEM szinkretizmus.

Jézus születésének dátumát senki sem tudja. A „legyőzhetetlen Nap”-nak az ünnepét keresztény tartalommal („pogányok világossága") töltötték meg. Az ünnep a kora középkorra teljesen elvesztette kezdeti pogány gyökereit, a 17-18. századtól kezdve viszont a keresztény tartalom is kezdett elkopni. Ma már igazi polgári ünnepnek, sokba kerülő, rohangálással járó társadalmi programnak tűnik. Mégis, hagyományosan a szeretet ünnepe. Ha számunkra valóban fontos, hogy felebarátaink a nagy ünnepi rohangálásban valami másra, tudniillik Isten ajándékára figyeljenek fel (Jn 3:16), akkor szeretettel megmondhatjuk nekik, hogy mi ilyenkor Isten szeretetének örülünk, s ezért ajándékozzuk meg egymást - és őket. Nem arról van szó, hogy ilyenkor meg kell próbálni „jól viselkedni”, hanem arról, hogy Urunk szeretetét átélve egymásnak és másoknak is van mit adnunk. A hétköznapokba belefáradt, és az ünnepet (pontosabban annak az ateisták által megélt gyakorlatát) joggal kollektív képmutatásnak érző emberek számára az a jó hír, hogy Isten emberré lett, hogy „járt a cipőnkben”, nem az, hogy a karácsony pogányság.

Pogány ünnepek?

Jézus születésének dátumát senki sem tudja. A „legyőzhetetlen Nap”-nak az ünnepét keresztény tartalommal („pogányok világossága") töltötték meg. Az ünnep a kora középkorra teljesen elvesztette kezdeti pogány gyökereit, a 17-18. századtól kezdve viszont a keresztény tartalom is kezdett elkopni. Ma már igazi polgári ünnepnek, sokba kerülő, rohangálással járó társadalmi programnak tűnik. Mégis, hagyományosan a szeretet ünnepe. Ha számunkra valóban fontos, hogy felebarátaink a nagy ünnepi rohangálásban valami másra, tudniillik Isten ajándékára figyeljenek fel (Jn 3:16), akkor szeretettel megmondhatjuk nekik, hogy mi ilyenkor Isten szeretetének örülünk, s ezért ajándékozzuk meg egymást - és őket. Nem arról van szó, hogy ilyenkor meg kell próbálni „jól viselkedni”, hanem arról, hogy Urunk szeretetét átélve egymásnak és másoknak is van mit adnunk. A hétköznapokba belefáradt, és az ünnepet (pontosabban annak az ateisták által megélt gyakorlatát) joggal kollektív képmutatásnak érző emberek számára az a jó hír, hogy Isten emberré lett, hogy „járt a cipőnkben”, nem az, hogy a karácsony pogányság.

A nyúl meg a tojás a germán mitológiából jött, de sosem került be "a húsvétba" (jelentsen ez bármit). Népszokás-szinten élt tovább, és soha nem élvezte a hivatalos r.k. egyház jóváhagyását - legfeljebb eltűrték, de jellemzően inkább ki akarták szorítani olyan szentelményekkel, mint az ételek megáldása, a vízszentelés és a többi. A r.k. felekezetnek még a szentelményei között sem szerepel tudtommal sem a húsvéti nyúl, sem a húsvéti tojás - nemhogy a szentségei között.

Nem igaz, hogy minden katolikus tojásos-nyuszis húsvétot ünnepel. Jellemzően észak- és kelet-európai országokban, valamint Észak-Amerikában dívik a tojás; latin-amerikai katolikusoknál tudtommal nem annyira.

Ezeket népszokásként kezelik, és nem vallási szertartásként. Ahol meg igen, ott keresztény értelmet csúsztatnak alá, és valljuk meg, nem is ötletesség nélkül.

A papok ezeket nem nevezik olyan "pogány szimbólumoknak, amilyent keresztény nem gyakorolhat". Ők megelégszenek azzal, ha a pogány eredetű külsőségek mögé keresztény jelentést sikerül magyarázniuk, vagy ha ez nem megy, akkor a pogány helyett keresztény szokásokat, szimbólumokat, szentelményeket ajánlanak a nép vallásos (vagy egyszerűen ünnepi) igényeinek kielégítésére. Rómának mindenkor ez volt az eszköze a nagy tömegek megnyerésére, tudván, hogy a tömegek nem az eszükkel gyakorolják vallásukat, hanem a szemükkel, a gyomrukkal, a taglejtéseikkel, a hangjukkal és így tovább.

Kérdés, hogy a nyúlsimogatás, csokinyuszi-rágcsálás vagy a tojás mint ünnepi eledel önmagában pogányság-e: mert ha igen, akkor Jehova tanúinak csakugyan ki kell menniük a világból. Hiszen sem a zsidók, sem az első keresztények nem jártak színházba, nem olvastak világi irodalmat, de még csak nem is mentek anyakönyvezetőhöz, ha házasodni akartak. Ehhez hasonlóan ártalmatlan kulturális szokás lett mostanra a karácsonyfa, a tojásfestés meg a többi említett dolog is: immár senki nincs tudatában sem pogány, sem a mögégyártott keresztény jelentésének. Ettől nem lesznek ezek mindjárt keresztény kulturális elemek - de ezt nem is állítottam. Persze kendtek megtehetik, hogy evangélium gyanánt ezek pogány voltát hirdessék az ajtókban.

Ennek kapcsán csak az volna a nyilvánvaló kereszténytelenség (mert így mondják magyarul az "antikereszténységet"), ha Róma beemelte volna ezeket legalább a szentelményei közé.

Éppen nem pogány szokások ezek (a tojásfestés, a sonkaevés vagy a karácsonyfaállítás), mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg ("őbenne élünk, mozgunk és vagyunk"), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha az Őrtoronynak ezzel kapcsolatban igaza volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, amit most én hiába próbálok a kend tekintete elé tárni: hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átallották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot. De kendtek ezt már nem tudják, különben majd' megszakadnának, hogy ezeket az utalásokat valahogy kimagyarázzák, miközben persze teli tüdőből harsognak a karácsony és a születésnapok ellen.

A karácsony és a húsvét jelenlegi ünnepe ugyan pogány vagy zsidó ellenhatás leküzdése végett, de keresztény céllal került arra a helyre, ahová került, és lett olyan, amilyen lett. Akik tehát ezeket az ünnepeket merőben a pogányságból akarják leszármaztatni, erőszakot követnek el a történeti igazságon: azon tudniillik, hogy az egyház nem egyszerűen átvett valamiféle pogány ünnepeket, hanem a maga céljai érdekében ugródeszkának (apologetikai hídnak) használta őket. Körülbelül úgy, mint Pál a korinthusi szabados párt jelszavait, mikor válaszul vitázva kiegészítette őket: "Minden szabad nekem, de nem minden használ;" "Az eledel a hasnak rendeltetett - de a test nem a paráznaságnak." Ugyanilyen lélekkel tette az egyház a napforduló idejére a karácsonyt, tudván, hogy Baldr vagy Mithrász helyett Krisztus testi születése hozott fényt az éjszakában. A karácsonyfát meg a többi ehhez való kelléket úgy lopta el a pogányságtól, és amíg nem emberre (élő vagy holt szentekre), hanem Krisztusra ruházta a dicsőséget, addig nem is követett el hibát.

Silány, kevés hangú, hamis nóta az, amit Jehova tanúi a történelmi kereszténység ellen fújnak. A Felekezet csőlátásban és mind történetileg, mind vallásilag siralmas tudatlanságban keresnek menedéket, nem tudván megcáfolni a történelmi kereszténység lényegét (vagyis a teológiájukat), és olyan időszakos, esetleges körülményekbe kötnek bele, amelyek éppenséggel teljesen közömbösekké váltak mostanára. Tudjuk jól, hogy az effajta kapdosás a rövid lélegzetű, híg és vitára alkalmatlan felekezeti szajkózógépek sajátja, akik nem tudván arra felelni, amit az ellenfél mond, megkeresik az ahhoz szavak szintjén úgy-ahogy odafércelhető őrtornyos ócsárlóprogramot, és mikor az ellenfél abbahagyja beszédét, le is futtatják - függetlenül attól, hogy megcáfol-e valamit amabból.

Amit meg a hamis kultuszok követéséről rávartyognak, azt elég azzal elhessentenem, hogy eszem ágában sincs Istent karácsonyfával vagy szentelt barkával tisztelni - viszont megértem azokat a középkori népeket, amelyek a körükben található szépséget és anyagi értéket az Isten elé hozták, mintegy kifejezéséül szívbeli hódolatuknak. Persze egyik ilyen hódolati elem sem kívánt örök érvényű lenni. Amennyiben mára elavultak ezek a formák (pl. ahogy nem szokás ételeket fölajánlani a templomokban, ahogy az első századokban tette szinte az egész egyház), úgy ma már legfeljebb kulturális elemekként jöhetnek szóba, és a keresztény öntudat mindenkori alakulása szívesen keres helyettük másokat, lelkületéhez illőbbet. Pl. a történelmi felekezetek körében is gyakoribb a pénzben kifejezett egyháztámogatás, mint a templomok virágdíszítése, vagy a keresztény műfajú, de szerzőjében és előadójában "laikus" vers vagy dal, mint a tárgyakra kimondott papi áldás.

Lehetne erről még sokat beszélni, de mivel én sem egyszerre tanultam meg becsülni a többi felekezet életében azt, ami Krisztusra mutat vagy őiránta való buzgóságból született, nem kívánom kendtől sem, hogy mindezeket egy csapásra tegye magáévá. Kend szemlátomást jól érzi magát abban a fekete-fehér álomvilágban, amelybe felekezete valósággal belenyomorítja a tagjait, ezért nem csodálnám, ha mostani írásomra adandó válasza olyan szemrehányásokban tobzódna, hogy "rosszul teszed, ha halottak napján fenyőágat borítasz szeretteid sírjára, vagy mécsest gyújtasz rajtuk, mert az ilyesmi pogány szokás." Erre, ha csakugyan bekövetkezik, csak annyit fogok mondani: "Ej, mit tépem itt a számat."

Ajánlott olvasnivaló:

* [link]

* [link]

Egyébként az itt beleleskedett és idézeteket összemixelő tag, alighanemaz Őrtorony-felekezet (Jehova "tanúi") buzgó tagja, akik ugye köztudottan szeretik ugródeszkának felhasználni a különböző egyháztörténeti féligazságokat saját felekezetük szekerének tolása érdekében. Róluk erre lehet olvasni:

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

Lássuk a szokásos (és unalmas) bálványimádat vádadat. Először is ajánlok figyelmedbe kép linket:

* [link] Bálványimádók a katolikusok?

* [link] Képek és szobrok tisztelete

Először is a katolikus tanítás teljességgel egyetért abban, vallja és tanítja, hogy az Atyaisten valóságos képi ábrázolása lehetetlen és tilos.

A végtelen Isten nem férhet bele kép keretekbe (imago). Lehetetlen ábrázolni mert csak véges dolgok ábrázolhatók, tilos is mert a tízparancsolat tiltja. A Szentháromságot lehetetlen ábrázolni, mert még felfogni sem tudjuk a titkot, enélkül pedig lehetetlen bármit is ténylegesen képileg ábrázolni.

Az Isten egyébként sem anyag, hogy ábrázolni lehessen. A három isteni személy közül csak a Fiúisten vett magára anyagi test, az Atya és a Szentlélek azonban mindenestül szellemi valóság. Szimbólumokban viszont lehetséges ábrázolni a három isteni személyt, így az Atyát is. Az Atyát a Dániel próféta által megrajzolt Ősöreg alakjában (Dán 7:9, aki Isten végtelenségét, mindenhatóságát és időfelettiségét jelképezi. A Fiút úgy lehet ábrázolni, amint megtestesült, a Szentlelket pedig galamb alakjában. Jézus képi ábrázolása nem szimbolikus, hiszen, amikor ábrázoljuk, csak emberi természete szerint tesszük. Emberi természete pedig véges volt, és ennek ábrázolása nem sérti az isteni végtelenséget.

Az Atyaisten szimbolikus képi ábrázolása nem sérti a Tízparancsolat bálványimádást tiltó parancsolatát.

A tízparancsolat tiltja, hogy képeknek, szobroknak isteni tiszteletet adjunk, de azt nem tiltja, hogy képeket és szobrokat készítsünk vallási hőseinkről. A lutheránusok és a kálvinisták is használják Luther és Kálvin képeit, szobrait, anélkül, hogy imádnák őket. Az abszolút képitalom nem következik a parancsolatból, amint azt más szentírási helyek is bizonyítják. Ellenkező esetben pénzt sem használhatnánk, családi fotóink sem lehetnének, sőt filmet sem nézhetnénk, hiszen az is képekből áll. Azt állítani pedig, hogy a képtisztelet nem bálványimádás, de a szobortisztelet pedig igen, üres farizeizmus. A szöveg csak azért beszél faragásról, mert a kultuszban az idegen népek túlnyomórészt szobrokat használntak. De a tilalom lényege, hogy a végelen Istent ne ábrázoljuk végesnek, mert az káromlás.

A bálványimádás lényege amúgy sem a szobroban ragadható meg. Ha valaki hisz, hogy Buddha isten, az akkor is bálványimádó, ha nincs Buddha-szobra, ugyanakkor, ha valaki kezébe vesz egy Buddha-szobrot, és megnézi mint művészeti alkotást, de semmilyen vallási tiszteletet nem tanúsít, az a legkevésbé sem bálványimádó.

A bálványimádás belülről fakad, és nem a szobor kényszeríti. Természetesen, ahogy a parancsot nem szabad radikalizálni, úgy nem lehet elbagatellizálni sem. Halálos bűn szobrokat és képeket istenként. A Katolikus Egyház képtisztelete ezt a parancsot nem sérti, és nem is sértette soha, bármily gyakran vádolják is vele.

Az Újszövetség a bálványimádás lényegét tiltja, ezért már nem a merev képtilalomban látja a parancs teljesítését, melynek csupán nevelő szerepe volt, hanem az igaz Isten hodoló imádatában és kémása, az ember szeretetében.

"A vallásos kultusz nem önmagáért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság felé tört, amit ábrázol." (Aquinói Szent Tamás)

Nagy Szent I. Gergely: A "Litterarum tuarum primordia" levél Serenus püspöknek (Kr. u. 600)

„Eljutott ... hozzánk annak a híre, hogy ... a Szentek képmásait összetöröd mintegy azzal az ürüggyel, nehogy imádniuk kelljen ezeket. Azt ugyan mindenképpen dicsérjük, hogy tiltottad azok imádását; azért viszont megfeddünk, hogy összetörted azokat... Más dolog ugyanis egy festményt imádni, és más a festményen elbeszélt történet alapján megtanulni, hogy mit kell imádnunk. Mert amit az írás nyújt az olvasóknak, azt nyújtja a festmény a szemlélő tudatlanoknak, mivel azon, ha tudatlanul is, látják, amit követniük kell, abból olvasnak, akik a betűket nem ismerik; ezért főképpen a pogányok (gentibus) számára a festmény olvasmányként szolgál. ...

H valaki képeket akar készíteni, egyáltalán ne akadályozd meg, a képeket imádni viszont minden módon tiltsd meg. De ezt szorgalmazva, testvérem, figyelmeztesd őket, hogy a megtörtént dolog látása hatására ragadja meg őket a megbánás heves indulata, és egyedül a mindenható Szentháromság imádására boruljanak le alázatosan.”

Szent II. Gergely: Levél III. Leó császárnak (Kr. u. 726-730 között)

„És azt mondod, hogy mi köveket, falfelületeket és táblaképeket imádunk. Nem úgy van, ahogy mondod, császár; hanem hogy emlékezetünk felfrissüljön, és hogy a bezártságból és a tudatlanságból nehézkes lelkünk felemelkedjék, és a magasba ragadtassék általuk, akiké ezek a nevek, akiket megszólítunk és akiké ezek a képek; és nem mint isteneket imádjuk, ahogy te mondod; távol legyen! Ugyanis nem ezekben van a reménységünk. És ha éppen az Úrnak a képéről van szó, azt mondjuk: Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia, siess segítségünkre és ments meg minket! Ha pedig az Ő szent Anyjáé, azt mondjuk: Szent Istenszülő, az Úr Anyja, járj közben Fiadnál, a mi igaz Istenünknél, hogy mentse meg lelkünket! Ha pedig vértanúé: Szent István vértanú, aki véredet ontottad Krisztusért, aki mint első vértanú legerősebb bizalommal beszélhetsz, járj közben értünk. És az összes mártíromságot szenvedett vértanúkról így beszélünk, általuk ugyanilyen kéréseket terjesztünk fel. És nem úgy van, ahogy mondod császár, mintha a vértanúkat isteneknek neveznénk.”

A szenteket pedig, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom.

Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket.

Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni.

Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3).

A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki.

Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20).

A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.

Kiv 20,4-5 – Ne készíts és ne imádj semmiféle képet vagy képmást.

Sok protestáns értelmezi ezt a szöveget úgy, amely szerint Isten itt magát a kép vagy egyéb képmás, mint pl. szobor készítését tiltotta meg, és hogy már ez önmagában bálványimádás. Eszerint az értelmezés szerint a Katolikus Egyház (illetve a keleti Orthodox Egyház) súlyosan vét Isten parancsa ellen, sőt, egyenest bálványimádással vádolják meg. Azonban mind ebből az idézetből, mind pl. a MTörv 5,7-ből kiderül, hogy Isten a képek, képmások imádatát, azaz istenné-tételét tiltotta meg, és nem magát a képkészítést, vagy akár a képek használatát a vallásos életben. Hiszen ez utóbbit maga Isten parancsolta meg! Két angyalszobrot kellett készíteni Isten szentélyébe (Kiv 25,18); egy rézből készült kígyószobrot kellett készíteni, ami isteni jelként szolgált, és aki „feltekint rá, az életben marad” (Szám 21,8). A salamoni Templom – Isten parancsára - tele volt mindenféle angyal-, és állatképekkel, de számos Jézus-korabeli zsinagógában több szentkép volt a falon ószövetségi személyekről, angyalokról, stb., mint egy katolikus templomban. Isten a Tízparancsolatban tehát nem a képek készítését, ill. istentiszteleti használatát tiltotta meg, hanem csak azok imádását. A katolikusok a szenteket, vagy képeiket nem imádják, hanem csak tisztelik, és ez hatalmas nagy különbség.

Kiv 25,18-22; 26,1.31 – Isten parancsára a szentélybe kerubokat kellett elhelyezni.

1Kir 6,23-36; 7,27-39; 8,6-7; 1Krón 28,18-19; 2Krón 3,7-14; Ez 41,17-20 – Salamon templomába is, szintén isteni parancsra, kerubokat és különféle más képeket kellett elhelyezni.

Szám 21,8-9 – Mózesnek Isten parancsára egy bronzkígyót kellett készítenie, amely megvédte őket az ártalomtól.

Kol 1,15 – A legszebb képmást maga Isten alkotta saját magáról: a megtestesült Jézus Krisztust.

A szenteket pedig, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom.

Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket.

Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni.

Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3).

A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki.

Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20).

A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.

Kiv 20,4-5 – Ne készíts és ne imádj semmiféle képet vagy képmást.

Sok protestáns értelmezi ezt a szöveget úgy, amely szerint Isten itt magát a kép vagy egyéb képmás, mint pl. szobor készítését tiltotta meg, és hogy már ez önmagában bálványimádás. Eszerint az értelmezés szerint a Katolikus Egyház (illetve a keleti Orthodox Egyház) súlyosan vét Isten parancsa ellen, sőt, egyenest bálványimádással vádolják meg. Azonban mind ebből az idézetből, mind pl. a MTörv 5,7-ből kiderül, hogy Isten a képek, képmások imádatát, azaz istenné-tételét tiltotta meg, és nem magát a képkészítést, vagy akár a képek használatát a vallásos életben. Hiszen ez utóbbit maga Isten parancsolta meg! Két angyalszobrot kellett készíteni Isten szentélyébe (Kiv 25,18); egy rézből készült kígyószobrot kellett készíteni, ami isteni jelként szolgált, és aki „feltekint rá, az életben marad” (Szám 21,8). A salamoni Templom – Isten parancsára - tele volt mindenféle angyal-, és állatképekkel, de számos Jézus-korabeli zsinagógában több szentkép volt a falon ószövetségi személyekről, angyalokról, stb., mint egy katolikus templomban. Isten a Tízparancsolatban tehát nem a képek készítését, ill. istentiszteleti használatát tiltotta meg, hanem csak azok imádását. A katolikusok a szenteket, vagy képeiket nem imádják, hanem csak tisztelik, és ez hatalmas nagy különbség.

Kiv 25,18-22; 26,1.31 – Isten parancsára a szentélybe kerubokat kellett elhelyezni.

1Kir 6,23-36; 7,27-39; 8,6-7; 1Krón 28,18-19; 2Krón 3,7-14; Ez 41,17-20 – Salamon templomába is, szintén isteni parancsra, kerubokat és különféle más képeket kellett elhelyezni.

Szám 21,8-9 – Mózesnek Isten parancsára egy bronzkígyót kellett készítenie, amely megvédte őket az ártalomtól.

Kol 1,15 – A legszebb képmást maga Isten alkotta saját magáról: a megtestesült Jézus Krisztust.

"Máriát tiszteljük, ha szent képei iránt tisztelettel viseltetünk. Miként viseltetünk tisztelettel Mária képei iránt? Ha az utcákon vagy utak szélén felállított képei előtt illendően kalapot emelünk, egy kis röpimát elrebegünk, ha a templomban vagy otthon szemléletébe merülve ájtatos elmélkedésekre gerjedünk, ha szobáink falát nem valami mezítelen festményekkel, hanem példának okáért Mária-képpel ékesítjük, ha képei előtt térdre hullva buzgón imádkozunk.

De vajon nem bálványimádás-e ez? Nem, mert a kép előtt imádkozva, nem magát a fa, kőszobrot, vagy vásznat imádjuk, hanem igenis azt, kit a kép ábrázol, s ha csak szentet, vagy Máriát ábrázol, úgy az ábrázoltat csak tiszteljük. A tisztelet soha nem az életnélküli tárgyra vonatkozik.

Schubert, hírneves protestáns művész önéletiratában egy találkozását beszéli el bizonyos szerzetes-atyával Münchenben. „Most is előttem a képe azon szerzetes férfiúnak, kit a kolostor melletti kertbe léptemkor, a szenvedő Krisztust ábrázoló fölséges kép előtt leborulva láttam. «Tisztelendő atya! ez valóban fölséges festmény.» – «Igenis – felelé – fölséges, de sokkal fölségesebb az, akit ábrázol.» – «S mért nem fordul hát egyenesen az eredetihez?» – kérdém. «Kegyed úgy látszik protestáns. A művész ezen festménnyel csak képzelő tehetségemet gyámolítja. Midőn a kép előtt imádkozik a katolikus hivő, lelke azzal társalog, kit a kép eléje ábrázol. Avagy imádkozhatik-e kegyed anélkül, hogy lelki szemei előtt kép ne lebegjen? S nem jobb-e, hogy a művész ecsetje fessen szemünk elé ily képet, miszerint a gyarló képzelődés annak szemlélete által segíttessék?»” Schubert azzal végzi elbeszélését, hogy ő erre mit se tudott felelni. Igen, Máriát, az igazi, a mennyben székelő királynőt tiszteljük akkor, midőn képe szemléletébe merülve segitjük képzeletünket, őhozzá röpítvén a dicsőítés, a tisztelet imájának szavait. A kép emeli a buzgalmat s azért mondom én, hogy Mária képeinek tisztelete által is kegyeletünket mutatjuk ki iránta, minthogy ezáltal csak odacélozunk, hogy áhítatunk minél buzgóbb legyen. Mert ki nem érzi, hogy az ima sokkal bensőbb szívből jövőbb, ha képre függesztett szemekkel végezzük, mintha semmi áhítatra keltő tárgy sincs közelünkben? Ezért szoktak a szentek képeire függesztett szemekkel imádkozni. Oh! mily áhítatra gerjedt szent Teréz, valahányszor a feszületre emelé tekintetét! Alcantarai szent Péter a Boldogságos Szűz csodatevő képe előtt szokott imádkozni, az angyalok Nagyasszonyáról nevezett zárdában. S valahányszor a képre nézett, mindannyiszor oly lángra gyulladt szeretete, mely szívét mintegy felemészté és annyira hatott rá, hogy szeretete vért sajtolt arcára. Ime, mily buzgóságra segítenek minket a képek!"

"A “Jehova ” név-az üdvösség kulcsa?

Akik találkoztak már személyesen Jehova tanúival,tapasztalhatták,hogy egyik Nagy Témájuk a "Jehova" Isten-név. Sok megszólított emberrel kikerestették a Biblia Károli Gáspár fordításából a II. Mózes 6:3,és a Zsoltárok 83:19-et: "

Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes."

"Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön." Nekem az a meggyőződésem volt éveken keresztül,hogy a Biblia a Nagy Titkok Könyve,ami a keresztény egyházak előtt "le van kódolva"-míg Jehova tanúi nyitott könyv-mert Ők tudják a "PIN-kódot": JEHOVA ! Tehát az Őrtorony Társulat "kezében" van a Biblia-értelmezés "kulcsa" Hét éve voltam már aktív "királyság-hírnök" ( missziós-szolgálatot végző Jehova tanúja),amikor kezdtem elgondolkodni:Ha Isten-csak,és kizárólag- egyetlen Személy,akkor minek Neki (megkülönböztető) Név? Kitől kell megkülönböztetni? Mi lehet az üzenete a II.Mózes 6:3-nak? Én úgy hiszem / értem, hogy szembeállítja önmagát a Mindenható a tehetetlen,a Tíz Csapás alatt Egyiptomot megvédeni nem tudó hamis "istenekkel". Ők-a nem létezők ("Anti-JHVH") vereséget szenvedtek az abszólút Teljhatalmú Létezővel,a "Vagyok,aki Vagyok" (JHVH) -tól. De az Úr Isten megelégedett avval,hogy úgy ismerjék meg Őt az emberek: "Vagyok,aki Vagyok"? Én úgy értem a Szentírásból,hogy tovább akar lépni! Jézus Krisztus Személyében az ÚR elmozdítja az akadályt az Ember és az Örök,és Teljes Élet közott van.Ez az örökölt (Ős)bűn,és az Ítélet,amit Jézus Krisztus szenvedett el értünk,és helyettünk-hogy aki hisz az Úr Jézusban "el ne vesszen,hanem örök Élete legyen" (János3:16) Az Úr Jézus Krisztus a Teremtőt,mint Atyát mutatta be,és tanítot Róla. Néhány példa: János 6:37: "Senki sem jöhet énhozzám,ha nem vonzza őt az Atya,aki elküldött engem" *** János 14:11:" Higgyetek nekem,hogy én az Atyában vagyok,és az Atya énbennem van,ha pedig másért nem magukért a cselekedetekért higyjetek" Szembetűnő, hogy Jézus nem a "JHVH" nevet hangsúlyozta-tanította...újra,és újra Istenről úgy tanít,hogy Ő a hívők Atyja (Apja). A Jézustól tanult Imádságban ( A "Mi Atyánk" kezdetűben) sem említi...pedig simán helyet kaphatott volna-ha tényleg a JHVH név lenne az "üdvösség kulcsa"! Nem így szólt Jézus:"Mi Atyánk,akinek neve Jehova..."-hiszem,hogy n e m v é l e t l e n ü l ! Hiszem,hogy Jézus nem végzett "fél-munkát",abban az Imádságban minden benne volt! Megszentelődik Isten neve: A t y a ! Jézus Krisztus mondta: "Kijelentettem a Te Nevedet az embereknek" (János 17:3) De ez semmiképp sem a "JHVH" (Jahveh / Jehova) név-amit korábban is ismerhettek. Jézus Krisztusnak több konfliktusa is volt Pl.:a farizeusokal,de egyszer sem üldözték a "Jehova" név használata miatt! Pedig biztosan "ugrottak volna"! Népszerű érv még Jehova tanúitól még az Ap.Csel 15:14: " Simon elbeszélte,hogyan gondoskodott Isten először arról,hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének." Akár az Ószövetségi Gyülekezetet,nézzük,akár az Újszövetségi Gyülekezetet,egyik csoport sem a "Jehova" névről lett elnevezve: Izrael/ Jiszra Él: Isten harcosa. (Él= Elohim,azaz Isten) Az újszövetségi hívőket keresztényeknek nevezték,( Krisztus követője)-amit már az ős-keresztények elfogadtak,felvállatak. Ez sem a "Jehova" névből származik. Jézus Krisztus kereszten elhangzó utolsó szavait az eredeti (arámi) nyelven örökítették meg az Evangéliumok írói,ami így szólt:"Éli,Éli Lama Szabaktani" (Én Istenem,én Istenem miért hagytál el engem?) Ha az üdvösség kulcsa a "Jehova" név lenne,biztos hogy legalább az egyik "Istenem" szó helyében a Jahve / Jehova szó lett volna! Ahogy én értem a Bibliát,Jézus egészen közel hozta Istent,az akarja a Megváltó,hogy megtagadva az Istentől elidegenedett életet ismerjük (f)el önmagunkban a bűnöst,aki csak bűnbocsánatot tud kérni-és ismerjük fel Istenben nem csak a Bírót,a Királyt-hanem az Atyát is. Ennek fényében értem meg,hogy az első századi keresztények nem "Jehova tanúi",hanem Krisztus tanúi voltak! Nem történt "sérülés" a fenntmaradt Bibliai kézíratokban,nem "vágták ki" a Jehova nevet,hanem felváltotta a teljesebb Név:Mennyei Atya Jézus Krisztusról mondja a Szentírás: "És nincsen üdvösség senki másban,mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név,amely által üdvözülhetnénk" (Ap.Csel.4:12)"

[link]

A "Jehova" szó héber fül számára lehetetlenül hangzó, középkori teológiai műszó (kb. mint az "Isten" és az "Uram" szóból az "Ustan"). Elsősorban Jahveh alakban a keresztények is használják és tisztelik. A görög Úsz. fennmaradt másolatainak egyike sem tartalmaz héber betűket, és nincs történelmi nyoma a Név "kiirtásának". A Társulat tehát bizonyítatlan feltételezéseket állít be tényként (rágalmaz). A Jehova név a "Keresztény Görög Iratok"-ban 237-szer fordul elő, ebből 82 ugyan olyan ósz-i idézet, amely tartalmazza a JHVH-t, de a többi 155 eset teljesen önkényesen lett kiválasztva. Ha a meglevő másolatokból, a tényekből indulunk ki: az Úsz. Úrnak és Istennek nevezi az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is.

Olvassátok el:

[link]

[link]

Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy "Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött" (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: "aki léteztetni fog" = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az "Úr" szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: "Úr". A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert "Jehova" változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A "Jehova" változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az "Isten" mássalhangzóiból és az "Uram" magánhangzóiból összerakott "Ustan").

A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: "a Név" (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a "személy"-re, ezért használja a "név" szót: pl. "Isten nevét segítségül hívni" = magát Istent segítségül hívni; "Isten nevét magasztalni" = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 "százhúsz név sokasága" = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 "nem is adatott az embereknek az ég alatt más név" = nem adatott senki más.

A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.

[link] Máté 23:9 és az "atya" megszólítás.

A lényeg, hogy Máté 23:9-ben nem magát a címet, hanem CSAK a címkórságot itéli el. Megjegyzem itt azt is mondta Jézus, hogy "vezetőnek se hívjatok senkit", JT-i mégis VEZETŐ testületnek hívják a maguk felselsőbb szervét, ami iránt korlátlan engdelmességgel tartoznak. Jézus szavainak értelme az, hogy 'Ne hívjatok senkit atyátoknak' - tudniillik kevély, nagyzoló értelemben, mint a felfuvalkodott írástudók és farizeusok, kik az iyen címeket hajhászták és a tanulatlan népet mélységésen megveteték. De ez nem tiltja, hogy a keresztnyek a címeket, mint képesítések, állások és foglalkozások neveit ne használják. Krisztus is elfogadta a 'mester' címet. 'Testvérek vagytok', azaz egyformák. Megjegyzendő, hogy az 'atya' itt nem szülőt jelent, hanem szintén a zsidó tanítók, kivált a régiek címe volt. Mestereknek nevezték az iskolák fejeit. Krisztus ettől óv; az ő híveinek egyetlen iskolát kell, hogy alkossanak.

Néhány kérdés:

Pál hogyan utalt önmagára az 1Kor 4,14-15-ben? Az apostolok hogyan bánnak az új keresztényekkel az 1Tessz 2,11 szerint? Hogyan utal Pál Izsákra a Róm 9,10-ben? Hogyan nevezi hallgatóságát János az 1Jn 2,13-ban?

Az Újszövetségben számtalan embert neveznek „atyának”.

Mt 19,19 – „apádat és anyádat tiszteld”

ApCsel 7,2 – „Erre válaszul így beszélt: „Testvérek és atyák! Hallgassatok meg!” (Szent István vértanú a zsidó vezetőket atyának nevezi.)

Róm 4,16 – Ábrahám mindnyájunknak atyja.

1Kor 4,15 – „az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”

1Tim 1,2 – „[Pál] Timóteusnak, a hitben igaz fiának.”

Filem 1,10 – „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.”

1Tessz 2,11-12 – „mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket”

Ha tudsz angolul, esetleg nézd meg:

[link] Does the Bible Forbid Calling a Priest "Father"?

By Claude Kenneson

A hitehagyás dumával csak az a gond, hogy ez így marhára nincs benne a Bibliába. Ehelyett ott arról van szó, hogy Jézus EGYSZER és MINDENKORRA alapít EGY Egyházat, és ARRÓL mondja ki, hogy még a pokol kapui SEM vehetnek erőt. Pál azt mondja, hogy az élő Isten egyháza „az igazság oszlopa és szilárd alapja” (1Tim 3:15). Hol illik ebbe a leírásba egy néhány évtized alatt nyom nélkül kifingó egyház? Amire te gondolsz, azok a versek nem egy „nagy hitehagyást” jósolnak meg, ami során maga az Egyház szűnnek meg 1800 évre, hiszen csak azt mondja, hogy lesznek-jönnek tévtanítók is, ami igaz is volt, de azt nem mondja, hogy átvennék az uralmat az Egyházban, azt végérvényesen eltorzítva. Sőt, konkrétan tudható, hogy kik voltak ezek a csalók, ha nem is mind név szerint. Hogy csak néhány példát soroljak: gnosztikusok, ebioniták, markioniták, ariánusok, szabelliánusok, stb. stb. – végtelen lehetne a lista. Ezek a figyelmeztetések a folyamatos hitvédelem szükségességére figyelmeztetnek, nem pedig egy 1800 éves nagy széthullásról, amit majd egy amerikai részvénytársaságnak (eredetileg tényleg ekként alakult a WBTS, nézd csak meg a zöld történelemkönyvetekben) kell majd korrigálnia.

Hol olvastál te egyház-helyreállításról? A tiszta imádatot nem kellet helyreállítani, hiszen azt egyszer alapította meg és mindenkorra.

A Biblia nem beszél az Egyház "abbamaradásról", sem "újjáéledésről", hanem bizony az Egyház folytonos.

A Biblia szerint az Egyháznak a világtörténelem során mindig (folyamatosan) láthatónak kell lennie:

„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” (Mt 5,14)

A hegyre épült város természetesen az Egyházra utal. Ez a vers világosan tanítja, hogy az Egyháznak mindenkor láthatónak és létezőnek kell lenni. Bedönti azt az elképzelést, hogy az Egyház valaha is megszűnik, vagy, hogy az első század és az állítólagos „restauráció” között „undergroundként” létezett. Mert elrejteni nem lehet! Mindig is létezett. Persze azoknak, akik ezt a világos kijelentést meg akarják kerülni, kéznél van egy nagyágyú: „Látható az, csak te vagy vak!” – hát ezzel így könnyű gyakorlatilag bármit és az ellenkezőjét bebizonyítani! Azok a vakok nem a standard emberek, hanem fanatikus, vakbuzgók, akikre igaz, hogy akkor se hinnének, ha Jézus megjelenne nekik. Elég szomorú, hogy mindenkit le kell vakozni ahhoz, hogy előrejussanak. A Szentírás nem ilyen Egyházról beszélt.

„…erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16:18)

1Tim 3,15 – Az igazság oszlopa és alapja az Egyház.

Vajon miféle oszlop és biztos alap, amelyet az első szél elfúj?

Mt 28,20 – Jézus megígéri, hogy mindig Egyházával marad.

Vajon elmondható ez abban az esetben, hogyha a történelem egy jelentős szakaszán az Egyház nem is létezett?

„Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, HOGY szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és >fölépítsék Krisztus testét<.” (Ef 4,11-12)

Látod? Krisztus testének, vagyis az Egyháznak felépítése az első századi követőinek feladata volt. Lebontásról, második újra-felépítésről szó nincs.

Nézd csak meg Szent Ignác, Antióchia püspöke szavait. A Szmirnaiakhoz írt levelében ezt írja: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan, ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus egyház.” (8,1; Kr. u. 110). Felettébb érdekes, hogy ugyanez az antióchiai egyház használta először a „keresztény” terminust is (ApCsel 11,26).

Ez innentől már puszta Őrtorony-ideológia: helyet kell csinálni egy az első századra odafantáziált ős-Jehovatanúja közösségnek.

egint csak az ideológia győz: az akkori keresztények Őrtornyos-ideológiájuk voltak, ellenben minden történelmi bizonyíték ennek hiányát támasztja alá, így valami összeesküvés elméletre van szükség. Azt pedig pláne nem mondja, hogy valami „papi osztály megjelenéséről” szólna ez. Megjegyzem bár a felekezeted sokszor korholja a papi-laikus osztály megkülönböztetést, valóban ezek nem két külön osztály, továbbá az Őrtoronynak a felkent-jonadáb megkülönböztetése sokkal nagyobb, mint itt a különbség a pápa és a legegyszerűbb koldus között. Mert ennek ugyanaz a reménysége, kendteknél pedig a „felkentek” egy rakás többletjogokkal rendelkeznek, stb. Így ennyi erővel írhatnám ezt is, hogy „a törvénytelen felkent osztály megjelenése”, stb. Az már csak a kendtek ideológiájából következik, hogy minden verset, amely a „gonoszokról” szól, egyszerűen rávetítik a többi keresztényre, ezt nevezik egocentrikus Írás-értelmezésnek.

A kereszténység történet organikus fejlődés eredménye, nem pedig valamiféle törés, állítólagos "nagy hitehagyás"...

Leírtam már többször:

A nagy hitehagyás elve egy kényelmes pozíciót alakít ki a rá hivatkozónak: mivel semmiféle forrást nem fogad el hitelesnek (nem hitehagyottnak), azt magyaráz bele amit akar.

Példa

- A korai keresztények nem hittek Jézus Istenségében, ezt csak a niceai zsinaton találta ki a pogány császár a sátán ihletésére.

- Nade kérlek, ez nem igaz, nézzük csak meg a niceai zsinat előtti keresztény írókat. Például itt van Antióchiai Szent Ignác, aki körülbelül 35-108-ig élt és János apostol személyesen tanította, ezt írja az efezusiakhoz írt levelében:

"Mária hordozta ugyanis méhében Istenünket, Jézust, a Khrisztoszt Isten rendelkezésének megfelelően, aki Dávid magjából való, de mégis a Szentlélektől.

... a régi királyság összeomlott, amikor megjelent Isten emberi módon az örök élet újdonságában"

- Akkor ezek szerint ő is hitehagyott volt! Pontosan az ilyenekről jövendöltek a Bibliában!

- Nade kérlek, ez az ember lényegében első századi, és az egyik apostol személyesen tanította, csak tudta mit tanít!

- Ő akkor is hitehagyott volt, hiszen ha azt mondta, hogy Jézus Isten, akkor mást tanított, mint az apostolok és kész.

- Akkor mutass egy olyan szerzőt a korai századokból, aki bármilyen módon arról tesz tanúságot, hogy Jézus nem Isten, hanem csak teremtett angyal. Vagy akkor ismerd el, hogy az arianizmus a később jött idea.

- Hát az nincs, mert (és itt következik a kifogás.txt) a hitehagyás olyan nagy és erős volt, hogy minden erre utaló nyomot eltüntetett. De Jehova közlési csatornája, az Őrtorony Társulat magabiztosan tanítja, hogy a Biblia azt tanítja, hogy.. Tehát az apostolok azt tanították, amit ma Jehova Tanúi hisznek.

És a kör bezárult...

A „történelem nélküli egyház” képzete egy nagyon is hamis egyházideálok

Az egyház történelmietlen szemléletével a protestáns hátterű szakadár közösségekben szinte dogmaként találkozni. E szemlélet hívei a saját közösségeik megalakulása előtti időszakra úgy gondolnak, mintha az nem az egyetemes egyház, hanem „csak a katolikus egyház történelme” lenne. Úgy látják, hogy „az Egyház” történetében az első, nagyszerű évszázad és 19. században született mozgalmuk között csak hosszú szünetjel van. „Egyház” alatt kizárólag a saját közösségüket értik, és az egyháztörténet lapjain is csak azokban a közösségekben vagy személyekben akarják felismerni „az igazi kereszténységet”, amelyek megfelelnek a sajáttanbeli kritériumaiknak, tehát precedens-értékű a rájuk való hivatkozás. Ez a megközelítése például a 19. századi amerikai „helyreállító” (restaurációs) mozgalomból kinőtt „nem felekezeti” egyházaknak, a „végidők egyháza” identitású adventista és új apostoli egyházaknak, illetve a mormon vallásnak. Bár mind másban látják a helyreállítás lényegét, mind úgy vélik, hogy bennük az első évszázad „eredeti” kereszténysége támadt fel.

Először is azonban, Krisztus azt állította, hogy ő maga építi az egyházát, és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta (Mt 16:18). Aki szerint az egyház gyakorlatilag évszázadokra megszűnt (tehát a pokoli erők mégiscsak diadalt arattak), az ezzel – akarva, akaratlanul – azt is állítja, hogy Jézus nem váltotta be az ígéretét, hanem hazudott. Egyháza nem csupán sebeket szerzett és betegeskedett az évszázadok során, hanem sok évszázad után exhumálni kellett.

Az egyháztörténelem dicsőséges és nyomorúságos oldalai, ma is példának állítható, ugyanakkor nagyokat hibázó alakjai ugyanúgy a protestánsoké, mint a katolikusoké és az ortodoxoké – és fordítva. Aki még sosem olvasott ókori és középkori keresztény tanítóktól, az nem tudja, miről marad le, akkor is, ha buzgó protestáns.

Harmadszor, a múlt ilyen szelektív szűrése még nem szolgált mást, mint a felekezeti gőgöt. Ha a múlt minden bűne a katolikusoké, akkor könnyen el lehet határolni magunkat tőlük, és magunkat ezáltal is többnek, jobbnak érezhetjük – de nem éppen ez a farizeusi logika (vö. Lk 18:9-14)? Az egyház múltja nem azért van, hogy elfelejtsük, vagy hogy kiválogassuk belőle magunknak azt, amivel szívesen azonosulunk, hanem hogy minden lapjából tanuljunk – akárcsak az Ószövetségből vagy a saját hitéletünk jó és rossz napjaiból.

Were the Early Christians Jehovah’s Witnesses?

[link]

[link]

Cölibátusról olvasd el: [link]

*1Tim 3,2 – „A püspöknek… egyszer nősültnek… kell lennie.”

A püspököknek feleségük halála után nem szabad másodszor is megnősülniük. Erre vonatkozik a „kell”, és nem arra, hogy meg kellene mindenképpen nősülniük. A római rítusú katolikus papokra vonatkozó törvényt csak a kereszténység későbbi korszakában vezették be, habár ez Szent Pál kifejezett kérése volt.

*1Tim 4,1-3 – A házasság megtiltása az ördögök tanítása.

A Katolikus Egyház nem tiltja a házasságot, hanem ő az egyetlen, aki azt szentségi rangra emelte. A Katolikus Egyház kizárólag római papjainak nem engedi meg, hogy házasság után felszenteljék őket, vagy hogy papként megnősüljenek.

Lev 15,18; 21,1-8 – A papok csak tisztán, asszonytól tartózkodva mutathatják be a szent áldozatot. (vö. Kiv 19,15; 1Sám 21,5-6)

Mt 19,12 – „van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Jézus is cölibátusban élt.)

1Kor 7,8 – Pál apostol is cölibátusban élt, és ezt ajánlotta másoknak is.

1Kor 7,32-35 – Pál apostol tökéletesebbnek tartja a cölibátust a házasságnál, ezért ajánlatos a papi szolgálathoz.

1Tim 5,9-12 – Az özvegyeknek szüzességi fogadalmat kellett tenniük.

2Tim 2,4 – „Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba”

A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.

Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják:

Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)

Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!

További okok a cölibátusra:

– Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán!

– A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.

– A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll.

– A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható.

– Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.