Katolikusok, Jehova tanúi válaszolnátok?

Atyának se szólítsatok senkit?

A protestáns felfogás szerint az a katolikus szokás, hogy papjainkat atyának hívjuk, a Biblia szemléletmódjával ellentétes gyakorlat, amelyet Jézus is megtiltott: „Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei” (Mt 23:9). A fundamentalista antikatolikus író, Donald Maconaghie „10 ok, ami miatt nem vagyok katolikus” c. traktátumában erre a bibliai idézetre hivatkozik, hogy alátámassza vádját, mely szerint „a pápaság koholmány”.

Bill Jackson, egy másik fundamentalista, aki egy napi 24 órában antikatolikus propagandát folytató szervezetet vezet “Keresztyén útmutató a római katolikus valláshoz” c. művében azt írja: Máté 23:9 tanulmányozásakor világossá válik, hogy Jézus szerint, ha valakit atyának nevezünk, akkor vallási felsőbbrendűséget is tulajdonítunk neki…. s ez az alapja a katolikus egyházi hierarchiának. (53 o.)

Hogyan reagáljunk ezekre a vádakra?

A válasz

Hogy jobban megérthessük, miért nem állják meg ezek a vádak a helyüket, először az „atya” kifejezésnek a vér szerinti apákra vonatkozó használatát kell megértenünk. Senki sem akarja megtiltani, hogy egy kislány az apukáját, akit annyira szeret, papának szólítsa. A józan ész azt diktálja, hogy Jézus az „atya” szónak nem ezt a fajta használatát tiltotta meg.

Ha ezt tiltotta volna meg, nem lenne annak sem értelme, hogy mennyei Atyánkat atyának szólítsuk, hiszen akkor a mennyei Atyaságnak nem lenne emberi analógiája. Isten atyasága értelmetlen lenne, ha annak földi megfelelője nem létezne.

De a Szentírásban az atya szót nemcsak a vér szerinti apákra vagy Istenre vonatkozik, hanem megtisztelő címként az előbbieken túl olyanokra is, akikhez bennünket különleges szálak fűznek.

Pl. József elmeséli testvéreinek Istentől való különleges atyai kapcsolatát a fáraóhoz: „Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten. A fáraó atyjává és házának urává tett, és én parancsolok Egyiptom egész földjén.“ (Ter 45:8).

Jób felhívja a figyelmet a szegényekhez fűződő kapcsolatának apai jellegére: „A szegény embereknek atyjuk voltam, s jövevények ügyét rendjén kivizsgáltam.” (Jób 29:16) és Isten maga nyilatkoztatja ki, hogy Eljákimnak, Dávid háza szolgájának atyai szerepet szán: „Azon a napon elhívom szolgámat, Eljákimot, Hilkijahu fiát, és a köntösödbe öltöztetem, s körülövezem az öveddel. A kezébe adom hatalmadat. így mintegy atyja lesz Jeruzsálem lakóinak és Júda házának.“ (Iz 22:20-21).

Ez a fajta atyai szerep nemcsak azokra vonatkoztatható, akik bölcs tanácsadók (mint József), vagy akik jótevők (mint Jób), vagy mindkettő, (Eljákim), hanem azokra is, akik lelkiatyai kapcsolatban állnak valakivel. Pl. Elizeus így kiált fel: „Atyám, atyám!” amikor Illés forgószéllel fölment az égbe (2Kir 2:12). Később magát Elizeust is atyának szólítja Izrael királya (2Kir 6:21).

Az Újszövetséggel mindez megváltozott?

Vannak olyan fundamentalisták, akik szerint az Újszövetség mindezt megváltoztatta. Vagyis, amíg az ószövetségi időkben lehetett bizonyos személyeket „atyának” szólítani, Krisztus eljövetele óta ez már nem így van. Ez az érv több okból sem igaz.

Először is a tiltás, hogy „atyának se szólítsatok senkit”, nem vonatkozik a vér szerinti apákra. Szintén nem vonatkozik arra sem, hogy őseinket „atyáinknak” hívjuk, amint az az ApCsel 7:2-ben olvasható, ahol István „atyánkra, ábrahámra” hivatkozik, vagy a Róm 9:10-ben, ahol Pál „Izsák atyánkról” beszél.

Másodsorban az Újszövetségben számtalan példát vagy utalást találunk az „atya” megszólításra, még akkor is, amikor nem rokoni kapcsolatokról van szó. Az Újszövetség tulajdonképpen annyiszor használja az „atya” szót, hogy a fundamentalisták Máté 23 interpretációja s annak a katolikus szokásnak az elitélése, hogy papjainkat atyának szólítjuk, semmiképpen nem állja meg a helyét, amint azt az alábbiakban látni is fogjuk.

Harmadsorban: Máté 23 figyelmes vizsgálata azt mutatja, hogy Jézusnak nem az volt a szándéka, hogy szavait szó szerint vegyük.

Lássuk az egész idézetet:

„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus.“ (Mt 23:8-10)

Az első probléma az, hogy bár Jézus látszólag megtiltja a „tanító” szó használatát, Máté evangéliumának 28. fejezetében, a 19-20-ik versben mégis ő maga választott ki néhány apostolt: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket… és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” Pál tanítói megbízatásáról beszél: „Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek… a pogányok tanítója hitre és igazságra.“(1Tim 2:7) „Ő legyőzte a halált, s felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot, az evangéliummal, amelynek hirdetője, apostola és tanítója lettem.” (2Tim 1:11). Pál emlékeztet bennünket arra, hogy az Egyházban tanítói hivatal is van: „ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett.” (1Kor 12:28); és „Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett” (Ef 4:11). Minden kétségen felül áll, hogy Pál nem Jézus Máté evangéliumának 23 fejezetbeli tanítása ellen beszél, amikor másokra oly sokszor mint tanítókra hivatkozik.

Ebben a kérdésben maguk a fundamentalisták is bakot lőnek, hiszen sok embert „doktornak” szólítanak, így az orvosokat, és más egyetemi végzettségű embereket is. Nem veszik észre, hogy a „doktor” egyszerűen a tanár latin fordítása. Az angolban még a “mister” és “mistress” szavak is a Jézus által megemlített „mester” szóból származnak. Így, ha Jézus Máté 23-ik fejezetében mondott szavait szó szerint kellene vennünk, a fundamentalisták is éppúgy bűnt követnének el, ha a „tanító”, „doktor”, vagy „mister” címeket használják, mint a katolikusok az „atya” szó használatakor. De egyértelmű, hogy ez Jézus szavainak félreértelmezése lenne.

Tehát hogyan értelmezzük Jézus szavait?

Jézus a zsidó elöljárókat bírálta, akik „szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják őket az emberek.” (Mt 23:6-7). Intése itt válasz a farizeusi önteltségre, és rangkórságra.

Egy hiperbolát (túlzást tartalmazó kifejezést) használ, hogy jobban megértesse, milyen bűnösök és felfuvalkodottak voltak az írástudók és farizeusok, akik szerénytelenségükben nem Istent tekintették minden tekintély, atyaság és tanítás fő forrásának, hanem önmagukat tették meg minden tekintély hordozóinak, atyáknak és tanítóknak.

Jézus gyakran használt hiperbolákat, pl. amikor ezeket mondta: „Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson.“(Mt 5:29; vö. Mt 18:9; Mk 9:47) Jézus mindezeket bizonyára nem szó szerint értette, hiszen akkor minden keresztény hivő vak és béna kellene hogy legyen (vö. 1Jn 1:8, 1Tim 1:15). Mindannyian ki vagyunk téve annak, ami „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2:16).

Mivel Jézus bizonyíthatóan hiperbolát használ, amikor azt mondja, hogy ne hívjunk senkit atyánknak, - különben még vérszerinti apánkat sem nevezhetnénk így - körültekintően, és a hiperbolát figyelembe véve kell szavait olvasnunk, hogy helyesen értelmezhessük szavait.

Jézus nem azt tiltja meg, hogy atyának nevezzük azokat, akik valójában is azok - szó szerint vagy átvitt értelemben (ld. alább a lelki atyaság apostolok által említett példáit). Ha ilyen személyeket illetünk az atya megszólítással, ezzel csak az igazságot mondjuk ki, és Jézus ezt nem ellenzi. Jézus arra figyelmezteti az embereket, hogy helytelenül ne használják az atya megszólítást vagy hasonló jelentéseit olyan személyekre, akik erre nem jogosultak.

Amint azt az apostol példájából is látjuk, vannak olyanok, akik magától értetődően jogosultak a lelki atyaságra, vagyis akikre mint lelki atyáinkra hivatkozhatunk. El kell viszont kerülnünk azt, hogy az ő lelki értelemben vett atyaságukat összecseréljük Istenével. Végtére is Isten a mi legfelsőbb védelmezőnk, aki mindenben gondunkat viseli és vezet minket. Ennek megfelelően hiba lenne bárki mást a mennyei Atyán kívül úgy tekinteni, mintha ő is tudná mindezeket nekünk nyújtani.

A világ minden részében voltak olyanok, akik engedtek annak a kísértésnek, hogy úgy tekintsenek vallási vezetőikre (akik csupán halandó emberek), mintha ők lennének a legfőbb lelki tanácsadók, gondviselők vagy védelmezők. Világméretű az a tendencia, hogy földi halandókra mintegy „guruként” tekintünk.

Ennek a kísértésnek a veszélye Jézus idejében is ténylegesen fennállt a zsidóság körében, amikor híres rabbinista vezetőket, különösen azokat, akik tekintélyes iskolákat alapítottak mint pl. Hillel és Sammai, követőik igencsak felmagasztaltak. Az egyes egyéneknek erről a túlértékeléséről - egy körülöttük való személyi kultusz kialakulásáról - beszél Jézus, amikor figyelmeztet bennünket arra, hogy ne tulajdonítsunk senkinek érdemtelenül mesteri, tanítói vagy atyai szerepet.

Nem tiltja meg a megtisztelő jelzők használatát, s azt sem, hogy elismerjük, ha a szóban forgó személyek valóban lelki atyák vagy tanítók. Kiválasztott apostolainak példája mutatja ezt.

Az apostoli példa

Az Újszövetségben igen sok utalás van lelki atya-fiú, atya-gyermek kapcsolatok példáira. Sokan nem is tudják, milyen általánosak ezek, így érdemes néhányukat megemlítenünk:

Pál rendszeresen hivatkozik Timóteusra, mint gyermekére vagy fiára: „Elküldtem hozzátok Timóteust, aki kedves, hűséges fiam az Úrban” (1Kor 4:17); „mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében.” (Fil 2:22); „Timóteusnak, a hitben igaz fiának. Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától, és Urunktól, Krisztus Jézustól" (1Tim 1:2); „Lelkedre kötöm, Timóteus fiam, hogy a rólad szóló korábbi prófétai szavak értelmében a jó harcot vívd meg bizalommal" (1Tim 1:18); „Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától és Urunktól, Krisztus Jézustól!” (2Tim 1:2); „Légy hát, fiam, Jézus Krisztus kegyelmében erős” (2Tim 2:1);.

Pál más tanítványaira is hivatkozott mint fiaira: „Titusznak, a közös hitben szeretett fiának. Kegyelem és békesség Istentől, az Atyától és Krisztus Jézustól, a mi üdvözítőnktől!” (Tit 1:4); „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.” (Filem 10). Ezek közül egyik sem volt Pál vér szerinti gyermeke. Pál sokkal inkább a rá vonatkozó lelki atyaságot hangsúlyozza ki.

Lelki atyaság

Talán Pál következő újszövetségi kijelentése a legtömörebb utalás a papok lelki atyaságának a teológiájára: „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”* (1Kor 4:14-15)

*A Magyar Bibliatanács fordítása.

Péter apostol is ugyanezt a szokást követi, amikor Márkra, mint fiára hivatkozik: „Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt.” (1Pét 5:13). Az apostolok néha a gondoskodásukra bízott egész egyházközségeket gyermekeiknek nevezték. Pál így ír: „Nos, most harmadszor készülök hozzátok, de nem leszek terhetekre, mert nem a tiéteket keresem, hanem titeket kereslek. Hiszen nem a gyermekek gyűjtenek a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek” (2Kor 12:14); valamint: „Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek.” (Gal 4:19).

János ezt írja: „Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz” (1Ján 2:1); „Nincs nagyobb örömöm, mint amikor hallom, hogy gyermekeim az igazság útján járnak.” (3Ján 4). Szent János apostol egyházának férfijait „apáknak” is nevezi (1Ján 2:13-14).

Azzal, hogy ezen személyeket lelki gyermekeiknek és lelki fiaiknak nevezik, Péter, Pál és János apostolok saját lelkiatyai szerepükre utalnak. Mivel a Szentírás gyakran említi ezt a lelki értelemben vett atyai szerepet, mi katolikusok ezt valljuk és az apostolok példáját követjük, amikor papjainkat „atyának“ szólítjuk. Ennek tagadása egyben visszautasítása Isten azon ajándékának is, amelyet az Egyháznak adományozott: a papság lelkiatyai szerepét.

A katolikusok tisztában vannak azzal, hogy mint egy egyházközség tagjai, egy pap lelki atyasága alá tartoznak, így nagyfokú gyermeki szeretettel vannak papjaik iránt, s „atyának” nevezik őket. A papok, ezzel szemben az apostolok bibliai példáját követik, amikor nyájuk tagjait „fiamnak” vagy „gyermekemnek” nevezik (vö. Gal 4:19; 1Tim 1:18; 2Tim 2:1; Filem 10; 1Pét 5:13; 1Ján 2:1; 3Ján 4)

Mindezek a szentírási részletek a Szentlélek sugalmazásából íródtak, és azt a csalhatatlan kinyilatkoztatott igazságot tükrözik, hogy Krisztus szolgáinak igenis van lelkiatyai szerepe. Jézus nem ennek elismerése ellen szól. Ő maga adta ezeknek a személyeknek a lelki atyaságot, és az ő Szentlelke volt az, aki ezt a szerepet írásban rögzítette számunkra a Szentírás lapjain. Ennek a lelki értelemben vett atyaságnak a megvallása nem más mint az igazság megvallása, és ezt a tényt semmilyen antikatolikus zsörtölődés nem változtathatja meg.

Tehát Jézus a Máté 23:9-ben nem magát a címet, hanem CSAK a címkórságot itéli el. Megjegyzem itt azt is mondta Jézus, hogy "vezetőnek se hívjatok senkit", JT-i mégis VEZETŐ testületnek hívják a maguk felselsőbb szervét, ami iránt korlátlan engdelmességgel tartoznak. Jézus szavainak értelme az, hogy 'Ne hívjatok senkit atyátoknak' - tudniillik kevély, nagyzoló értelemben, mint a felfuvalkodott írástudók és farizeusok, kik az iyen címeket hajhászták és a tanulatlan népet mélységésen megveteték. De ez nem tiltja, hogy a keresztnyek a címeket, mint képesítések, állások és foglalkozások neveit ne használják. Krisztus is elfogadta a 'mester' címet. 'Testvérek vagytok', azaz egyformák. Megjegyzendő, hogy az 'atya' itt nem szülőt jelent, hanem szintén a zsidó tanítók, kivált a régiek címe volt. Mestereknek nevezték az iskolák fejeit. Krisztus ettől óv; az ő híveinek egyetlen iskolát kell, hogy alkossanak.

Néhány kérdés:

Pál hogyan utalt önmagára az 1Kor 4,14-15-ben? Az apostolok hogyan bánnak az új keresztényekkel az 1Tessz 2,11 szerint? Hogyan utal Pál Izsákra a Róm 9,10-ben? Hogyan nevezi hallgatóságát János az 1Jn 2,13-ban?

Az Újszövetségben számtalan embert neveznek „atyának”.

Mt 19,19 – „apádat és anyádat tiszteld”

ApCsel 7,2 – „Erre válaszul így beszélt: „Testvérek és atyák! Hallgassatok meg!” (Szent István vértanú a zsidó vezetőket atyának nevezi.)

Róm 4,16 – Ábrahám mindnyájunknak atyja.

1Kor 4,15 – „az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”

1Tim 1,2 – „[Pál] Timóteusnak, a hitben igaz fiának.”

Filem 1,10 – „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.”

1Tessz 2,11-12 – „mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket”

Ha tudsz angolul, esetleg nézd meg:

[link] Does the Bible Forbid Calling a Priest "Father"?

By Claude Kenneson

Térjünk rá a közbenjáró ima kérdéskörére. Először is az 1Tim 2,5 nem a közbenjáró ima lehetőségét zárja ki, hiszen mi nem abban az értelemben nevezzük a szenteket közbenjárónak, amely értelemben Jézus egyedül közbenjáró.

„[Jézus] egy új szövetség közvetítője” (Zsid 9,15).

Amikor valaki imádkozik értünk, akkor ő nem egy új szövetség közvetítője. (vö. Zsid 8,6)

Mt 19,17; Mk 10,18; Lk 18,19 – „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Az „egy” vagy „egyetlen” nem mindig kizárólagosságot jelent, hanem magasabbrendűséget, valami kiemelkedőt (vö. Mt 5,45; 7,17-19; 12,35; 22,10)

Vagyis nem kell más, mint egy fogalmi tisztázást tenni: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.

Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk.

Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges, és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

Itt találhatsz angol nyelven erről egy jó elemzést:

[link]

- "There is One Mediator" (1 Timothy 2:5): Does This Rule Out "Mini-Mediators"?

Együttműködésünk Istennel és a közös összekapcsolódásunk

Egy másik különbség a dolgok katolikus szemlélete és sok protestáns közösség között a mi sajátos fogalmunk a megszentelődésünkről és a Krisztussal való kapcsolatunk természetéről. Tudom, hogy bonyolult dolog erről beszélni, hiszen olyan sok különböző nemkatolikus csoport van, s mindegyiknek más a teológiája, azonban általános tapasztalatom az, hogy sokan ezek közül, bár helyes fogalmuk van az emberi természetről – ti. hogy „Isten képére teremtettünk, de elbuktunk” –, mégis úgy tekintenek az emberre, mint aki teljesen értéktelen, és nem tud együttműködni megváltásával. Néhányan addig mennek, hogy tagadják a szabad akaratot, és az Isten képére teremtett embert egy olyan teremtménnyé teszik, aki nem több mint egy Muppet Show bábú; akit, ha szerencsés, Isten kiválaszt és üdvözít – akár akarata ellenére is.

Amikor egy katolikus ezeket kezdi hajtogatni, akkor legtöbbször egyből azzal vádolják meg, hogy így „elvesz” valamit Krisztustól; sőt, istenkáromlásnak vélik azt, amikor az Isten képére való teremtettség mély igazságából eredő következményeket fejtjük ki. Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az ember természete bukott, és hogy semmilyen módon nem válthatjuk meg önmagunkat, hogy Krisztus az üdvözítő, az út, az Igazság és az élet, és hogy senki sem láthatja az Atyát, csakis Őáltala. A különbség ott van, hogy mi másként kapcsoljuk össze ezeket az Igazságokat. A katolikusok ugyanis azt vallják, hogy amikor Krisztust öltjük magunkra, akkor részeseivé válunk az isteni természetnek, azaz megistenülünk (theoszisz), részt kapunk Krisztus Fiúságából, az Atya valódi örököseivé válva. Így mi is munkáljuk üdvösségünket félelemmel és rettegéssel (Fil 2,12), és ebben egymásnak is segítünk: imádkozunk egymásért, példát mutatunk egymásnak, tanítjuk egymást, és részt veszünk közösen Krisztus Egyházának szentségi életében. Testvéreink őrizői vagyunk… Egy közösségben, egy családban élünk.

Sok nemkatolikus keresztény számára a lényeg az „én, a Biblia és Jézus”-mentalitás, és figyelmen kívül hagyják, hogy elsősorban honnan is származik a Biblia, és az embert és az intézményeket - amelyek az üdvösség tervének megvalósulásában segédkeznek - ellentétesnek látják az 1Tim 2,5-tel: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus”. Persze szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a mondatot, ami négy verssel ezelőtt van: „Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért”. Majd két verssel azután: „Emiatt rendelt ő engem hírnökké s apostollá - igazat mondok, nem hazudom -, a pogányok tanítójává hitben és igazságban.”

Nem is beszélve arról, hogy a levél többi része tele van olyan tanításokkal és buzdításokkal, amelyek világosan mutatják, hogy Pál „közvetítő” volt az Ige és az emberek között. A Jak 5,19-20 egyértelműen beszél arról, hogy az emberek szerepet játszanak az üdvösségben:

„Testvéreim! Ha valaki közületek eltéved az igazságtól, és valaki megtéríti őt, tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát.”

És ugyanígy az 1Tim 4,16:

„Vigyázz magadra és a tanításra! Légy állhatatos ezekben, mert ha ezt teszed, üdvözíted magadat is, meg azokat is, akik hallgatnak téged.”

Sok protestáns felekezet filozófiája nem akarja figyelembe venni a Szentírás ezen fenti sorait, és lenézik a nyilvánvaló antropológiai igazságokat: mi az időben születtünk, térben, testben, és dolgok millióitól függünk: a társadalmi építményektől, családunktól, kultúránktól és nyelvünktől, stb. A Katolikus Egyház nem olyan radikálisan individualista, hogy tagadja azt, hogy keresztényként mind a magunk, mind mások üdvösségében szerepet játszunk. Amikor a legtöbb antikatolikus csoport tagjainak olyan dolgokról beszélünk, mint pl. hogy Mária szerepet játszott az üdvösség történetében (próbálják csak meg tagadni), szomorú, hogy egy szó katolikus használata (mármint, hogy Mária „közvetítő”) egyből acsargást vált ki belőlük. Előrántják az 1Tim „bizonyító szövegét”, és megtámadják a fogalmat anélkül, hogy elolvasnák – vagy figyelembe vennék – ugyanennek a versnek azt a szövegkörnyezetét, amelyben áll. Az ember szinte hallja amint ennek a verbális dogmatizmusnak a különös színjátéka során becsapódik egy nagy vasajtó: „Aha! Azt mondtad, hogy „közvetítő”?! Csakhogy én ismerem ám az 1Tim 2,5-öt, te pogány!” Mégis vannak nagy protestáns tv-evangelizáló birodalmak, Biblia kiadások, az ezt elosztó iparág, valamint sok csodálatos időt töltenek el imacsoportokban, és imádkoznak egymásért (bátorkodom kimondani, hogy „közbenjárnak” egymásért), és evangelizálják az embereket. Ha mindez nem „közvetítés” az emberek üdvössége érdekében, akkor micsoda? Nekem igencsak úgy tűnik, hogy kettős mércét használnak, egyet a katolikusoknál, és egy másikat másoknál; vagy pedig a „közvetítő” szót tulajdonképpen farizeusi módon magyarázzák, és kizárják az általános értelmet és a mindennapos tapasztalatot.

Az eiszegézis (a félremagyarázás) hasonló példái pl. Mária bűntelensége (a Róm 3-ban lévő „mindenki vétkezett” tételt használják, és elsiklanak a nyilvánvaló kivételektől), Mária örökös szüzessége (Jézus „testvéreivel” és az „elsőszülött” szóval példálóznak, és semmibe veszik azokat a verseket, amelyek ezeknek a „testvéreknek” az igazi anyjáról szólnak, valamint elfelejtkeznek az „elsőszülöttek” zsidó törvényéről), a hit és a cselekedetek szembeállítása (az Ef 2,8-9-et hajtogatják, és mellőznek egy rakomány más verset, beleértve a teljes Jakab-levelet), stb. Bár természetesen nem minden protestáns felekezetre igaz, de sok protestáns csoportból kissé hiányzik a szubtilitás. No és persze más is.

Olvasd el: [link]

MIT JELENT A SZENTEK KÖZBENJÁRÁSA?

Válasz:

A szentek közbenjárása azt jelenti, hogy a dicsőült és Isten színelátására eljutott emberek imáikkal hathatósan támogathatják azokat, akik még nem jutottak el a mennyei dicsőségre.

Magyarázat:

A szentek közbenjárásában bízni annyi, mint életre váltani a szentek közösségébe vetett hitet, melyet az apostoli hitvallásban is megvallunk. Itt is szükséges egy fogalmi tisztázás: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.

Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk.

Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges, és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

A szentek közbenjáró ereje Isten-szeretésük tökéletességétől és Isten-közelségük fokától függ (Thom. Aquin. STh. III. 211. 83,11). Érdemes tehát egymásért is imádkozni, azonban a szentek imádságainak közbenjáró ereje mérhetetlenül nagyobb.

Igazolás:

A Szentírás ékesen tanítja az emberi közbenjárás erejét és lehetséges voltát, valamint, hogy a közbenjárás ereje a közbenjáró életszentségén is múlik: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése. Illés hozzánk hasonlóan esendő ember volt, de esedezve imádkozott, hogy ne essék az eső, s nem is esett a földön három évig és hat hónapig. Majd ismét imádkozott, és esőt adott az ég, mire a föld termést hozott. Testvéreim, ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, az tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét a haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít” (Jak 5,16).

A Szentírás és a zsidó hagyomány is tud arról, hogy a szentek kérése hathatósabb a bűnösökénél: „Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélő és teljesíti akaratát, meghallgatja” (Jn 9,31).

Jézus elfogadja az emberi közbenjárást, és teljesíti anyja kérését olyan dologban is, amely eredetileg nem állt szándékában: „Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: »Nincs több boruk.« Jézus azt felelte: »Asszony, az én gondom a te gondod. De még nem jött el az én órám.« Erre anyja szólt a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit csak mond!« Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: »Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.« Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne. Aztán lement anyjával, testvéreivel és tanítványaival Kafarnaumba, de csak néhány napig maradtak ott” (Jn 2,1).

Imádkozni másokért a Bibliában: pl. 1Tim 2,1.3: "Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk előtt" (vö. Mt 5,44-45; Róm 15,30; 2Kor 1,11; 9,14; 13,7.9; Ef 6,18-19; Fil 1,19; Kol 1,3.9; 4,3; 1Tessz 5,25; 2Tessz 1,11; 3,1; 2Tim 1,3; Filem 22; Zsid 13,18-19; Jak 5,14-18; 1Jn 5,14-17) Halottakhoz imádkozni? Nem, hanem élőkhöz! Ugyanis hisszük, hogy a szentek nem halnak meg, hanem Istennél tovább élnek földi életük befejeztével. "Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halálból, éppúgy mi is új életet éljünk." (Róm 6,4-5.) "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?" (Jn 11,25-26). Így az üdvözült lelkek és az angyalok segíthetik imáikkal a földi embereket (vö. Lk 16,27.30; Zsid 1,13-14; Jel 1,4; 5,8; 8,3-5; Sir 46,20; Zsolt 34,8; 91,11; Jer 15,1; Zak 1,12-13; 2Makk 15,12-16).

LEHET-E IMÁDKOZNI A SZENTEKHEZ?

Válasz:

A szentekhez szabad és üdvös is imádkozni, de imádni őket nem szabad.

Magyarázat:

A szentekhez való imádkozásunknak a „szentek közösségébe" vetett hitünk az alapja. Hisszük ui., hogy a megkeresztelt emberek egymáson segíthetnek akkor is, ha „más világban" vannak. Mi segíthetünk a tisztítóhelyen szenvedőknek, nekünk pedig segíthetnek a szentek.

Az imádság szó, melyet a szentekkel való kapcsolatunkban használunk, valóban félrevezető lehet. Azonban tudni kell, hogy a szentekhez intézett imák csak analóg értelemben vett imák, annyiban imák, hogy a természetfeletti világhoz címzett üzenetek. Módjuk, jellegük, módszerük az Istenhez intézett imához hasonló, de mondanivalójuk, megfogalmazásuk és különösen is a hódoló alázat foka felismerhetően különbözik tőle.

Igazolás:

Saul képes kapcsolatba kerülni a már halott Sámuel prófétával. Bár Saul tette bűnös és tiltott volt, jelzi, hogy ellentétben a kárhozottakkal, a földön élők és a megholtak között nincs „áthidalhatatlan szakadék": „Sámuel így szólt Saulhoz: »Miert zavarsz nyugalmamban, s miért idéztél meg?« »Nagy szorultságban vagyok - válaszolta Saul -, mert a filiszteusok hadat indítottak ellenem, és az Úr elfordult tőlem: nem ad nekem feleletet sem a próféták által, sem álmomban. Ezért idéztelek meg. Mondd meg nekem, mit tegyek.« »Miert kérdezel - felelte Sámuel —, amikor az Úr elfordult tőled és ellenséged lett?«" (1 Sám 28,15).

A szentekhez való fordulás tehát nem jelenti Isten megkerülését, mert gonosz cselekedetekhez nem adnak, nem is adhatnak segítséget, és közbenjárásuk ereje és eredményessége mindenestül Istenen múlik.

Mondhatod, hogy „nekem nincs szükségem szentekre, hogy Isten elé léphessek.” Igaz, Isten elé léphetsz egyedül is. Sőt, ha a szentek pártfogását kéred, még akkor is fő az, hogy te magad borulj oda teljes lélekkel az Isten elé. De nem lehet kifogásod az ellen, ha valaki szívesebben lép a király elé úgy, hogy előzőleg már a király édesanyját s meghitt szolgáit is megkérte, hogy ők is szóljanak egy jó szót az érdekében.

Mondják: „Isten úgyis tudja, mit akarok kérni tőle; felesleges, hogy akkor előbb a szentek megmondják neki, hogy mit akarok.” Nem is azért kérem a mennyei pártfogók segítségét, hogy "megmondják" az Istennek, amit ő úgyis tud, hanem hogy ők is imádkozzanak értem, mert így nagyobb a reményem, hogy Isten az ő könyörgésükre való tekintettel méginkább hajlandó lesz meghallgatni az imádságomat.

„Szóval protekciózás van a mennyekben is?” Ha protekción sógorság-komaság vagy pajtásságon alapuló érdektámogatást értünk, ilyesmiről persze az Istennél szó sem lehet. De ha a protekció szót eredeti értelmében vesszük ("protegere" = oltalmazni), igenis, jól tesszük, ha Isten barátainak oltalmát keressük.

Közbenjáró ima a szentekhez

*MTörv 18,10-11 – A protestánsok a szentekhez szóló imát a halottidézéshez hasonlítják.

1Sám 28,3-14 – A halottidézés felszólítja a halottat valamiféle információ megadására (és nem az imájuk kérésére: ez jelentős különbség).

1Krón 10,13-14 – „Saul… halottlátó asszonyt kérdezett meg, s tőle kért tanácsot. Nem az Úrhoz fordult, azért (az Úr) elvette életét”

*1Tim 2,5 – „egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus.”

Zsid 9,15 – Különösen: „[Jézus] egy új szövetség közvetítője” (amikor valaki imádkozik értünk, akkor ő nem egy új szövetség közvetítője). (vö. Zsid 8,6)

Mt 19,17; Mk 10,18; Lk 18,19 – „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Az „egy” vagy „egyetlen” nem mindig kizárólagosságot jelent, hanem magasabbrendűséget, valami kiemelkedőt (vö. Mt 5,45; 7,17-19; 12,35; 22,10)

Zsid 3,1; 7,24; 9,12 – Krisztus az örökkévaló főpapunk, aki egyetlen áldozatát mutatja be az Atyának.

Krisztus Urunk mivel valóságos emberi személy és valóságos Isten is, aki feláldozta magát a mi bűneinkért, ez a megváltói tette nem múlható felül, s mivel ezzel békítette ki az Atyát az emberiséggel, ezért ez a közvetítése az Ő EGYETLEN és végtelenül egyedülálló Közvetítése. Azonban ez nem zár ki minden más közvetítést, ami az Ő Közvetítéséhez kapcsolódik, vagy belőle ered. Az Ő EGYETLEN áldozata mind az időben megtörtént esemény, mind az örökkévalóságban tartó esemény, ez megismételhetetlen, és nincs másik áldozat, amelyre szükség lenne. A Szentmisében nem másik áldozatot mutatunk be, és nem megismételjük Krisztus áldozatát, hanem megjelenítődik benne Krisztus örökkévaló és egyetlen Keresztáldozata.

1Pét 2,5 – „épüljetek… szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.”

Jel 1,6 – „Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket.” (vö. Jel 5,10)

Róm 15,30 – „legyetek segítségemre: imádkozzatok értem Istenhez!”

Ef 6,18-19 – „imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is”

2Kor 13,9 – „Imádkozunk is tökéletesedésetekért.”

2Tessz 1,11 – „állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben.”

Jak 5,16 – Imádkozzunk másokért.

Jak 5,16 – Az igaz emberek imája nagy hatalom.

Lk 15,7 – A mennyek országában törődnek velünk.

Jel 4,8 – Akik a mennyben állandóan imádkoznak.

Jób 33,22-24 – Az angyalok közbenjárnak értünk. (vö. Zsolt 34,8; 91,11; Zak 1,12-13)

Mt 18,10 – Az angyalok imádkoznak értünk.

Jel 5,8 – Az angyalok és a szentek felajánlják Istennek imáinkat.

Jel 8,3-4 – Az angyalok hozzáadják imáikat a miénkhez, és Isten elé terjesztik.

Tób 12,12 – Egy angyal Isten elé vitte Tobit és Sára imáját.

1Sám 12,23 – Sámuel megígéri, hogy nem szűnik meg imádkozni értünk.

Jer 15,1 – „Ezt mondta nekem az Úr: Még ha Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem szívlelném ezt a népet.”

2Makk 15,11-14 – A halott Oniás és Jeremiás imádkozik Izraelért.

Jel 1,4 – „Kegyelem és békesség nektek… a hét lélektől, aki trónja előtt áll”

A fundamentalisták gyakran kifogásolják azt a katolikus gyakorlatot, hogy a hívek a szentek és angyalok közbenjárását kérik. Pedig a Biblia felszólít bennünket a mennybéliek kérésére, hogy ti. imádkozzanak velünk.

Így a 103. zsoltár: „Áldjátok az Urat, angyalai, mind, ti hatalmasok, kik teljesítitek parancsait, és lesitek a szavát! Áldjátok az Urat, égi seregek, mind, ti szolgái, kik teljesítitek akaratát!” (Zsolt 103,20-21). A 148. zsoltár kezdő versében pedig eképpen imádkozunk: „Dicsérjétek az Urat a mennyből, dicsérjétek a magasságban! Dicsérjétek, angyalai mind, dicsérjétek, égi seregek!”

Ők, a mennyeiek nemcsak velünk imádkoznak, hanem értünk is. A Jelenések könyvében János látja, amint „a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje – ezek a szentek imádságai.” (Jel 5,8). A mennyben lakó szentek tehát Istennek ajánlják a földön élő szentek imádságait.

Az angyalok ugyanezt teszik: „Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé.” (Jel 8,3-4)

Jézus maga óva int a kicsinyek megbotránkoztatásától, mert őrangyalaik biztosított közbenjáró befolyással bírnak az Atyánál: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát.” (Mt 18,10)

Jóllehet Jézus az egyedüli Isten-ember és az Újszövetség Közbenjárója, a kizárólagos közbenjáró Isten és ember között (1Tim 2,5), de ez egyáltalán nem jelenti, hogy ne lennénk képesek, vagy ne szabadna keresztény felebarátainkat arra kérnünk, hogy imádkozzanak velünk és értünk (1Tim 2,1-4). Különösen azon üdvözült keresztények közbenjárását kell kérnünk, akik megszentelődése már befejeződött, mivel „[i]gen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése.” (Jak 5,16)

Az alábbi idézetek szerint az egyházatyák nemcsak tisztán követték a szentírási tanítást, miszerint a mennyeiek képesek közbenjárni értünk és ezt meg is teszik, hanem egyúttal alkalmazták is ezt a tanítást mindennapi imádságaikban.

Hermász

„[A Pásztor mondja:] «Azok pedig, akik gyengék és restek az imádságban, tétováznak bármit kérni az Úrtól; pedig az Úr telve van könyörülettel és bőségesen ad mindazoknak, akik kérik őt. Hanem te [Hermász], megerősítve a szent angyal által [akit láttál], elnyerve az ő nagyszerű közbenjárását és tunya sem vagy, miért nem kérsz az Úrtól meghallgatást és fogadod azt tőle?»”. (A pásztor 3,5,4 [Kr. u. 80])

Alexandriai Kelemen (†215)

„Így [az igaz keresztény] mindig tisztán imádkozik. Ezenkívül az angyalok társaságában imádkozik, mint aki már angyali rangban van, és soha nem veszíti el az ő szent gondviselésüket; és habár egyedül imádkozik, a szentek kórusa tart vele [az imában].” (Vegyes írások 7,12)

Órigenész (184-254)

De nemcsak egyedül a főpap [Krisztus] imádkozik azokért, akik szívből imádkoznak, hanem az angyalok is … miként a szentek lelkei is, akik már elszenderültek”. (Imádság 11)

Cyprianus (†258)

„Emlékezzünk egymásra egységben és összhangban. Imádkozzunk [a halál] mindkét oldalán szüntelenül egymásért. Enyhítsünk a terheken és szenvedéseken a kölcsönös szeretet által, hogy ha egyikünk a nem késlekedő isteni leereszkedés következtében elsőként távozik el, kísérje őt szeretetünk az Úr jelenlétébe; testvéreinkért és nővéreinkért végzett imádságunk az Atya kegyelmének jelenlétében se szűnjék meg.” (Levelek 56[60],5)

Jeruzsálemi Kürillosz (†387)

„Azután [az eukharisztikus imában] megemlékezünk azokról, akik már elszenderültek: elsőként a pátriárkákról, prófétákról, apostolokról és vértanúkról, hogy Isten az ő imáik által és közbenjárásukra elfogadja könyörgésünket …” (Katekézisek 23,9)

MI A SZEREPE A TESTTARTÁSNAK AZ IMÁDSÁGBAN?

Válasz:

Az imádságban a testtartás szerepe az imamódnak megfelelő lelkület kialakítása és fenntartása.

Magyarázat:

Alapvető igazság, hogy a külső visszahat a belsőre. Ezért a belső alapállást nagyon jól elősegíti a megfelelő testtartás felvétele. Az Egyház hivatalos liturgiájában rendezett formában meg is jelenik szinte minden imádkozó testtartás:

1. Térdelés: Lényege a magasságcsökkentés, azaz a térdelő külső formában is tanúskodik róla, hogy akihez szól, rangban és méltóságban magasabb nála. Mivel Isten minden létezőt végtelenül felülmúl, a térdelés előtte a lélek természetes alapállása.

2. Lebomlás: Az Isten előtti teljes megsemmisülés és az önátadás szimbóluma.

3. Meghajlás: A hódolat rövid kifejezése, éppúgy, mint a térdhajtás

4. Állás: A fokozott figyelem, a lelki készség kifejezője és elősegítője.

5. Ülés: A tartós figyelem állapota. Aki leül, az jelzi, hogy időt szán az Istennel folytatott párbeszédre.

6. Imára kulcsolt kezek: A kezek összezárása, főleg a tenyerek összehelyezése egészen egyedülálló módon segíti a belső figyelmet és az összeszedettséget. Ezt más vallások is felfedezték.

Igazolás:

A testtartás fontosságát jól mutatja, hogy a Biblia szerint is a térdelés, a meghajlás és a lebomlás a legtermészetesebb testhelyzet Isten előtt: „Magasztaljátok az Urat, Istenünket, hajtsatok térdet lába zsámolya előtt, mert Ο Szent!" (Zsolt 99,5). „Dániel (...) naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét" (Dániel 6,11). „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban" (Fii 2,10). „Amikor Salamon ezt az Úrhoz intézett imát és könyörgést végigimádkozta, fölkelt arról a helyről az Úr oltára előtt, ahol kezét az ég felé tárva térdelt" (1 Kir 8,54). „Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt, aki teremtett minket!" (Zsolt 94,6). 1 „Megesküszöm önmagámra, igaz beszéd fakad ajkamon, egy visszavonhatatían szó: Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv" (Iz 45,23). „Amikor visszaértek a néphez, odalépett hozzá (Jézushoz - a s^erk. meg) egy ember, térdre hullott előtte" (Mt 17,41). „Péter kiparancsolt mindenkit, majd térdre borult és imádkozott" (ApCsel 9,40). „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt" (Ef 3,14). „Utána meghajtottam magam, leborultam Isten előtt, dicsőítettem az Urat" (Ter 24,28). „A puszta lakói leborulnak előtte, ellenségei megcsókolják a földet" (Zsolt 71,29). (Bővebben: http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__5.. )

Ami a 7 főbűnt illeti, a Biblia csakugyan nem végez ilyen felsorolást, hogy "na, ez a hét főbűn", azonban mindegyiket külön-külön súlyosan elítéli. Tudod, ez olyan, hogy nem mondom, hogy 3db gyerekem van, de ha azt mondom, hogy mittom: gyermekeim Sára, István és Ferenc, akkor ebből bármely józan ember össze tudja számolni, hogy az akkor ugye három darab gyermek. :D

A főbűnök (lat. peccata capitalia) olyan bűnök, melyek önmagukban nem mindig súlyosak, de a hétköznapok igen sűrűn teremtenek alkalmat elkövetésükre, s gyakoriságuk miatt súlyos bűnök forrásai lehetnek. A megnevezés nem pontos, mert valójában víciumokról, és nembűnökről van szó. -- A Szentírás szerint a szívből származnak (Mk 7,22), és a test kívánsága, a szem kívánsága és a világ kevélysége táplálja őket (1Jn 2,16). Ellenszerük alélek gyümölcsei (vö. Gal 5,22). A Szentírás bűnkatalógusaiból (Mk 7,22; Gal 5,19) idővel a főbűnöket 8, majd 7 bűnben foglalták össze: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység,torkosság, harag, jóra való restség. Régebben a nyolcadikként a hazugságot sorolták a főbűnök közé. - A főbűnök elleni harcban igen könnyű eltévelyedni, mert az ember v. kilátástalannak találja a küzdelmet, v. nem ismeri föl magában a főbűnök megnyilvánulásait. Az okos küzdelemhez nagy türelem, alázat, istenrehagyatkozás kell, és fontos a részleges lelkiismeretvizsgálat.

Ami a gyermekkeresztelést illeti, itt is adok egy linket, ahol megindokolja a dolgot bibliailag: [link]

Most pedig sorolom a tipikus ellenvetéseket és a cáfolatokat:

„A gyermekek keresztelése érvénytelen, az apostolok csak felnőtt embereket kereszteltek. Hiszen a gyermeknek még nincs is bűne.”

Ezen a téveszmén alapul az egész baptista vallásszakadás. Először is: a gyermeknek nincs ugyan személyes bűne, de megvan a lelkén az ősbűn vagy áteredő bűn foltja, vagyis hiánya annak a természetfeletti kegyelemnek, melyet a keresztség által önt Isten a lelkekbe.

Másodszor: honnan tudják a baptisták, hogy az apostolok csak felnőtteket kereszteltek? A Szentírás erről nem mond semmit! Ha csak a Szentírás az irányadó, akkor máris csapdába estek!

Harmadszor: ha Krisztus Urunk a keresztséget minden ember számára az üdvösség feltételévé tette (Ján. 3, 5), kegyetlenség volna a gyermekeket kizárni az üdvösségnek ebből a fenséges eszközéből; hiszen a gyermek fiatalon is meghalhat s akkor mi lesz vele? Nem kárhozik el ugyan a szó szorosabb értelmében, de keresztség nélkül semmi esetre sem juthat el az Isten boldogító színelátására. Ezenkívül Szent Pál a keresztségről azt mondja, hogy az a keresztények körülmetélése (Kol. 2, 11); márpedig a körülmetélésben már a gyermekek is részesültek.

„Krisztus is csak felnőtt korában keresztelkedett meg.”

Ez aztán bizonyíték! Krisztus keresztelkedése egyáltalán nem azonos a keresztény keresztelkedéssel, hiszen ott csak Keresztelő János kereszteléséről, egyszerű bűnbánati jelképről volt szó. Egyébként Jézus gyermekkorában az újszövetség törvénye és az újszövetségi keresztség szentsége még egyáltalán nem volt elrendelve, természetes tehát, hogy Jézus sem vehette volna igénybe, semmilyen formában. Jézusnak gyermekkorában még csak a körülmetéltetés volt elrendelve s Jézus azt csakugyan már gyermekkorában felvette.

„De a gyermek még nem hihet; pedig Jézus azt mondja, hogy az üdvösséghez hit és megkeresztelkedés szükséges.”

Úgy van, ezért a gyermeknek is hinnie kell, mihelyt eszének használatáig eljut; de a keresztségben részesülhet előbb is. Az ellenkezőre semmiféle érv nincs.

A gyerekkeresztelés gyakorlatát az újabb időkben néha támadás éri. Egyesek azt állítják, hogy ez a gyakorlat értelmetlen, hiszen a gyermekek nincsenek még tudatuknál, és ezért nem tudnak a keresztelésükben hittel közreműködni. Továbbá azt is mondják, hogy ez fölösleges gyámkodás a gyermekek fölött, inkább meg kell várni, míg a gyermekek felnőnek és maguk eldönthetik, melyik valláshoz vagy felekezethez akarnak tartozni. Elvégre nem lehet valakire csak úgy, megkérdezése nélkül egy vallás kötelezettségeit rárakni.

Ezekkel a véleményekkel szemben a következőket kell elmondanunk:

1. Ahogy a gyermek saját közreműködése nélkül jutott az áteredő bűn állapotába, ugyanúgy meg lehet ettől a közreműködése nélkül is szabadítani.

2. A kegyelemben való részesedés és Krisztusban való közösség nem terhet jelent, hanem a legnagyobb jótéteményt, amely egy embernek valaha is osztályrészül juthat.

3. Az ember egyáltalán nem dönthet kénye-kedve szerint arról, hogy Krisztust követni akarja-e vagy sem. Minden embernek kötelessége katolikus kereszténynek lennie, mihelyst a katolikus vallás igazságait megismerte. Bár mindenki szabadon megtagadhatja ezeket a kötelezettségeket, de akkor ez már bűn, amelynek következményeiért felelni kell. Könnyen belátható, hogy a gyerekkereszteléssel való szembenállás az áteredő bűnben és a kereszténységben, mint egyetlen igazságban való hit meggyengüléséből származik.

4. Végezetül még utalni lehet arra is, hogy világra jöttünket és neveltetésünket sem tudtuk magunk kiválasztani. Senki nem kérdezte tőlünk, hogy meg akarunk-e születni. Minden ember életében vannak olyan döntések, amelyeket azok a körülmények határoznak meg; amelyekbe beleszületett. Ez az ember szociális természetéből fakad.

Ezek azok az okok, amik miatt a gyerekkeresztelés a kezdetektől fogva szokásban volt. A Szentírásban ugyan nincs szó kifejezett gyerekkeresztelésről, de több helyen is olvashatunk beszámolót megtérteknek „egész háza népükkel” való megkereszteléséről. (lásd ApCsel 16,15/33; 1 Kor 1,16), és joggal feltételezhetjük, hogy ezek között gyerekek is voltak. A 3. században jött divatba az a káros szokás, miszerint a keresztelőt egész a felnőttkorba kitolták, bár egészen más okból, mint manapság: attól féltek ugyanis, hogy a fiatalkori harcokban elveszíthetik a keresztelés utáni bűntelenséget, s ezért úgy gondolták, jobb, hogyha a keresztséget csak érettebb korban kapják meg. Szent Ágoston és az egyházatyák azonban a keresztség szentségével való ezen visszaélés elleni harcukban hivatkozni tudtak az ősi hagyományra.

Kol 2,11-12 – A keresztség a körülmetélést váltja fel.

Ter 17,12 – A körülmetélést a születés utáni nyolcadik napon tartották.

Mk 10,14 – Gyermekek is részesülhetnek lelki előnyökben.

Jn 3,5; Mk 16,16 – Isten Országába a keresztség által lehet belépni.

Róm 5,18-19 – Ádám bűne mindenkire kárhozatot hozott. A kiút a keresztség (vö. Róm 6,3-4).

Lk 18,15 – „Odavitték hozzá a kisgyermekeket is.”

ApCsel 16,15 – „Ő és házanépe (= oikosz) megkeresztelkedett” (A gyermekek a házhoz tartoztak)

ApCsel 16,33 – „Megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan”

1Kor 1,16 – Pál megkeresztelte Sztefanász egész házanépét.

Ter 47,12 – „József ellátta… atyjának egész családját (= oikosz) kenyérrel, gyermekeik száma szerint.” Azaz az „oikosz” szó magában foglalja a kisgyermekeket is.

ApCsel 2,38-39 – Keresztelkedjetek meg, „mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak” (a szó csecsemőt is jelent).

Mt 8,5-13; 9,2; 15,21-28; Lk 5,20; 7,7 – Más hitére is lehet alapozni a bűnök bocsánatát.

Mit tesz a keresztség az 1Pét 3,18-21 szerint? Kiknek kell megkeresztelkedniük az ApCsel 2,38-39-ben? Kiknek szól a keresztség ígérete? Mivel hasonlítja össze Pál a Kol 2,11-12-ben a keresztséget? Mikor metélték körül azokat, akik az Ószövetségbe léptek (hány éves korban)? Megkeresztelt-e Pál egy egész háznépet? Igen – Nem A Jn 3,1-7 azt mondja, hogy újjá kell születnünk Lélektől és …………? Kiknek a nevére kell megkeresztelkedni a Mt 28,19 szerint? Gondolod, hogy másféle keresztség is létezett, mint amit ez a vers mond? Igen – Nem Ha igen, miért? Az evangélium ezen szavai szerint a keresztség előtt vagy utána kell megtanítani Jézus parancsait az embereknek? Előtte - Utána A legelső keresztények hogyan kereszteltek a legelső keresztények nem-kanonikus írásai (pl a Didakhé) szerint?

A katolikus Egyház azt tanítja, hogy a kisdedeket is lehet, sőt kell keresztelni. A pelagiánusok a gyermek-keresztelés szükségét tagadták, nem a lehetőségét. A középkorban a valdliak kétségbe vonták a hatékonyságát. Az újítók tartalmi elvével, az egyedül üdvözítő hit tételével a gyermek-keresztelés összeegyeztethetetlen: a kisdedek nem tudnak hitet indítani. Ezt a következményt azonban csak az anabaptisták, szociniánusok és később a baptisták vonták le. Luther a hagyomány nyomása alatt megtartotta a gyermek-keresztelést. A trienti zsinat kijelenti, hogy «az újszülötteket az anyaméhtől kell keresztségre vinni, ha mindjárt keresztény szülőktől származnak is». X. Pius elítélte a modernistáknak azt a nézetét, hogy a gyermek-keresztelés az egyházi fegyelem fejlődésének terméke, és egyik ok, amiért az eredeti avató szentség idővel ketté vált: keresztségre és töredelemre.

Bizonyítás. A Szentírás kifejezetten nem tanítja tételünket, de burkoltan tartalmazza: a) Tanítása szerint az eredeti bűn a kisdedekben is megvan, tehát fogékonyaknak kell lenniök az orvossága, a keresztség iránt is (Róm 5:12-17). b) Isten kövekből is tud Ábrahám-fiakat (= a kegyelmi közösség tagjait) támasztani; mennyivel inkább gyermekekből (Mt 3:9; 21:16)! c) Ha az oktalan «teremtmények várakozása az Isten fiainak kijelentését várja . . . s maga a teremtmény is föl fog szabadíttatni a romlás szolgaságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára» (Róm 8:19-23), hogyan tagadhatná meg Isten az eszes gyermekektől a megváltást ? d) A gyermekek be tudnak menni a mennyek országába, sőt példaképül vannak odaállítva (1Tim 2:1; Jn 3:5; Mt 18:3; Mk 10:13-16 – ezt a szakaszt a középkorban Németországban a gyermek-kereszteléskor fölolvasták); tehát nekik is nyitva áll az Isten országának kapuja, a keresztség, e) Az ószövetség Izrael kisdedeit körülmetéléssel fölvette Jahve közösségébe (Lev 12; Gen 27:9-14), és ez a gondolat közkeletű volt az Üdvözítő korában; következéskép az apostolok természetesnek találták, hogy az újszövetség vallási közösségéből sem kell őket kirekeszteni; ha tehát az Üdvözítő máskép akart volna rendelkezni, azt kifejezetten meg is kellett volna mondania, f) Az Üdvözítő a tanítványokat az összes nemzetekhez küldte, hogy őket tanítványokká tegyék (μαθητεύσατε) (Ezt az apostolok gondosan megkülönböztették a hitjelöltek tanításától; cf. Csel 14:20; Mt 28:10, 27:57) és megkereszteljék; itt tehát a kisdedek szintén nincsenek kizárva, sőt burkoltan benn vannak. A családokban, melyeket az apostolok megkereszteltek, valószínűleg gyermekek is voltak (Cornelius: Csel 10:44; Lydia: 15:14; a filippii börtönőr: 16:32; Criupus 18:8; Septhanas háza: 1Kor 1:16).

Hagyomány. Irenaeus azt mondja: «Krisztus mindenkit jött üdvözíteni önmaga által; azt mondom «mindenkit», aki általa Isten számára újjászületik, csecsemőket és gyermekeket, ifjakat, férfiakat és öregeket». Tertullianus nem helyesli, hogy sietnek a gyermekeket keresztelni, de ép ezzel bizonyságot tesz arról, hogy a szokás fönnállott. Origenes szerint az Egyház az apostoloktól vette a hagyományt, hogy gyermekeket keresztel. Ciprián karthagói zsinat határozatára hivatkozva elrendeli, hogy a születés után harmadnapra meg kell keresztelni a gyermekeket. A görögök nem oly határozottak. Naziánzi szent Gergely a gyermekek keresztelését a negyedik életévig akarja halasztani, hogy legalább valami részt vehessenek a szent cselekményben. Ennek oka az eredeti bűnről vallott tökéletlen nézetükben van. Mikor azonban a 3. és 4. század folyamán elterjedt a keresztség halogatásának, sőt a halálos ágyig való elhalasztásának szokása, (némelyeknél azért, hogy a keresztségi ártatlanságot ne veszítsék el, másoknál azért, hogy ne kelljen vállalni a keresztény élet kötelességeit), erőteljesen állást foglaltak ellene. Mikor aztán a pelagianizmus elvben kezdte tagadni a tételt, a hagyomány meggyőződése teljes erővel tört elő. Szent Ágoston a vele folytatott harcban a gyermek- keresztelés egyetemes szokására és törvényére támaszkodott: «Α kisdedeket is viszik a templomba, jóllehet tulajdon lábukon még nem tudnak oda futni. . . Senki tehát ne búgjon más tanítást a fületekbe: mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ősök hiteként, ezt tartja végig».

Theologiai megokolás: a) Az eredeti bűnt akaratának hozzájárulása nélkül vonja magára az ember : akaratának hozzájárulása nélkül is szabadul meg tőle a szentség ereje által. A keresztség alapvető hatása ugyanis a megszentelő kegyelem közlése: a kegyelem azonban természetfölötti járulék, melynek hordozó és birtokos alanya a természetfölötti fogékonyságnál fogva lehet bármilyen eszes teremtmény; tehát kisded is. S minthogy a keresztség mint újszövetségi szentség a kegyelmet dologi teljesítmény erejében közli, a hatását ki is fejti, ha a fölvevő nem vet akadékot; s a kisded, ki személyes bűnre még nem képes, nem is vethet akadékot. A gyermek-keresztelés lehetőségét tehát csak az tagadhatja, aki vagy a kegyelem mivoltát személyes lelki-erkölcsi tettben látja, vagy pedig a szentségeknek csak személyes teljesítmény alapján tulajdonít hatékonyságot. — b) A természetfölötti létrend a természetnek analógiájára van fölépítve. Amint már most a természeti rendben az életnek és a tevékenységnek elvét személyes hozzájárulásunk nélkül kapjuk, rendjén van, hogy ugyanígy történjék a természetfölötti rendben is, hogy t. i. egyéni hozzájárulásunk nélkül kapjuk meg a természetfölötti élet és tevékenység elvét, a kegyelmet, s azután egyéni személyes tevékenységgel töltsük be azt a rendeltetést, melyet a kapott élet elv elénk szab.

Nehézségek. 1. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Aki «hisz» és megkeresztelkedik, az üdvözül. — Megoldás. A hit az első és alapvető természetfölötti élettevékenység, és ezért a megigazulásra hivatott kisded sincs kivonva kötelezettsége alól: a keresztségben ő is hivatást és kötelezettséget kap hitéletre. De azt nem köteles gyakorolni, míg arra nem képes. Ő is képes befogadni a természetfölötti élet csiráját, melynek érleléséről és ápolásáról az Egyháznak a keresztszülőkben is képviselt hite és leendő gondoskodása kezeskedik: «Α kisdedeket a szellemi kegyelem átvételére nem annyira azok viszik, kik karjaikon hordozzák (ők is, ha hívők!), hanem a hívők és szentek közössége;» és ez elég kezesség arra, hogy a kisded a keresztségben vállalt kötelességeinek valaha megfelel. Ebben tehát semmi sincs, amin a legfinomabb erkölcsi érzék és a leg- kifejezettebb bensőség igénye is megütközhetnék, mint némi farizeizmussal történik a liberális protestáns theologia részéről.

2. Senkit sem lehet akarata ellenére ama súlyos terhek vállalására kötelezni, melyek a kereszténységgel járnak. Ezért Erazmus úgy gondolja, hogy a megkeresztelt kisdedeket a serdültség korában meg kell kérdezni, vállalják-e, amit a keresztszülők az ő nevükben fogadtak, és ha nem, szabadjukra kell őket engedni. Ezt a nézetet a trienti zsinat elítélte. Mert a) a keresztség az embert nem különös teljesítményekre kötelezi (aminő pl. a celibátus), hanem azokra, melyek nélkül az örök üdvösség el nem érhető. Józanul tehát nem lehet jogtalanságnak minősíteni, ha valaki számára biztosítani akarjuk az örök üdvösséget, és őt annak elnyerésére kötelezzük. A polgári életben is szülők és gyámok sokszor vállalnak kötelezettségeket a gyermekek terhére; de mert azoknak jól fölfogott érdekében történik, senkinek sem jut eszébe ez ellen a természeti jog címén tiltakozni, b) A természeti életre is egyéni hozzájárulásunk és megkérdeztetésünk nélkül születtünk, és annak kötelezettségeit mégis kell vállalnunk. Tehát a természetfölötti életben sem huzakodhatunk az élet szuverén Urával, ki tetszése szerint ád életet és ró ki kötelezettségeket. Erazmus kifogása az Istentől emancipálódni akaró liberalizmusból táplálkozik, mely nem akarja elfogadni, hogy létünknek és életünknek minden mozzanatában mindenestül Istentől függünk, és vele szemben nincsenek függetlenségi jogaink. — A gyermek-keresztelés mindezek után csak a protestánsoknál lehet probléma; sőt ott annak megoldásán nem kevesebb múlik, mint az ő «egyházuk» léte.

Kérdések. 1. Mikor kell a kisdedeket megkeresztelni? — A keresztség egyetemes szükségének isteni törvénye értelmében az életveszélyben forgókat azonnal meg kell keresztelni. Ebből következik, hogy a magzatokat az anyaméhben is meg kell keresztelni, ha van rá valószínűség, hogy meg lehet keresztelni, vagyis hogy valamely testrészük vízzel lemosható (minthogy azonban ez többé-kevésbbé mindig kétes, az ilyen kereszteléseket születés után mindig föltételesen meg kell ismételni). Szent Ágoston azt mondja ugyan: Aki nem esett át a születésen, nem mehet át újjászületésen. De a keresztséghez elég, ha valaki bűnre született; s ez megtörtént, amint Ádám családfájába van iktatva, vagyis, amint Isten lelket adott a megfogant szervezetbe. Életveszély esetén kívül szoros isteni jog alapján nem kell a kisdedeket minél hamarabb megkeresztelni; azonban illő és üdvös ezt megtenni, nehogy a halál veszedelme állandóan ott lebegjen fejük fölött, és azért is, hogy életüknek már első megnyilvánulásait is érjék a kegyelem hajnalsugarai. Ezért kialakult az Egyházban a százados szokás, amely ma kötelező törvény: a kisdedeket születés után minél hamarabb megkell keresztelni.

A fölnőttnek, kinek lelkében már dereng a keresztség kötelezettségének belátása, lehetőség szerint minél hamarabb kell megkeresztelkednie, mert minden ember köteles Istennek igazságban szolgálni és tévedéséről minél hamarabb lemondani; továbbá köteles lehetőség szerint biztosítani a maga számára az istenes élet kegyelmeit. Ezt a kötelességet természetesen össze kell egyeztetni a megfelelő előkészület (katechumenátus) kötelezettségével; és ezért az Egyháznak szabad (a sürgős szükség eseteit természetesen kivéve) a közösség javát célzó okokból a felnőttek keresztelését az ünnepélyes időkre korlátozni (pünkösd és húsvét), mint azt az Egyházi Törvénykönyv ma is nyomatékosan javasolja.

2. Szabad-e vagy épenséggel kötelesség-e nem-keresztény szülők gyermekeit a szülők akarata ellenére megkeresztelni? — Természeti jog szerint a kisdedek gondozása és irányításának joga a szülőket illeti. Az Egyháznak a kérdéses ügybe közvetlen beleszólása nincs; a meg nem keresztelt szülők ugyanis nem tartoznak a joghatósága alá. Ha az ilyen kisded veszélyben forog, akkor a gyermeknek üdvözüléshez való joga természetesen megszünteti a szülők kormányzati jogát. Ha pedig az ilyen gyermek akár megengedett, akár meg nem engedett módon már meg van keresztelve, az Egyház joghatósága alá tartozik, és az Egyháznak joga, sőt kötelessége gondoskodni keresztény neveléséről. Erről az utóbbiról csak akkor mondhat le, ha a katholikus közügynek igen nagy kára származnék belőle; az Egyház közjava ugyanis előbbrevaló, mint a kisdednek magánjava.

MIÉRT KERESZTEL AZ EGYHÁZ KISGYERMEKEKET IS?

Válasz:

Az Egyház azért kereszteli meg a kisgyermekeket is, mert biztosítani akarja az üdvösségüket.

Magyarázat:

A gyermekeket mindenkor meg lehetett keresztelni. Azonban az Egyháznak a Tridenti Zsinaton adott tanítása szerint a kisdedeket nemcsak meg lehet, hanem meg is kell keresztelni (Conc. Trid. 5. c, 4; Denz. 791). Az Anyaszentegyház az apostoli kor óta így jár el, hiszen az apostolok is egész családokat kereszteltek, nem pusztán a felnőtteket. Origenész is állítja, hogy az Egyház az apostoloktól vette a hagyományt, hogy gyermekeket keresztel (Origen. In Rom. 5,9; In Lev. hom 8,3). A gyermekkeresztség oka nyilván a gyermekek örök sorsa felett érzett aggodalom, hiszen az áteredő bűn bennük is megvan, s ezért az üdvösségük bizonytalan, még ha személyes bűn nem is terheli őket. P. Schütz Antal szavaival: „Ha beleeshettek a betegségbe, fogékonynak kell lenniük az orvosság, a keresztség iránt is" (Schütz. 97.§ 2,2).

Szt. Ágoston nyomán fedezte fel a teológia a gyermekek tornácát (limbus puerorum) is, amely nem más, mint az atyák tornácának kiterjesztése a kereszteletlen gyermekekre is (noha a két limbus nem azonos). Mégpedig ugyanazon az alapon: ha az ószövetségi igazak nem kerültek a pokol teljességére, noha az áteredő bűnben voltak, akkor a kegyelem korszakának teljes ártatlanjai sem juthatnak örök szenvedésre. Ezt a logikát követve az eleve elrendelés és az isteni kiválasztás körüli gondolkodás állandóan kereste a magyarázatot arra a kérdésre, hogy mi lesz a kereszteletlen, tehát eredeti bűnben meghalt gyermekekkel. „Mert ha a segítő hajó a nyílt tengeren a hajótörötteknek csak egy részét veszi fel, a többieknek (...) pedig csak mentőövet vet, nem lehet azt mondani, hogy komolyan akart segíteni mindegyiken; és ha ezt teljes önkénnyel teszi, még azt sem lehet mondani, hogy a kiváltságolásban valami tiszteletreméltó méltányosság érvényesült volna" (Schütz. Dogm. 79. § 3). Erre a nehézségre több megoldást is kerestek, de a legnagyobb fokban valószínű nézet Aquinói Szt. Tamás álláspontja, mely szerint a pusztán eredeti bűnben meghalt gyermekek számára fennáll egy olyan másvilági állapot, melyben nincs szenvedés, sőt természetes boldogság honol (tehát áttételes, „evilági" módon mégis részesednek Isten jóságából és ezáltal Istenből). Szt. Tamás azonban az atyák nyomán járva nem hisz a kereszteletlenek mennyei boldogságában. Szt. Ágoston szerint: „Ha valaki azt mondja, hogy Krisztusban életet nyernek azok a kisdedek is, akik az Ő szentségei nélkül múlnak ki e világból, az határozottan ellene jár az apostoli hagyománynak, és szembehelyezkedik az egész Egyházzal, ahol azért sietnek és futnak a kisdedeket megkeresztelni, mert kétség kívül meg vannak győződve, hogy másképpen egyáltalán nem éledhetnek meg Krisztusban" (August. Epist. 166,21). Mivel ez túl keményen hangzik, és Isten egyetemes üdvözítő akaratára is árnyékot látszik vetni, a középkor óta több jelentős hittudós kereste annak a titkát, hogy Isten miként üdvözítheti a keresztség nélkül elhunyt kisdedeket, de mégis mindenkor megtartották a gyermekkeresztség gyakorlatát.

Azonban a keresztség felvételéhez hit és akarati hozzájárulás kell - vethetné ellene valaki —, mely a csecsemőkben még nincs meg. Ez igaz, de a gyermek helyett a szülők, és a keresztszülők ígéretet tesznek, hogy a gyermeket e keresztény hitben nevelik. így bár az áteredő bűn következményeitől megszabadul a gyermek, a keresztség járulékos kegyelmeit csak csíraszerűen fogadja be, melyek csak akkor fognak aktualizálódni, amikor a keresztény hit megtermékenyíti a már felvett szentséget. Az akarati hozzájárulást is pótolhatja a keresztszülő, ezért a gyermek esetében nincs akkora jelentősége az akarati aktusnak. A gyermek az áteredő bűnt is akarati hozzájárulása nélkül vonta magára; mi sem méltányosabb, mint hogy az akarati hozzájárulás nélkül szabadítsa meg őt ettől a szentség ereje.

A hagyomány is a katolikus felfogásnak kedvez. Szt. Iréneusz szerint: „Krisztus mindenkit üdvözíteni jött. Önmaga által. Azt mondom, »mindenkit«, aki általa újjászületik, csecsemőket és gyermekeket, ifjakat, férfiakat és öregeket" (Iren. II. 22,4). Szt. Ciprián püspök elrendeli, hogy a születést követő harmadik napra meg kell keresztelni püspöksége gyermekeit (Cypr. Epist. 64,2). Szt. Ágoston sem áll le vitatkozni, hanem inkább állít, mint fontolgat: „A kisdedeket is viszik a templomba, jóllehet tulajdon lábaikon még nem tudnak futni (...). Senki se búgjon tehát más tanítást a fületekbe; mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ősök hiteként, ezt tartja végig" (August. Sermo. 276,2).

Még a II. Vatikáni Zsinat utáni Hittani Kongregáció 1980-ban kiadott „Pastoralis Actio" eligazítása is így nyilatkozik: „Az Egyház (...) nem ismer más utat arra, hogy a kisgyermekeket bejuttassa az örök boldogság hónába" (DH 4761).

Igazolás:

A Szentírás nem tanítja kifejezetten a gyermekkeresztséget. Azonban nem pusztán nem tiltja meg, hanem burkoltan tanítja is:

1. Az apostolok családokat kereszteltek. Lídia esete: „Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira. Egész háza népével együtt megkeresztelkedett" (ApCsel 16,14). A filippi börtönőr esete: „Aztán hirdették neki és egész háza népének az Isten szavát. Az pedig még akkor magához vette őket, éjszaka kimosta sebeiket, s rögtön megkeresztelkedett, hozzátartozóival együtt" (ApCsel 16,32). Máshol: „Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész háza népével együtt hitt az Úrban, és sokan meg is keresztelkedtek" (ApCsel 18,9). Ismét máshol: „Sztefanász családját is megkereszteltem" (1 Kor 1,16).

2. A gyermekek az üdvösség példaképéül vannak állítva: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába" (Mt 18,3). Nekik is nyitva áll tehát a mennyország kapuja, a keresztség: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa" (Mk 10,14).

3. A körülmetélést, mely a keresztség ószövetségi előképe, szintén gyermekkorban végezték: „A nyolcadik napon metéljék körül a gyermek előbőrét" (Lev 12,3). Ez a gondolat közkeletű volt az Üdvözítő korában is, s ezért az apostolok természetesnek találták, hogy az újszövetség vallási közösségéből sem kell őket kirekeszteni. Ha Jézus Krisztus mégis másképpen akart volna rendelkezni, azt éppen a kor szokása miatt kifejezetten meg kellett volna mondania. Erről azonban mit sem tud sem az írás, sem a Hagyomány.

Szt. Pál apostol is hangsúlyozza, hogy a keresztség a körülmetélést váltotta fel: „Benne vagytok körülmetélve, nem kézzel, hanem az érzékies test levetésével, a krisztusi körülmetéléssel. Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel (...)" (Kol 2,11). Isten irgalmát figyelembe véve is igen súlyosak e szavak:

„Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába" (Jn 3,5). A gyermekek üdvösségét kár lenne kockáztatni, még akkor is, ha teológiai gondolkodásunk nem követeli meg teljes biztonsággal a kereszteletlen gyermekek üdvösségének elvetését. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, „hogy ezeknek a szavaknak olyannyira általános érvényű, abszolút jelentésük volt, hogy az Atyák és a Tanítóhivatal kifejezetten a gyermekekre alkalmazta ezeket".

gyermekkeresztség: csecsemők és kiskorúak keresztelése. - Jogosságát a hagyomány az ap. időktől igazolja. A trienti zsin. tanítása szerint a megkeresztelt gyermeket a hiányos emberi előfeltételek ellenére ker. hívőnek kell tekinteni, s a keresztség érvényessége nem függ az utólagos tudatos elfogadástól (DS 1625). A gyermekkeresztséget csak azok kifogásolják, akiknek helytelen fogalmuk van az Egyh-ról, a kegyelemről és a szentségekről. Aki nem ismeri el a szentség tárgyi hatékonyságát, az kételkedhet az öntudatlan gyermek megkeresztelésének érvényességében. Az Egyh. hagyománya olyan töretlen és következetes, hogy a Szentírás utalásaival együtt teljes bizonyosságot ad. Ezek a szövegek beszélnek az „egész ház, az egész család” megkereszteléséről (1Kor 1,16; ApCsel 16,15.33). Ismert volt az összehasonlítás is a körülmetélés és a keresztség között (Kol 2,11; Ef 2,11). A gyermekek is részesei a szöv. áldásának, ahol a kezdeményező mindig maga Isten. Ezért egyes prot. közösségek eljárásának, ti. hogy csak felnőtteket keresztelnek, vagy újra keresztelnek (anabaptisták), nincs szentírási alapja. - Az ap. időkben erős volt a parúzia várása, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a családok egységesen részesüljenek a kegyelem áldásaiban. A teol-ok kezdettől fogva hivatkoztak a keresztség szükségességére, amelyet Jn 3,5 kifejez. Szt Ireneus a megtestesülésből és Krisztus főségéből vezeti le az állítást, hogy a Megváltó az élet minden fázisát megszentelte, tehát a gyermekkort is. Amikor a pelagiánusokkal szemben az áteredő bűn tana tisztázódott, még világosabb lett a gyermekkeresztség hatása. Megoldódott az a nehézség is, amely abból eredt, hogy a keresztség a hit szentsége. Az Ó- és ÚSz tanítása alapján ismert volt a helyettesítő képviselet, amit Mt 9,2 is megerősít. A közösség hite az egyénnek is javára válik. Szt Ágoston után Szt Tamás fejti ki a tételt, hogy a gyermekek az Egyh. hitével hisznek, s ezt a hitet a jelenlevők, a szülők és a keresztszülők jelenítik meg. Egyébként is a megigazulás kegyelme a lélekbe önti a hit, a remény és a szeretet erényét (DS 904, 1528). A szentség az embert Krisztus halálának és föltámadásának részévé teszi, s ereje akkor is érvényesül, ha az emberben valamilyen előföltétel hiányzik. - A teol. megalapozásból a gyermekkeresztség feltételei is kiolvashatók. A gyermekkeresztség ui. gyakorlatilag csak ott szolgáltatható ki, ahol a tudatos ker. hitre való nevelés biztosítva van, vagyis ahol a szülők és a gondviselők kérik a keresztséget és ők maguk is élik hitüket. A szentség nemcsak az áteredő bűntől szabadítja meg a gyermeket, hanem az Egyh. tagjává is teszi, küldetést ad neki, s ezt a küldetést tudatosítani is kell benne. Ahol ezek a biztosítékok hiányoznak, ott legalábbis el kell odázni a keresztelést.

Lehet, sőt kell keresztelni kisgyermekeket (csecsemőket) is.

Tételünket hittételként tanította a trienti zsinat (DS 1514). Elvi alapja az, hogy a keresztségnek a Bibliából ismert hatásai -- főleg az új élet adományozása -- kisdedekre is alkalmazhatók.

Tételünk gyakorlati vonatkozásait a ,,theologia pastoralis'' tárgyalja.

A Bibliában kifejezett tanúságot nem találunk, de joggal feltételezzük, hogy amikor családokat kereszteltek (Kornéliusz: ApCsel 10,44-48; Lidia: ApCsel 16,14-15; a filippi börtönőr: ApCsel 16,33; Kriszpusz: ApCsel 18,8; Sztefanász házanépe: 1Kor 1,16), a gyermekek sem maradtak ki. Sőt talán Szent Péter pünkösdi beszédére is utalhatunk, azt mondotta ui., hogy a gyermekek számára is eljött az üdvösség (ApCsel 2,39). Annál inkább feltételezhetünk ilyeneket, mert Szent Pál szerint a keresztség a körülmetélést váltotta fel (Kol 2,11). -- A szenthagyomány régtől fogva szokásként említi a kisgyermekek megkeresztelését (Irenaeus, Tertullianus, Cyprianus, Hippolytus, Origenes), bár kétségtelen, hogy kb. 400-ig jobbára felnőtteket kereszteltek. A gyermekkeresztelés elterjedése két tényezővel függött össze. Részben azzal, hogy egyre több felnőtt akadt, akik annyira erősek voltak a hitben, hogy merték vállalni gyermekük vallásos nevelését, részben pedig azzal, hogy az áteredő bűn egyetemessége fokozatosan tudatosult.

Gyermekkeresztelés esetén a gyermek hitét a család (szülők és keresztszülők) és a közösség képviseli. ,,Amint az ember természetes személyiségét a család védőszárnyai alatt fejleszti ki, úgy természetfölötti kibontakozása is rászorul a keresztény családi fészek melegére. Ez biztosítja a légkört, amely lehetőséget nyújt a személyes hit kifejlődésére'' (F. Klostermann).

Gyermekkereszteléskor az áteredő bűn eltörlését nem valami mágikus szertartás erejétől várjuk, hanem az újszövetségi választott népbe való bekapcsoltságtól és Krisztus Lelkével való habituális egybekapcsolódástól. Isten a keresztség által elindítja a gyermeket azon az úton, amely az ő igazi szabadságához, igazi egyénisége kibontakozásához és abszolút jövője biztosításához vezet. A gyermek üdvösségének biztosításán kívül erre a többletre, szabadsága és egyénisége kibontakozásának lehetőségére is kell gondolnunk. Mindezeknek a szempontoknak együttes figyelembevétele ment meg attól, hogy a gyermekkeresztelésben mágikus ceremóniát lássunk.

De nem jogtalanság-e a kisgyermekkel szemben, hogy kötelezettségeket rakunk a vállára a keresztségkor az ő megkérdezése nélkül? Ne feledjük, hogy a kötelezettségek fejében örök üdvösségének biztosítását kapja, és igazi személyisége kibontakozásának útja nyílik meg. Igaz ugyan, hogy a megkeresztelttel szemben nagyobb igényei vannak Istennek és Egyházának, de nem külső kényszer hatása alatt, hanem szabad döntések formájában kell majd neki realizálnia ezeket az igényeket, mikor értelmének használatára eljut.

Nb. Végszükség esetén már az anyaméhben levő magzatot is meg lehet keresztelni, hiszen ő is ember. A megkeresztelés kötelessége azonban mindig csak olyan esetben lép életbe, ha a gyermek halálveszedelemben forog.

A protestánsok a gyermekkeresztelésről nem egységesen vélekednek. Luther saját szentségtanával ellentétben (mert szerinte ex opere operantis hatnak a szentségek) kezdettől szükségesnek tartotta. Kálvin eleinte ellene volt, később az Istennel kötött szövetségre és az isteni ígéretre hivatkozva (aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül) elfogadta. Neves hittudósaik egy része ellenzi (így E. Brunner, K. Barth, M. Barth, P. Tillich), mások védelmezik (pl. P. Althaus, J. Jeremias).