Van e szentháromság?

"Az ÚV ezzel szemben ezt írja: „őbenne lakik az isteni jelleg egész teljessége testileg.”" - A görögben semmiféle "jelleg" nem szerepel itt. Az "istenség" szó tökéletes megfelelője volna a "theotész"-nek - habár a brooklyni vezérfonalban álló "divine quality" kifejezésnek csakugyan nem. De az angol fordítás a lehetőségig szó szerintinek dicsérgeti magát: így hát valószínűleg a következő kiadásban hasznát veszik majd e szerény javaslatomnak, és a szót végre tényleg szó szerint fogják visszaadni.

"Egyes angol és német fordítások az ’istenség’ helyett ’isteni természetet’ írnak. Vesd össze: 2Péter 1:4.)" - De ott a görögben nem "theotész," sem "theiotész" szerepel, hanem "theia füszisz," ami kétségkívül hajlíthatóbb, mint emezek. A fordításban mégis hasonló kifejezések fognak állni a két helyen, ami máshová nem vezethet, mint a Kol 2,9 ellaposításához.

"Vagy a ’teljesség’, amely benne lakozik, másvalaki döntése alapján lett az övé?" - Ha így van is, az nem Jézus születése után történt, hiszen ő Istenként született, és nem olvassuk, hogy ezután borították volna rá az istenségnek nagyobb mértékét.

"azért lakozott Krisztusban az egész teljesség, mert az „tetszett az Atyának”." - A görögben (Kol 1,19) itt alanytalan szerkezet található: sem Atya, sem Isten nem szerepel, legfeljebb "a teljesség" volna alanynak tekinthető: "oti en autw eudokhsen pan to plhrwma katoikhsai". Mivel ez a "pléróma" a 2,9 szerint nem másnak, mint az istenségnek a teljessége, magának az Istennek (határozott névelővel) tetszett úgy, hogy Krisztusban lakozzék. No ez az a másik hely, amely szerint Jézus "az Isten." A "tetszett" pedig nem jelent holmi visszavonható kiváltságot, hiszen Jézusról írva van, hogy (a papság dolgában) neki megesküdött az Atya, és nem bánja meg soha. Tehát ő nem járulékosan, hanem elidegeníthetetlenül rendelkezik az istenség egész teljességével.

"Azt mondja talán itt Pál apostol, hogy a Krisztusban levő „teljesség” Krisztust magává Istenné teszi? A Kolosszé 3:1 szerint nem, mert itt azt olvassuk Krisztusról, hogy „az Isten jobbján ül”." - E hivatkozással kendnek ismét csak a modalizmust sikerült megcáfolnia. Bele kellene törődnie végre kendnek: a Kol 2,9 a maga szigorú és explicit fogalmiságában egymaga megcáfolja a kendtek összes implicit és beleolvasott érvét Jézusnak az Atyáénál "lényegileg alacsonyabb" istenségéről. Mert ha nem egylényegű Jézus az Atyával, akkor az istenségnek nem lakozhat őbenne a teljessége. Akkor ki kellett volna belőle maradnia valaminek.

"Az Ógörög-magyar szótár szerint a theo′tész (alanyeset, amelyből a theo′tétosz származik) jelentése: „istenség, isteni természet”" - A "theiotész" szónál meg ugyanezeket említi a szótár, csak éppen fordított sorrendben, meg mellette másokat is. Látszik tehát, merre kíván oldalogni a kend felekezete azzal, hogy a két szót igyekszik bizonygatásában összemosni. Az a célja, hogy az egyik szó helyett a másikat elemezhesse - legalábbis a fordításaiban. Mert a "divine quality" vagy az "isteni jelleg" kétségkívül gyöngébb és hajlíthatóbb az utólagos kommentálás során, mint az "istenség." És az Érveljünk c. könyv, melyből kend ezt az idézetét merítette, maga is arra használja ezt az "isteni tulajdonság" kifejezést, hogy eloldaloghasson a 2Pt 1,4 irányába, amelyre mutogatva már az ember által is birtokolható "isteni természetet", azaz az Istentől eredő, rá jellemző erkölcsi tisztaságot belophatja a képbe. Íme, szépen kitetszik, mi végre fordította félre az Őrtorony ezt a szöveget. De nekem sincs gomb a szemem helyén, és a nyelvemet se vágták ki.

"Istensége vagy isteni természete nem teszi Jézust mint Isten Fiát az Atyjával egyenrangúvá és hasonlóan örökkévalóvá, mint ahogy az „emberiség” vagy az „emberi természet” sem jelenti azt, hogy minden ember egyenrangú vagy egyidős.”" - De mégis minden ember egyforma az emberi természetre nézve, azaz egyik nem kevésbé ember, mint a másik. Ha tehát kend itt bedob a vitába egy analógiát, nekem rá kell mutatnom, hogy az kétélű fegyver. Az emberek különböző korúsága meg magától értetődő természeti tény, viszont másfelől az isteni természetet birtokló személyek esetén a dolog messze nem ilyen egyértelmű.

A lényeg, hogy az "isteni természet" szóra az Újszövetségben találunk külön kifejezést (theia füszisz), és ettől világosan megkülönböztethető Istennek akár a "theotész"-e (istensége), akár a "theiotész"-e (istenisége). Az előbbi és a két utóbbi összemosása nemcsak felekezeti elfogultságtól szaglik, hanem ellentmond az ÚVF vállalt céljának is, ami röviden a "konkordantivitás" szóval jellemezhető. Azaz hogy azonos görög szót azonos magyar szóval adjon vissza, és különbözőt lehetőség szerint különbözővel. A szótárak szükségképpen igyekeznek összegezni a szavak lehetséges jelentéseit, de nem határozzák meg az adott igehelyeken valószínűbb jelentéseket. Ez ugyanis nem a szótárak, hanem azok alapján a kommentárok dolga.

Különben abban sincs igaza kendteknek, hogy a szentháromsághívők a "theotész"-t személyes vonatkozásokkal látnák el a fordításuk vagy értelmezésük során. Éppen ellenkezőleg: elvont fogalomnak tartják, ami valakinek az Isten voltát jelöli.

A "the_i_otész" (isteniség, isteni tulajdonságok összessége, ld. Róma 1,20) szóhoz képest az itt használt "theotész" alak inkább valakinek az Isten-voltát jelenti. Viszont a NWT furcsa módon éppen a Róma 1,20-ban használja a "Godship" szót, amely valójában a "theotész" megfelelője, míg itt a fordítás "isteni minőségről" beszél, amely Krisztusban lakozik. Ez a sanda kevergetés nem igényel cáfolatot. A szakasz helyes fordítása persze rombadöntené a Tanúk teológiáját, mert kikényszerítené belőlük, hogy az Istennek nem csupán a tulajdonságai, hanem az egész létezése benne van Krisztusban.

Görög en autó katoikei pan to pléróma tész theotétosz szómatikósz

KIT in-him-is dwelling down-all-the-fullness-of the-divinity-bodily

NWT it is in him that all the fullness of the divine quality* dwells bodilv

ÚVF mert őbenne lakik az isteni jelleg egész teljessége testileg

* NWT lábjegyzet: Szó szerint 'istenség', gör. theotétosz, lat. divinitatis.

Bevezetés

A szöveg két problematikus pontja az „isteni jelleg” fordítás, illetve a „testileg” kifejezés értelmezése.

Szótári és nyelvtani adatok

Az „isteni jelleg” mögött az eredetiben egy szó áll: theótész, amely a theosz (Isten) főnévből van képezve. Jelentése Istenség, Isten-volt, az a lényeg vagy természet, amitől az Isten vagy egy isten az, ami. A theótész az egész Újszövetségben csak itt fordul elő. A klasszikus görögben is „istenséget” jelöl, azt, amitől egy isten isten, és nem valami más.

Más kérdés, hogy Krisztusban milyen módon lakik az istenség teljessége? A szómatikósz-t magyarra rendszerint úgy fordítják, hogy „testileg” vagy „testi módon”, pedig itt nem a szarx (hústest) áll, hanem a szórna. Ennek a jelentésköre a hullától a testi jelenléten át a természet, a lényeg, a létforma, az alak és a személyiség, a lényeg vagy a testület jelentéséig terjed. Nem az anyagról szól, hanem az alakról, mint ami a belső lényeg kifejeződése. Az 1Kor 15:45-49 szövegében a mennyei, szellemi test (szóma pneumatikon) is egy teljesen más, megdicsőült létformáról beszél, nem pusztán anyag- vagy formaváltásról.

Értelmezésbeli lehetőségek

A theótész (Istenség) tehát nem a tulajdonságra vagy jellegre, hanem a lényegre mutat rá. Pál nem egyszerűen Istenről (theosz) beszél, hanem Isten lényéről, amely betöltötte a Messiást. A szómatikósz mint határozószó a hogyan kérdésre válaszol, tehát a fordításnak azt kell megragadnia, hogy Krisztusban mi módon lakozik „az istenség egész teljessége”. Nyilván nem fizikailag, mert bár a Feltámadt teste fizikai tulajdonságokkal is rendelkezik, létformája megdicsőülése óta elképzelhetetlenül több mint fizikai. Inkább arról van szó, hogy lényét tekintve benne lakozik az Istenség egészének teljessége.

A Társulat ellenvetései szerint a Fiú „istensége” vagy „isteni természete” ugyanúgy nem teszi egyenrangúvá és hasonlóan örökkévalóvá az Atyával, mint ahogy az emberség vagy az emberi természet sem jelenti azt, hogy minden ember egyenrangú vagy egyidős. Akinek azonban emberi természete révén embernek bizonyul, és embersége (ember volta) egyértelmű, az a rangjától és a korától függetlenül is ember, nem? A másik ellenvetést, miszerint csak azért lakott Krisztusban Isten egész teljessége, mert az úgy „tetszett az Atyának” (1:19), maga a Társulat cáfolja a saját ÚVF-ával: „mert az Isten úgy látta jónak, hogy őbenne lakjon az egész teljesség” (ti. az a misztikus pléróma, amit a gnosztikusok az Isten fogalma alatt értettek).

Amit konkrétan nem állít

Az „isteni jelleg” kifejezés csak akkor lehetne jogos fordítás, ha a szövegben theótész helyett theiótész állna. Ez a theiosz („isteni”) melléknévből van képezve, és a jelentése valóban isteni jelleg vagy természet, tulajdonság(ok) alapján felismerhető isteni mivolt, isteniség (vö. Róm 1:20). Pálnak tehát lett volna rá szava, mégsem ezt használta Krisztusra. A két szó között csak egy „ióta” a különbség, de annak döntő a jelentősége.

A szövegkörnyezet

Pált a Kolosséban felbukkanó gnosztikus eretnekség ellen harcol, amely az egyszerű krisztushittel szemben titkos „Ismeret” (gnószisz) által elnyerhető misztikus „Teljességet” (pléróma) hirdetett. Pál e „tudás” ellen a Krisztusban adatott teljes megváltást, megszentelődést, bölcsességet, reménységet, a Krisztusban teljes életet hirdette. Ezt úgy tette, hogy a gnosztikusok által használt szavakat (teljesség, ismeret) keresztény tartalommal töltötte meg. Az ingadozó hívők így megérthették, hogy minden benne van Krisztus lényében, hiszen Benne lakik minden „Ismeret” (2:3), a „Teljesség” (1:19) vagy „Istenség” egész teljessége (2:9).

Tágabb bibliai összefüggések

Jézust a Biblia sehol sem nevezi „isteni”-nek (theiosz), csak Istennek / istennek (Jn 1:1, 18 stb.). A földön járó Jézus az Isteni volt, és az Isten is őbenne (Jn 10:38, 14:10, 17:21). Megdicsőülése óta pedig a Benne hívőkben is benne lakik (Ef 3:17, 2Kor 13:5, lKor 6:17,19, ÍJn 2:23, 4:12-13, 2Jn 9).

Helytelen fordítások és értelmezések

Több fordító (Czeglédy, Raffay, Buday) értelmezése szerint a szómatikósz arra utal, hogy a Krisztusban „valóságosan”, azaz ténylegesen van jelen az istenség egésze. Erre azonban Pálnak lett volna külön szava (aléthósz). Mások a testté léteire való utalásként értelmezik: „megtestesülve” (Soós), de a testté létei lényege éppen a fizikai, biológiai testté (Jn 1:14 szarx) válás volt, és megdicsőülése után Krisztusnak csak a szómájárói beszélhetünk. A „test(ület)ileg” értelmezés (Vida) pedig azt jelenthetné, hogy az istenség teljessége Krisztus Testével (az egyházzal) lenne egész, anélkül nem.

Helyes fordítások és értelmezések

Angolul: „in him dwells all the fullnes of the Godhead bodily” (KJV, RSV, NKJV) „in Him all the fullness of deity dwells / lives in bodily form / bodily” (NASB, N1V, NRSV), „the complete being of the Godhead / the Godhead in all its fullness dwells embodied” (NEB, REB).

Magyarul: „benne lak(oz)ik az istenség egész teljessége testileg” (Károli, Kecskemé- thy, Ravasz, Ökumenikus, Békés-Dalos), „testi formában az istenség egész teljessége” (Katolikus, más szórenddel Káldi), vagy „testileg őbenne lakozik minden, ami az istenséget betölti” (Csia).

A Társulat tanítása és a fordítás közötti összefüggés

A Társulat Krisztust Mihály arkangyalnak tartja. Elismeri „istennek” a szónak abban az értelmében, ahogy a pogány isteneket, evilág istenét, vagy a 82. zsoltárban a bírákat, de tagadja, hogy Jézusban az Isten lett emberré. Ezért Krisztus istenségét legfeljebb „isteni jelleg”-ként, kapott tulajdonságként értelmezi, és tagadja, hogy természetéből, lényegéből fakadnának isteni tulajdonságai.

Összefoglalás

A bibliavers azt állítja Krisztusról, hogy az Istenség egész teljessége benne lakozik.

"Mert ha nem egylényegű Jézus az Atyával, akkor az istenségnek nem lakozhat őbenne a teljessége. Akkor ki kellett volna belőle maradnia valaminek."

Ki is maradt! Az "egylényegűség" háromságisten-szerinti értelmezését el nem lehet fogadni, hiszen Jézus mindenkor alárendelt szerepben, Jehovát az imádott Istenének tekintve van leírva. Még a legvégén is, mikor majd a hatalmát visszaadja Jehovának.

Az a szokásos baj, hogy a háromság dogma miatt, rendkívül nyakatekert és szélsőséges érvrendszereket kellett kispekulálni, pedig csak az a gond, hogy a Biblia világos, egymáshoz képesti viszonyítását tagadjátok le. Ez viszont elárulja, hogy az olyan kifejezések merev és szó szerinti értelmezése, mint a "meg kapott 'minden' hatalmat égen és földön", vagy az isteni természet "teljessége", éppen ellenkező álláspontra kényszerít, mint amit a Biblia valójában feltár Jézus és Jehova lényegében és teljességében KÜLÖNÁLLÓ személyéről. Mert az világosan kiderül a Szentírás őszinte tanulmányozásával, hogy Jehova Isten mindig KIVÉTEL a "minden" és "teljesség" szavak egyoldalú és szó szerinti értelmezése helyett. A Mindenható MINDIG felette áll a Biblia szerint Jézusnak.

Mivel e kérdéses versek megerőszakolása nélkül egyértelműen két különböző és különálló személyről kapunk leírást (háromság nélkül), így Jézus Atyja, akit Ő is Mindenhatónak nevezett és úgy is imádott, valóban egyedül Mindenható, háromságos személyek nélkül.

Így aztán, mikor a háromság-imádók pl. Jézushoz imádkoznak, bálványimádatot követnek el! Ezt bizonyos görög és héber szavak elfogult értelmezésével sem lehet kimagyarázni (melyek a "hódolattal", vagy az "imádattal" kapcsolatosak), hiszen a teljes Biblián végigvonul az a kép, amit az előbb írtam, vagyis Jézus alárendelt, teremtett énje, aki engedelmességgel és imádattal tartozik mindig is Atyjának.

A János 20:17-ben Mária Magdolnának ezt mondta: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” - erre azt mondani, hogy "de azt nem mondja, hogy a 'mi Istenünkhöz', enyhén szólva nevetséges ellenérv. Éppolyan nevetséges, mint amikor azzal érvelsz, hogy egy pap, ha megáld egy hadihajót, akkor nem a fedélzetén felhalmozott "fegyvereket" áldja ám meg... Na ne hülyítsük már egymást!

De nézzük csak, Pál hogyan erősíti meg Jézus, Mária Magdolnának mondott szavait és egyúttal elárulja azt is, hogyan kell érteni: A 2Korinthus 1:3-ban Pál apostol megerősíti ezt a viszonyt: „Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja.” Mivel Jézusnak volt Istene, az ő Atyja, így nem lehetett egyidőben ugyanaz az Isten.

Vagyis mi ugyanazt az Istent imádjuk, mint Jézus (a mennyben is)! Ezekből egyértelműen kiderül.

Pál apostol minden fenntartás nélkül úgy beszélt Jézusról és Istenről, mint akik egymástól különböző személyek (ha ezt írom, akkor én mindig valóságosan eltérő, két különböző személyről beszélek, nem a misztikus "háromszemélyű istenséget" költöm bele az Írásokba): „Nekünk egy Istenünk van, az Atya. . . és egy Urunk, a Jézus Krisztus” (1Korinthus 8:6).

Vajon miért nem úgy fogalmazott Pál (amihez hasonlóan mindenképpen kellett volna), hogy "Nekünk egy Istenünk van, az Atya és Jézus Krisztus, akik egységet alkotnak egy Istenben"???

Sokféleképpen fogalmazhatta volna meg ugyanezt, de a példám szerint egyértelműsíthette volna a (szerinted fontos) kérdést. Vajon miért fogalmazott gyakorlatilag a teljes Írás mégis egész másként, amivel viszont a valós igazságot egyértelműsítette?

Ez a gondolat miért csak sokkal később jelent meg, akkor sem a bibliában, hanem azon kívüli látszatkeresztényeknél? Azaz, mikor a bibliában is egyértelműen megjelent, akkor bizonyíthatóan hamisítási szándékkal, betoldással!

Pál apostol a fenti különbségre mutat rá, amikor "Isten és Jézus Krisztus és a választott angyalok jelenlétéről" beszél (1Timótheus 5:21). Ahogyan Pál külön beszél Jézusról és az angyalokról, mint akik egymástól különböznek az égben, ugyanígy különbözik egymástól Jézus is és Isten is. Ha már a logikánál tartunk, ez a logikus, nem?

Jézus szavai a János 8:17, 18-ban szintén jelentősek. Azt mondja: "Meg van írva a Törvényetekben: ’Két ember tanúskodása igaz.’ Én vagyok az egyik, aki tanúskodom magamról. Atyám, aki elküldött, a másik, aki tanúskodik rólam."

Itt Jézus kimutatja, hogy ő és az Atyja, azaz a Mindenható Isten két különböző Lény, hiszen hogyan lehetnének másképpen mindketten tanúk?

Itt sem ér semmit a "kettős természet" meséje. Ezzel minden ellenkező kritika alól ki lehet bújni - ezért van kitalálva! Ha nem így, akkor úgy, de mindenképpen bele kell passzírozni a Bibliába a háromság hamis tanát.

Ez a kapcsolat tükröződik Jézusnak a vincellérről szóló példázatából is. Istent, az Atyját a szőlő tulajdonoshoz hasonlította, aki külföldre utazott és rábízta szőlőjét a szőlőművelőkre, akik a zsidó papságot szemléltetik. Amikor később a tulajdonos elküldi egyik rabszolgáját, hogy hozzon gyümölcsöt a szőlőjéből, a szőlőmunkások megverik a rabszolgát és visszaküldik üres kézzel. A tulajdonos másodszor is elküld egy rabszolgát, sőt harmadszor is, de mindegyikkel egyformán bánnak.

Végül is a tulajdonos ezt mondta: "Elküldöm az én szeretett fiamat (Jézust). Bizonyára őt majd megbecsülik." De a gonosz szőlőmunkások ezt mondták: "’Itt az örökös, öljük meg, így miénk lesz az örökség.’ Ezzel kidobták a szőlőből és megölték" (Lukács 20:9–16). Jézus itt saját helyzetét világította meg: ő elküldetett Istentől, hogy az Isten akaratát cselekedje, mint ahogyan egy apa is elküldi engedelmes fiát.

Jézus követői Jézusban mindig Isten engedelmes szolgáját látták, nem pedig azt, aki Istennel egyenlő. Amikor Istenhez imádkoztak, Jézusról úgy beszéltek, mint aki "a te szent szolgád, akit te felkentél..., jelek és csodák történtek a te szent szolgád, Jézus neve által" (Cselekedetek 4:23, 27, 30)

Amikor Jézus a dolgok eme rendszere végéről jövendölt, ezt mondta: „Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya” (Márk 13:32, K.f.). Ha Jézus egyenlő lett volna az Istenségen belül a Fiúistennel, bizonyára tudta volna azt, amit az Atya tud. De Jézus nem tudta, mert nem volt egyenlő Istennel.

Ha az emberi természete korlátozta volna, mint ahogy ezt a szintén nem bibliai gondolatot néhányan hiszik, akkor még mindig felmerül a kérdés, hogy a szent szellem miért nem tudhatta? Ha az is "mindenható és mindentudó személy", mint ahogy a háromság tanítja, akkor "őt" mi korlátozta? Jézus itt is egyértelmű volt.

Hasonlóképpen, a Zsidók 5:8-ban azt olvassuk, hogy Jézus ’megtanulta az engedelmességet abból, amit elszenvedett’. Elképzelhető-e Istenről, hogy neki kelljen valamit megtanulnia? Nem! De Jézusnak kellett, mert ő nem tudott mindent, nem tudott annyit, mint Isten. És neki azt is meg kellett tanulnia, amit Istennek soha nem kell megtanulnia — az engedelmességet. Isten soha nem szorul arra, hogy ő engedelmeskedjék valakinek.

Itt megint felmerül az, hogy "megüresítette" magát Jézus. Ez mit jelent? Talán tudásban lett "üres"? Nem úgy tűnik a bibliából. Talán Isten a "lebutított" személyét küldte közénk? Vagy talán Jézus erényes jellemvonásait hagyta hátra? Nem, ezekkel itt is rendelkezett, mégis azt olvassuk, hogy alapvető jellemvonásokat kellett Jézusnak megtanulnia, vagy tökéletesítenie. Jézus mindazokat a dolgokat hagyta hátra, melyekkel az égben, Jehova mellett rendelkezett, vagyis otthagyta az égben levő magasztos tisztségét, de ezek között NEM VOLT semmiféle háromságbeli egység, vagy egyenlőség.

Az Isten és Krisztus tudása közötti különbség akkor is fennállott, amikor Jézus már fel lett támasztva, hogy az égben Istennel együtt legyen. Figyeljük meg a Biblia utolsó könyvének első szavait: "Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet adott neki az Isten" (Jelenések 1:1, RS, Katolikus kiadás). Ha maga Jézus egy Istenség egyik tagja lenne, kellene-e hogy az Istenség egy másik tagjától — Istentől — kapjon kinyilatkoztatást? Erről a kinyilatkoztatásról bizonyára mindent tudnia kellett vona, hiszen Isten mindezt tudta. De Jézus nem tudta, mert ő nem volt maga az Isten.

Jézus földre jövetele előtt, de a földön létekor is megtartotta Isten iránti alárendeltségét. Sőt még feltámadása után is megmaradt ebben az alárendelt másodlagos helyzetben.

Jézus feltámasztásáról szólva, Péter és a vele levők ezt mondták a zsidó szanhedrinnek: "Ezt (Jézust) Isten felmagasztalta... az ő jobbjára" (Cselekedetek 5:31).

Pál ezt mondta: "Isten felmagasztalta őt egy magasabb állásba" (Filippi 2:9).

Ha Jézus Isten lett volna, hogyan magasztalhatták volna fel őt, vagyis hogyan emelhették volna fel magasabb állásba, mint amelynek korábban örvendett? Ő már mint a Háromság tagja, felmagasztalt lett volna. Ha felmagasztalása előtt Jézus egyenlő lett volna Istennel, ez a további felmagasztaltatás Isten fölé emelte volna.

Pál azt is mondta, hogy: (Héberek 9:24) "Mert Krisztus nem kézzel készített szent helyre lépett be, amely másolata a valóságnak, hanem magába az égbe, hogy most megjelenjen az Isten személye előtt értünk". Ha te valaki előtt megjelensz, hogyan lehetsz azonos azzal, aki előtt megjelensz? Mindenképpen másnak és tőle függetlennek kell lenned.

A Jelenések 4:8-tól 5:7 versekig olvasható beszámolóban Isten úgy van bemutatva, mint aki égi trónján ül, de Jézus nem ül ott. Jézusnak Istenhez kell lépnie, hogy átvegye jobb kezéből a könyvtekercset. Ez is azt mutatja, hogy Jézus az égben sem Isten, hanem tőle különböző lény.

Az előzőekkel összhangban, az angliai Manchesterben megjelenő Bulletin of the John Rylands Library (John Rylands Könyvtár értesítője) kijelenti: "Jézus a feltámadása utáni életében az égben úgy van bemutatva, mint aki megtartja saját egyéniségét minden tekintetben, mint Isten személyétől különállót és megkülönböztethetőt, ugyanúgy, miként földi életében is, mint földön élő Jézus. Isten égi udvartartásában, különálló égi lényként szerepel Isten mellett és Istenhez képest — akárcsak az angyalok — bár Isten Fia minőségében ő külön kategóriát alkot és rangban mindenki fölött áll." (Természetesen csak a teremtett világban)

(Filippi 2:11) "s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére."

Ez nem teljesen ugyanaz, mintha bármelyikünkről azt mondanák, hogy ha valami nagyszerűt teszünk Isten akaratának megfelelően, akkor ezzel Istent dicsőítsük? Jézus, még abban a felmagasztalt állásában is, ugyanígy (hozzánk hasonlóan) a Mindenhatónak tartozik engedelmességgel és az Ő dicsőségét dicséri ezzel.

A Bulletin ezt is mondja: "Abból, amit az égi Krisztus életéről és funkcióiról tudhatunk, nem következtethető ki és nem is jelenti azt, hogy isteni státuszában magával Istennel lenne egyenlő és teljesen Isten lenne. Ellenkezőleg, az Újszövetségben az égi személyéről és szolgálatáról adott képben egy olyan személyt látunk, aki különbözik Istentől és hozzá képest alárendelt."

Jézus az égben is megmarad Isten alárendelt szolgájának az eljövendő örökkévalóságon át, olyannak, aki tőle különbözik. (1Korinthus 15:24, 28).

A Biblia ezt így írja le:

(1Korintusz 15:24) Azután a vég, amikor átadja a királyságot Istenének és Atyjának, miután semmivé tett minden kormányzatot és minden hatalmat és erőt.

(1Korintusz 15:28) Mikor pedig minden alávettetett neki, akkor maga a Fiú is aláveti magát Annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenkinek.

Tény, hogy Jézus nem Isten, és sohasem vallotta magát Istennek. Ezt számos bibliatudós is elismeri. Így ír a Rylands Bulletin is: „Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az újszövetségi kutatás — mondjuk — az elmúlt 30—40 évben, számos jó hírű újszövetségi tudóst arra a következtetésre vezetett, hogy Jézus. . . bizonyára soha nem hitte magát Istennek.”

A Bulletin az első századi keresztényekről ezt mondja: „Ha tehát ők [Jézusnak] ilyen tiszteletbeli címeket adtak, mint Krisztus, Emberfia, Isten Fia és az Úr, ezek olyan kifejezések, amelyek azt igazolják, hogy ő nem volt Isten, ellenben Isten munkáját végezte.”

Ezért még egyes egyházi tudósok is elismerik, hogy az az elképzelés, amely szerint Jézus Isten, ellentétben áll az egész Biblia tanúságával. Isten mindig feljebbvaló, Jézus pedig alárendelt szolgája.

1. Az angyalokra, vagy az emberekre vajon nem mondja-e a Biblia, hogy "Isten fiai", vagy "gyermekei"?

2. És mondja-e a Mindenható Istennel, vagyis Jehovával kapcsolatban azt a Szentírás, hogy mi az Ő "testvérei" lennénk?!

3. Mondja-e a Biblia, hogy Jézusnak mi a "fiai", vagy "gyermekei" vagyunk? Vagy Jézus a tanítványait "testvéreinek" nevezte?

Az első kérdésemre egyértelmű "igen" a válasz. A másodikra pedig nem. A harmadikra, mely így hangzik: "Mondja-e a Biblia, hogy Jézusnak mi a "fiai", vagy "gyermekei" vagyunk?" - szintén "nem" a válasz. Sohasem beszél ilyesfajta kapcsolatról a Biblia Jézus és a tanítványai között. De nem azért, mert ezt a témát kerülné, hanem mert Jézus egyértelműen "testvéreinek" tartotta az embereket.

A Jelenések 21:6, 7 rámutat, hogy a szellemi győzelmet arató keresztények az Alfa és az Omega néven ismert személy ’fiai’. Így soha nem utalnak a szellemmel felkent keresztények és Jézus Krisztus kapcsolatára. Jézus a ’testvéreinek’ nevezte őket (Héb 2:11; Máté 12:50; 25:40). Jézusnak ezeket a ’testvéreit’ azonban az ’Isten fiainak’ nevezik (Gal 3:26; 4:6).

(Héb 2:11, 12) "Hiszen az is, aki megszentel, és azok is, akiket megszentelnek, mindnyájan egytől vannak, s ezért nem szégyelli „testvéreknek” hívni őket, amint mondja: 'Hirdetem nevedet a testvéreimnek; énekkel dicsérlek a gyülekezetben.'" - Itt visszautal az Írás a Zsolt 22:22-re.

Ezek szerint nem csak "szellemi" testvéreiként tekintett Jézus a tanítványaira és nem csak a földön!

(Máté 12:50) "Mert aki cselekszi égi Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és anyám."

(Máté 25:40) "És a király így felel majd nekik: »Bizony mondom nektek, amit megtettetek e testvéreim legkisebbjeinek egyikével, azt velem tettétek meg.«"

(Gal 3:26; 4:6) "Ti valójában mindannyian Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusba vetett hitetek által."

"Mivel pedig fiak vagytok, az Isten elküldte szívünkbe a Fia szellemét, és az ezt kiáltja: 'Abba, Atyám!'"

Erre az állításomra, hogy "Mert ha nem egylényegű Jézus az Atyával, akkor az istenségnek nem lakozhat őbenne a teljessége. Akkor ki kellett volna belőle maradnia valaminek." - kend ennyit írt: „Ki is maradt!”, ellenben Pál az istenség EGÉSZ teljességét (plérómát) tulajdonítja Jézusnak, ha kend ezt vitatja, akkor ennyiben Pállal (és az őt ihletővel) van vitája, és nem velem.

„Az "egylényegűség" háromságisten-szerinti…” - Hasztalan gúnyolódik kend egy maga csinálta karikatúra ellen tombolva.

„…értelmezését el nem lehet fogadni, hiszen Jézus mindenkor alárendelt szerepben, Jehovát az imádott Istenének tekintve van leírva.” – Sokadszor mondom kendnek, hogy ez a „Jézus és Jehova” szóhasználat egy eiszegézises Őrtornyos szóhasználat, méghozzá írásos alap nélkül. A JHVH istennevet soha nem szorítja le Jézus Atyjára, hanem az istenséget jelöli, amelynek a Fiú is része. És amiről kend beszél, az semmit sem von le abból, hogy Jézus valóságosan Úr és Isten, és az elégséges okság elvének megfelel, hogy az ő embersége szerint teszi ezt. Egyébként Ő alárendelte magát (hüpotasszó) Máriának és Józsefnek is (Lk 2:51), gondolom kend agyában ez azt jelenti, hogy Jézus nem lehet annyiban ember, mint ők.

„Még a legvégén is, mikor majd a hatalmát visszaadja Jehovának.” - Kend itt messzire rugaszkodik Pál szövegétől, csakhogy alácsúsztassa arináus teológiját. Az előző vers egy zsoltáridézet, amely elárulja hogy Jézusnak mint embernek vettetik alá minden. Érthető módon emberként fog ő is alávettetni az Atyának. Egyébként elolvashatja: [link]

„Az a szokásos baj, hogy a háromság dogma miatt, rendkívül nyakatekert és szélsőséges érvrendszereket kellett kispekulálni, pedig csak az a gond, hogy a Biblia világos, egymáshoz képesti viszonyítását tagadjátok le.” – Lám, erre képes kend, dagályos szószaporítással terhelt lesajnáló minősítgetésre. Nincs ebben semmi „nyakatekert és szélsőséges”, én is a legegyszerűbb szóhasználattal magyarázom itt kendnek, szándékosan kerülni, minden olyan szót, amelytől elvisíthatja magát, hogy „ez filozófia!”. Egyéként annál nyakatekertebb és szélsőségesebb módszer nincsen, mikor magát az Írást hamisítják meg a teológia érdekében. Itt a link: [link] És igaza van kendnek, pont hogy a háromság kérdése az egyik, amiben kendtek „Bibliája” eltér, csakhogy a gond az, hogy az ott felsorolt példákban a görög szöveg nem éppen a kendtekét támasztja alá.

„Ez viszont elárulja, hogy az olyan kifejezések merev és szó szerinti értelmezése, mint a "meg kapott 'minden' hatalmat égen és földön", vagy az isteni természet "teljessége"…” – Ellenkezőleg: kendtek követik el a módszertani hibát, amikor ezeket (és még sok hasonló) bibliai kijelentést relativizálják el, és zárják sandboxba csak azért, hogy egy előre kitalált arináus értelmezést ne bánthasson.

„…éppen ellenkező álláspontra kényszerít, mint amit a Biblia valójában feltár Jézus és Jehova lényegében és teljességében KÜLÖNÁLLÓ személyéről.” – Lám, kend legalább bevallotta, hogy ezen kijelentések következetes és értő olvasata ellenkező álláspontra kényszerítenék az Őrtornyos krisztológiától. Kb. ezt állította a kend felekezete is, amikor a saját tekintélyét azzal reklámozta, hogy bárki, aki a kiadványai nélkül elkezdi olvasni a Szentírást az előbb-utóbb trinitárius lesz:

"From time to time, there have arisen from among the ranks of Jehovah's people those, who, like the original Satan, have adopted an independent, faultfinding attitude... They say that it is sufficient to read the Bible exclusively, either alone or in small groups at home. But, strangely, through such 'Bible reading,' they have reverted right back to the apostate doctrines that commentaries by Christendom's clergy were teaching 100 years ago..." (Watchtower, Aug. 15, 1981, p. 29).

De lukat lő kend, hiszen azok a kijelentések, amelyeket kend itt abszolutizál, világosan érthetőek háromságos módon is, méghozzá úgy, hogy nem kell ezeket kiüresíteni és relativizálni, mind kendtek teszik. Olyan, hogy „Jézus és Jehova”, olyan nincsen, hiszen ez a szóhasználat is csak arra irányul, hogy kizárják Jézust a valóságos istenségből (a „jehovaságból”). Az Atya és a Fiú személyi különbözőségét pedig a szentháromságtan igen is vallja, mivelhogy nem valljuk Szabelliosz eretnek modalista nézetét.

Továbbá az szentháromságtan vallja azt is, hogy Jézus nem csak Isten, hanem ember is, épp ezért ENNEK tekintetében elmondható róla az is, hogy nem része az istenségnek. De kérdezheted, hogy hogyan lehet egy ember Isten? Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”. Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

„Mert az világosan kiderül a Szentírás őszinte tanulmányozásával…” – És itt az „őszinte”tanulmányozás gondolom azt jelenti, hogy a felekezeted brosúráinak „segítségével”.

„…hogy Jehova Isten mindig KIVÉTEL a "minden" és "teljesség" szavak egyoldalú és szó szerinti értelmezése helyett.” – Miért, ki beszélt itt olyanról, hogy az Atya (akire leszorítja kend saját teológiájába bezárva a „Jehova Isten” és „a Mindenható” jelzőt) alá lett rendelve Jézusnak? Itt a MINDEN az egész teremtett világot jelenti (amelynek Jézus eszerint nem része), a TELJESSÉG pedig azt, hogy a Fiú az egész lényegét, valóságát megkapta az Atyának, és így egy isteni valóságot birtokol a két személy.

Jézus a Bibliával azonos fokú tiszteletet érdemel az Atyával, így tehát megilletti az imádat, és imameghallgató (ami István példájából is látszik ezen túl). A hódolat és az imádat szavakat csak kendtek kutyulják össze, az apostol UGYANAZT a szót használja mind az Atya, mind a Fiú vonatkozásában, ezt a kettőt elkülöníteni szavak szintjén csak teológiai előítélet okán lehet, amely szerint Jézus nem lehet valóságos Isten. Ez legalább akkor lenne következetesen irányzatmentes, ha a konkordativitás jegyében az Atyánál is a „hódolat” szó lenne használva.

Kendnek ezen kijelentésével én egyet értek: „Jézus alárendelt, teremtett énje, aki engedelmességgel és imádattal tartozik mindig is Atyjának.” – Bizony, Jézusnak a teremtett természete, vagyis az embersége (és nem pedig a teremtetlen istensége) SZERINT tartozott mindig engedelmességgel és imádattal az Atyának. Az "Istene" kijelentés meg nyugodtan vonatkozhatik az emberségére, hiszen mint ember természetesen teremtmény és lényegileg kisebb az Atyánál. Ez fordítva is működik. Jézusnak mint embernek lehet Istene. Ez azonban nem zárja ki, hogy ő Isten legyen. A háromságtan vallja, hogy Jézusnak, az Istenembernek az emberi természetére nézve Istene az Atya. Értse meg: a Fiúnak az Atya nem az istenség tekintetében az Istene, hanem az emberség szerint

Aztán kend hivatkozik az 1Kor 8:6-ra, amely kend szerint cáfolja, hogy Jézus Isten legyen. Pedig ez van abban a versben

A) "...egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik..."

B) "...egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van..."

Ha az A) kijelentésből az következik, hogy a Fiú nem lehet Isten, akkor >ugyanezzel a logikával< a B) kijelentésből pedig az következik, hogy az Atya nem lehet Úr. Mivel az nem lehetséges, ezért nyilván itt az „egy” kifejezés sem azt jelenti, hogy az adott fogalomból kirekeszti a többi isteni személyt. Így tehát a kedvenc versed sem bizonyítja az általad belemagyarázni kívánt állítást. Tehát itt az ariánusok csak a mondat első felét használják (kiragadás!), mint „bizonyítékot” arra, hogy az egyetlen Isten az Atya. De mi van a mondat második felével? „egy Urunk van, Jézus Krisztus”. Akkor, ha a mondat első felében az őrtornyos magyarázat kizárja a Fiút, Jézust mint Istent, akkor ugyanígy a mondat második feléből meg azt kell kiolvasniuk, hogy csak Jézus az Úr, és az Atya nem Úr. Ez így érdekes lenne. Viszont a katolikus keresztény tanításba pontosan beleillik, ahogy a másik idézet is, ugyanis pár sorral odébb a Szentírás is jelzi, hogy az Atya és a Fiú egy (Jn 17,11.22; vö. Jn 10,30). Ez pontosan bemutatja a két személy viszonyát a teremtésben és választja őket külön szerepük szerint. Tehát az a személy, akitől van a teremtés, az Atya, míg az a személy, aki által van a teremtés, az Jézus. Ami azt a sokat hangoztatott érvet illeti, hogy itt az Atya egyedül Isten, Jézus kizárásával, azt válaszolhatjuk, hogy ez esetben Jézus bizonyára egyedül Úr, az Atya kizárásával, ami persze lehetetlen. Ez a szöveg logikájából következik. Egyébként Pál ezeket a bálványistenek némelyek általi így nevezése ellen mondja, s nem Jézus Istennek nevezése ellen, tehát ki sem lehet ezellen aknázni. De mi tudjuk, hogy a Fiút ugyanúgy kell tisztelni, ahogy az Atyát, azaz ami tisztelet az Atyának jár, az jár a Fiúnak is. Egyébként a szöveggel az a gond, hogy a magyarban messze más ez, mint az eredetiben. Ugyanis az "Úr" (gör. Küriosz, héber Adonáj) az a szó, amit a zsidó arra alkalmazott, hogy ne mondja ki Isten szent nevét, a JHVH-t - vagyis amikor a Bibliában Isten neve volt leírva, akkor a zsidó az így olvasta ki: "az Úr". Ez a magyar nyelvben nem egyértelmű, mert a magyar másként és sokkal általánosabban használja az "úr" kifejezést. Mindez világos Tamás apostol hitvallásában, amikor így hull térdre Jézus előtt: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28) - vagyis az "Úr" és az "Isten" jelző a bibliai nyelvben ekvivalens módon alkalmaztatik, az pedig egy szóhasználati sajátosság, hogy az Atya és a Fiú elkülönítése végett elkülönítették őket nyelvileg mint az "Istent" és mint az "Urat". Mire látunk itt példát? Arra, hogy egy-egy mondat kiszakítása a szövegkörnyezetből és kitépése a teljes Biblia összefüggéseiből rossz értelmezésekre és tarthatatlan álláspontokra vezet. Ez nem jelenti automatikusan, hogy Jézus ne tartozna bele az "egy Isten"-be, ahogyan az Atya bizonyosan beletartozik az "egy Úr"-ba (pl. Mt 11,25; Apcs 4,29).

- - - -

[link]

The Arians and Socinians pretend from this place, that only the Father is truly and properly God. The Catholics answer, that he is called the God,of whom all, because from him always proceeded, do proceed, and shall always proceed the Son and the Holy Spirit, though one and the same God in nature, substance, &c. And that when he is called the one God, by these words are excluded the false gods of the heathens, not the Son, and the Holy Spirit, who are but one God with the Father. St. Chrysostom also here observes, (hom. xx.) that if the two other persons are excluded, because the Father is called one God, by the same way of reasoning it would follow, that because Jesus Christ is called the one Lord,neither the Holy Spirit, nor even the Father, are the one Lord, whereas the Scriptures many times express the divine majesty, as well by the word Lord as by the word God.

Called the Father here, not in contradistinction to the other persons of the sacred Trinity, and to exclude them from the Godhead, but in contradistinction to all creatures that were made by God, and whose formation is attributed to each of these three in other places of scripture, and not appropriated to the Father alone. God the Father, as Fons et fundamentum Trinitatis—as the first person in the Godhead, and the original of the other two, stands here for the Deity, which yet comprehends all three, the name God being sometimes in scripture ascribed to the Father, kat exochen, or by way of eminency, because he is fons et principiam Deitatis (as Calvin observes), the fountain of the Deity in the other two, they having it by communication from him: so that there is but one God the Father, and yet the Son is God too, but is not another God, the Father, with his Son and Spirit, being the one God, but not without them, or so as to exclude them from the Godhead.

Amint vannak ókori forrásaink az őskeresztényektől, mindegyik megjeleníti ezt a gondolatot, többé-kevésbé explicit formában, de olyan ókori keresztényt még nem ástak ki, aki Jézust egy nem-istennek, egy teremtett lénynek gondoltak volna, így hát kendteké a később kitalált állítás, Áriuszé.

A János 8:17, 18 nem azt bizonyítja, hogy az Atya és a Fiú „két különböző >Lény<”, hanem azt, hogy két különböző személy. Ezt pedig vallja a háromságtan is, amely szerint az isteni személyek valóságosan különböznek egymástól. Tiszteljük és megvalljuk az egy Istent, nem úgy, mintha magányos lenne. Az "Atya", a "Fiú" és a "Szentlélek" nem egyszerűen az isteni "Lét" módozatainak nevei, mert valóságosan különböznek egymástól: Az Atya nem ugyanaz, mint a Fiú, sem a Fiú nem ugyanaz, mint az Atya, sem a Szentlélek nem ugyanaz, mint az Atya vagy a Fiú. Eredési relációik által különböznek egymástól: Az Atya az, aki nemz, a Fiú az, aki születik, a Szentlélek az, aki származik.

A kettős természet nem „mese”, hanem csak meg kell számolni, hogy Jézusban figyelembe kell venni egyrészt 1) az istenséget, másrészt 2) az emberséget. Ez akárhogy számolom, ez kettő darab aspektus, és mindegyikhez megfelelő tulajdonságok tartoznak, már csak meg kell feleltetni a kettő közül valamelyiknek az egyes kijelentéseket. Az elégséges okságnak megfelel, ha a szubordinációt az emberségéhez soroljuk. Tehát így helyére kerül minden kijelentés, és egyik sem árt a másiknak.

A „kettős természet” pedig nem az ariánizmus ellen lett „kitalálva”, hanem már a legrégebbi korok keresztényei is figyelembe vették Jézus vonatkozásában ezt a két aspektust, dogmatizálva pedig épp akkor lett, amikor épp nem voltak a világon ariánusok.

Az Isten Fia megtestesülésének egyetlen és teljesen egyedülálló eseménye nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus részben Isten, részben ember, vagy hogy az isteni és az emberi elem zavaros keveréke volna. Ő valóban emberré lett, és valóban Isten maradt. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az első századok folyamán az Egyháznak e hitigazságot meg kellett védenie és tisztáznia kellett az eretnekségekkel szemben, amelyek meghamisították. Az első eretnekségek ráadásul nem annyira Krisztus istenségét, mint inkább igaz emberségét tagadták (a gnosztikus doketizmus). Az apostoli időktől kezdve a keresztény hit hangsúlyozta az Isten Fiának valóságos megtestesülését, aki testben jött el. De a 3. századtól kezdve az Egyháznak egy antiochiai zsinaton már azt kellett megerősítenie Szamoszatai Pállal szemben, hogy Jézus Krisztus természete szerint, nem pedig örökbefogadás által Isten Fia. Az I. egyetemes Niceai Zsinat 325-ben hitvallásában megvallotta, hogy Isten Fia "született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (amit görögül így mondanak: homoúszion)", és elítélte Ariust, aki azt állította, hogy "Isten Fia a semmiből lett", és "más szubsztanciából vagy lényegből" való, mint az Atya.

A nesztoriánus eretnekség Krisztusban külön emberi személyt tételezett föl, aki Isten Fiának isteni személyéhez kapcsolódott. Ezzel szemben Alexandriai Szent Cirill és a III. egyetemes Efezusi Zsinat 431-ben megvallotta, hogy "az Ige, személye szerint (hüposztaszisz szerint) egyesítvén magával az értelmes lélektől átlelkesített testet (...), emberré lett". Krisztus emberségének nincs más alanya, mint Isten Fiának isteni személye, mely fölvette azt, és magáévá tette fogantatása pillanatában. Ezért az Efezusi Zsinat 431-ben kihirdette, hogy Isten Fiának Mária méhében történt emberi fogantatása által Mária "Istenszülő (...), nem azért, mintha az Ige természete vagy istensége eredetének elvét a szent Szűztől vette volna, hanem mert azt a szent és értelmes lélektől áthatott testet vette tőle magára, mellyel az Isten Igéje is személye szerint egyesült, és ezért mondjuk, hogy test szerint született".

A monofiziták azt állították, hogy az emberi természet mint ilyen megszűnt létezni Krisztusban, amikor Isten Fiának isteni természete fölvette. A IV. egyetemes Kalkedoni Zsinat 451-ben ezzel az eretnekséggel szemben megvallotta:

"Tehát a Szentatyákat követve valamennyien egyhangúlag tanítjuk, hogy egy és ugyanannak valljuk a Fiút és a mi Urunk Jézus Krisztust; Őt, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben; valóban Istent és valóban embert, Őt, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint egylényegű mivelünk, ’aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve’; az idők kezdete előtt az Atyától született az istenség szerint, és az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriatól emberség szerint."

„Egy és ugyanazt az egyszülött Fiú Úr Krisztust kell elismerni két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát, melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze.”

Az Egyház tehát vallja, hogy Jézus Krisztus szétválaszthatatlanul valóságos Isten és valóságos ember. Valóban Isten Fia, aki emberré lett, a testvérünk lett, de úgy, hogy Isten és a mi Urunk marad:

„Az maradt, ami volt, s fölvette azt, ami nem volt”

Ez után kend színvonaltalan bekopírozási lázba kezd, de hiába, hiszen mindez meg van válaszolva szépen, egyenként. Elevenítsük csak fel. A három személy mindegyike valóságos Isten. A Fiú és a Szentlélek is végtelenül szent és tokéletes, mindentudó, mindenható és örök, éppen úgy, mint az Atya. Ezért illeti meg a Fiút és a Szentlelket egyazon imádás és dicsőítés, mint az Atyát.

Tehát a Mt 24:36 és Mk 13:32 megértéséhez figyelembe kell venni a következő verseket:

„Mindaz, ami az Atyáé, az enyém” (Jn 16:15)

„Egyedül Isten mindentudó (1Kir 8:31-32, Zsolt 44:21-22, 94:9-10, 139:2, Jób 21:22, Dán 2:20, Róm 11:33-34). Mindentudó az Atya (Mt 6:4,32, 10:29-30), a Fiú (Lk 2:46-47, Jn 2:25, 4:19,29, 16:30, 21:17, Kol 2:3, Mt 25:31-45, Zsid 4:12-13) és a Szentlélek (Ézs 11:2, 40:13, Dán 4:6, Jn 14:26, 16:13, 1Kor 2:10-11).” (Apológia)

Az 1Kor 2,10-ben azt mondja Pál, hogy a Szentlélek mindent átlát. Egyrészről ez az Úr, az Isten tulajdonsága, hiszen Ő az, aki a szíveket vizsgálja (vö. pl. Jer 17,10), másrészről a Szentlélek még Isten mélységeit is átlátja, amit csak mint Isten tehet meg (Vö. Róm 11,33-34). Mindebből kifolyólag a Lélek Mindentudó. Ugyanez fejeződik ki abban is, hogy a Lélek ismeri a jövendőt (Jn 16,13), és képes mindenre, a teljes igazságra is, megtanítani minket (uo.; 1Jn 2,27).

Hogyan értelmezzük tehát a Mt 24:36-t és Mk 13: 32-t?

„A világ végének az idejét csak az Atya tudja, "még a Fiú sem" [...], mint ember.” (SZIT kommentár)

„…az utolsó itélet napját csak Isten ismeri” (Békés-Dalos)

„Krisztus ismeri ugyan az ítélet idejét, de az atya nem ennek, hanem csak az ítélet tényének kinyilatkoztatását bízta rá.” (Békés-Dalos)

„Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya, mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.” (Bangha Béla)

„Jesus had certain limitations as a man. But He was also God, and the above verse can be plausibly, consistently interpreted in light of other verses indicating His omnipotence (which trait only God possesses): MATTHEW 28:18 . . . All power is given unto me in heaven and in earth. JOHN 3:35 The Father loveth the Son, and hath given all things into his hand. JOHN 13:3 Jesus knowing that the Father had given all things into his hands, . . . PHILIPPIANS 3:21 . . . he is able even to subdue all things unto himself. COLOSSIANS 1:17 . . . by him all things consist. HEBREWS 1:3 . . . upholding all things by the word of his power, . . .Secondly, saying that Jesus knows the Father in a special, unique way is also quite consistent with oneness and trinitarianism. Thirdly, Jesus says that no one can know the Father unless the Son reveals the Father to them, which is quite an extraordinary statement. It's not an absolute proof, but it does offer three different aspects which suggest the divinity of Jesus (especially considered against the background of the hundreds of other proof texts).” (Dave Armstrong)

“The suggestion that the Holy Spirit did not know something would contradict Scripture elsewhere, where it is taught that the Holy Spirit knows all the thoughts of God; so therefore (by definition and logical necessity), is omniscient (a trait possessed only by God): 1 CORINTHIANS 2:10-11 . . . for the Spirit searcheth all things, ye, the deep things of God . . . the things of God knoweth no man, but the Spirit of God. (cf. Jer 17:10, Rev 2:23) Compare NSV: . . . no one knows the thoughts of God except the Spirit of God. Since Scripture does not contradict itself, an interpretation must exist which harmonizes all of Scripture. We interpret the less clear passages by the clearer and plainer ones. Moreover, in many places the Bible teaches that the Holy Spirit is God.” (Dave Armstrong)

“No man knoweth ... but the Father alone. The words in St. Mark (xiii. 32.) are still harder: neither the angels, nor the Son, but the Father. The Arians objected this place, to shew that Christ being ignorant of the day of judgment, could not be truly God. By the same words, no one knoweth, but the Father alone, (as they expound them) the Holy Ghost must be excluded from being the true God. In answer to this difficulty, when it is said, but the Father alone, it is certain that the eternal Son and the Holy Ghost could never be ignorant of the day of judgment: because, as they are one and the same God, so they must have one and the same nature, the same substance, wisdom, knowledge, and all absolute perfections. 2. It is also certain that Jesus Christ knew the day of judgment, and all things to come, by a knowledge which he could not but have, because of the union by which his human nature was united to the divine person and nature. See Colossians ii. 3. And so to attribute any ignorance to Christ, was the error of those heretics called Agnoitai. 3. But though Christ, as a man, knew the day of judgment, yet this knowledge was not due to him as he was man, or because he was man, but he only knew the day of judgment, because he was God as well as man. 4. It is the common answer of the fathers, that Christ here speaks to his disciples, only as he was the ambassador of his Father; and so he is only to know what he is to make known to men. He is said not to know, says St. Augustine, what he will not make others know, or what he will not reveal to them. (Witham) --- By this Jesus Christ wished to suppress the curiosity of his disciples. In the same manner after his resurrection, he answered the same question: 'Tis not for you to know the times and the moments, which the Father has placed in his own power. This last clause is added, that the apostles might not be discouraged and think their divine Master esteemed them unworthy of knowing these things. Some Greek manuscripts add nor even the Son, as in Mark xiii. 32. The Son is ignorant of it, not according to his divinity, nor even according to his humanity hypostatically united to his divinity, but according to his humanity, considered as separate from his divinity. (Bible de Vence) But how can the Son be ignorant of that last day? Were this the case, we must thence conclude that his nature was imperfect: since he was under the necessity of a second coming, and yet was ignorant when that time should be. But we must remember, that the meaning of this sentence is not, that Christ was really ignorant of this circumstance, but only that it was not then a convenient time to disclose the secret. (St. Augustine) --- Not as if Christ were ignorant himself, as certain Eutychian heretics, called Agnoitæ, held; but because he knew it not as our teacher, to teach it others, as being not expedient. (St. Ambrose, de fide, lib. v. chap. viii.) --- The Son of God is ignorant of this day, not according to his divinity, which sees and knows all things; but according to his humanity, which does not know it of itself, of its own light, but by revelation which is made to it by the divinity, which is intimately united to it. In naturâ quidem divinitatis novit, says St. Gregory, non ex naturâ humanitatis.” (Haydock's Catholic Bible Commentary)

A kérdés nyitja tehát Krisztus kettős természete. Ez mysterium absolutum, tehát soha nem fogjuk megérteni.

Jézus, mint Isten tudta és tudja a végítélet napját, mint ember nem tudta.

(Egyébként éppenséggel, mint ember is tudhatná, ui. az Evangéliumban sajátos módon szerepel a "még a Fiú sem"kitétel: a Fiú nem tudja az időt, abban az értelemben, hogy küldetése nem terjed ki az időpont közlésére. Jézus embersége ui. ún. beléöntött tudással /scientia infusa/rendelkezett. Csak azt tudta, mint ember tévedhetetlenül, ami része volt a küldetésének, ugyanakkor bármikor bármit tudhatott, mint Isten /pl. Péter adópénze a hal gyomrában/. Hogy miért? Mer benne a Logosz pótolta a személyt.)

Egyébként a kettős természet számos ilyen kérdést felvet:

Jézus meghalt, vagy nem halt meg. Hiszen Isten sose hal meg:

Jézus, mint Isten halhatatlan, mint ember meghalt a bűnös emberiségért.

Jézus embrió korában tudta-e a születése idejét?

Mint embrió nem, mint Isten igen.

MYSTERIUM ABSOLUTUM!!!

De egyet ne feledjünk! Jézusban minden kettős, kivéve a személyt. A személy tisztán isteni.

A Krisztusban megvalósult személyi egység következménye a tulajdonságok kicserélhetősége (communicatio idiomatum). Krisztusban a két természet úgy egyesült, hogy nem vegyült össze, nem változott, hanem megtartotta minden sajátosságát. Ez és Jézus egyetlenségének hangsúlyozása azonban újabb dogmába vezet: Krisztusban csak egyetlen személy van, mégpedig az isteni személy, az Ige, hiszen ez volt öröktől fogva, ez vette magára az emberi természetet, és nem fordítva.

Jézusban tehát az Ige tölti be a személy szerepét, mert Jézusban a természet kettőssége nem eredményezett két személyt. (Ez tudathasadás lenne.) A Biblia ui. ugyanarról a személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat. A két természet így egy személyben áll fenn. Ebből következik a tulajdonságok kicserélhetősége, vagyis, hogy amit Jézus Krisztusról mint Istenről állítok, az ember Krisztusra is igaz, és fordítva, hiszen a két természet tulajdonságainak végső alanya azonos.

Ezzel kapcsolatban van négy szabály:

1. Az emberként megnevezett Jézusról isteni, az Istenként megnevezett Krisztusról emberi tulajdonságok állíthatók.

2. Tilos ezt kiemelő kettőzéssel (reduplicative formaliter) tenni (pl. az ember Krisztus mint ember van mindenütt jelen, vagy az Ige mint Ige szenvedett), vagy az elvontan megnevezett tulajdonságokat kicserélni (pl.: Jászolban fekszik a mindenhatóság.).

3. Az állításoknak nem lehetnek kizárólagosak vagy tagadóak (pl.: Az Isten Fia nem szenvedett, vagy Jézus csak halandó).

4. E szabályok alól kivételt képez az, ami a liturgikus gyakorlat során vagy a mindenki által értett hétköznapi vallásosság szintjén megszokottá vált (pl.: „Az igazságosság halálra ítéltetett.”), és ezáltal mindenki számára érthető. A tulajdonságok kicserélhetőségének tanításából tehát következik, hogy ugyanaz az imádás illeti meg a Fiúistent, mint Jézust az embert, illetve, hogy lényegileg szent Krisztus embersége is, és imádás illeti meg.

Ld. [link]

Krisztus emberi megismerése -- a megtestesült Ige személyében az isteni Bölcsességgel való egysége miatt -- teljesen tudta azokat az örök terveket, amelyeknek kinyilatkoztatására jött. Amiről e tekintetben azt mondja, hogy nem tudja, arról másutt magyarázatul adja, hogy nem kapott rá küldetést, hogy föltárja. A mennybemenetel óta Krisztus dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, de "nem ránk tartozik ismerni az időket és a pillanatokat, melyeket az Atya a maga hatalmában elhatározott" (ApCsel 1,7). Ez az eszkatologikus esemény bármely pillanatban beteljesedhet, jóllehet mind az eseményt, mind az azt megelőző végső megpróbáltatást valami "késlelteti".

Jézus birtokában volt a tudásnak eljövetele módjáról és a világ végéről. Sok-sok jelet említett tanítványainak, amelyek megelőzik ezeket az eseményeket (Mt 24 par). Annak „a napnak és órának", amikor ezek pontosan bekövetkeznek, az „állandó éberségre" figyelmeztetett tanítványok előtt (Mt 24,32 kk; 25 par) mégis rejtve kell maradniuk. A tartalmilag hasonló Csel 1,7-ben Jézus ezt mondja: „Nem a ti dolgotok ('ouk hümón esztin'), hogy (olyan) időkről ('kairousz') és alkalmakról ('kronousz') tudjatok... A végső események idejének az Atya akaratában elrejtve kell maradniuk. Már a XVII. századi kenózis-vitában a tübingeni és a giesseni teológiai karok arról vitatkoztak ilyen igehelyek kapcsán, hogy Jézusnak valóban nem volt-e tudomása a vég időpontjáról (kenószisz), vagy csak nem akarta továbbadni tanítványainak az információt, hanem elrejteni előlük (kriipszisz). Mk 13,32 alapján az első tűnik valószínűbbnek. Ez megintcsak Jézus emberré lételével, a szolgaként önként vállalt korlátokkal magyarázható.

A «nap és az óra» kifejezés a Biblia nyelvén a `pontos időmeghatározást' jelenti. [«Ezt az egyetlen fogalmat két szóval kifejező formulát klasszikusnak tekinthetjük» - mondja B. Rigaux arról a párhuzamos kifejezésről («időpont és alkalom»), amely az 1 Tessz 5,1-ben található (Les épîtres aux Thessaloniciens, Paris-Gembloux, 1956., 553. o.). Vö. Dán 2,21; 7,12.] Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy ez Isten titka, amiről senkinek sem lehet tudása, még az ő `közvetlen tanácsadóinak', az angyaloknak sem. Máté nem ismétli meg a Mk 13,32-ben szereplő («még a fiú sem») kifejezést, de burkoltan az olvasó értésére adja, hogy ez az `adat' a fiú számára is ismeretlen, és ezért nem közölheti. Ez az üdvözítő `tudásával' kapcsolatos adalék sok fejtörést okozott a teológusoknak, valójában azonban egyszerűen Jézus emberi tudásának határaira utal. A jövendő Isten titka, és csak azok tudhatnak róla valamit, akiknek ő kinyilatkoztatja.[ Vö. A. Feuillet, id. cikk, 87-88. o. J. Schniewind is azt állítja, hogy ebben a részben nem Krisztus nem-tudásán van a hangsúly, hanem az Atyától való függésén (i. m., 244. o.). «A parúzia pontos időpontját csak az Atya ismeri, mert ez egyben az ő döntése is» (P. Gaechter, i. m., 790. o.). J. Winandy különbséget tesz Jeruzsálem pusztulásának időpontja (amelyet mindenki előre láthatott) és a parúziának vagy Krisztus végső visszatérésének pontos ideje között: ez utóbbit senki sem ismerhette, hiszen «a mi elgondolásunk szerint az erre vonatkozó döntés még nem született meg» (Le logion de l'ignorance, Mc XIII,32; Mt XXIV, 36, in RB 75, 1968., 63-79. o.). Úgy látszik, hogy azt a nem-tudást, amelyet a szerző Jézus esetében elismer, csupán a körülményekből eredezteti, és nem ontológiai tényekből. ] Ám lehetséges, hogy a szövegnek mélyebb mondanivalója van. Az `ismerni' ige a Bibliában az `akarást' is jelenti. Vagyis a szöveg nem egyszerűen Isten közölhetetlen titkáról beszél, hanem olyan döntésről, amely egyedül tőle függ. A válasz visszhangját az Apostolok Cselekedeteiben (1,7) találjuk, ahol Jézus az ország helyreállításának ideje felől érdeklődő apostoloknak ezt mondja: «Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett». Az üdvtörténet döntő fordulatait csak az Atya ismeri, mert ezek kizárólag az ő meghatározó akaratától függenek.

Christ’s Knowledge: How much did Jesus know? If he was God, why was some of His knowledge limited?

The Jehovah's Witnesses contend that Jesus could not be God because of his limited knowledge for Jesus “learned obedience” (Should You Believe, Chapter 7), did not know the precise day and hour of the Last Day (ibid.), and was given a revelation by God (ibid.). Much of the Jehovah's Witnesses’ confusion here likewise stems from their inability to comprehend the hypostatic union of the God-man Jesus (i.e., it was the created human Jesus, who was not God, who learned obedience). Nor do they understand the nature of Jesus’ three-fold human knowledge.

Theologians are in general agreement that Jesus had a) the beatific, or intuitive, vision of God; b) infused knowledge, and c) acquired knowledge (Catholic Encyclopedia, 930).

A) Vision/Intuitive or Beatific Knowledge

With respect to His vision knowledge it is taught that “Christ in His humanity, i.e., in His human intellect, from the very first instant of the incarnation, had the immediate vision of God, (ibid., 930). “[T]he two, hypostatic union and vision, of necessity go together.”

Christ’s self-awareness as a Divine Person in His human nature includes the beatific, or immediate, vision of God.

Christ’s vision of God, it is common teaching, was not comprehensive with regard to its primary object, the divine essence; >it was limited because it was human<. Nor does it extend, as to its secondary objects, to all that the divine knowledge comprehends, but only to what pertains to the object of God’s vision knowledge…. not to the object of the knowledge of simple understanding …; and here it extends particularly, if not exclusively, to all that pertains to His mission and man’s salvation. (ibid.)

B) Infused Knowledge

Whereas “>the vision is inexpressible in human concepts< (Catholic Encyclopedia, 930) and is a knowledge that ‘Christ derived from His contact with the Father,” >Christ’s infused knowledge is “expressible in human concepts and words<” (ibid., 938). “The distinction may be explicit in Scripture (cf Jn 7.16; Mt 11.27). Infused knowledge is similar to angelic knowledge, “Because vision knowledge is incommunicable in human terms, and Christ’s mission entailed the communication to men of divine mysteries …” i.e., salvation, “ … a communicable knowledge of these mysteries was necessary” (ibid.). Infused knowledge was required because of Jesus’ mission.

Today theologians incline to explain the extension of Christ’s infused knowledge from the purpose and nature of His mission; this was a coming in lowliness, not in glory, and did not require the knowledge of all human learning … but only of all that pertains to men’s salvation …. This was necessary and sufficient for Christ to discharge His mission.” (Catholic Encyclopedia, 938)

C) Acquired Knowledge

“The fact of Christ’s experiential, or acquired, knowledge is considered certain by theologians today,” and like all of us was “limited and restricted.” This knowledge “was perfect in keeping with the concrete circumstances of His time and place, age and mission, and His dealings with people for His redemptive and prophetic mission” (ibid.). Jesus “grew” in this knowledge (cf Luke 2.40, 52) through observation and experience and from other people (ibid.).

D) The Three Kinds of Human Knowledge were Distinct, but not Separate

“[The] three kinds of human knowledge in Christ, required by what Scripture and revelation say of the God-man, did not hinder or exclude but rather complemented one another. The three were required on different grounds and existed on different levels, while uniting in one human consciousness for the purpose of Christ’s mission” (ibid., 938, 939).

The three kinds of knowledge were the acts and possession of one human intellect and one human awareness; they were distinct, not separated. Their perfect harmony, however, remains mysterious; it is part of the very mystery of Christ.” (ibid., 939)

Some modernists place less emphasis on Christ’s vision knowledge believing that it could lead to interference and the exclusion of genuine human experience (Encyclopedia of Religion, 25).

Jesus’ ignorance of the Last Day - Christ knew the Last Day in His vision knowledge which is inexpressible in human concepts, not His infused knowledge. But did the Holy Spirit know the day and hour of the Last Day?

At Mark 13:32 Jesus stated “But of that day or that hour no one knows, not even the angels in heaven, nor the Son, but only the Father.” “Son” in this context does not refer to the “God” of the God-man Jesus but the man and His human knowledge. St. Augustine offered a solution to the question of Christ’s limited knowledge that today is universally accepted, namely, that “Christ had no communicable knowledge of the Last Day because it did not pertain to His mission to reveal it.” “>[One] could say that Christ knew the Last Day in His vision knowledge, not in His infused knowledge<” (Catholic Encyclopedia, 939) (emphasis added).

“Augustine said this in the context of the question about human infirmities taken on by Christ; his solution here too has prevailed: Christ took all of these infirmities, except ignorance, which is not only a consequence but also a principle of sin. (ibid.)”

Roch A. Kereszty explains “The Word has known man and the fullness of human experience from all eternity through his divine knowledge. But in the process of the Incarnation, he empties himself of his divine “status,” renounces, it seems, the direct use of his divine consciousness and knowledge, and becomes aware of himself as man and learns as man gradually about God, himself, people and the world. He consummates his human experience in all these dimensions only in dying and rising to a new, definitive form of human existence (Fundamentals of Christology, 317).

There are also practical considerations regarding Christ’s limited knowledge of the Last Day. Not only was it not necessary in order to fulfill His mission, but mankind’s awareness of the exact day and hour has the propensity for unrepentant man, subject to death at any moment, to put off repentance and salvation until the last possible minute. This would countermand Christ’s command to be constantly vigilant (Matthew 25: 1-13).

The Jehovah's Witnesses contend further that even if, “as some suggest, the Son was limited by his human nature from knowing, the question remains, Why did the Holy Spirit not know?” (Reasoning, 409). The answer is that the Holy Spirit did know because He is one of the Hypostases or Persons of the Holy Trinity. Remember, >usually “Father is not a title for the first person of the Trinity but a synonym for God<” (Encyclopedia of Religion, 54). God is by nature triune and one of those Persons is the Holy Spirit. Therefore, when Jesus stated that only the Father knows exactly when the Last Day shall be, his reference to the Father, the triune God, by definition included the Person of the Holy Spirit.

[link]

Ha profi akarsz lenni:

* [link]

* [link]

A Zsidó levél 5. fejezetével bakot lősz, hiszen a részlet elárulja, hogy az emberségére vonatkozik, így ez is csak Jézus kettős természetét erősíti meg. A Zsidó levél szépen összefoglalja, >mennyiben< tulajdonítható az ő alacsonyabbá válása >az emberré lételének< (5,7-9): "Ki az ő >testének napjaiban< könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő >istenfélelméért<. >Ámbár Fiú<, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az >engedelmességet<; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek." Vagyis ha nem lett volna emberré, nem kellett volna sem könyörögnie az Atyához, sem megtanulni az engedelmességet, hiszen arra Fiúként nem volt rászorítva.

Ez után kend rákérdez arra, hogy mit jelent Jézus esetében az ön-megüresítés. Készséggel válaszolok erre is. Az önmegüresítés (kenózis) ez esetben azt jelenti, hogy Jézus lemondott isteni tulajdonságainak önerőből való használatáról. Ezáltal nem az egy igaz Isten üresedett meg (sem a Szentháromság, sem a Fiú), hanem az történt, hogy az Istenség második személye RANGREJTVE megjelent a teremtményi világban. Nem ragaszkodott az Istennel való egyenlőséghez, mint valami mindenáron megtartandó zsákmányhoz, hanem az isteni (lét)forma (morfé) alá alázta magát, emberi-szolgai (lét)formát vévén magára. Tehát nem az isteni lényegből üresítette ki magát, hanem az isteni rangjából és hatalmából. Az emberré válásban Istennek, a Fiúnak szükségképpen ki kellett üresítenie magát az istenség és az Isten-volt bizonyos állapotából vagy kiváltságaiból. Azonban teljes Isten ÉS (onnantól) teljes Ember maradt. Tehát nem arról van szó, hogy Istensége megszűnt, hanem maximum gyakorlását félretette, hibernálta, stb. Jézus kiüresítette magát, no nem az isteni lényegből, hanem az isteni méltóság bizonyos elemeiből, megalázta magát és engedelmes volt a kereszthalálig. Földi életére ugyan „kiüresítette magát”, vagyis nem élt lelkének ezzel a képességével, hanem hozzánk hasonló módon viselkedett. De rendkívüli esetekben, valami különleges mondanivaló érdekében érvényesítette lelkének ezt az erejét; éppúgy, mint ahogy hasonló esetekben csodatevő isteni hatalmát is megmutatta. Néhány 17. századi protestáns és későbbi anglikán hittudós a Fil 2,7-nek ezt a kifejezését: „kiüresítette magát” úgy értelmezték, mintha Krisztus a megtestesüléskor földi idejére önként lemondott volna isteni természetéről. Ez azonban szintén ellene mond Isten változhatatlanságának. -- Mit kell tehát tartanunk erről a kifejezésről? Csak annyit, hogy isteni természete kifelé való megnyilvánulásairól mondott le, istenségét az emberség álruhája alá rejtette. Néha azonban érvényesítette, például csodatételei alkalmával, de mindig a testén, ill. emberi természetén keresztül, különben megszűnt volna a lényegi egység, megszűnt volna az Ige belemerültsége az emberi létbe.

A Szentháromságtan sose tagadta, hogy a Fiú inden tudását öröktől fogva (!) az Atyától nyeri (Ján. 5,30; 14,10; 17,8), hiszen az Atya és Fiú között legbensőbb viszony van, és az Atya átadott a Fiúnak mindent, az Istenség mérhetlen kincseit és a hatalmat, hogy azokat kijelenthesse. A szentháromságtan is vallja, hogy Jézus a létét és az istenségét is az Atyától kapta - persze nem időben.

Jézus mennybemenetele itt azt jelenti, hogy visszatért az Atyához a magasabb létrendbe. Jézus Krisztus mint Isten sosem változik. De mert az EMBERI testet és lelket magára vette és vele személyileg egyesült, mennybemenetele után benne és általa valamiképpen az EMBERI természet is megdicsőült. Nem úgy, hogy részévé vált a Szentháromságnak, hanem úgy, hogy köze lett hozzá; közelébe került és kiárad rá mindörökké a Szentháromság isteni fénye és áldása. Mivel Jézus emberi természete is megdicsőült, minket is bekapcsol Isten háromságos életébe. Az, hogy Jézus az Atya jobbján ül, azt jelenti, hogy emberi természetével is részt vesz az Atya dicsőségében és közbenjár értünk. Az Atya jobbján kifejezéssel azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia mint az Atyával egylényegű Isten az idő kezdete előtt volt, és ahol az idők végén, megtestesülvén, testi módon is helyet foglal, mert teste ugyanabba a dicsőségbe került.

Kend ezt írja:

„Pál ezt mondta: "Isten felmagasztalta őt egy magasabb állásba" (Filippi 2:9).” – Pedig ez hazugság, a jelzett helyen Pál nem ezt mondta, az ÚVF belehamisít a szövegbe, ld:

„Az Isten éppen ezért >magasABB állásb<a is emelte, és kedvesen megadta neki a nevet, amely minden más névnek felette áll”

Jól látható, hogy a versben az Őrtorony Társulat Krisztus dicsőségét igyekszik csökkenteni : bár "fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé" (az eredetiben ui. túlzó felsőfok van), az ÚVF szerint Isten csak "magasABB állásba emelte" (ami középfok). Továbbá beiktatta a "más" szócskát (csakúgy, mint a Kol 1:16-nál). Helyesen kb így lenne:

„Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és AZT a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb”

„διο και ο θεος αυτον >υπερυψωσεν< και εχαρισατο αυτω >το ονομα< το υπερ >παν ονομα<”

Bevezetés

Két részletet kell megvizsgálnunk: a „magasabb állásba” fordítás pontosságát, illetve a „minden MÁS névnek felette” részletet.

Szótári és nyelvtani adatok

Ami az első vizsgált kifejezést illeti, a hüperüpszoó ige jelentése: minden mértéken felül, minden fölé felemelni (Raffay: „Isten felette felmagasztalta őt”). Az Újszövetségben csak itt fordul elő, és nem is felsőfokot, hanem túlzott felsőfokot fejez ki.

Ami a „minden MÁS névnek felette áll” fordítást illeti, a to onoma to hüper pan onoma jelentése „a minden név felett való név”, azaz „a legfelsőbb név”. Ez felsőfokot fejez ki, ráadásul ószövetségi előzménye is van. A „MÁS” szócska az eredeti szövegből hiányzik, társulati betoldás (vö. Kol 1:16-20).

Értelmezésbeli lehetőségek

Az eredeti szöveg értelme egyszerűen az, hogy a Fiú, aki mindig is Isten formájában volt, majd emberként megaláztatott, és a halálba taszíttatott, feltámadva ismét a létező legmagasabb dicsőségben van (az „Isten formája” felülmúlhatatlan), és a létező Legmagasabb Név birtokosa (Isten Nevénél pedig nincs nagyobb).

Amit a szöveg nem mond

Pál nem azt mondja, hogy Jézus csupán „magasabb állásba” jutott, hiszen ez csak középfokú hasonlítás lenne (alapfok: magas, középfok: magasabb, felsőfok: legmagasabb). Nem is csupán egy „minden MÁS név felett álló” nevet kapott, mintha összehasonlítani akarna, és az ő neve csak MÁS nevek fölé kerülne.

A szövegkörnyezet

Pál gondolatmenete éles ellentéteket állít fel: a Fiú Isten formájában volt, de szolgai, emberi formát vett fel; dicsőségben volt, de porba alázták; a legmegvetettebb volt, de a legnagyobb méltóságba emeltetett. Pál az álmessiásként kivégzett rabbinak, a Messiásnak a lélegzetelállító történetéről beszél (Isten formájában, Istennel egyenlő volt, emberként kínhalált halt, majd ismét megdicsőült), hogy ez a nagy „alászállás” legyen az alázat példája a hívők számára.

A Társulat a részlet értelmezésekor (Érveljünk az írásokból (192. oldal)) arra mutat rá, hogy a 11. versben „Jézus Krisztus Úr az Istenek, azAtyának a dicsőségére” (ÚVF), tehát Jézus és „az Isten, az Atya” különböző személyek. A társulat rossz fordításával szemben az eredeti szöveg(hoti Küriosz Iészusz Khrisztosz eisz dokszan theu patrosz) azonban csak azt módja: az „Atya Isten dicsőségére”, ami nem zárja ki azt, hogy a Fiú is Isten lehetne.

Tágabb bibliai összefüggések

Nincs az a zsidó vagy zsidó származású keresztény, akinek a „minden név felett való név” hallatán ne a Név jutna az eszébe. Istent azóta is, a mai napig úgy emlegetik: „a Név” (ha Sém). Pál Krisztusról mondja, hogy „nincs üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (Csel 4:12), ami nem csoda, hiszen Jézus szerint is Jézusnak adta az Atya a nevét (Jn 17:11).

Az, hogy a Krisztust Isten emelte fel, és Isten adta neki a Nevet, nem mond ellent annak, hogy a Fiú maga is Isten lenne, ha Isten lénye több, mint Atya: Fiú és Szentlélek is. A Fiú egy emberi testében valóban „kisebb” volt az Atyánál (Jn 14:28, „az én Atyám nagyobb nálam”), és mint Messiás, mint ember, az őt küldő Istentől való teljes függőségben élt (1Kor 11:3, „a Krisztus feje [vezetője] az Isten”). Ma mégis Úr minden felett: „előtte hajol meg minden térd” (2:11), amint az megmondatott: „Nincs más isten rajtam kívül, igaz és szabadító isten nincsen rajtam kívül. Rám figyeljetek a föld végéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más! Magamra esküdtem, igazság jött ki számon, szavam megmásíthatatlan: Előttem hajol meg minden térd” (Ézs 45:21-23).

Helytelen fordítások és értelmezések

A legtöbb magyar fordítás sajnos figyelmen kívül hagyja, hogy a névről, arról a bizonyos névről van szó (to onoma), és nemcsak „olyan név” adatott neki (lásd Károli, Czeglédy, Raffay, Kecskeméthy, Ravasz, Vida, Csia, Katolikus, Békés-Dalos, Káldi).

Helyes fordítások és értelmezések

Angolul: „God highly exalted him and bestowed on him the name, which is above every name” (NASB) „God (also) exalted him to the highest place / highly exalted him and gave him the name that is above every name” (NIV, NRSV) „God raised him to the heights and bestowed on him the name above all names” (REB); „God, therefore, has lifted him on high, and has given him the name which surpasses every name” (NBV).

Magyarul: „fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden név felett van" (Ökumenikus); „azért Isten is felmagasztalta Őt, és azt a nevet ajándékozta neki, amely minden névnek felett vagyon” (Buday).

A Társulat tanítása és a fordítás közötti összefüggés

A Társulat tagadja, hogy Jézusban Isten járt köztünk, számára Jézus csak egy teremtett lény, ha az első is az Isten után. Ezért lehet érdeke kisebbíteni a Messiás megdicsőülését, és elkendőzni azt a tényt, hogy Jézus csak visszatért oda, ahol mindig is volt, Isten létformájába.

Összefoglalás

A bibliavers Krisztusnak az Isten formájában való létet, Istennel való egyenlőséget vagy azonossságot, az Isten méltóságát, Nevét és tekintélyét tulajdonítja. Ezzel a Fiú és az Atya személyét nem azonosítja, de Isten lényét két személyben is láttatja.

„Ha te valaki előtt megjelensz, hogyan lehetsz azonos azzal, aki előtt megjelensz? Mindenképpen másnak és tőle függetlennek kell lenned.” – Kendnek megint csak a modalizmust sikerült megcáfolnia, méghozzá elég sután. A háromságtan szerint az Atya és a Fiú két személy (létállapot), de egy Isten. Nem azt állítja, hogy "személyére," hanem "lényegére" nézve ugyanaz. No ezért kellene kendnek utánaolvasnia annak, amit bírálni próbál. Továbbá megint csak megfeledkezik Jézus emerségéről….

Ez után kend bekopíroz különböző amerikai szerzőket, akiről (velem együtt) gondolom azt se tudja, hogy kicsoda, viszont jól hangzott az Őrtoronynak (akitől ezt kimásoltad) eljátszania ezt a „még dr. X.Y. is azt mondja” jellegű tekintélyelvű érvelést (argumentum ad verecundiam). Victor János meg ezt írta: "nem hihetünk Isten mellett még egy vagy több más valóságban is, sem egy Istennél alább helyezendő Jézus Krisztusban", és ismét: "De arról sem lehet szó, hogy ezzel a hitnek három olyan egyenrangú tárgyát jelölné meg, amelyek mint különálló valóságok helyezkednének egymás mellé." Vagyis az általad felhozott érveknek E mondatoknak persze megvolt a maguk helye a szöveg egészében: rávilágítottak arra, hogy a Hiszekegy felépítése nem szubordinációs, de nem is triteista krisztológiára utal, hanem az ortodox szentháromságtanéra, ahol az egy Isten három létformája kölcsönösen áthatja (átjárja) egymást. Nem egymásnak alárendelve, de nem is egymástól függetlenül léteznek, hanem egyenlő istenségben és egymásban. Az Atya a Fiúban, a Fiú meg az Atyában.

Tehát hiáa jelented ki ilyen nagy melénnyel, hogy „Tény, hogy Jézus nem Isten, és sohasem vallotta magát Istennek.” – mert a Szentírás igen is valóságos Istenként és Úrként jelenti ki őt, és nem nevezi sem teremtménynek, sem pedig angyalnak, stb. Azt így csakugyan nem mondta, hogy „én Isten vagyok”, de ezzel megint az egyes elemek sandbox-ba zárásával játszol el, ha egyszer az Újszövetség írói többször mind explicit és mind implicit módon állították az ő istenségét. Amit ez a bizonyos Bulletin ír az „utóbbi idők” kutatásairól, az nem kendteknek ágyaznak meg, hiszen ezek nem ariánuso teológusok, hanem modernista, a Bibliát kilúgozó teológusok, akik szerint pl. János evangéliuma nem megbízható. Mit gondol kend, hány olyan híres doktort tudnék összeszedni fél óra alatt, aki ilyen nagy melénnyel kijelenti, hogy nincs Isten? Na, éppen ennyit ér az, hogy kendtek különféle liberális teológusoktól idéznek.

A megváltottak istengyermeksége nem azonos az Ige, a Fiúnak az Atyához való páratlan relációjával, amelyet a görög „monogenész” szó fejez ki, így kijátszani sem lehet ellene. Ezt még kendtek is elismerik, hiszen ezt írja kendtek egyik kiadványa (amellyel most itt összeakasztotta kend a bajszát):

"Jézus nem egyszerűen „Isten fia”, ahogyan Sátán utalt rá, amikor megkísértette (Máté 4:3, 6). Jézust joggal nevezik „Isten egyszülött Fiának” (Ján 3:16, 18). Az „egyszülöttnek” fordított görög kifejezést így határozzák meg: ’egyetlen’ vagy ’egyedüli, egyedülálló, egyedi a maga nemében’. Jehovának több száz millió szellemfia van."

A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

Az ember teremtmény, és lététől függetlenül nyerheti el a kegyelmi rendbe való befogadást. Ezt nevezem örökbe fogadásnak, hiszen az ember létezhetik úgy is, hogy nem vagyunk gyermekévé fogadva. Az újjászületés akkor következik be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket.

* "...eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk.." (Ef 1,5)

* "Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad." (Zsid 12,6)

Jézusnak a másféle, minőségileg különböző Fiúságát számtalan helyen jelző, ő az "egyszülött Fiú", ld. [link]

Erről is írtam már:

„Háromféle értelemben lehet valaki "Isten fia". Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az istenfiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászületésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig "Isten Fia": a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától "születik", ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az istenfiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy "egyszülött Fiúról" beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: "a mi Atyánk", hanem így: "az én Atyám és a ti Atyátok". Ő az "egyszülött Fiú", aki "az Atya kebelében van". (Ján. 1, 18.)” Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű "Isten" szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

A Fiúnak az Atyától való ÖRÖK "születése" vagy „nemzetése” szó alatt nsm a megigazult teremtmények újjászületését értjük (a továbbiakban ezzel kívánod összemosni, ezért különösebben nem is válaszolok rá külön), hanem azt a típusú szellemi nemzetést értjük, amely egyedül a Fiú, az Ige sajátja ("Egyszülött Fiú" v. "Egyszülött Isten"). Az Atya a nemzésben az egész lényegét átadja a Fiúnak, azért minden, ami az Atyáé, az a Fiúé is (Jn 16,15). Az atyaság a nemzés megjelölése, a fiúság a születésé. A Szentlélek származására közelebbi adat nincs. A gör. genneszisz, 'nemzés' és az ekporeuszisz, 'származás' szavak között különbségét. Az Atya az eredet nélküli ősprincípium az isteni életben, a Fiú tőle születik, de ezt a nemzést és születést az örök végtelen szellem változatlanságában kell elgondolnunk. Amennyiben a Fiú egyúttal a Szó, a Logosz, az Atyától való születését a szó megfogalmazásának képében kell gondolni. Az Atya öröktől ismeri magát, semmi sincs lényegében, amit föl ne fogna, azért egyetlen örök Szóban ki tudja magát mondani, úgy, hogy a Szó őbenne marad és egészen őt tükrözi. Mégis ő a kimondó, a Fiú pedig a kimondott Szó. De mivel ez a kimondott Szó az Atya tökéletes képe és benne van az egész isteni lényeg, azért származását lehet születésnek mondani. Mivel a megismerés az értelem munkája, azért mondhatjuk, hogy a Fiú születése értelmi tevékenység útján jön létre.

Ezen a versen meg gondolkozzon el kend:

"Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök." (Gal 3:26-29)

Hogy láthassa, hogy az istengyermekség minden hívő sajátja lehet, nem pedig csak egy kiváltságos belső kasztnak, kend főnökeinek. A JT. hatalmi elitjének azért kell ez a kasztrendszer, ez a két osztályos kereszténység, hogy az egyszerű tagsággal szemben megkérdőjelezhetetlen hatalmi helyzetbe kerüljenek.

Így nincs mód legális lázadásra, a vezetők jogos leváltására, arra, hogy bármelyik alulról jövő kezdeményezés ésszerűen, igazoltan és jogosan leváltsa őket.

A "ráják", azaz, az egyszerű tagság, a nem felkent Jehova Tanúi rabszolgaként, FELTÉTEL NÉLKÜL kötelesek követni, a magát "rabszogának, rabszolga osztálynak" nevező önkikiáltott Őrtorony felkentek kis csoportját, akik gyakorlatilag alattvalóikhoz viszonyítva isteni jogokkal rendelkeznek.

"Mintha Isten mondta volna", úgy kell parancsaikat, utasításaikat, a megfellebbezés, kritika lehetősége nélkül végrehajtani.

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy még az Újszövetségből is ki van zárva az egyszerű tagság, tehát Jehova Tanúi túlnyomó többsége, csakis a felkentjeiken keresztül részesülnek Isten ajándékaiból.

A Tanúk az Őrtorony Szervezet manipulációja hatására "önként" lemondanak mindenről, amit az Isten, a Biblia szerint nekik is adni akar.

Eközben nem veszik észre, hogy milyen helyzetbe kerülnek.

Néhány ilyen szempont:

Nem az övék az Atya, mert nem az Atya gyermekei, nem kapták meg a FIÚSÁG lelkét, mert ezt szerintük csak az Őrtorony felkent kis csoportja kapta meg közülük.

Én meg arra lennék kíváncsi, ha imádkoznak, milyen alapon szólítják Istent Atyának

(Róma 8:15-16)

Nem az övék a Fiú, mert nincs bennük a Fiú, és ők sincsenek Krisztusban, tehát nincs bennük az élet sem, mert hitük szerint ez csak az Őrtorony Szervezet maroknyi felkentjének jár.

Akkor vajon hogy élnének örökké?

A "rabszolgájuk" által?

Mondjuk, 1 János 5:12, akkor hogy is van ez?!

Nem az övüké a Szent Lélek, (Szent Szellem), mert hitük szerint nem lakik bennük, ők NEM a Temploma, hanem csak és kizárólagosan az Őrtorony maroknyi felkentjére vonatkozik ez a kiváltság, a Tanúk tulnyomó többsége csak rajtuk keresztül részesül belőle.

Csak azt nem értem, hogy akkor hogyan járhatnak Lélek szerint, hogyan volnának képesek nem a test szerint élni, egyáltalán hogyan szentelődhetnek meg Szent Lélek nélkül?

Mondjuk, Róma 8:9, 1 Korinthosz 6:11.

No, meg a legalapvetőbb, ha nem lakik bennük Isten Lelke, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, akkor milyen alapon reménykednek a feltámadásban.

Mondjuk, Róma 8:11

Aki hisz, azt Isten igaznak nyilvánítja (Róm 3:22-26), a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13, Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1 vö. Jn 3:1-8), megkapta a Lelket (Jn 7:37-39, 1Kor 12:13-14), Vele elpecsételtetett, felkenetett (Ef 1:13, 2Kor 1:21-22), Isten benne lakik (Jn 14:17, Ef 3:17, 2Jn 9). Mindez Isten munkája (Fil 1:6), aki Benne bízik, nem vész el (Jn 3:16,10:28-30, 1Pt 1:3-9, Júd 24).