Jézus a pokolba került, amikor meghalt?

Már a kezdet kezdetén az a veszély fenyegette a tiszta imádatot, hogy megrontják azok a hamis vallásos gyakorlatok és gondolkodásmódok, amelyek körülvették azt — ilyen volt az egyiptomiak, a kananeusok és a babiloniak befolyása. És az izraeliták sajnálatos módon hagyták, hogy ezek erősen megrontsák igaz imádatukat (Bírák 2:11–13).

Évszázadokkal később, amikor az i. e. negyedik században az ókori Palesztina Nagy Sándor uralkodása alatt a Görög Birodalom része lett, még mélyebbre süllyedtek a romlottságban, és ennek maradandó bomlasztó hatása volt. A zsidókat besorozták Sándor hadseregébe. A zsidók és az új hódítók közti kapcsolatok erős hatással voltak a zsidók vallásos gondolkodására. A judaista oktatást áthatotta a hellenisztikus gondolkodás. Jázon főpap állítólag alapított egy görög akadémiát Jeruzsálemben i. e. 175-ben, hogy támogassa Homérosz műveinek tanulmányozását.

Érdekes, hogy egy szamaritánus, aki az i. e. második század második felében írt, igyekezett a Biblia történelmét hellenisztikus történetírásként bemutatni. Az olyan apokrif zsidó könyvek, mint Judit könyve és Tóbiás könyve, valójában görög erotikus legendákra hivatkoznak. Számos zsidó filozófus lépett színre, akik megkísérelték összeegyeztetni a görög gondolkodást a zsidó vallással és a Bibliával.

Leginkább egy i. sz. első századi zsidónak, Philónnak tulajdonítanak ilyen szándékú erőfeszítéseket. Ő kisajátította Platónnak (i. e. negyedik század), Püthagorasz követőinek és a sztoikusoknak a tanításait. A zsidókra nagy hatást gyakoroltak Philón nézetei. Egy zsidó szerző, Max Dimont ezeknek a tanoknak a zsidó kultúrába való beszivárgásáról ezt mondta: „ A zsidó tudósok — gazdagodva a platóni gondolatokkal, az arisztotelészi logikával és az eukleidészi tudománnyal — új módszerekkel közelítették meg a Tórát . . . Kezdtek a zsidó kinyilatkoztatásokhoz görög érveléseket kapcsolni.”

Még hogy nem volt átfogó zsidó hellenizálódás az évszázadok során!

Te idézgettél Pál apostoltól, de az igazság az, hogy azzal szemben, hogy ti mit szeretnétek belehallani az ő beszámolóiba, Pál sohasem tanította a lélek halhatatlan voltát.

Pál apostol az 1Korinthus 15:35–58 és 2Korinthus 5:1–10-ben a feltámadásról írt. Ebben vajon, Platónnak és a görög filozófusoknak a halhatatlan lélekkel kapcsolatos elképzeléseit követte, vagy Jézussal és az Írások többi tanításával volt összhangban?

Az Immortality of the Soul or Resurrection of the Individual című füzet, amit 1947-ben írtak és az észak- és dél-amerikai görög ortodox egyház hagyott jóvá, a St. Paul’s View with Special Reference to Plato alcím alatt egy jellemző választ ad. Miután a feltámadás természetét tárgyalja a fent említett írásszövegekben és a kor hellenisztikus befolyásáról beszél, a szerző így következtet:

„Platón azt tanítja, hogy a lélek a testtől különválasztva folytatja a végtelen és örökké tartó létezését. Platón számára a lélek lényegénél és valóságánál fogva halhatatlan . . . Szent Pál nem tanít ilyen nézetet s nem is tesz célzást erre . . .

Pál apostol nem a lélek vagy a szellem halhatatlanságával foglalkozott, mint ami egy elválasztott és különálló rész, hanem az ember egész, összetett lélek-szellem testének a feltámadásával, ami Krisztus feltámadásának a következménye. Pál elképzelésének a feltámadó testtel kapcsolatban semmi köze a halott testek sírból való feltámadásához.

A feltámadó testtel kapcsolatos elképzelése jobban kifejezhető úgy, mint az egész ember egységének, ugyanazon személynek, a személyiségnek, a lelki tényezőktől befolyásolt testi szervezetnek, a valódi, szellemi és fizikai tulajdonságokkal rendelkező egyénnek az átváltoztatása, újrateremtése és helyreállítása Isten ereje által. Eljövendő feltámadásunk nem saját természetes tulajdonjogunk alapján fog megtörténni, hanem Isten királyi ajándékaként.”

Igen, a halhatatlanság nem az ember veleszületett tulajdona. Inkább Jehovának, a mi Urunk Jézus Krisztus általi nagyrabecsült és kegyes ajándéka az azok számára, akik a keresztény gyülekezetet alkotják (1Korinthus 15:20, 57; Filippi 3:14).

Miért van az, hogy az általad oly "egységesnek" titulált tantételt annyian támadták és támadják most is, Jehova Tanúin kívül is?

Dehogy minősítem le a Mindenhatót, hiszen a mindenhatóság nem foglalja magában a fogalmi-logikai önellentmondásokra való képességet, hiszen olyan nem is létezhetik. Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen. Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti. Egyébként ez a helyes válasz az ateista részről felmerülő kritikákra, hogy „tud-e Isten olyan követ teremteni, amit ő sem tud felemelni” jellegű kérdésekre.

Az emberi gondolkodás nem valami ajjaj-veszélyes dolog, hanem az Istennek ajándéka, hogy az ember fogalmi gondolkodásra képes. A „filozófia” szó pedig nem valami mumus, amitől félni kell, mert „jaj, veszélyes”, hanem azt jelenti, hogy az ember gondolkodik – ezt pedig Isten akarta, hiszen nem robotoknak teremtett minket. Te is filozofálsz, csak legföljebb nem hívod annak, hanem ilyen „Istennek a szervezetén kifejtett világosságainak elmélyítése” vagy minek hívhatod. Engem ezekkel az Őrtorony-madárijesztőkkel nem fogsz tudni megijeszteni, hiszen én nem rosálom le a bokám, ha bedobnak ilyen ellenségnek kikiáltott fogalmakat, személyeket, hogy ti. ez már, az és ezt nem szabad, mert akkor mi lesz a mi világosságainkkal, stb.

A görög pszükhé szó nem a gaz „vallásos filozófiák” (az meg milyen?) jelent lelket, hanem a görög nyelven (így magában).

„Te magad is elismered, hogy a héber megfelelője nem hordozta mindazt a gondolatot, amit a görögből jött pszükhé igen.” – Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy a ’nefes’-nek az archaikus változata (Ábrahám, Mózes, Dávid korabeli) szerint az elsődleges jelentése nem ez volt. De kizárva sem volt, csak nem ez volt az elsődleges, és a hangsúlya egész más volt.

„De szerinted, mivel később a(z) (igaz imádattól eltért) zsidók ezzel a szóval fordították a nefest…” – Miért lennének ezek igaz imádattól eltért zsidók? A Septuaginta fordítói nem voltak „igaz imádattól eltérőek”, hiszen az jó 300 évvel Jézus előtt volt, és akkor még nem létezett a farizeus meg a szadduceus párt sem. Megjegyzem ezt a Septuagintát használták az apostolok is, amit kétlem, hogy megtettek volna, hogy ha ez egy hamis „lelket-belopó” ferdítés lenne-

„…ez azt bizonyítja, hogy az eredeti nefesnek visszamenőleges hatállyal módosult a jelentése?” – Nem visszamenőleges hatállyal, ilyet sosem állítottam. Olyan ez mintha egy angol szövegben a "gun" szót olvasva automatikusan a 300 évvel ezelőtti jelentést vennéd figyelembe és ágyúnak fordítanád figyelmen kívül hagyva hogy manapság már minden lőfegyvert "gun"-nak hívnak zsebpisztolytól kezdve a gépfegyveren át a hajóágyúig.

„Azért, mert a pszükhét a görögök más értelemben is használták, nem lehetett használni a nefes fordítására?” – De igen, mégpedig akkor hogyha a fordító korában MÁR jelentett a nefes olyant IS, mint a görög pszükhé.

„A te magyarázatod szerint a zsidókat a Krisztus előtti több évezredes történelmük során, a környező népekkel szemben tudatlanságban, szándékos sötétségben tartotta.” – Én ilyent nem mondtam. Másrészt nem volt az több évezredes, hanem legföljebb másfél évezred, és ebből legföljebb csak az első párszáz évről beszéltem. Egyébként nem tartotta sötétségben, én arról beszéltem, hogy a hangsúly a monoteizmus megszilárdításán volt, amely nem két napos projekt egy politeizmusra nagyon hajlamos környezetben.

„Amikor azok már réges-régen hitték, tanították, leírták a halhatatlanságba vetett hitüket, akkor a zsidókat ettől Jehova megfosztotta.” – Nem fosztotta meg, hanem direkt (explicit) kinyilatkoztatást ez ügyben nem közölt, csak implicit jellegűeket, továbbá jóváhagyta ezt, amennyiben nem fogalmazott meg elítélő nyilatkozatot, amire szükség lett volna, hogyha a zsidó tanítás ebben a kérdésben olyannyira eltért volna a környező népekétől. De mivel nem tett, akkor ebből az következik, hogy ha pogányok is hittek ebben, akkor ezt jól hitték (kivéve persze az ehhez társított babonás elképzeléseket), és a zsidók ebben nem is tértek el.

„Sőt, korántsem vált egyértelművé, még Jézus után sem, hogy miről is lenne szó.” – Óh, dehogynem, egy rakás ókori idézetet kaptál, ellenben olyanra egyetlen közvetlen forrás sincs, ami azt mutatná, hogy akár a korai zsidók, akár az ókeresztények lélektagadók lettek volna. Tudományos vitában – tudod – az elsődleges forrásokra szokás támaszkodni, az akkori leletekre, nem pedig a másodlagosakra, olyasmikre, hogy valami amerikai marginális magánegyetem liberális tanára mit jelentett ki valami marginális jelentőségű folyóiratban.

„Ezzel ellentétben, Jehova a népét - a mai liberális gondolkozással iszonyú szélsőségesnek tartott - vallásilag, hitelvileg zárt "burokban" tartotta, aminek a megszegését csak a halálbüntetés terhe mellett lehetett megtenni.” – Ez csak részben igaz. Konkrétan megmondta, hogy mik azok a pontok, amelyekben nem szabad követniük a környező népeket. A lélek kérdése nincs közöttük. Egyébként gondolom ezt a mintát is arra akarnád felhasználni, hogy igazold („lám…!”) a felekezeted „külpolitikáját” – csakhogy ez elmenne a lényeg mellett, és egy ebionita-judaizáló (Ószövetség-centrikus) világnézetű eretnekség lenne, amely nem veszi figyelembe, hogy azóta lett egy evangélium, amelynek a szellemisége nem ezt sugallja.

„Valójában nagyon alapos és mindenre kiterjedő hitrendszerrel különböztette meg Isten a zsidókat. Itt nem volt helye kételyeknek, misztikának, homályos tévtanoknak.” – Tévedés, hogy mindenre kiterjedő. Ha elolvasod Mózes 5 könyvét, láthatod, hogy a benne foglalt tanítás nem képez egy egységes teológiát (ahogy te nevezted „mindenre kiterjedő hitrendszert”), hanem sokkal inkább arról van szó, hogy megjelöli a legfontosabb célt, a monoteizmust, vagyis Jahve, mint az egy igaz Isten imádatát, és eköré egy széleskörű szabályok tömegét szabja, a maga szankciórendszerével. Leírja, hogy hogyan kell zajlania a kultusznak, mik a tilalmazott cselekmények, és hogy milyen büntetéssel kell súlytani az ezt megszegőket. De távol áll attól, hogy akár még Istenre vonatkozólag is tételes tanítást adjon.

„Vajon miért volt ez a szigor? Nyilván azért, mert e világ uralkodója Sátán és a "vívmányai" közé tartoznak a hamis vallások is, melyek határozottan szörnyű következményekkel jártak az emberi történelemben... Na ettől féltette Jehova az ókorban a népét.” – A dolognak egyszerűbb okai vannak, ennél a paranoid rendszernél. Mégpedig az, hogy ekkoriban a világ összes vallása politeista volt, a maguk antropomorf isten-elképzeléseit vetítette rá lényegében mindenre. Így lett külön istene a napnak, viharnak, tengernek, stb. Így lett egy egyszerű szoborból fétis, imádat tárgya. Így lett a vallás mitológiává, hősies történetek sorozatává. Ebben a közegben előállni azzal, hogy lám, ezek a vallások mind eltévelyedések, a kultuszuk mit sem ér, a sok bálvány, amelyre büszkék a népek nem hoz semmit a „konyhára” – nos, finoman szólva is forradalmi gondolat volt. Olyannyira így volt ez, hogy évszázadokig még maguk a zsidók is hezitáltak, akárhányszor csak meggyengült a jeruzsálemi kultusz, rendre visszatértek valamilyen szomszédból importált „isten” imádatához.

Innentől a dolog tiszta pedagógia. A drogról leszoktatandó pácienst sem engedjük vissza még egy-két tabira miután nagy nehezen úgy-ahogy sikerült leszoktatni. Isten tehát ARRA A KORRA azért alkalmazott olyan szigort, mert a lépés maga volt radikális, és ezt csak radikális beavatkozással lehetett „lenyomni” a zsidók torkán.

„A későbbi "kereszténység" vallási tévtanai kialakulásának rossz hírű története jól beleillik abba, amit Jézus és apostolai megjövendöltek az ő napjaik utáni időre. Ők azt mondták, hogy Krisztus visszatérése előtt bekövetkezik a hitehagyás, az igaz imádattól való eltérés vagy elhajlás…” stb. – Ezzel csak az a gond, hogy ez így marhára nincs benne a Bibliába. Ehelyett ott arról van szó, hogy Jézus EGYSZER és MINDENKORRA alapít EGY Egyházat, és ARRÓL mondja ki, hogy még a pokol kapui SEM vehetnek erőt. Pál azt mondja, hogy az élő Isten egyháza „az igazság oszlopa és szilárd alapja” (1Tim 3:15). Hol illik ebbe a leírásba egy néhány évtized alatt nyom nélkül kifingó egyház? Amire te gondolsz, azok a versek nem egy „nagy hitehagyást” jósolnak meg, ami során maga az Egyház szűnnek meg 1800 évre, hiszen csak azt mondja, hogy lesznek-jönnek tévtanítók is, ami igaz is volt, de azt nem mondja, hogy átvennék az uralmat az Egyházban, azt végérvényesen eltorzítva. Sőt, konkrétan tudható, hogy kik voltak ezek a csalók, ha nem is mind név szerint. Hogy csak néhány példát soroljak: gnosztikusok, ebioniták, markioniták, ariánusok, szabelliánusok, stb. stb. – végtelen lehetne a lista. Ezek a figyelmeztetések a folyamatos hitvédelem szükségességére figyelmeztetnek, nem pedig egy 1800 éves nagy széthullásról, amit majd egy amerikai részvénytársaságnak (eredetileg tényleg ekként alakult a WBTS, nézd csak meg a zöld történelemkönyvetekben) kell majd korrigálnia

„…és mielőtt eljönne Isten pusztító napja a dolgok eme rendszerére, a tiszta imádat helyre lesz állítva.” – Már, bocs de hol olvastál te egyház-helyreállításról? A tiszta imádatot nem kellet helyreállítani, hiszen azt egyszer alapította meg és mindenkorra.

A Biblia nem beszél az Egyház "abbamaradásról", sem "újjáéledésről", hanem bizony az Egyház folytonos.

A Biblia szerint az Egyháznak a világtörténelem során mindig (folyamatosan) láthatónak kell lennie:

„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” (Mt 5,14)

A hegyre épült város természetesen az Egyházra utal. Ez a vers világosan tanítja, hogy az Egyháznak mindenkor láthatónak és létezőnek kell lenni. Bedönti azt az elképzelést, hogy az Egyház valaha is megszűnik, vagy, hogy az első század és az állítólagos „restauráció” között „undergroundként” létezett. Mert elrejteni nem lehet! Mindig is létezett. Persze azoknak, akik ezt a világos kijelentést meg akarják kerülni, kéznél van egy nagyágyú: „Látható az, csak te vagy vak!” – hát ezzel így könnyű gyakorlatilag bármit és az ellenkezőjét bebizonyítani! Azok a vakok nem a standard emberek, hanem fanatikus, vakbuzgók, akikre igaz, hogy akkor se hinnének, ha Jézus megjelenne nekik. Elég szomorú, hogy mindenkit le kell vakozni ahhoz, hogy előrejussanak. A Szentírás nem ilyen Egyházról beszélt.

„…erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16:18)

1Tim 3,15 – Az igazság oszlopa és alapja az Egyház.

Vajon miféle oszlop és biztos alap, amelyet az első szél elfúj?

Mt 28,20 – Jézus megígéri, hogy mindig Egyházával marad.

Vajon elmondható ez abban az esetben, hogyha a történelem egy jelentős szakaszán az Egyház nem is létezett?

„Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, HOGY szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és >fölépítsék Krisztus testét<.” (Ef 4,11-12)

Látod? Krisztus testének, vagyis az Egyháznak felépítése az első századi követőinek feladata volt. Lebontásról, második újra-felépítésről szó nincs.

Nézd csak meg Szent Ignác, Antióchia püspöke szavait. A Szmirnaiakhoz írt levelében ezt írja: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan, ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus egyház.” (8,1; Kr. u. 110). Felettébb érdekes, hogy ugyanez az antióchiai egyház használta először a „keresztény” terminust is (ApCsel 11,26).

Ez innentől már puszta Őrtorony-ideológia: helyet kell csinálni egy az első századra odafantáziált ős-Jehovatanúja közösségnek.

„Erről a „napról” Pál apostol ezt mondta: „Nem jön el az addig, amíg előbb be nem következik a hitehagyás és meg nem jelenik a törvénytelenség embere, a pusztulás fia” (2Thessalonika 2:3, 7).” - 2Thessz 2:3 Eredeti szövege: nem “nagy hitehagyás”, hanem “elszakadás” (részletezés nélkül), és ekkor jelenik meg az Antikrisztus is, aki beül Isten templomába, isteníti magát stb. Mindebből még semmi sem történt meg.

Krisztus Urunk második eljövetelét bizonyos események fogják megelőzni. (V. ö. Máté 24, 11. 24. Márk 13, 22. Luk. 21, 25. sk.) Ezek közé az előzmények közé tartozik az elszakadás, vagy elpártolás az Istentől, Krisztustól és az evangéliumi hittől. Az Üdvözítő, midőn Jeruzsálem pusztulásának az előjeleiről szólt, azt is megemlítette, hogy akkor sokan megbotránkoznak, a gonoszság megnövekszik, és a szeretet sokakban meghűl. (Máté 24, 10. 12.) Hasonlóképen lesz Krisztus Urunk második eljövetele előtt a világ végén, mert Jeruzsálem pusztulása és annak előjelei egyúttal előképei a világ végének, illetőleg az azt megelőző eseményeknek. Krisztus második eljövetele előtt azután meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának: az őskeresztények az Istennek, Krisztusnak és az emberek üdvösségének nagy ellenségét antikrisztusnak neveztek (Ján. I. 2, 18. 22 ; 4, 3. Ján. II. 7.), de ezt az elnevezést nemcsak egy személynek adták, hanem az Isten és Krisztus minden nagyobb és veszedelmesebb ellenségének. Szt. Pál minderről bizonyára részletesebben beszélt a tesszalonikaiaknak, mikor köztük időzött (lásd 5. v.), most csak röviden az emlékezetükbe idézi, amit akkor mondott, s azért a szavai előttünk homályosak. Azt sem tudjuk biztosan megállapítani, hogy a bűn embere és a kárhozat fia alatt egy vagy több személyt ért-e, avagy csak megszemélyesíti azt a nagyfokú gonoszságot, a gonoszság titkát (v. 7.), amely megelőzi Krisztus második eljövetelét. A Jelenések könyve szerint a világ végén feltámad börtönéből «a sárkány», «az ördög», «a sátán» és elcsábítja a népeket. (Jel. 20, 2. 7. 8.)

A gonoszság titka: a gonosznak, az antikrisztusnak az Istennel ellenséges hatalmaknak a működése már most is megvan, de teljes erővel fellépni nem tud, mert útjában áll az, aki most még tartóztatja: valószínűleg arra a személyre, illetőleg azokra a személyekre gondol az apostol, akik az Isten végzésének és tervének a végrehajtásában közreműködnek és az evangéliumnak az egész világon való elterjesztésén fáradoznak. A gonoszság titka az ő munkájuk megakadályozására és lerontására tör. A gonoszság titka teljes erejében meg nem nyilvánulhat, amíg az útból el nem távolítja az Isten igazságának a hirdetőit, azaz a működésüket lehetetlenné nem teszi s rajtuk nem győzedelmeskedik.

„Később ezt jövendölte: „Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat” (Cselekedetek 20:29, 30, K.f.).” – Ez sem mutat semmiféle általános „nagy hitehagyásra”, amit majd Russelnek kell helyreállítani, hanem csak annyit mond, hogy lesznek hamis tanítók (ami mint mondtam igaz is lett), de azt nem mondja, hogy átveszik az uralmat az Egyházban. Az afixis nem csupán Pál Efézusból vagy Keletről való elutazására utal, hanem ebből a világból való eltávozására, halálára (eufémizmus). A „dühös farkas” a tévtanítókra vonatkozik (Mt 7:15), akik felemésztik a nyájat, prédává teszik a gyülekezetet. Külső és belső ellenség támadásaival kell számolniuk. Az elvilágiasodás és a szektásság az a két front, amely különböző keretek között ugyan, de állandóan kísérti az egyház életét. Kettős irányú küzdelemre kell felkészülni. Egyrészt a zsidók részéről jön a támadás (vö. Jn 8:44), másrészt az egyházon belülről. A tévtanítás igen korán jelentkezett az egyház életében (Gal 1:7; 2Kor 11:13kk.). A gyülekezet vezetői elé Pál önmagát állítja példaként. Pál éjjel-nappal – a maga kézművesi munkája mellett – (1Thessz 2:9; 2Thessz 3:8) lelkigondozói beszélgetéseket folytatott. E lelkigondozói beszélgetések mellett az imádság „forró drótját” sem hagyta kihasználatlanul. Rendkívül buzgón könyörgött a gyülekezetekért (1Thessz 3:10; 2Tim 1:3). Az apostol beszédének természetéből adódik, hogy az időmeghatározás nem precíz, nem törekszik nap és hónap szerinti pontosságra. Abban a reménységben szól, hogy Isten Igéjének ereje megmarad és hatásos akkor is, ha nem ő közvetíti. Éberséget, önzetlenséget, áldozatvállalást kíván a gyülekezet gondozása (Róm 16:17k.; Fil 3:2.18k.; 1Thessz 5:6; 1Kor 16:13; Kol 4:2). Aki éber, a veszedelmek különböző formáit már csírájukban meglátja, akkor, amikor még könnyen lehet segíteni a dolgon. Aki önzetlen, annak munkáját nem a kilátásban lévő haszon határozza meg: nem a gyülekezet javait, hanem a gyülekezetet szereti. Aki áldozatot is kész vállalni, az nem kerüli ki az ún. nehéz eseteket, a gyengéket, az elesetteket, azokat, akik az ember idejét, figyelmét, kézzelfogható segítségét igénylik. A farkas–bárány kép hozzátartozik ahhoz a képes beszédhez, amelyet Jézus használt követői jelölésére és az ellenség meghatározására (Jn 10:12; Lk 10:3; Mt 7:15), mélyen ószövetségi gyökerű (Zsolt 23). Ehhez a képanyaghoz tartozik, ami az ellenséget illeti, az oroszlán (1Pt 5:8; 2Tim 4:17), a kutya (vö. Fil 3:2; Jel 22:15), a kígyó (Jel 12:9; Lk 10:19; Mt 23:33) és a sárkány (Jel 12:3kk.) is.

„Jézus más tanítványai is írtak erről a hitehagyásról és a ’törvénytelen’ papi osztály megjelenéséről. (Lásd például, 2Péter 2:1; 1János 4:1–3; Júdás 3, 4.)” – Ezek egyike sem szól semmiféle „nagy hitehagyásról”, megint csak az ideológia győz: az akkori keresztények Őrtornyos-ideológiájuk voltak, ellenben minden történelmi bizonyíték ennek hiányát támasztja alá, így valami összeesküvés elméletre van szükség. Azt pedig pláne nem mondja, hogy valami „papi osztály megjelenéséről” szólna ez. Megjegyzem bár a felekezeted sokszor korholja a papi-laikus osztály megkülönböztetést, valóban ezek nem két külön osztály, továbbá az Őrtoronynak a felkent-jonadáb megkülönböztetése sokkal nagyobb, mint itt a különbség a pápa és a legegyszerűbb koldus között. Mert ennek ugyanaz a reménysége, kendteknél pedig a „felkentek” egy rakás többletjogokkal rendelkeznek, stb. Így ennyi erővel írhatnám ezt is, hogy „a törvénytelen felkent osztály megjelenése”, stb. Az már csak a kendtek ideológiájából következik, hogy minden verset, amely a „gonoszokról” szól, egyszerűen rávetítik a többi keresztényre, ezt nevezik egocentrikus Írás-értelmezésnek.

A kereszténység történet organikus fejlődés eredménye, nem pedig valamiféle törés, állítólagos "nagy hitehagyás"...

Leírtam már többször:

A nagy hitehagyás elve egy kényelmes pozíciót alakít ki a rá hivatkozónak: mivel semmiféle forrást nem fogad el hitelesnek (nem hitehagyottnak), azt magyaráz bele amit akar.

Példa

- A korai keresztények nem hittek Jézus Istenségében, ezt csak a niceai zsinaton találta ki a pogány császár a sátán ihletésére.

- Nade kérlek, ez nem igaz, nézzük csak meg a niceai zsinat előtti keresztény írókat. Például itt van Antióchiai Szent Ignác, aki körülbelül 35-108-ig élt és János apostol személyesen tanította, ezt írja az efezusiakhoz írt levelében:

"Mária hordozta ugyanis méhében Istenünket, Jézust, a Khrisztoszt Isten rendelkezésének megfelelően, aki Dávid magjából való, de mégis a Szentlélektől.

... a régi királyság összeomlott, amikor megjelent Isten emberi módon az örök élet újdonságában"

- Akkor ezek szerint ő is hitehagyott volt! Pontosan az ilyenekről jövendöltek a Bibliában!

- Nade kérlek, ez az ember lényegében első századi, és az egyik apostol személyesen tanította, csak tudta mit tanít!

- Ő akkor is hitehagyott volt, hiszen ha azt mondta, hogy Jézus Isten, akkor mást tanított, mint az apostolok és kész.

- Akkor mutass egy olyan szerzőt a korai századokból, aki bármilyen módon arról tesz tanúságot, hogy Jézus nem Isten, hanem csak teremtett angyal. Vagy akkor ismerd el, hogy az arianizmus a később jött idea.

- Hát az nincs, mert (és itt következik a kifogás.txt) a hitehagyás olyan nagy és erős volt, hogy minden erre utaló nyomot eltüntetett. De Jehova közlési csatornája, az Őrtorony Társulat magabiztosan tanítja, hogy a Biblia azt tanítja, hogy.. Tehát az apostolok azt tanították, amit ma Jehova Tanúi hisznek.

És a kör bezárult...

A „történelem nélküli egyház” képzete egy nagyon is hamis egyházideálok

Az egyház történelmietlen szemléletével a protestáns hátterű szakadár közösségekben szinte dogmaként találkozni. E szemlélet hívei a saját közösségeik megalakulása előtti időszakra úgy gondolnak, mintha az nem az egyetemes egyház, hanem „csak a katolikus egyház történelme” lenne. Úgy látják, hogy „az Egyház” történetében az első, nagyszerű évszázad és 19. században született mozgalmuk között csak hosszú szünetjel van. „Egyház” alatt kizárólag a saját közösségüket értik, és az egyháztörténet lapjain is csak azokban a közösségekben vagy személyekben akarják felismerni „az igazi kereszténységet”, amelyek megfelelnek a sajáttanbeli kritériumaiknak, tehát precedens-értékű a rájuk való hivatkozás. Ez a megközelítése például a 19. századi amerikai „helyreállító” (restaurációs) mozgalomból kinőtt „nem felekezeti” egyházaknak, a „végidők egyháza” identitású adventista és új apostoli egyházaknak, illetve a mormon vallásnak. Bár mind másban látják a helyreállítás lényegét, mind úgy vélik, hogy bennük az első évszázad „eredeti” kereszténysége támadt fel.

Először is azonban, Krisztus azt állította, hogy ő maga építi az egyházát, és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta (Mt 16:18). Aki szerint az egyház gyakorlatilag évszázadokra megszűnt (tehát a pokoli erők mégiscsak diadalt arattak), az ezzel – akarva, akaratlanul – azt is állítja, hogy Jézus nem váltotta be az ígéretét, hanem hazudott. Egyháza nem csupán sebeket szerzett és betegeskedett az évszázadok során, hanem sok évszázad után exhumálni kellett.

Az egyháztörténelem dicsőséges és nyomorúságos oldalai, ma is példának állítható, ugyanakkor nagyokat hibázó alakjai ugyanúgy a protestánsoké, mint a katolikusoké és az ortodoxoké – és fordítva. Aki még sosem olvasott ókori és középkori keresztény tanítóktól, az nem tudja, miről marad le, akkor is, ha buzgó protestáns.

Harmadszor, a múlt ilyen szelektív szűrése még nem szolgált mást, mint a felekezeti gőgöt. Ha a múlt minden bűne a katolikusoké, akkor könnyen el lehet határolni magunkat tőlük, és magunkat ezáltal is többnek, jobbnak érezhetjük – de nem éppen ez a farizeusi logika (vö. Lk 18:9-14)? Az egyház múltja nem azért van, hogy elfelejtsük, vagy hogy kiválogassuk belőle magunknak azt, amivel szívesen azonosulunk, hanem hogy minden lapjából tanuljunk – akárcsak az Ószövetségből vagy a saját hitéletünk jó és rossz napjaiból.

Were the Early Christians Jehovah’s Witnesses?

[link]

[link]

A magvetős példázat arra adja meg a választ, hogy miért van bűn az Egyházon BELÜL, nem pedig valami felekezeti megszűnés-helyreállításnak csinál helyt. Kendtek nagyon szépen magyarázzák bele az ideológiájukat minden általános érvényű figyelmeztetésbe. Az Emberfia láthatatlanul veti a magot, de nyomában jár a sátán az ellenség, s szintén láthatatlanul veti a magot. Magában az EgyházBAN is ezért találkozunk a jók mellett rosszakkal is. Csak a világ végén fogják a jót és rosszat szétválasztani. Egyébként ez kirúgja a sámlit a kendteknek az (érdemi teológiai-bibliai helyett) a donatista jellegű „bűnösegyházazó” „érvelésébe”. Eszerint nem rendkívüli dolog, hogy szégyenletes dolgok mindig léteztek az Egyházban, éppen úgy, ahogy az Egyházon kívül is. Ez nem lehet ok arra, hogy elveszsük a reményt az Egyházban. Isten titokzatos terve szükségessé teszi, hogy a konkoly és a búza fej fej mellett álljon az Egyházban az idők végezetéig, az aratásig. Ekkor majd Isten különválasztja őket.

A fogság utáni kezdeti években a hűséges zsidók nem voltak hajlandók a Héber Iratokban feltárt igaz vallást elegyíteni a pogány eszmékkel és filozófiákkal. A perzsákkal való több mint 60 éves szoros kapcsolat után megírt Eszter könyvében semmi sem található a zoroasztrizmusból. Ezenkívül ennek a perzsa vallásnak semmilyen hatását sem láthatjuk Ezsdrás, Nehémiás vagy Malakiás bibliai könyvében, amelyeket mind a perzsa korszak kezdeti szakaszában írtak (i. e. 537—443).

A tudósok azonban úgy vélik, hogy a perzsa korszak utolsó felében sok zsidó kezdte elfogadni Ahuramazda, a fő perzsa istenség imádóinak egyes nézeteit. Ez a népszerű babonákból és az esszénusok hiedelmeiből tűnik ki. A héber köznyelv sakálokat, más sivatagi teremtményeket és éjszakai madarakat jelentő szavai a zsidók elméjében kezdtek párosulni a babiloni és perzsa néphagyomány gonosz szellemeivel és éjszakai szörnyeivel.

A zsidók kezdték más szemmel látni a pogány eszméket. Az ég, a pokol, a lélek, a Szó (Logosz) és a bölcsesség fogalmak mind kezdtek új értelmet kapni. S ha Isten oly távol van, hogy már nem beszél többé az emberekkel — ahogy ezt akkoriban tanították —, közvetítőkre van szüksége. A görögök daimonoknak hívták ezeket a közvetítő, védelmező szellemeket. Elfogadva az elméletet, hogy a daimonok (démonok) lehetnek jó és rossz szellemek egyaránt, a zsidók a démoni irányítás könnyű prédái lettek.

"Persze, tudom, hogy erre a JT-válasz az, hogy ő „felkent” volt, azaz az ő reménysége minőségi többlettel bír a „közhívekéhez” képest, azonban ez csak egy 1935-ben feltalált Őrtornyos tan, amely ellentmond Pál tanításának, aki nem átállott azt tanítani, hogy egy a reményésge (Ef 4:4..."

Persze, a Tanúk mindig "elfordítják" azokat a verseket, melyek nem passzolnak a pogány mítoszok egyetemes megőrzői teológiájához. Mindenesetre, a teljes Íráshoz viszont remekül idomulnak.

Itt a szellemi egységről van szó, amely a magukat kereszténynek nevező egyházak között sem, de még ezeken belül sem(!) valósul meg, helyette megosztottság és gyakran nacionalista gyűlölet uralkodik.

Az "egység", amiről itt Pál beszél, nem zárja ki azt, hogy a "közös reménységen" belül más-más megbízatása legyen a keresztényeknek.

Ahogy te is írtad, a szadduceusok a judaizmus egyik szektájának voltak a tagjai, kapcsolatban álltak a zsidó papsággal, és nem hittek a feltámadásban. Jézus ezt mondta nekik: "Ami a halottak feltámadását illeti, nem olvastátok-e, mit mondott nektek az Isten, így szólva: 'Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.' Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké" (Máté 22:31, 32). Egy írásszöveget idézett, amelyet a szadduceusok jól ismertek, és amelyet Mózes jegyzett le, egy olyan férfi, akit nagyra becsültek.

Mózes i. e. 1514 táján beszélt Jehovával az égő bokornál (2Mózes 3:2, 6). Ábrahám akkor már 329 éve halott volt, Izsák 224 éve, Jákob pedig 197 éve. Jehova mégis ezt jelentette ki: "Én vagyok" az Istenük. A szadduceusok tudták, hogy Jehova nem olyan, mint a halottak valamely pogány istene, aki egy mitikus alvilág felett uralkodik. Nem, ahogy Jézus mondta, ő ’az élők’ Istene.

Ha Ábrahám, Izsák, és Jákob egyszerűen halottak lennének, akiket eltemettek, és semmiféle kilátásuk nem lenne további életre, Jehova azt mondhatta volna Mózesnek: ’Én az Istenük voltam.’

Mi tehát a logikus következtetés? "Mindnyájan élnek őneki" – szögezte le Jézus (Lukács 20:38). Jehova megőrzi elhunyt szeretett szolgáit az emlékezetében, amely határtalan és soha nem homályosodik el. Annyira biztos az a szándéka, hogy feltámasztja ezeket a személyeket, hogy úgy beszélhetünk róluk, mint akik élnek (Róma 4:16, 17).

"...tulajdonképpen a léleknek nem a „halhatatlanságát” (egyáltalán elpusztíthatatlanságát) hisszük, hanem a testi halál utáni tudatos továbblétezését."

Pedig a "halhatatlanság" szó nem egyenlő az "örök élettel". Más a jelentése. Egy isteni garancia, melyet nem mindenki kap meg. Legalábbis a Biblia nem beszél minden hűséges ember halhatatlanságáról.

Na, ezek már megint csak nem a te szavaid, és ahogy elnézem megint csak bedobtál egy ellenőrizhetetlen összeesküvés-elméletet a vitába. Aha, itt már dobálózunk azzal, hogy a perszák, meg a zoroasztriánusok. Csakhogy ebben a szövegben éppen nincs szó a lélekről, és mindenesetre források nélküli állítások. „A tudósok úgy vélik”, aha „a tudósok”, így határozott névelő: Ki? Mi? Hol? Mire alapozva? Egy olyan személy, aki feltétlen bizalmat szavazott Brooklynnak, persze nem tőrödik ilyesmivel. Leírták a számozott bekezdésben, aha, pogány behatás, nagy hitehagyás, bezony…

Egyébként most így gyorsan utánanézve, a zoroasztrianizmus nem is tanít a zsidó-keresztény értelemben vett lélekről, hanem afféle az ember foganása előtt is létező életelvről, stb. Démonok meg tudtommal kendtek szerint is vannak. A Logosz nem kaphatott új értelmet, mivel ez a kifejezés ponthogy későbbi eredetű, a kendtek által elátkozott újplatonista-philóni hatásban szerepel ez a szó, az arám Memrah kissé mást jelentett. János lám itt egy „pogány” szót használt, eb ura fakó!

„Persze, a Tanúk mindig "elfordítják" azokat a verseket, melyek nem passzolnak a pogány mítoszok egyetemes megőrzői teológiájához. Mindenesetre, a teljes Íráshoz viszont remekül idomulnak.” – Igen, jellemzőek rád ezek a konkrétumokat abszolúte nélkülöző odaszólások. Elég csak itt kibontani a jelszavakat: a tiétek pogány mítosz, a miénk teljes írással összhangban, és akkor máris fel vagyunk mentve a szó szerinti fordítás követelménye alól. De azért lássuk közelebbről hogyan oldották meg a főnökeid az Efézus 4:4-et hogy belophassák a kétkasztos rezsimjüket:

ÚVF: "...mint ahogy >abban az< egy reménységben hívattatok is el, >amelyre< elhívattatok"

...kathósz kai ekléthéte en miá elpidi tész klészeósz hümón

A különbség szembeszökő, legalábbis ha kend képes értelemmel olvasni a görögöt. Abban ugyanis semmiféle vonatkozó mellékmondat nincs, így semmiféle "abban"-szerű utalószó nem vezeti be az "elhívatásotok" szót sem, és nincs semmiféle "amelyre"-szerű folytatás, amely a kétkasztos rezsim számára tárná ki a kaput - hogyaszongya, "te terre a reményre hívattál el, én meg amarra." A kendtek silány fordítása azonban igyekszik több csoport között megosztani az "egy reménységet", úgy, hogy annak egy-voltát egy-egy csoport számára hagyja csak meg. Mintha valaki azt ígérné, hogy családostul együtt vacsorázik a barátja családjával, aztán kiderülne, hogy ezt úgy értette: én együtt a magam családjával, te meg a tiéddel, de én a Riviérán, te meg egy pesti kisfüstösben. És ezt azzal mentegetné: Elvégre mindenki együtt vacsorázik a saját családjával azon az egy helyen, ahol vacsorázik... Már csak az hiányzik, hogy ezt tegyék oda: "abban az egy-egy reménységében", de így is eléggé szemérmetlen hamisítás az a hozzátoldott mellékmondat. - A görögöt a Károli tökéletesen adja vissza: "...miképpen elhívatástoknak egy reménységében hívattatok el is". Akikhez szól, azoknak mindnyájuknak egy és ugyanazon reménységük volt, mégpedig a mennyei.

Itt nem a szellemiség egységéről van szó, hanem hogy a keresztény hívek egy reménységre hivatalosak, nem pedig – mint azt Brooklynban 1935 óta állítják – kétfélére. Kend itt nem túl elegáns módon bedobja kedvenc dzsókerét, ami annak a jele, hogy az egyenes terepen akad a lendület, de hát ez van.

A szadduceusok (= Szádok főpapról elnevezve) a lélek halhatatlanságát s az isteni igazságszolgáltatást tagadó, gazdag társadalmi osztály volt, a hagyományokat, feltámadást, angyalok létét elvetették, s erős volt bennük a ragaszkodás az anyagi javakhoz. Amit kend ír (pontosabban valamelyik meg nem nevezett orákuluma, kend csak a másolás-beillesztés funkcióját használta itt), az éppenséggel elbeszél a szöveg tanulsága mellett.

Gondolkodj már el rajta: A Mk 12,26-27 mit mond, hogy Isten mely három embernek az Istene? Mit mond erről a három emberről (milyen állapotban vannak)? Isten Ábrahám Istene? Isten a halottak Istene? Hogyan lehet Isten egyszerre Ábrahám Istene, viszont nem a halottak Istene, hanem az élőké?

De ha esetleg (biztos) nem megy, azért vegyük át. Arról van szó, hogy Jézus a kérdéses helyen (Mt 22,32; Mk 12,27; Lk 20,38) megtámadja a szadduceusok felfogását, akik a lélek halhatatlanságát tagadták). Isten a pátriárkák Istenének (Kiv 3,6) s az élők Istenének nevezi magát. Tehát a pátriárkák valamiképp élnek, nem haltak meg teljesen, s így várják a feltámadást (Lk 20,38). Tehát a patriarkák, következteti Jézus, habár meghalni látszottak is, élnek lelkeikben az Isten előtt, melyeket ő halhatatlanoknak teremtett, és testeikkel ismét egyesíteni fog. Jézus a test föltámadását a lélek halhatatlanságából mutatja meg, mivel egymással mind a kettő elválhatlan viszonyban van. Az ember ugyanis testből és lélekből áll, s a léleknek azért kell szükségképen ismét egyesülni a testtel, hogy a jutalmat vagy büntetést megossza a testtel, mellyel föl volt ruházva.

Azt a részt pedig, hogy "Mindnyájan élnek őneki" így magyarázza „Jehova megőrzi elhunyt szeretett szolgáit az emlékezetében”, na ez már egyenesen kabaré. Nem is kell rá erről külön írnom, hiszen a Biblia semmiféle „emlékezetben megőrzésről” nem beszélek, hanem egyszerűen ennyit mond, hogy élnek. Pont. Nem úgy-ahogy, meg majd izé-bizé, meg mittomén. Élnek. Így vonaglik a megbilincselt szabadulóművész is a víz alatt, de neki van egy előnye: ő végül ki tud szabadulni.

„…a "halhatatlanság" szó nem egyenlő az "örök élettel". Más a jelentése.” – Ez csakugyan így van, de én nem is állítottam ilyet.

„Legalábbis a Biblia nem beszél minden hűséges ember halhatatlanságáról.” – A Biblia nem beszél olyan „hűségesekről” (értsd: üdvözültekről), akik másféle, lényegileg kisebb reménység részesei volnának, mint mások. Épp ezért mondhatja a Biblia, hogy a hívőknek egy, közös reménységük van (Ef 4:3-6), meg, hogy az apostolok és a hívők hite azonos értékű (2Pt 1:1), stb.

"miért támasztotta volna fel Lázárt, ha egyszer a mennyben volt."

Nagyon általános ez a hiedelem, rengetegen hisznek benne, de teljesen mindegy, hogy hova képzelik a "lelket" az egyes egyházak hivatalos teológiáiban, ezen mítosz mögött a lélek halhatatlansága a közös pont.

"A válasz természetesen az, hogy nem volt a mennyben, hanem Hádész-ben (annak az igazak számára való részében, amit úgy nevezünk, hogy limbus patrum)."

A „halhatatlan lélek”, a „pokoltűz”, a „purgatórium” és a „limbus” kifejezések, valamint az ezen fogalmaknak megfelelő tanítás, sehol sem találhatók meg a Biblia eredeti héber és görög szövegében. Ezzel szemben a „feltámadás”-t jelentő görög szó (a·na′sta·sis) 42-szer fordul elő.

A kereszténység teológusai azt állítják, hogy minden férfi, nő és gyermek, aki valaha élt, halhatatlan lélekkel van felruházva, amely a személy halálakor elhagyja a testet. Ehhez a tanításhoz alkalmazkodva találtak ki olyan helyeket, mint a limbus vagy pokol tornáca, a tisztítótűz és az örök kínokkal teli (tüzes) pokol.

Igen, pontosan! A halhatatlan lélek tanítása miatt sok mindent kellett átértelmezni a bibliában.

Az egyházak állítása szerint a halottak "lelkei" — ahogyan ők állítják — tovább él. Ezért nem taníthatják ők a feltámadás igazi bibliai tantételét, amit „az életbe való visszatérés”, vagy "újra felállás" kifejezéssel lehetne meghatározni. Teológusaik tehát kitalálták az úgynevezett „testnek feltámadását” és azt állítják, hogy az ítéletnapon mind az igazak, mind a gonoszok teste újra egyesül a lelkével, hogy azután mennyei áldásokban, illetve a pokol(tűz) kárhozatában részesüljön.

Mivel azt hiszik, hogy az ilyen „lelkeknek” nem kell várniuk az „Ítélet napjáig” arra, hogy a „mennybe”, a „pokolba” vagy az afféle ’előszobába’ kerüljenek, mint a „pokol tornáca” vagy a „tisztítótűz”, a kereszténység teológusai kitalálták a kettős ítélet tantételét. Az első ilyen ítélet az egyéni ítélet, amelyre akkor kerül sor, amikor a feltételezés szerint a „lélek” elhagyja a testet a halál alkalmával. A második az általános ítélet, amelyre akkor kerül sor, amikor a „feltámadt” testek egyesülnek a „lelkekkel” az Ítélet napján.

A fent említett fantáziadús teológiai elképzelések mind azért születtek, mivel a Római Katolikus Egyház, amelyet bizonyos alapvető vonatkozásokban az Ortodox Egyház és a protestáns egyházak is követtek, a feltámadás és az azzal szorosan összefüggő halál, valamint az emberi lélek és az utolsó ítélet témájával kapcsolatosan, nem tartotta magát a Biblia világos, érthető tanításaihoz.

És egy hír 1999-ből, ami világossá teszi, hogy milyen teológia is áll valójában a katolikus egyház mögött:

Nincs többé limbus?

A katolikus teológiából eltűnt a limbus — vagyis a pokol tornáca, mely a katolikus hagyomány szerint az a hely, ahova a megkereszteletlenül elhunyt csecsemők lelkei kerülnek. Bár ez sohasem vált dogmává, a limbus „a XII. századi hittudósok agyában született meg”, akiknek szükségük volt egy helyre a „túlvilágban” azok számára, akik sem a mennybe, sem a pokolba nem kerültek. Többek között azokról „az ártatlan újszülöttekről van itt szó, akik még azelőtt haltak meg, hogy a keresztelőmedencéhez jutottak volna”, valamint azokról „a nem hívőkről, akik jó életet éltek”.

„Mikor kitalálták ezt a tantételt, a limbus sarkalatos tantétel lett az egyház tanításában” — írja Marco Politi vatikáni szóvivő a La Repubblica című lapban. De az utóbbi időben megjelenő katekizmusok — például az 1992-ben kiadott egyetemes katekizmus — nem említi a limbust. „Valójában a túlvilág egész fogalma megváltozott az elmúlt néhány évtizedben” — magyarázza Politi. Most sok teológus azt mondja, hogy a csecsemők, akik keresztelés nélkül halnak meg, egyenesen a mennyországba kerülnek. Pino Scabini olasz teológus ezt mondja: „Manapság az az irányzat él, hogy adjunk teret a kinyilatkoztatott, lényeges tanításoknak, például az örökké tartó életnek, melyről Jézus beszélt, és a feltámadásnak.”

"Az az értelmezés, mely szerint ez a "leendő örök élet elveszejtésének" lehetetlenségét mondja ki, nem tartható, mégpedig azért, mert ebben az összefüggésben "a testnek az emberek részéről történő megöléséről" sem beszélhetnénk. Hiszen a test fel fog támadni, így végleg az sem veszhet el. De Jézus szerint az emberek igenis "megölhetik" a testet, ami csak úgy értelmezhető, hogy "a fizikai halál útján átadják a bomlásnak."

Te szigorúan ragaszkodsz a szó szerinti értelmezéshez, és nem veszed észre, hogy a gondolat szemléltetés. Nem írom, hogy "indokolatlanul ragaszkodsz" ehhez, mert indoklod te, csak olyan tantétel ürügyén, mely nincs is a bibliában. Én viszont olyan tanításból indulok ki, mely valóságosan szerepel benne! Ide nagyon kívánkozott a felkiáltó-jel, mert fontos gondolat áll előtte - ha már mindenképpen ragaszkodsz a józan racionális érveléshez. A józanság persze nagyon fontos lenne általában, de akkor következetesen alkalmazva és nem csak ott, hol az érdekeink megkívánják.

Tehát azt már megbeszéltük, hogy a "test" és "lélek" kettéválasztása nem szokatlan szófordulat a bibliában, és ha úgy is fejezi magát ki az Írás, hogy "a test lelke", ez a test életét jelenti.

Jézus itt is ebben az értelemben alkalmazta a két szót, de a "lelket" itt azért vette külön a testtől, hogy egy mélyebb dolgot érzékeltessen vele.

Nem a lélek halhatatlan tanát - ez már a megfogalmazásból is kitűnik. A mondat tárgya teljesen más.

Gondolj már kérlek bele, hogy a lélek halhatatlanságának a közlését ettől sokkal egyszerűbben, nyíltabban is megtehette volna, sőt a teljes Biblia szintén bárhol világossá tehette volna egy egyszerű tőmondattal, de valójában ennek csak az ellenkezője van benne.

Itt Jézus valami egészen mást akart tanítani.

Azon akadsz fent, hogy - szerinted - a testre is ugyanaz kell, hogy vonatkozzon, mint a lélekre. Vagyis, ha a lelket (a jövő élet reményét) nem lehet megölni a gondolat szerint, akkor ugyanennek kellene vonatkoznia a testre is. De azt nem veszed észre, hogy ha a halhatatlan lélek általad preferált tanát érted bele, akkor is ott marad a test megölésének az általad kitalált problémája, hiszen ugyanúgy abban hiszel, hogy feltámad a test, mint én. Akkor ott sem igaz, hogy valójában megölhetik a testet? Ez zsákutca.

Valójában a test és lélek ebben a versben - tisztán a feltámadás vonatkozásában - nem szorosan összetartozó szavak - úgy mint más helyeken, ahol a "test" és annak "élete" szerepelnek.

A gondolat szerint semmi sem zárhatja ki annak a lehetőségét, hogy a fizikai testünket (a hozzá tartozó élettel, szellemmel, mint egész embert, "élő lelket") megölhetik (mert itt a "test", ha "megölhető", nyilván mindenestől értendő), de attól ne féljünk, aki csak erre képes és a "lelkünket", vagyis a reményünket a feltámadásra és az "örök életre" nem tudja elvenni, mert Istenhez halálunkig hűségesen ragaszkodtunk.

Ennek a jézusi gondolatnak valójában az a tanulsága, hogy "azt féljük", aki mindennemű életkilátásunktól meg tud fosztani, ha rászolgáltunk.

Már csak azért is tartom a gyehennát a végső pusztulásnak e helyt, mert a vers első felének éppen az ellentétét akarja mondani. Örök élet - végső pusztulás, szerintem e kettő áll szemben egymással, nem pedig az örök kínoztatás. Amúgy is igazolt, hogy a "kínzás, fogcsikorgatás" nem valóságos, hanem jelképes.

Ez a jézusi gondolat mindenképpen az ember reménységét tárgyalja - ezt te sem tagadhatod.

"„…mint a Héber Iratokban, amelyekben te is elismered, hogy ez megtörténik.” – Az ám, de ott sehol sem az ember lelkének (személyiségét hordozó szellemi szubzisztenciának) a megsemmisüléséről van szó, hanem az embernek, MINT NEFES-nek a haláláról. Mivel ott a nefes nem is erre utal, nem is állítható ezzel szemben."

Mert a "személyiséget hordozó szellemi szubzisztenciáról" hol is olvasol e versben, vagy akár a teljes bibliában?

Furcsa, hogy te a Máté 10:28-as verében szereplő "lélek" szó, általam következetesen, a bibliai "egyszerű" feltámadással szinkronban történő értelmezését kidobod, mert szerinted az "élet reményét" nem jelentheti, de a te lélekmeghatározásod, sehol sem megtalálható meséjét, azt tényként tálalod!

De nézzük már meg a gyehenna állapotát.

A Webster’s Dictionary azt mondja, hogy az angol „hell” (=pokol) szó azonos a héber Seol és a görög Hades szavakkal. A német Bibliákban „Hölle” szót használják a „hell” (=pokol) helyett: a portugálok az infernó, a spanyolok az infierno, a franciák pedig az Enfer szót. A héber Seol szót a Biblia Károli Gáspár-féle fordításában 19-szer az eredeti Seol formában, 10 esetben „pokol”, 2 esetben „alvilág”, 26 esetben „sír”, 1 esetben „hal”, 5 esetben „koporsó”, 2 esetben „holtak országa” változatban találjuk. A Biblia Káldi György fordításában 63 esetben „alvilág” és 2 esetben „halál” szóval van visszaadva.

A Hádesz szót, amely tízszer fordul elő, az általában Újtestamentom néven ismert, Keresztény Görög Iratokban, Károli Gáspár 8 esetben „pokol”, 2 esetben „sír” szóval fordítja (Máté 11:23; 16:18; Lukács 10:15; 16:23; Cselekedetek 2:27, 31; Jelenések 1:18; 6:8; 20:13, 14).

Az a tény, hogy a Károli Gáspár fordítás a héber Seol szót hat különböző szóval fordítja, azt mutatja, hogy mindezek a szavak — a pokol, alvilág, sír, koporsó, holtak országa és Jónás esetében a hal — egy és ugyanazt a dolgot jelentik. Ha a pokol az emberiség közös sírját, vagy a halál intézményét jelenti, nem jelentheti ugyanakkor a tüzes gyötrelem helyét. Mit jelent tehát a Seol és Hádesz szó? A sírt vagy az örök gyötrelem helyét?

Bárhol fordul is elő a Seol szó a Bibliában, sohasem kapcsolódik hozzá az élet, tevékenység vagy gyötrelem gondolata. Mind a jók, mind a rosszak a bibliai pokolba jutnak.

Kijöhetnek-e az emberek a pokolból? Mit értett Jónás a „pokol hasából” kifejezésen? Nos, a hal hasa biztosan nem volt a tüzes gyötrelem helye. Ám Jónásnak sírja lehetett volna. Valóban Jézus azt mondta önmagára vonatkozóan: „Mert miként Jónás három nap és három éjjel a hatalmas hal hasában volt, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében” (Máté 12:40).

Jézus meghalt és három napig a sírban volt. A Biblia tudósítása szerint azonban „az ő lelke nem hagyatott a sírban . . . Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten” (Cselekedetek 2:31, 32, Károli). Isten beavatkozásával Jónás is feltámadt a pokolból, azaz onnan, ahol sírját lelhette volna, mert a hal kihányta őt a szárazra. Igen, az emberek kijöhetnek a pokolból!

Sőt, a pokol [Hádesz] kiadja az összes halottait. Ez kitűnik a Jelenések 20:13. szavaiból: „És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol [Hádesz] is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint” [Károli].

Mégis azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy: „A Biblia beszél a pokol tüzéről és a tűz taváról. Vajon ez nem azt bizonyítja-e, hogy a pokol a tüzes gyötrelem helye?” Való igaz, hogy a Biblia néhány fordítása, mint például a King James Version, tartalmaz ilyen kifejezést, hogy „a pokol tüze”, vagy hogy valaki „pokolra vettetik, a tűzbe, amely soha el nem alszik”; Károli ezt a következőképpen fordítja: „a gyehenna tüzére” és „a gyehennára, a megolthatatlan tűzre” (Máté 5:22; Márk 9:45).

De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet és "kellőképpen" következetlen legyen a fordítás, a Keresztény Görög Iratokban 12 olyan hely van, ahol a King James Version a görög gehenna szót „pokol”-nak fordítja. Vajon a gyehenna valóban a tüzes gyötrelem helye, míg a pokolnak fordított Hádesz egyszerűen a sírt jelenti?

Jeruzsálem lakói jól ismerték városuk szeméttelepét, ezért pontosan értelmezték Jézus szavait, amikor így szólt a gonosz vallásvezérekhez: „Kígyók, mérges kígyóknak [viperáknak, ÚV.] fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését?” (Máté 23:33, Károli).

Jézus hallgatói megértették, hogy a gyehennára jutók sorsa olyan, mint a szemété: örök megsemmisülés.

A gyehennával kapcsolatban semmiféle "örök kínoztatás" gondolata nem merülhetett fel bennük, mert élő teremtményt nem vetettek oda!

Mit értsünk akkor a Jelenések könyvében említett „tűz tava” kifejezésen? Ennek a gyehennáéhoz hasonló jelentése van. Nem öntudatos állapotban való gyötrést, hanem örökké tartó halált, vagy örök megsemmisülést jelent. Figyeld meg, hogyan mondja ezt meg maga a Biblia a Jelenések 20:14-ben: „És a halált és a Hádeszt (Károli, pokolt) vetették a tűz tavába. Ez jelenti a második halált: a tűz tava.” Igen, a tűz tava a „második halált” jelenti, amelyből nincs feltámadás. Nyilvánvaló, hogy ez a „tó” jelkép, szemléltetés, hiszen a halál és a pokol [Hádesz] is bele vettetnek. A halált és a pokolt nyilván nem lehet szó szerint megégetni. De meg lehet őket szüntetni, és meg is lesznek semmisítve.

Ez miért nem érthető - itt miért nem alkalmazod a híres logikád?

Igen ám, de a Biblia azt is mondja, hogy az Ördög és a hamis próféta kínoztatnak [a tűz tavában] „éjjel és nappal, örökkön örökké” — mutathat rá valaki (Jelenések 20:10, Károli). Mit jelent ez? Nos, amikor Jézus itt járt a földön, a börtönőröket olykor „kínzóknak” vagy „gyötrőknek” is nevezték. Amint Jézus mondta egy példázatában az egyik emberről: „Ekkor megharagudott az ura s kínzóknak (Károli, hóhéroknak; Új katolikus, poroszlóknak) adta át őt arra az időre, míg tartozását mind meg nem fizeti nekir” (Máté 18:34, Csia fordítás). Mivel azok, akik a „tűz tavába” vettetnek, a „második halálba” jutnak, amelyből nincs feltámadás, így ők jelképesen szólva örökre a halál fogságában tartatnak. A halálban maradnak, mintha börtönőrök őriznék őket az egész örökkévalóságon át. E gonoszokat természetesen nem szó szerinti kínzással gyötrik, mert amikor valaki meghal, teljesen megszűnik létezni, semminek nincsen tudatában.