Jézus a pokolba került, amikor meghalt?

Szia!

Mózes nem került rögtön a mennybe. Jézus is 3 napig pihent a sírban, ez az "elment a lelkeknek prédikálni a 3 nap alatt" egy bibliai szakasz félreértése, amely egyszerűen arról szól, hogy Jézus Noé idéjében is küzdött az emberekért, nem ebben a földi testben, de ő volt az az Isten aki az Ószövetségben rendeszersen megjelent, aki vezette a népet a pusztában stb.

Jézus Krisztus a halála és feltámadása közt a sírban pihent sehova nem ment. Az "alászállt a poklokra" kifejezés a hitvallásban fényesen bizonyítja, hogy a Bibliai szóhasználatban a seolt és a hadeszt fordították magyar nyelven pokol szóval.

Üdv. Péter

Az elején érdemes kezdeni, mert ezt nagyon sokféleképpen magyarázzák az emberek.

A Biblia ellenségnek nevezi a halált. Egy királyhoz hasonlítja, aki uralkodik az emberiség felett (Róma 5:17; 1Korintusz 15:26). A halál egy olyan hatalmas ellenség, mellyel egyetlen ember sem tud szembeszállni, és minden egyes szeretett személy, aki meghal, egy újabb a halál számtalan áldozata közül. Ez a bibliai igazság teljes mértékben megmagyarázza, hogy miért érzünk fájdalmat és tehetetlenséget, amikor meghal valaki, akit szeretünk. Megerősíti, hogy ezek az érzések természetesek. De vajon Isten arra használja ezt az ellenséget, a halált, hogy magához vegye a szeretteinket? Nézzük, mit ír erről a Biblia.

A Prédikátor 9:5, 10-ben ezt olvassuk: „a halottak semmit sem tudnak . . . sem cselekedet, sem tervezés, sem ismeret, sem bölcsesség nincs a seolban, ahová mégy.” Mi a seol? Ez az emberiség közös sírja. Ide kerülnek az emberek, amikor meghalnak. A sírban a halottak a teljes tétlenség állapotában vannak, nem mozognak, nem éreznek és nem gondolkodnak. Olyan, mintha mélyen aludnának. A Bibliából tehát egyértelműen kiderül, hogy Isten nem veszi magához a szeretteinket, hogy vele legyenek az égben. Miután meghalnak, élettelenül fekszenek a sírban.

Jézus megerősítette ezt az igazságot, miután a barátja, Lázár meghalt. Jézus a halált az alváshoz hasonlította. Ha Lázár felment volna az égbe, hogy a mindenható Istennel legyen, nem lett volna kedves dolog Jézustól visszahozni őt a földre, hogy végül majd újra meghaljon. Az ihletett beszámoló elmondja, hogy Jézus a sírnál így kiáltott fel: „Lázár, jöjj ki!” A Biblia így folytatja: „Az, aki halott volt, kijött”. Lázár újra élt. Jézus tudta, hogy Lázár sohasem hagyta el a földet, hanem élettelenül feküdt egy sírban (János 11:11–14, 34, 38–44).

Ez a Bibliában feljegyzett esemény segít megértenünk, hogy a halál nem Isten eszköze arra, hogy az embereket a földről az égbe juttassa. Éppen ezért könnyebb közelednünk Istenhez, tudva, hogy nem ő okozta a szomorúságunkat. Abban is bízhatunk, hogy teljes mértékben átérzi, hogy az ellenségünk, a halál mekkora bánatot és veszteséget okozott nekünk. A halottak állapotáról szóló bibliai igazság pedig biztosít minket afelől, hogy ők nem szenvednek a tüzes pokolban vagy a tisztítótűzben, hanem élettelen állapotban vannak a sírban.

Sokan azt mondják, hogy „minden jó ember az égbe jut.” De ha megkérdezik tőlük, miért mennek az égbe, ilyenformán válaszolnak: „Hogy Istennel legyenek”, vagy „Jóságuk jutalmául”. Mit tanít erről a Biblia?

A Biblia Jézusról világosan megmondja, hogy Isten feltámasztotta a halálból és ő felment az égbe. Azt is közli, hogy mások is felvitetnek oda. A halála előtti éjszakán ezt mondta Jézus a hű apostolainak: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek” (János 14:1–3, Károli).

Jézus nyíltan megmondta apostolainak, hogy ők az égbe jutnak és vele lesznek. Pál apostol gyakran beszélt erről a csodálatos reménységről a korai keresztényeknek. Így írt például: „A mi (állam)polgárságunk pedig az égben van, ahonnét sóvárogva várjuk a megmentőt, az Úr Jézus Krisztust” (Filippi 3:20, 21; Róma 6:5; 2Korinthus 5:1, 2). Ilyen ígéretek alapján milliók irányították szívűket az égi életre. De valóban az égbe jut-e minden jó ember?

Nem sokkal azután, hogy Jézus feltámadt a halálból, Péter egy zsidó tömeg előtt kijelentette: ’Dávid pátriárcha . . . meghalt és eltemették, és a sírja mind a mai napig nálunk van . . . Hiszen Dávid nem ment fel az égbe’ (Cselekedetek 2:29, 34). Ezek szerint Dávid, bár jó ember volt, nem ment az égbe. S mit mondhatunk az igazságos Jóbról?

Jób, midőn nagyon szenvedett, így imádkozott Jehovához: „Bárcsak a Seolban rejtenél el engem és elrejtve tartanál, míg elfordul haragod, határidőt szabnál nekem és megemlékeznél rólam!” Jób azt remélte, hogyha meghal, öntudatlanul fog a sírban feküdni. Tudta, hogy nem megy az égbe. De volt reménysége s ezt így indokolta: „Ha meghal az életerős férfi, vajon élhet-e újra? Kényszerű szolgálatom [a síri létre kiszabott idő] minden napján várni fogok, míg el nem jön a szabadulásom. Szólítani fogsz és én válaszolok neked” (Jób 14:13–15).

János, aki Jézust megkeresztelte, szintén jó ember volt. Jézus mégis így nyilatkozott róla: „Az egek királyságában a legkisebb is nagyobb őnála” (Máté 11:11). Miért? Azért, mert Keresztelő János nem jut az égbe. Jézus földönléte idején, ami több mint 4000 évvel Ádám és Éva lázadása után volt, ezt mondta: „Senki sem ment föl az mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia” (János 3:13, Katolikus fordítás).

Ugye mennyi kisebb-nagyobb részlet van, ami mind egy irányba mutat e tanítás tekintve?

Tehát Jézus saját szavai szerint senki sem ment fel az égbe az ő napjaiig az emberiség egész 4000 éves történelme folyamán. Dávid, Jób és Keresztelő János földi életre lesznek feltámasztva. Valójában minden hűséges férfi és nő, aki Jézus halála előtt halt meg, abban reménykedett, hogy a földön és nem az égben fog újra élni. Feltámasztásuk azt a célt szolgálja, hogy Isten Királysága földi alattvalói legyenek (Zsoltárok 72:7, 8; Cselekedetek 17:31).

AMIÉRT NÉHÁNY HŰSÉGES MÉGIS AZ ÉGBE JUT

Miért ment Jézus az égbe? Milyen feladatot kell ott ellátnia? E kérdésekre azért oly fontos a válasz, mert azok, akik az égbe mennek, részt vesznek Jézus munkájában. Éppen ebből a célból mennek az égbe.

Tudjuk, hogy Jézus, mint Isten égi kormányzatának királya, uralkodni fog a paradicsomi új föld felett. A Biblia már jóval Jézus földrejövetele előtt arról jövendölt Dániel könyvében, hogy az „Emberfia” ’uralkodást kap’. Az „Emberfia” Jézus Krisztus (Márk 14:41, 62). Dániel pedig így folytatja: „Uralma határtalan ideig tartó uralom, amely el nem múlik, s az ő királysága nem semmisül meg” (Dániel 7:13, 14).

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk itt a Dániel könyvében, hogy az „Emberfia” nem egyedül uralkodik. A Biblia itt ezt tartalmazza: „És a királyságot és az uralmat . . . a Legfelségesebb szentjeinek népe kapta meg. Az ő királyságuk határtalan ideig tartó királyság” (Dániel 7:27). A „nép” és „az ő királyságuk” kifejezések azt adják tudtunkra, hogy mások is fognak Krisztussal együtt uralkodni Isten kormányzatában.

Jézus az utolsó éjszakán, amelyet együtt töltött a tizenegy hű apostolával, rámutatott arra, hogy ők vele együtt uralkodni fognak majd Isten Királyságában. Ezt mondta nekik: „Ti vagytok azok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban; és én szövetséget kötök veletek, mint ahogy az én Atyám szövetséget kötött velem egy királyságra” (Lukács 22:28, 29). Később Pál apostol és Timótheus is felvétetett ebbe a Királyság-szövetségbe, vagy szerződésbe. Ez okból írta Pál Timótheusnak: „Ha továbbra is kitartunk, királyokként uralkodni is együtt fogunk” (2Timótheus 2:12). János apostol szintén írt azokról, akik Krisztus Jézussal együtt „királyokként fognak uralkodni a föld felett” (Jelenések 5:9, 10; 20:6).

E bibliai versek szerint, akik az égbe mennek, azért mennek oda, hogy Krisztus társuralkodóiként szolgáljanak Isten égi kormányzatában. Bár Jézus a megígért fő „mag”, Isten másokat is kiválaszt az emberek közül, hogy e királyságban Jézussal együtt uralkodjanak. Így ezek is részévé válnak a ’magnak’, ahogy a Biblia mondja: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, valóban az Ábrahám magva vagytok, ígéret szerint örökösök” (Galata 3:16, 29; Jakab 2:5).

Ezen szövegrészek nagyon világos összhangban vannak egymással.

No, kedvenc Őrtoronynak-mindent-vakon-elhívó barátocskánk megijedt, hogy nincs elégséges mértékben képviseltetve, az Őrtorony-eszkatológia az annihilacionizmusról és az 1935 által a qrvapecér Rutherford "bíró" által kitalált kétkasztosított megváltástannról, így hát rögvest előkapta a cédécskéjét. (Nyugi direkt írtam ilyen provokatív stílusban, már direkt várom, hogy erre válaszként melyik világháborút fogod hozzámvágni dzsókerérvként [ennyit tudsz].)

Lássuk...

Egyik kedvenc kiragadós annihilacionista igehely a Prédikátor 9:5, amelynek ideillő része az, hogy "a halottak semmiről sem tudnak többé". Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."

Lefordítandó:

Ecclesiastes 9:5: . . . the dead know not any thing, neither have they any more a reward . . .

If the first clause is understood in an absolute sense, then so must the second clause be interpreted. Thus, the dead would have no "reward" as well as no consciousness. This would deny the resurrection and the rewarding of the righteous (see Rev 20:11-13, 21:6-7, 22:12,14). Obviously, then, a qualification of some sort has to be placed on Ecc 9:5. In the very next verse, we learn that:

. . . neither have they any more a portion for ever in any thing that is done under the sun.

In other words, in relation to this world, the dead know nothing, but they are in a different realm, where they do know something. As further examples of this limited sense of "not knowing anything" in Scripture, see 1 Sam 20:39 and 2 Sam 15:11, where an interpretation of unconsciousness would be ridiculous.

Does this rule out conscious life after death, as JWs claim? No, because it is part of a point-counterpoint debate between the godly view and the ungodly view. In verses 5 and 6 the ungodly speaker also denies any future "reward" or resurrection "forever." Basing doctrine on the ungodly side of this dialog is like relying on verses that quote what Satan the devil said.

The lesson of Ecclesiastes 9:5, 10, on the other hand, is distorted in a different manner — the same way a famous surgeon misused Scripture in a news conference announcing the first heart transplant. Exchanging hearts should be acceptable to Bible believers, Dr. Christian Barnard explained, because Scripture says that a man would give "skin for skin" to stay alive. Reporters failed to note, however, that those were Satan's words. (See Job 2:4.)

The words at Ecclesiastes 9:5 declaring that "the dead know nothing" (RSV), are not quoting Satan, but they do express a skeptic's hopeless despair. The entire book of Ecclesiastes is written in a sort of point-counterpoint style expressing such hopelessness and discouragement, and then eventually responding to this with positive expressions of faith. To take verses 5 and 10 as the final word on the matter would be akin to reading Luke's account of the temptation in the wilderness and then building doctrine on what the devil said rather than on Christ's response.

Those who try quoting Ecclesiastes 9:5 to prove the dead are unconscious should be invited to look at the rest of the verse and the immediate context. It goes on to state that those who die have no reward, no future — a thought obviously at odds with the rest of the Bible (Compare Revelation 11:18.) Verse 2 says that "one fate comes to all, to the righteous and the wicked, to the good and the evil." (RSV) Clearly, this is the skeptic's negative viewpoint, not God's view. The book of Ecclesiastes later concludes by refuting these thoughts with the positive assurance that "man goes to his eternal home…the dust returns to the earth as it was, and the spirit returns to God" who "will bring every deed into judgment, with every secret thing, whether good or evil." (Ecclesiastes 12:5, 7, 14 RSV)

Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, mégpedig mind az igazaké, mind a gonoszoké, akiket mély szakadék választ el egymástól, az a rész, ahol az igazak élnek ábrahám kebele" (Lk 16,22-23), vagy „paradicsom" (Lk 23,43). Lk 16,23-ban Károli és az új protestáns fordítás a „pokol" szót használja.

A „seol” és a „hádész” fogalma nem a sírt, hanem az alvilágot, mint a halottak tartózkodási helyét, a holtak birodalmát jelöli (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] n/1984, 837kk hasáb, Bauer 1971, 32k hasáb, Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár] 1/1980, 72k has., Theologisches Wörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Szótár] Vü/1993, 901kk has.). Ezzel szemben a „sír" szokásos kifejezése héberül „qeber", görögül „tafosz" vagy „mnémeion"'. A seol többek között abban különbözik a sírtól, hogy igen nagy „mélységben" található (5Móz 32,22; Jób 11,8; 26,5; Ézs 14,15), „kapuk" zárják el (Zsolt 9,14; Ézs 38,10; v. ö. Mt 16,18), és hogy az ember „leszáll”, „lemegy” ide, miközben sírba helyezik. Bár a seolban megszakad a kapcsolat a világgal, mégsem öntudatlanság, hanem észlelési képesség és tevékenység jellemzi. A megfelelő bibliai helyek (például Ézs 14,9-17; Ez 31k; Jób 14,18-22; 26,5; vö. Lk 16,19-31) lehetséges, hogy részleteikben képi elemeket tartalmaznak, a beszámolók azonban véleményem szerint halál utáni létre utalnak (Harris 1961-gyel szemben), Az ószövetségi korral szemben a „seol/hádész” fogalma jelentésében bővült az Újszövetségben. „A halottak teljes világára alkalmazott régi jelölésen túl a szó vagy minden halott köztes tartózkodási helyét, vagy az istentelenek lelkének helyét jelentheti (Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] D/1984, 841. has.).

A seol/hádesz önmagában valóban nem a tulajdonképpeni pokol, hanem inkább alvilágnak fordítandó, ez a tágabb értelemben vett "pokol" (idézőjellel!). A tulajdonképpeni pokol, az örök kárhozat helye az a gyehenna...

Az nem érv, hogy a pogányok is hittek valami hasonlót, mert az ki a tökömet érdekel? Ennyi erővel ne hidd, hogy egy Isten van, mert a muszlimok is azt hiszik. Ne hidd, hogy Isten jó, mert akkor egyetértesz a mittommilyen vallással.

Itt egy bővebb kifejtés angol nyelven a Seolról:

Sheol/Hades: Is Not Merely The Grave!

Original language:

Unseen place:

Greek: sheol

Hebrew: Hades

Grave:

Greek: mnemeion

Hebrew: kever

1. There is a separate word for grave in both Hebrew and Greek in distinction from sheol/hades

2. In the New Testament, Hades NEVER means the grave. "mnemeion", which is the Greek word for grave. It is always translated as Hades which meant the underworld.

3. The soul or spirit is never said to go to the grave "mnemeion".

4. The body is never said to go to hades or sheol.

5. Isa. 14:19, the king is cast out of his grave (kever) in order to be thrown into Sheol where the departed spirits can rebuke him (vv.9-10). In this passage, Sheol and kever are opposites, not synonyms. This distinction is maintained in the Septuagint as well. In the Septuagint, Sheol is never translated as mneema, which is the Greek word for grave. It is always translated as Hades which meant the underworld.

Sheol

„This word is used in the Old Testament for the place of the dead . . . In the later Jewish literature we meet with the idea of divisions within Sheol for the wicked and the righteous, in which each experiences a foretaste of his final destiny . . .”

(The New Bible Dictionary, J.D. Douglas, editor, Grand Rapids, MI: Eerdmans, 1962, 518)

„The Hebrew word designating the unseen abode of the dead; a neutral word, presupposing neither misery nor happiness.”

(Augustus H. Strong, Systematic Theology, Westwood, NJ: Fleming H. Revell, 1907, 994)

„While the word Sheol, does not pointedly refer to a definitive doctrine of endless retribution, but rather to a shadowy existence beyond the grave, it nevertheless reflects the belief in a future and continued existence.”

(Merrill C. Tenney, Pictorial Bible Dictionary, Grand Rapids, MI: Zondervan, rev. ed., 1967, 346)

Hades

„The region of departed spirits of the lost (but including the blessed dead in periods preceding the Ascension of Christ) . . . It corresponds to Sheol in the O.T. IN the KJV . . . it has unhappily been rendered "Hell," e.g., Ps. 16:10; or "the grace," e.g., Gen. 37:35 . . . It never denotes the grave, nor is it the permanent region of the lost; in point of time it is, for such, intermediate between decease and the doom of Gehenna. For the condition, see Luke 16:23-31.”

(W.E. Vine, An Expository Dictionary of New Testament Words, Old Tappan, NJ: Fleming H. Revell, 1940; under "Hades")

„. . . the nether world, the realm of the dead . . . In the Septuagint the Hebrew Sheol is almost always rendered by this word . . . the infernal regions, a dark and dismal place . . . the common receptacle of disembodied spirits.”

(Joseph Thayer, Greek-English Lexicon of the NT, 11)

A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).

A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.

A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát

lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).

Az 1935-ben kitalált "zseniális" kétkasztos kereszténységről nem kell bőséges cáfolatot adnom, a következő linkeken mindenki megtalálja a megfelelő érveket:

[link]

[link]

[link]

[link]

Angolul tudóknak:

* [link]

* [link] & * [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

Az a lényeg, hogy az üdvözülők között nem lesz másodosztály, és hogy mi sem mondjuk, hogy a test nélküli puszta lélek (Jel 6,9) állapota volna a végleges üdvösség, hiszen mert a mennyei reménység azt is kifejezi, hogy a menny (ég) leszáll a földre a szent város képében, melyen kívül maradnak az ebek, a gonosztevők stb.; de benne lesz az Istennek és Báránynak királyiszéke. Ez a menny és a föld végső egybeforrása, vagyis fedni fogják egymást, nem két különböző hely lesz, két különválasztott osztály számára. Pál szerint egy a reménységünk (Efézus 4:4), az ÚVF őrtornyist fordítás persze itt (is) tőle nem túl meglepő módon belehamisít szövegbe, hogy utat nyisson a kétkasztos rezsim számára.

Ami a "királyok és papok" kifejezést illeti, az nem sajátlag a 144000-ről szól, hanem mindazokról a vértanúkról, akiknek részük van az első feltámadásban: Az ÖSSZES igaz keresztények tágabb értelemben Istennek és Krisztusnak papjai, mert életük állandó jóillatú áldozat Isten előtt. Más-más ismérvek vonatkoznak rájuk. A száznegyvennégyezerről írva van, hogy szűz férfiak, izraeliták, az egyház zsengéje. A nagy sokaság pedig minden nemzetből, és a nagy nyomorúságból jövet megmosta ruháját a Bárány vérében. Ha valakire illik a Jel 20,4 ("azoknak lelkeit, akiknek fejöket vették a Jézus bizonyságtételéért" stb), akkor ez inkább a nagy sokaság, mint a 144000.

Persze megértem, hogy kendtek mindent elkövetnek, hogy mégis összekössék a két csoportot, de ezen igyekezetük nem éri el a konkrét bibliai bizonyíték szintjét, hanem sok emberi összekötőszöveget igényel. Ilyenformán nem bizonyítja bibliai hitelességgel, hogy a 144000-et joggal nevezik kendtek felkenteknek. A kendtek Bibliára támaszkodónak hírlelt teológiájában e kettő mégis összeér - hát erre mondtam én azt, hogy ugyanilyen jogon nevezi a niceai teológia az Istent háromszemélyűnek anélkül, hogy e hármas szám az Újszövetségben le volna írva róla (a trinitárius keresztelési formulán kívül).

Ama minden népből való nagy sokaság (5,9sk) is királyok és papok népe: az ő királyságukat miért nem mondod éginek? A mondott igehely csak annyit mond: "És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön." Hogy pedig csak emberek fölött lehetne uralkodniuk, az merő önkényes feltételezés, hiszen Ádámnak és Évának sem kellett emberi alattvaló, hogy ezt megtegyék. De írva van, hogy angyalokat fogunk ítélni, valamint hogy ők szolgáló szellemek: hát mi szükség még embernek emberen való uralkodásáról fantáziálni, különösen az egyházban, amelyben ez deklaráltan tilos?

A kicsiny nyáj csak akkor volt kicsiny, aztán Isten szaporította számukat az üdvözülőkkel. A 144000-ről azt olvassuk, hogy zsengeként vétettek meg, azaz ugyanabból a típusból még több is akad idővel. Aztán meg ők a királyiszék előtt énekelnek, s ugyanott a nagy sokaság is (Jel 7,9). Az "enópion" szó is ugyanaz, szemérmetlenség volna az egyik helyen elerőtleníteni a szokásos "Isten látókörében" félremagyarázással, míg a másik helyen érvényben hagyni. A korinthusi levélben a mennyei és földi test közti különbséget Pál nem a két kaszt között, hanem a mostani lelki testünk és a leendő dicsőséges testünk között állítja fel. Az "uralkodunk a Földön" nem jelenti, hogy létezne olyan emberkaszt, amely csak a Földön kap üdvösséget. Ádám is tudott úgy uralkodni a Földön, hogy kifejezetten a teremtett (állat)világot vetik az uralma alá.