Jézus a pokolba került, amikor meghalt?

A „poklok” ITT nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz, akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.

Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [Vö. Zsid 13,20.] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [Vö. 1Pt 3,18--19.] A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [Vö. Zsolt 6,6; 88,11--13.] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17--32.] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [Vö. Lk 16,22--26.] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei. Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [Vö. ApCsel 3,15.] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete."

Összefoglalva: A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14). A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

1 Pt 3,19-20. v. értelme ez: Jézus megdicsőült lelke testének halála után leszállott az alvilágba, nem csak a szent ősatyákhoz, hanem azon hitetlenekhez is, kik azon időben ugyan, midőn a bárka építtetett, nem adtak hitelt Isten fenyegetéseinek, de midőn a büntető itélet rájok tört, hitben és bűnbánatban találták üdvöket. Ama jámbor ősatyáknak, és ezen, egykor hitetleneknek, utóbb megtérteknek hirdette Krisztus, hogy a váltságot véghezvitte és a mennyországot megnyitotta. – Mielőtt Krisztus meghalt, minden kimúlt lelkek, a jók úgy, mint a roszak, az alvilágba mentek. De ez magában úgy el volt különözve (Luk. 16,26.), hogy a jámborok oly helyre jutottak, hol a Megváltót várták, a gonoszok ellenben az örök kín helyére taszíttattak. Ez tulajdon értelemben pokolnak neveztetik, amaz pedig pokol tornáczának, mely szintén az alvilágban létezett, de egyszersmind előhely, tisztítóhely volt az égre. Lásd Zsolt. 6. 7-ik jegyz. Midőn az apostoli hitvallásban mondatik: „szálla alá poklokra,“ e szó alatt nem a tulajdonképen való pokol, az elkárhozottak büntető helye értetik, hanem értetik az alvilág, melybe Krisztus annyiban leszállott, a mennyiben annak egy részében, a pokol tornáczában megjelent. Fogságnak nevezi sz. Péter a pokol tornáczát, mivel a lelkek Krisztus eljöveteléig abban tartattak. Azért szól más helyen (Apost.cs. 2,24. 25-ik jegyz.) a pokol bilincseiről. A hitetlenek alatt némelyek olyanokat értettek, kik hitetlenségben és gonoszságban haltak meg, kiknek azonban Krisztus bűnbánatot hirdetett, hogy megtérítse őket, vagy legalább közőlük némelyeket. Mások szerint ezek megmásíthatlanúl elkárhozottak voltak, kiknek elkárhoztatását Krisztus megerősítette. Ez utóbbi vélemény azért nem valószinű, mivel a kárhozat megerősitése nem prédikáczió, különösen nem evangéliom (örömhír), a mint pedig Krisztusnak ezen tanítása 4,6. neveztetik. Az első vélemény azért nem fogadható el, mivel azok számára, kik hitetlenségben, tehát Isten kegyelmén kivűl halnak meg, nincs többé üdvösség (Préd. 11,3. 4-ik jegyz.). Ellenben a sz. atyák és régibb kathol. irásértelmezők, helyesen fogván föl a szöveg szavait, és egybevetvén az irásnak ez iránti tanitásával, alkalmas megfejtést találtak. Mivel t. i. egyrészről a szöveg csak oly hitetlenekről szól, kik azon időben voltak hitetlenek, midőn a bárka építtetett, s e mellett nem zárja ki, hogy ezen hitetlenek haláluk előtt még bűnbánatot tarthattak; más részről mivel határozottan áll az irás ama tanitása, hogy a ki hitetlenségben hal meg, üdvére nézve mitsem tehet többé, – tehát oly hitetleneket kell érteni, kik nem maradtak meg a hitetlenségben és bűnben, mint vízözönkor ama lázadó szörnyek (Jób 26. r. 4-ik jegyz.), hanem kik bűnbánat és töredelmesség által nem ugyan testi, de lagalább lelki életöket megmentették. Továbbá mondja a szöveg: Krisztus azoknak is prédikált, kik egykor hitetlenek voltak, tehát ezen hitetleneken kivűl még másoknak is prédikált, t. i. mindnyájoknak, a hajdankori jámboroknak és szenteknek; mert az „is“ szócska nem vonatkozhatik a földön élt emberekre, mivel nem is a földön tanító, hanem a pokol tornáczában prédikáló Krisztusról van itten szó. Hogy pedig sz. Péter itt e jámborokat nem nevezte, hanem kizárólag csak ama hitetleneket említette, ezt különösen az akkori zsidók között átalánosan elterjedt, azon vélemény fejti meg, hogy t. i. a kik a vízözönben elvesztek, Istentől egészen elvettettek, s még csak a közitéleten sem jelenhetnek meg. Ezen vélemény alaptalanságát sz. Péter nem tűntethette ki jobban, mint hogy épen ama szerencsétlenekből olyanokat hozott fel, kiknek Krisztus a váltságot hirdette. Ezek az összefüggéssel is egyebek fölött legjobban összehangzanak. Mivel t. i. Krisztusról mondatik, hogy ő mások bűneiért erőszakos halállal halt meg test szerint, de lelki életét megtartotta: úgy igen alkalmasan van szó azokról, kik saját bűneik miatt test szerint erőszakos módon haltak meg, de lélek szerint megmenekedtek. Ezenkivűl különösen példákúl is szolgálnak ez élet szenvedéseinek békés elviselésére, mire sz. Péter fölebb int.

„LESZÁLLT A POKLOKRA”

Amint mondtuk, Krisztus halála, amint más embereké is, a test és a lélek szétválásában állt. De az Istenség oly szétválaszthatatlanul össze volt kötve az ember-Krisztussal, hogy jóllehet a lélek és a test szétváltak egymástól, maga az Istenség mégis, mind a lélekben, mind pedig a testben mindig a legtökéletesebben jelen volt; ezért a sírban a testtel volt ott az Isten Fia, a pokolra pedig a lélekkel szállt le.

Annak pedig négy oka van, hogy miért szállt le Krisztus a lélekkel a pokolba.

Az első, hogy magára vegye a bűn egész büntetését, hogy így a bűnt teljesen kiengesztelje. Az ember bűnének a büntetése ugyanis nemcsak a test halála volt, hanem a lélek is részesült a büntetésben, mivel a bűn a lelket is érintette, ezért maga a lélek is bűnhődött Isten látásának a hiánya által: amelynek az elengedéséért eleddig nem történt meg az elégtétel. Ezért a halál után mindenki, a szent atyák is a pokolra kerültek Krisztus eljövetele előtt. Hogy tehát Krisztus a bűnösöknek kijáró egész büntetést magára vegye, nemcsak meghalni akart, hanem lélek szerint a pokolra szállni is. Ezért mondja a zsoltár: „Azok közé sorolnak, akik sírba szállnak, olyan ember lettem, akinek a számára nincs segítség, a holtak közt szabad.” (Zsolt 87,4) Mások ugyanis úgy voltak ott, mint szolgák, de Krisztus, mint szabad.

A második ok az, hogy minden barátjának tökéletes segítségére legyen. Nemcsak a világban voltak ugyanis barátai, hanem a pokolban is. Annyiban voltak egyesek Krisztus barátai, amennyiben szeretetük volt; ám a pokolban sokan voltak olyanok, akik az Eljövendő szeretetével és hitével kerültek oda, mint Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Dávid és más igaz és tökéletes férfiak. És mivel Krisztus meglátogatta övéit a világban, és segített rajtuk halálával, meg akarta látogatni azon övéit is, akik a pokolban voltak, és segíteni akart rajtuk leszállván hozzájuk. „Eljutok a föld minden lenti részére, és meglátogatok minden elhunytat, és megvilágosítok mindenkit, aki remél az Úrban.” (Sir 24,45)

A harmadik ok pedig az, hogy az ördög fölött tökéletesen diadalmaskodjék. Akkor diadalmaskodik pedig valaki tökéletesen valaki fölött, amikor nemcsak legyőzi őt a csatamezőn, hanem üldözi őt a saját házáig, elragadja tőle az ország székhelyét és házát. Ám Krisztus diadalmaskodott az ördög fölött és a kereszten legyőzte őt. Ezért mondja János: „Most van ítélet a világ fölött, most fog kivettetni a világ fejedelme (ti. az ördög)” (12,31), és ezért, hogy tökéletesen diadalmaskodjék, el akarta venni tőle országa székhelyét, és meg akarta őt kötözni a saját házában, amely a pokol. Ezért szállt le oda és kifosztotta mindenéből, megkötözte és elragadta tőle zsákmányát. „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket és diadalmaskodott rajtuk őbenne.” (Kol 2,15)

Hasonlóképpen, mivel megkapta Krisztus az ég és a föld fölötti hatalmat és birtoklási jogot, meg akarta kapni a pokol birtoklását is, hogy így, az Apostol szerint: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, az égieké, a földieké és az alvilágiaké” (Fil 2,10); „Az én nevemben ördögöket űznek ki.” (Mk 16,17)

A negyedik és utolsó ok az, hogy kiszabadítsa a szenteket, akik a pokolban voltak. Krisztus ugyanis, amint azért akarta elszenvedni a halált, hogy megszabadítsa az élőket a haláltól, úgy le akart szállni a pokolba is, hogy kiszabadítsa azokat, akik ott voltak. „Ami téged illet: szövetséged véréért kiengedem foglyaidat a gödörből, amelyben víz sem volt.” (Zak 9,11) „A halálod leszek, ó halál. Fullánkod leszek, alvilág.” (Oz 13,14)

Jóllehet Krisztus teljesen legyőzte a halált, a poklot mégsem számolta fel teljesen, csak megrendítette. Mivel nem mindenkit szabadított ki a pokolból, hanem csak azokat, akik halálos bűn nélkül éltek, és hasonlóképpen, akik eredeti bűn nélkül voltak; amelytől, ami a személyt illeti, a körülmetélés által megszabadultak; vagy a körülmetélés előtt, akik a jámbor szülők hite révén üdvözültek, ami azokat érintette, akik nem jutottak el eszük használatára; vagy a felnőttek vonatkozásában az áldozatok és az eljövendő Krisztusba vetett hit révén. De voltak ott Ádám áteredő bűne miatt, amelytől, ami a természetet illeti, nem szabadulhattak meg, csak Krisztus által. Ezért hagyta ott azokat, akik halálos bűnnel kerültek oda és a körülmetéletlen gyerekeket. Ezért mondja: „Fullánkod leszek, alvilág.”

Így tehát nyilvánvaló, hogy Krisztus leszállt a poklokra és az is, hogy miért.

Ezekből az útbaigazításunkra is kapunk négy szempontot.

Először, az Istenbe vetett erős reményt. Bármekkora bajban legyen is az ember, mindig remélnie kell Isten segítségében, és bíznia kell benne. Semmi sem olyan súlyos ugyanis, mint a pokolba kényszerülni. Ha tehát Krisztus azokat, akik a pokolban voltak, megszabadította, sokkal jobban kell bízni mindenkinek, aki Isten barátja, hogy megszabadul általa minden szorongattatásból. „Nem hagyta cserben (ti. a bölcsesség) az igazat, akit eladtak, lement vele a börtönbe, és nem hagyta el a bilincsekben sem.” (Bölcs 10,13-14) És mivel Isten különleges módon segíti szolgáit, nagyon nyugodtnak kell lennie annak, aki Istent szolgálja. „Aki az Urat féli, nem veszti el reményét, nem reszket, mert ő a reménysége.” (Sir 34,16)

Másodszor, táplálnunk kell a félelmet, és el kell hárítanunk az elbizakodottságot. Jóllehet ugyanis Krisztus szenvedett a bűnösökért és leszállt a pokolba, de nem szabadított meg mindenkit, hanem csak azokat, akik halálos bűn nélkül voltak, mint mondtuk. Azokat pedig, akik halálos bűnben haltak meg, otthagyta. Ezért senki se reméljen bocsánatot, aki halálos bűnnel kerül oda. Mert addig lesz a pokolban, ameddig a szent atyák a paradicsomban, azaz örökre. „Ezek örök büntetésbe mennek az igazak pedig örök életbe.” (Mt 25,46)

Harmadszor, legyünk nyugtalanok. Krisztus ugyanis a mi üdvösségünk miatt szállt a pokolra, nekünk pedig gyakran kell aggódnunk amiatt, hogy oda kerülünk, megfontolva az ottani büntetéseket, ahogy Ezékiás tette, mondván. „Így szóltam: életem napjainak a közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz.” (Iz 38,10) Aki gondolatban gyakran leszáll oda az életben, nem könnyen jut oda a halálban, mivel az ilyenféle megfontolás visszatart a bűntől. Azt látjuk, hogy az e világ emberei tartózkodnak a bűncselekményektől az időleges büntetés miatt: mennyivel inkább kell tehát magunkat visszatartanunk a pokol büntetése miatt, amely nagyobb mind a tartósságát, mind a szigorúságát, mind változatosságát tekintve. „Gondolj a halálodra, akkor sohasem fogsz bűnt elkövetni.” (Sir 7,40)

Negyedszer, ebből kifolyólag javunkra szolgál a szeretet példája. Krisztus ugyanis azért szállt le a pokolba, hogy az övéit megszabadítsa; és azért kell oda leszállnunk, hogy segítségére legyünk a mieinknek. Ők ugyanis semmit sem tehetnek, ezért kell segítenünk azoknak, akik a tisztítóhelyen vannak. Senki sem lenne olyan érzéketlen, hogy ne segítene kedvesének, ha földi nélkülözésben élne, de sokkal érzéketlenebb az, aki nem segít barátjának, aki a tisztítóhelyen van, mivel össze sem lehet hasonlítani a világ büntetéseit azokkal. „Könyörüljetek rajtam, könyörüljetek rajtam, legalább ti, barátaim, mert utolért az Istennek keze.” (Jób 19,21) „Szent és üdvös gondolat a holtakért imádkozni, hogy a bűnöktől megszabaduljanak.” (2 Makk 12,46)

Különösen háromféleképpen segíthetünk nekik, ahogy Szent Ágoston mondja: misékkel, imákkal és alamizsnálkodással. Nagy Szent Gergely ehhez egy negyediket is hozzáad, nevezetesen a böjtöt. Ez nem csoda: hiszen az ember ezen a világon is nyújthat elégtételt a barátjáért. Ezt mégis azokra kell értenünk, akik a tisztítóhelyen vannak.

Két dolgot kell az embernek megfontolni: Isten dicsőségét és a pokol büntetését. Az említett dicsőség és a riasztóbüntetés miatt őrizkednek az emberek a bűntől és kerülik azt. De ezek nagyon nehezek az ember megismerése számára. Ezért mondja a dicsőségről a Bölcsesség könyve: „Az égi dolgokat ki tudná kifürkészni?” (9,16) Ez ugyan nehéz a földieknek, mivel, ahogy János mondja: „Aki a földről való, a földről beszél” (3,31), de nem nehéz a szellemi lényeknek, mivel „aki a mennyből jön, fellebb való mindenkinél”, ahogy ugyanott olvassuk. És Isten azért szállt le a mennyből és testesült meg, hogy az égiekre tanítson bennünket.

Nehéz volt a pokol büntetéseit is felfogni. „Nem ismerünk senkit, aki visszatért az alvilágból” (Bölcs 2,1), és ezt a gonoszokról mondja. De ezt most már nem lehet mondani, mert amint lejött az égből, hogy az égiekről tanítson, úgy feljött a pokolból, hogy kioktasson bennünket a pokolról. Ezért kell hinnünk, hogy nemcsak emberré lett és meghalt, hanem hogy feltámadt halottaiból. Ezért mondjuk: „Harmadnapon halottaiból feltámadt.”

HELL AND HADES

The King James Version caused lasting confusion by translating both Greek words hades and gehenna as “hell.” This is often reflected in older Orthodox liturgical texts which say that “Christ descended into hell.”

However, properly speaking, “hell” is theologically equivalent to gehenna or to “the lake of fire” of the “second death” (Rev. 20:14; 21:8). On the other hand, hades is the Greek equivalent of the Hebrew sheol – the common place or state of the reposed. Paradise (Luke 23:43) or Abraham’s bosom (Luke 16:22) were understood as places or conditions within hades-sheol. Hence, the spirits of the righteous of old, as well as that of the repentant thief and of our Lord himself went into hades, but not into hell (gehenna or “the lake of fire”).

Kérdező, Krisztus ugyan a alászállt a Seolba, de hamramdnapon feltámadott.

Ez a különbség a halandó lelkek és közte.

"Krisztus ugyan a alászállt a Seolba, de hamramdnapon feltámadott.

Ez a különbség a halandó lelkek és közte."

Mindenki "alászáll a seolba", vagyis a pokolba és minden igaznak, akit Isten érdemesnek tart rá, a feltámadás a reménysége! Semmi különbség, hacsak az nem, hogy a legtöbb ilyen eset nem harmadnapra valósul meg - bár ez oly mindegy annak, aki halott, mert neki ezer év is olyan, mintha tegnap aludt volna el...

A seol, vagy Hádész a halottak birodalma, mondhatnánk.

Nem egyenlő a pokollal, amennyiben a kárhozat helyére gondolunk. Énók, Mózes és Illés pl. rögtön a mennybe került.