Jehova Tanúi, ti mit gondoltok erről a bibliai részről? Ki ez a fehér lovon ülő?

Betoldás ügyében az Őrtoronyéknak csitt a neve, mert ebben olyan magasra tették a lécet, hogy meglehetősen nehéz lesz bárkinek megdöntenie ezt a kétes rekordot.

A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása (tehát az újszövetségi rész) 237 helyen tartalmazza a "Jehova" szót. Ez mindig a más fordításokban található "Úr" (görög: küriosz) vagy "Isten" (görög: theosz) helyett áll. A 237-ből csak 82 esetben van szó olyan ószövetségi idézetről, amely eleve tartalmazta az isteni nevet. További 155 esetben viszont bármilyen indoklás nélkül a "Jehova" szót találjuk a szövegben: Erzsébet, Mária, Jézus, az apostolok, a keresztény gyülekezetek vagy az angyalok egyaránt használják. Például az apostolok imája a Csel 1:24-ben így kezdődik: "Te, ó, Jehova, aki mindenkinek a szívét ismered…", sőt Péter ezt mondja a Csel 3:19-20-ban: "hogy felüdülés időszakai jöjjenek Jehova személyétől" (és nem "az Úrtól"). (Mindennek a jogosságával vagy jogtalanságával külön tanulmányunk foglalkozik.)

Mivel a Társulat tagadja, hogy Isten Fia a Fiú Isten, az ÚVF félrefordításában nem Isten volt az Ige, hanem "a Szó isten volt" (Jn 1:1). A kis "i" hivatott megkülönböztetni az Istentől, Jehovától, pedig az eredeti szövegben és még évszázadokon át csak nagy betűvel írtak. Jézus a 2000-es kiadásban Isten "egyetlennemzett Fia" (Jn 3:16) volt, csak a 2003-as javította vissza a közismert egyszülött-re (ami "egyetlen"-t jelent). Jézus nem egy az Atyával (Jn 10:38), a láthatatlan szellemi egység az ÚVF-ban puszta egyetértéssé válik: "az Atya egységben van velem, és én is egységben vagyok az Atyával", illetve Jézus nem az Atyában van, és az Atya őbenne, hanem "Higgyétek el, hogy én egységben vagyok az Atyával, és az Atya egységben van velem" (Jn 14:11). Így Jézus nem az Atyától származik [szó szerint: 'tőle van' vagy 'mellőle van'], hanem csak a "képviselője" (Jn 7:29), és nem az élet fejedelme, hanem "Főközvetítője" (Csel 3:15). Az ÚVF betoldása révén Isten nem a saját vérén váltotta meg egyházát, hanem "saját Fiának a vérén" (Csel 20:28, vö. Jel 1:8, 17-18, 2:8). Mivel a Társulat szerint Jézus csak az első teremtmény, akin keresztül Jehova minden mást teremtett, a Kol 1:16-17-ben négyszer is betoldja a "más" szót, anélkül, hogy ezt jelezné: "általa teremtetett minden más az egekben és a földön" (vö. Jn 1:3). A Társulat betoldásai és félrefordítása a Fil 2-ben található Krisztus-himnusz eredeti értelmét az ellenkezőjére torzította: "noha Isten formájában létezett, nem foglalkozott az elbitorlás gondolatával, tudniillik azzal, hogy Istennel egyenlő legyen. Nem, hanem megüresítette magát, rabszolgai formát öltött, és emberekhez lett hasonlóvá." A 9. versben a Társulat Krisztus dicsőségét is csökkenteni igyekszik: bár "fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé" (az eredetiben ui. túlzó felsőfok van), az ÚVF szerint Isten csak "magasabb állásba emelte" (ami középfok).

A Társulat tagadja, hogy a Szentlélek személy, ennek megfelelően az ÚVF-ban a Szentlélek végig "szent szellem", kis sz-szel. Az "Ördög" a (helyes) társulati logika szerint azért kezdődik nagy Ö-vel, mert beszél, tehát személy (pl. Lk 4:3). Az ÚVF-ban ugyanakkor nem a Lélek vagy a Szellem (görög pneuma) mondta meg, hogy mi lesz az utolsó napokban, hanem "az ihletett kijelentés" (1Tim 4:1); így valóban nehéz arra gondolni, hogy a Lélek (aki ugyancsak beszél stb.), szintén személy. A Lélek személy voltát a Társulat már a Szentírás első verseiben el akarja tüntetni (1Móz 1:2): nem Isten Lelke vagy Szelleme, hanem "Isten tevékeny ereje lebegett a vizek felett" (pedig az eredetiben egyszerűen a rúah = lélek, szellem szó áll). Ugyanígy a Társulat szerint Krisztus csak arkangyal, tehát az angyalok, a "szolgáló lelkek" közé tartozik, akik egyszerre csak egy helyen tudnak lenni. Mivel azonban az 1Pt 1:11 eredeti szövege szerint a próféták azt kutatták, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, a birtokos szerkezetet (Krisztus Lelke) felbontotta: "egyre csak azt vizsgálták, hogy mely sajátos időszakra, illetve miféle időszakra mutat a bennük levő szellem Krisztusra nézve". Így próbálta elkerülni a Társulat azt a kérdést, hogy hogyan lehetne Mihálynak, egy szolgáló léleknek / szellemnek saját lelke / szelleme? Mivel a Társulat szerint a "szent szellem" legfeljebb Isten megszemélyesítése, nem a harmadik isteni személy, az ÚVF-ban a Lelket jelölő szó (görögül pneuma) nagy Sz-szel van írva, ha a Társulat szerint Jehovára utal, és kis sz-szel, ha csak Jehova megszemélyesítése: "Jehova pedig a Szellem, és ahol Jehova szelleme van, ott szabadság van. Mi pedig, miközben leplezetlen arccal visszatükrözzük Jehova dicsőségét, mindnyájan átváltozunk ugyanarra a képmásra, pontosan úgy, ahogy Jehova, a Szellem véghezviszi ezt" (2Kor 3:17-18). Mivel a Társulat tagadja, hogy a Szentlélek minden Krisztushívőben benne lakik, Júdás levelének bűnökkel teli szakadárjaival sem az volt a baj, hogy nincs bennük Lélek, hanem az, hogy "nincsen szellemiségük" (Júd 19).

Abból, hogy a régi, héber-arámi könyvek eredeti példányában szerepelt a JHVH, egyáltalán nem következik az, hogy ördögfattyak lennének mindazok, akik akár fordításokban, akár prédikációkban később nem alkalmazták azt. Az meg pláne nem, hogy az Újszövetségbe bárhova is JHVH-t kellene írnunk. Szerintem nagyon egyszerű, hogy miért, de most megpróbálom kifejteni. Az Őrtorony az „egyre növekvő világosság” homályos elvére hivatkozva mossa kezeit saját be nem jött végidő számításai, és dogmatikai önellentmondásai ügyében. Ám pont a legkézenfekvőbb dologban nem alkalmazzák ezt az elvet, mégpedig arra, hogy ez a Bibliával önmagával is megtörténhet. Illetve kicsit nem fogalmaztam pontosan, de a lényeg, hogy arra akartam utalni, hogy itt csak az ilyen meg amolyan kéziratokat akarják meglátni, de a mögötte végbemenő teológiai fejlődésről megfeledkeznek.

Ugyanis nagyon könnyedén előfordulhat az, hogy míg egy korban még mindenhol szerepelt és használták a JHVH-t, később pedig háttérbe szorul, anélkül, hogy bármelyik gyakorlatot önmagában botrányos tévedés kellene tartanunk, sőt. Kifejezetten az isteni Gondviselés keze munkáját is meg lehet látni, hogyha félreteszed az ezzel kapcsolatos dogmatikai „elfogultságodat”, meg az „ami új, az rossz” ki nem mondott (hamis) elvét. Könnyedén meg lehet, hogy a JHVH Nevet Isten csak egy meghatározott célra (amit mindjárt kifejtek) szánta, és csak addig volt rá szükség, amíg ezt a célt nem töltötte be. Hogy miről van szó?

Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”).

Viszont ha így van, akkor joggal teszed fel a kérdést, hogy akkor Isten miért is mutatkozott be ezen a Néven az izraelitáknak. A felelet igazából roppant egyszerű, csak kicsit utána kell gondolni. Rögvest levezem. Emlékezz vissza a „jelenetre” a Bibliából, amikor Isten megmutatkozik Mózesnek az égő csipkebokorban, és rákérdez a Nevére. Íme ez a párbeszéd:

13Mondá erre Mózes az Istennek: Íme, én elmegyek Izrael fiaihoz, s azt mondom nékik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok. Ha ők azt mondják nékem: Mi a neve? — mit mondjak nékik? 14Mondá az Isten Mózesnek: Én vagyok az «Aki vagyok». Majd mondá: Ekkép mondd Izrael fiainak: Az «Aki van» küldött engem hozzátok. 15Mondá továbbá az Isten Mózesnek: Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, s ekkép emlegessenek engem nemzedékről-nemzedékre.”

(Kivonulás könyve 3:13-15)

Figyeld csak! Nem azt mondja, hogy „az én nevem Jahve/Jehova”, hanem arra a kérdésre, hogy mi a neve, azt válaszolta, hogy az ő neve VAGYOK. Ez héberül úgy hangzik, hogy EHJE (אהיה). Tehát tulajdonképpen az Isten által közölt név nem is közvetlenül a JAHVE, hanem az EHJE, és ebből jött áttételesen a Jahve. Istennek ez a neve az «Aki van» (a Mózes korabeli) héber nyelvben Jahvénák hangzott. Figyelembe véve azt amit az előbb írtam, hogy az ókori logikával a névvel egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb., akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért mutatkozott be Isten olyan néven az izraelitáknak úgy, hogy „VAGYOK”, ha egyszer neki nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega.

A felelet szintén roppant egyszerű, csak bele kell gondolni. Az ókori izraeliták egy politeista, pogány környezetben éltek, és bizonyos szempontból egy meglehetősen fejletlen civilizációval rendelkező nép volt. Egy ilyen környezetben egyrészt a monoteizmus meglehetősen forradalmi gondolat volt, másrészt szükségképp folyamatosan ki voltak téve a folyamatos kísértésnek a pogányság felől. Sőt, mint tudjuk az izraelita kisemberek is nem egyszer tértek a bálványimádás bűnébe. (Ebből is látszik, hogy a kisember semmilyen korban nem volt magas szintű teológus, és hiába várnánk ezt el valaha is.) A „VAGYOK” (Jahve) Név szerepe, értelme, célja, szerepe is csak ebben a környezetben érhető meg. Hogy miért?

Egy ókori egyszerű embernek, aki számára az, hogy több isten van, olyan típusú evidenciának számított, mint manapság számunkra a mobiltelefon. Ha Te, mondjuk az egyiptomi fogság idején élő ember lettél volna a Közel-Keleten evidens lett volna számodra, hogy minden népnek megvan a maga istene, neki vannak templomai, papjai. Beszélnek róla az emberek, áldoznak neki állatokat, stb. Senki se kérdőjelezi meg, hogy nem létezik. Az egyes népek nem úgy beszéltek, hogy a mi „isteneink” léteznek, a tiétek pedig a vallási fantázia és a mitológia szüleményei, hanem olyasmiket mondtak, hogy a mi isteneink erősebbek a tieiteknél. Egy ilyen környezetben azt mondta, hogy ezek az úgynevezett istenek nem léteznek meglehetős értetlenséget váltott volna ki. „Mi, már hogyne létezne Ozirisz? Hát hiszen ott van a temploma, rendszeresen áldoz neki a szomszédom is, hogyne létezne?”. Isten pedig a kultúr-környezetben bravúros módot választott arra, hogy közölje választott népével az alapvető vallási igazságot Önmagáról.

(folytatás)

Mert azzal, hogyha egy zsidó kimondta azt a szót Istenről, hogy JAHVE, akkor ezzel egyúttal megvallotta azt is, hogy egyedül ő az, «Aki VAN» (a többi «isten» nincs). A JAHVE név világosan utal arra, hogy Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy VAN, létezik: ő az Örökkévaló. Vele szemben a többi istenség semmi, nem létező, ld. És 42,8. Ha Isten a Bibliában erős hangon kimondta többször is, hogy „én vagyok Jahvé”, akkor ezzel lényegében azt mondta, hogy „értsétek már meg, hogy egyedül én vagyok létező Isten, más isten rajtam kívül nem létezik”. Pedagógiai célzata, szerepe volt tehát ennek a Névnek, valahogy úgy, mintha egy kisgyermeknek azt mondod, hogy a konnektornak az „neve”, hogy „NeNyúljBele”. Teljesen egyértelmű, hogy ez a „név” nem olyan értelemben vett név, mint mondjuk az, hogy Béla, hanem azt a célt szolgálja, hogy az illető, amikor felidézi magában ezt a „nevet” rögvest eszébe juttassa a legfontosabbat, amit neki, számára ezzel a dologgal kapcsolatban elsőre gondolnia kell. A Jahve névnek tehát az volt célja, hogy alapvetően politeista környezetben eszébe juttassa a zsidóságnak, hogy az ő Istenük az egyedüli igaz Isten, ők pedig csak őbenne hihetnek, csak őt imádhatják, stb. – a többi nép sok-sok „istene”, pedig valójában nem is létezik.

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk „lényegileg” megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő".

Ebből pedig az következik, hogy a JAHVE Név akkor és azzal töltötte be a szerepét, amikor még a monoteizmus meglehetősen gyenge lábakon állt - még a zsidók körében is! - , amikor az izraelita nép vallási fejlettsége még nem volt magas. Isten tehát ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele kinyilatkoztatásait. Isten Jahvénak neveztetése pedig tehát a monoteizmus fejlődésének egy korai fokozata, lépcsőfoka.

Ebből pedig világosan következik az, hogy később, amikor a monoteizmus már erős volt, a zsidóság számára nagyrészt evidenciává vált az Isten egy-volta, akkor többé nem volt szüksége erre a „mankóra” ahhoz Istennek. Mint ahogy a kerékpárra is csak addig kell az oldalsó két segédkerék, amíg a gyermek még kicsi gyermek ahhoz, hogy két keréken tudjon egyensúlyozni, utána pedig többé nem lesz rá szüksége. Az oldalkerekek leszerelését ekkor nem fogjuk valamiféle negatívumként vagy hiányként felfogni, sőt. Itt is pontosan erről volt szó.

Ezt igazolja azt is, hogy a Jahve Név közhasználatból való kiszorulása mely korra volt tehető. Ugye azt mindnyájan tudjuk, hogy Isten a babiloni fogságba hurcoltatással büntette meg a zsidó népet. Nos, ami azt illeti ez a büntetés felettébb hatásos volt, hiszen mind tudjuk, hogy Ezdrás milyen hatékony vallási reformot hajtott végre a földjére visszatért izraeliták körében. Alapvető tette a Tóra rendszeres tanulását, így az átlag nép „teológiai” tudása is sokat emelkedett. Többé nem volt kérdéses immár a monoteizmus, más jellegű „veszélyek” (pl. azok, amiket később Jézus a szőrszálhasogató, farizeusi Tóra-értelmezések között később kárhoztatott) fenyegettek természetesen fenyegettek, de ez már egy másik történet.

A monoteizmus fenntartására nem volt többé szükség a Jahve névre, így Isten amikor Gondviselésszerűen egy újabb lépcsőfokra vezette a népét, ott már nem csak, hogy nem volt szükség többé semmiféle nominátorra, sőt kifejezetten akadálya volt ennek – mint ahogy a gyermekkerékpár tanuláshoz használatos oldalsó segédkereke is később akadályozó tényezőként funkcionálhat. Isten Gondviselése áll tehát végső soron a Névnek a közhasználatból való kiszorulása mögött.

És ha már idáig eljutottunk, akkor rögtön vissza is verek két ezzel kapcsolatos felmerülhető ellenvetést, amely egyébként szerintem rokon egymással:

1./ Ezen változás éppen akkor ment végbe, amikor Isten éppen nem adott ki kinyilatkoztatott könyvet. Ebből következtethet valaki arra, hogy nem Isten jóváhagyásával, hanem akár annak ellenében történt ez a változás. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy Malakiás és az Újszövetség könyvei között a kánonba nem került be egyetlen egy könyv sem. Ám azt egyikőnk sem gondolja, hogy Isten lényegében közel 500 évig semmit sem csinált volna! Isten a világegyetem abszolút Ura, semmi sem következik be az ő legalábbis hallgatólagos akarása-megengedése nélkül. Isten nyugodtan „végbevihette” ezt a változtatást, anélkül, hogy konkrétan erről leíratott volna egy külön kanonikus könyvet. Jusson eszünkbe az a jelenet a Lukács evangélium elejéről, amikor Isten kinyilatkoztatást közöl Zakariás pappal, Keresztelő János apjával. Ugye egyikőnk sem gondolja, hogy ez csak onnantól és csak azért kinyilatkoztatás, mert ezt Lukács évtizedekkel később egy kanonikus könyvbe ezt az eseményt lejegyezte, lényegében akkor, amikor Zakariás már egészen biztosan rég nem élt. Tehát az, hogy Isten kinyilatkoztatást közölhessen, annak fogalmilag nem feltétele az, hogy erről kanonikus könyv készüljön.

2./ Ez a változás a fogság utáni zsidóság vallási elöljárói körében uralkodó Tóra-értelmezés rigorózussá válásával áll közvetlen kapcsolatban, vagyis úgy is mondható, hogy ez a változás egy tévedés útján ment végbe. Ez bizonyos értelemben csakugyan igaz, ám ez nem feltétlenül „baj”. Hogy miért?

a) Egyrészt Isten több módon is példáját adta annak, hogy ő még egy tévedést, egy balesetet, sőt még a rosszat is jóvá tudja fordítani. Több példát is mondhatunk erre:

Eleve az ősszülők bűnbeesése: Isten pedig számára a bűnbeesés nem volt váratlan esemény, a megváltás es üdvözítés isteni tervébe „bele lett kalkulálva”. És De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk. Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: ’Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem’. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: ’Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!’".

Vagy jusson eszünkbe Józsefnek, Jákob fiának története, akit mint tudjuk, eladtak Egyiptomba rabszolgának. Ugye mindnyájan látjuk, hogy ez így önmagában nyilvánvalóan egy helytelen, rossz és bűnös dolog. Azonban az egyébként rendkívül olvasmányos történet tanulságát kell néznünk, hiszen elmélyíti azt tételt, hogy az isteni gondviselés játszik az emberek terveivel, és a rossz tettekből is tud jót kihozni. Nemcsak megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy az egész törzs megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az 1Móz 50,20 szerint mindez azért történt, hogy Isten életben tartson egy nagy népet.

b) Ugye már Pascal is meglátta, hogy Isten rejtőzködő Isten (Deus absconditus). Miért ne lehetne azt mondani, hogy Isten ilyen módon dolgozik, beavatkozását álcázza, és a való világ ok-okozati rendszerébe helyezi?.

Tehát számunkra úgy tűnt, hogy a változás oka a zsidó rabbik tévedése volt, holott valójában az isteni Gondviselés volt a fő okozója.

Ebből pedig az következik, hogy teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet, mivel ezt nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként.

Fentebb már utaltam rá (a biciklis példában), hogy egy bizonyos „mankó” egy bizonyos fejlettségi szintnél segítség, az után pedig kifejezetten hátrány. Eddig azt bizonyítottam be, hogy az isteni név közhasználatból való elhagyása miért nem volt negatív. Most pedig arról fogok beszélni, hogy miért volt pozitív, vagyis miért tekinthető fejlődésnek vallási értelemben.

Az ókori isteneket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Ennél fogva egy isten nevének ismerete valamilyen értelemben azt a hitet foglalta magában, hogy egy ember birtokolhatja a hatalmát, vagy valamilyen értelemben uralkodhat felette. Ebben az értelemben a Név afféle kimondható varázsigévé vált. Ennek nyoma felfedezhető egyes sémita, arab legendákban, ahol a dzsinnek hatalmának felhasználásához az kell, hogy tudjuk a nevét. Noha a Bibliában a JHVH Névtől az effajta visszaélés mentes, ám mégis – ha egy konkrét „Névhez” kötjük az Istent ez valamilyen értelemben magában hordozza ennek (a még ha nem is tudatosan működő jelenség) kialakulásának veszélyét.

Miről van szó? Arról, hogy a Név eldologiasítódik (tárgyiasítás), amelyet mint valami tulajdont gondoznak. Mint a középkori misztikus zsidó rabbik, akik a Tetragrammatont mint valami varázsigét használtak. Ráírták a gólemre, és az életre kelt. Lényegében mágikus automatizmusként és az üdvbiztonság garanciájaként visszaélhetnek vele. Bizony a "Jehova" szó használata, mondogatása senkit nem igazít meg, és semmiféle üdvösségbeli pluszot nem okoz, hiszen a Biblia nem arra irányul, hogy az üdvösségért a Tetragrammatont, egy héber szót buzgón "használjuk", mint afféle mágikus kulcsot, hanem, hogy megismerjük Isten személyét, hogy szeressük őt, és fiaivá legyünk.

Az ószövetségi zsidók fokozatosan értették meg, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”.

Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

Vagyis a valódi indok az, hogy ez misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. A Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Thábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. A „nevezősök” csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenségmegjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova => latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a "ruhájáig", és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem "birtokolhatják" a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a "szégyentáblájának" arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.

Csak viszonylag rövid példákat emelnék ki a 13:48-as válaszoló idézeteiből:

Cselekedetek 20:28

A Kat. szerint így hangzik: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.” (A B.—D., ÚRB, KNB, Káldi, Soós és Szep. is hasonlóan fogalmaz.) Az ÚV szerint azonban a vers második része így hangzik: „amelyet saját Fiának a vérén vásárolt meg.” (A TEV ugyanezt írja. Bár az RS 1953-as kiadása még azt írja: „saját vérén”, az 1971-es nyomtatásban már ezt olvashatjuk: „saját Fiának vérén.” A Ro és a Da egyszerűen ezt írja: „a sajátjának a vérén.”)

Melyik fordítás van összhangban az 1János 1:7-tel, amely így hangzik: „az ő [Isten] Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (Lásd még: Jelenések 1:4–6.: "János az Ázsia tartományban levő hét gyülekezetnek:

Ki nem érdemelt kedvesség és béke legyen veletek „Attól, aki van, aki volt, és aki eljön”, és a trónja előtt levő hét szellemtől, és Jézus Krisztustól, aki „a Hű Tanú”, „az elsőszülött a halottak közül” és „a föld királyainak Uralkodója”!

Aki szeret minket, és aki saját vére által feloldott bennünket bűneink alól — és királysággá tett minket, papokká az ő Istenének és Atyjának —, igen, azé legyen a dicsőség és a hatalom örökké! Ámen.)

Tehát Jézus "saját" véréről beszél János, igaz?

Valamint ezek után világos különbséget tesz nem csak Jézus és az Atyja személyében, hanem hatalmában is, ami alapján semmiképpen nem nevezhetők egyenlőnek a háromságban!

Tehát Jézus Atyjának tette őket "királyokká és papokká", nem önmagának!

És János kinek adta valójában a végső dicsőséget? "Az Ő Istenének és Atyjának" - NEM JÉZUSNAK!

Ja, és jusson eszünkbe, hogy János az első sz. vége felé (vagyis jóval Jézus, mennybe való visszakerülése és megdicsőülése után) írta e szavakat, nem pusztán a földi állapotáról.

A János 3:16 szerint az egyszülött Fiát küldte el Isten, vagy ő maga jött el emberként, hogy életünk lehessen? Nem az Istennek, hanem az ő Fiának a vérét ontották ki.

Itt hiába keverjük bele a személyeket, mint valami háromszemélyű egykorú és egyenrangú ("egylényegű") istenséget, mert erről szó sincs.

Lásd még: Jegyzetes Biblia (angol), 1984, Függelék, 1580. o.

Érdekes, hogy az isteni nevet „Jehova” alakjában egy spanyol domonkosrendi szerzetes, Raymundus Martini használta először. Ebben a formában jelenik meg a név a Pugeo Fidei című könyvében i. sz. 1270-ben — több mint 700 évvel ezelőtt.

Sok bibliafordítás csak néhány helyen használja Isten nevét valamilyen formában. Miért teszik ezt a fordítók? Ha helytelen dolog a ,Jehova’ vagy ,Yahweh’ használata, egyáltalán miért alkalmazzák? Ha pedig helyes, miért nem következetesek és miért nem használják mindenütt, ahol előfordul a bibliai szövegben?

Jó kérdés, nem?

A fordítók válasza:

Az An American Translation előszava ezt mondja: „Ebben a fordításban az ortodox zsidó hagyományt követtük és az ,Úr’ szóval helyettesítettük a ,Yahweh’ nevet.”

De vajon tisztában vannak-e a fordítók azzal, hogy milyen káros lehet követni „az ortodox zsidó hagyományt” és figyelmen kívül hagyni Isten világos szándékát, hogy ,hirdessék nevét az egész földön’? Azonkívül Jézus is elítélte az emberi hagyományokat, amelyek érvénytelenné teszik Isten szavát. — 2Móz 9:16; Márk 7:5–9.

A Revised Standard Version előszavában ezt olvassuk: „Ez az átdolgozás visszatér a King James Version eljárásmódjához, mely . . . a Héber Iratok zsinagógai olvasásának rég meghonosított gyakorlatát . . . követi. A Bizottság két okból tért vissza a King James Version megszokottabb gyakorlatához: (1) A ,Jehova’ szó nem képviseli pontosan a névnek héberben bármikor használt egyetlen formáját sem és (2) az egyes-egyedüli Istenre alkalmazott bármilyen név használatával — mintha volnának más istenek is, akiktől meg kellene őt különböztetni — a keresztény korszak előtt felhagytak a judaizmusban és teljesen idegen a keresztény egyház egyetemes hitétől.”

„A ,Jehova’ szó nem képviseli pontosan a névnek héberben bármikor használt egyetlen formáját sem”, olvastuk a Revised Standard Version előszavában. De vajon melyik szó „képviseli pontosan” a héberben használt isteni nevet? Egyesek a „Yahweh” formát részesítik előnyben, mások a „Yehwah” formát, még mások „Jave” szóalakot használnak, és így tovább. A szakemberek is elismerik, hogy csupán feltételezni lehet, milyen magánhangzók egészítették ki az isteni nevet.

A „Jehova” névalak ellenzőinek feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem tiltakoznak más nevek esetében, mint amilyen például „Jézus” vagy „Péter”? Miért nem ragaszkodnak ezek a bírálók a nevek eredeti görög szóalakjához (Iesoús és Petros)? Vajon ezek a személyek nem vétkesek abban, hogy kettős mértéket használnak, amikor elvetik a „Jehova” nevet?

Sőt megsúgom, hogy ezen nevek ókori kiejtését is csak valószínűsíteni lehet, de biztosan tudni NEM! Mégsem agonizál rajta senki, hogy miért használjuk!

Érdekes az a tény, hogy az 1901-ben kiadott American Standard Version a Héber Iratokban végig Jehova nevét használja. Ezzel szemben az 1952-ben kiadott Revised Standard Version csupán egy rövid lábjegyzetben utal a Tetragrammatonra (a 2Mózes 3:15-nél). Ez alatt az idő alatt Jehova tanúi világszerte hirdették Isten nevét. Nem lehetséges akkor, hogy az isteni név kihagyását némely fordításokból a tanúk tevékenysége iránt táplált előítélet okozta?

Hogy ez egyes esetekben mennyire így lehet, jól bizonyítja a Katholische Bildpost (egy németországi katolikus folyóirat) kijelentése: „Isten neve azonban, amit ők [Jehova tanúi] ,Jehovára’ változtattak, egyszerűen a szekta találmánya.” (1969. augusztus 24.) Ez a kijelentés vallási elfogultságról tanúskodik. Azonkívül a komoly kutatómunka hiányáról is, mivel már említettük, hogy a „Jehova” név alakot először egy katolikus szerzetes használta, aki nyilvánvalóan nem volt Jehova tanúja!

Miért van az, hogy vagy nem, vagy csak néhány helyen használják Isten nevét sok bibliafordításban?

Katolikus magyarázat:

A Katolikus fordítás 1992-es kiadása a „Megjegyzések a könyv használatához” részben (a 8. oldalon) ezt írja: „ A Jahve nevet . . . a hagyománynak megfelelően »Úr« szóval fordítottuk. De kivételesen meghagytuk a héber alakot ott, ahol külön hangsúly van rajta.” A Magyarázatos Károli Biblia az 5Mózes 28:58-hoz fűzött magyarázatában ezt írja: „ A történelem és a kinyilatkoztatás egyik különössége, hogy homály fedi Isten ósz-i [ószövetségi] legközvetlenebb és legszemélyesebb neve . . . , a héber JHVH szó helyes kiejtését. A »Jehova« változat a név mássalhangzóinak és az »Úr« jelentésű egyik szó (Adonáj) magánhangzóinak összevetéséből ered. Feltehetőleg a »Jahve« az eredeti kiejtés. A nevet tulajdonképpen nem is ejtették ki, mivel a később élt zsidók túlságosan szentnek tartották ahhoz, hogy kimondják és féltek, hogy megsértik a 2Móz 20:7 és 3Móz 24:16 tilalmát. Ebben a változatban fordítása »ÚR«.”

Tehát amikor a Szentírásból eltávolítják a Szerzőjének, azaz Istennek a nevét, arra hagyatkoznak, ami saját nézőpontjuk szerint helyes, noha a Szerző neve az eredeti héber szövegben többször fordul elő, mint bármely más név vagy cím. Ily módon elismerik, hogy a judaizmus híveinek példáját követik, akikről Jézus azt mondta: „érvénytelenné tettétek az Isten szavát a hagyományotok miatt” [Máté 15:6].

Az ApCsel 20:28 egy igazolhatatlan betoldás, mert bizony az eredeti görög szövegben nem szerepel az, hogy "a Fiának" rész. Itt teljesen egyértelmű, hogy nem az Atyát nevezi Istennek, akinek valóban Fia a Fiú, hanem a Fiút nevezi Istennek, így ide beszúrni kb. azt sugallná, hogy a Fiú önmagának lenne Fia.

Az a személy, aki a vérét hullatta értünk, ember volta mellett Isten is volt.

Ezzel gyakorlatilag beismerted, hogy csak betoldással igazolható az "Isten Fia az nem Isten" teória, mert az 'Apostolok Cselekedetei' kanonikus, ihletett könyv szerezője ismerte a többi ihletett könyvet, mégis itt azt a személyt, aki vérét adta, azt magát is Istennek nevezi.